39. rész

~ 39. rész~

Csaknem háromnegyed órámba telt, míg tömegközlekedéssel elértem a Daegu-i kórházhoz. Egész úton a torkomban dobogott a szívem, és igyekeztem visszatartani a kitörni készülő könnyeimet, miközben magamban szidtam mindenkit, hogy miért megyünk ilyen lassan.

Szinte feltéptem az ajtót, ahogy megérkeztem, és egyből a recepciós hölgyhöz futottam. Elmondtam, hogy miért jöttem, ő pedig már értesítette is a doktornőt, akivel nemrég beszéltem telefonon.

- Maga Park Minseo, ugye? – jött oda hozzám egy körülbelül negyven év körüli nő, aki máris kezet jutott. Annyira meg voltam ijedve, hogy csak bólintani tudtam egyet, és szótlanul elfogadni a kézfogást. - Dr. Song Jaehee vagyok.

- Hogy van a nagymamám? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Jobb lesz, ha bemegyünk az irodámba.

Követtem őt, miközben minden porcikám remegett az idegességtől. Mi történt Nagyival? Minden rendben vele? Meg fog gyógyulni és hamarosan ez az egész csak egy szörnyű gondolat lesz, ugye? Mikor láthatom őt? Mihez fogok kezdeni most? Én… semmihez sem értek, eddig mindent Nagyi intézett, de én egyedül semmire sem vagyok képes.

Leültem a kanapéra, és miután egy pohár vízzel is megkínált, újra megkérdeztem:

- Hogy van a nagymamám?

- Nos… az állapota most stabil, de kétséges, hogy valaha felépül.

- Úristen. Mi történt vele?

- Autóbalesetet szenvedett. A nagymamája éppen a járdán sétált, amikor egy kocsival kitolattak az udvarról, és pont eltalálta. Szerencsére az úriember azonnal hívta a mentőket, de mivel a nagymamája idős és nagyon gyenge a szervezete, nem lehet megmondani, hogy rendbe jön-e. Eltört a csípőcsontja, és a bal keze, valamint agyvérzést is szenvedett, a testén pedig több zúzódás is található az esés miatt. Mi mindent megteszünk, hogy felépüljön, de szeretném elmondani, hogy jobb lesz, ha felkészül a lehető legrosszabbra.

Nem bírtam megszólalni. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és csak bólogatni tudtam. Nem voltam biztos abban, hogy megértettem, amit mondott. Felkészülni a legrosszabbra… Nagyi meghalhat? Nem, ez képtelenség. Nem hagyhat itt, én nem terveztem ezt, én soha nem gondoltam arra, mi lenne velem, ha egyszer egyedül maradnék. Ő volt az egyetlen élő rokonom, akiről tudtam, és akivel tartottam a kapcsolatot. Ha ő meghal, mihez kezdek? Rám marad a ház, de én azt miből fizetem? Na, és a tandíjat? Ott kell hagynom az iskolát, és el kell mennem dolgozni? De én még mindezekre nem készültem fel. Én… olyan sokáig éltem elzártan, én csak most kezdtem el élvezni az életet, és megtapasztalni a valóságot, akkor hogyan nőhetnék fel ilyen hamar?

Nem, én ezt nem tudom megtenni. Én nem tudnám őt soha elengedni.

- Ha gondolja, bemehet hozzá egy rövid időre – mondta nyugtatóan Jaehee.

- Igen, az most jó lenne.

- Sajnálom, hogy ilyen hírt kellett közölnöm önnel.

Nyugtatóan végigsimított a hátamon. Elkísért a folyosó végéig, majd balra fordultunk, és a százharmincas szoba előtt megálltunk.

- Ha bármit szeretne mondani, az irodámban megtalál. Ha nem lennék ott, hívjon ezen a számon – átnyújtotta a névjegykártyáját, majd meghajolt és elment.

Elhúztam az ajtót és bementem a kórterembe. Megcsapott az a tipikus, kórházi klórszag, amit még sosem volt alkalmam megtapasztalni, de pontosan ilyennek képzeltem. A falak halványzöldben pompáztak, amik barátságosabbá változtatták a szobát, de a gépek halk és monoton pityegése megbolygatta ezt az idilli környezetet.

Nagyi ott feküdt az ágyon, hatalmas, hófehér párnák között. Szájából csövek lógtak ki, keze begipszelve pihent teste mellett, arca tele volt horzsolásokkal és lila foltokkal. Mégis, ahogy ott pihent, nyugodtan, csukott szemekkel, számomra olyan volt, mint egy angyal. Nagyi olyan kedves és jó volt, nem csak hozzám, hanem mindenkihez, akkor miért pont vele történt? Csak egy véletlen baleset volt… minden csak másodperceken múlt. Talán ha felhívom, hogy hozzon nekem csokit, vagy egy öt perccel később engedem el otthonról… talán akkor ez meg sem történik. Annyiféleképpen meg lehetett volna ezt akadályozni, és mégsem lehetett. Nem számítottam arra, hogy valaha egy ilyen szörnyű hírrel kell szembenéznem. Nem hibáztattam senkit, még magamat sem, egyszerűen csak nem tudtam megérteni, hogy miért. De nem akartam a miért kérdésekre gondolni, mert felesleges lett volna. Ami történt megtörtént, és minden kérdés csak felesleges energiapazarlás és plusz fejfájást okoz. Az egyedüli, amit tehettem, hogy imádkozom érte, hogy felépüljön.

Leültem az ágya melletti székre, és hosszasan elidőztem az arcán. Lassan kezeimbe vettem erőtlen és eres kezét, és gyengéden simogatni kezdtem. Potyogtak a könnyeim, de egy hangot nem adtam ki, csak néztem őt, és mosolyogtam, miközben a vele töltött időket idéztem fel. Reméltem, hogy ezzel pozitív energiát sugárzok felé, amit megérez, és lesz elég ereje ahhoz, hogy meggyógyuljon.

Kétségbe voltam esve és el voltam veszve. Nem tudtam, kivel beszélhetnék erről, ki tudna megnyugtatni, és ki tudna nekem segíteni, ha minden rossz bekövetkezne. Kyunghee éppen eléggé maga alatt volt ahhoz, hogy engem pátyolgasson, a többieknek pedig a szökést kellett megszervezniük. Nem kérhettem senkit sem arra, hogy a saját lelki állapotom miatt hagyja ott azt, ami számukra fontos. És az egészben ez volt a legijesztőbb, hogy hirtelen úgy éreztem, egyedül maradtam. Sosem voltak barátaim, olyan ismerőseim, akikre bármikor számíthattam, akiket elég régóta ismertem ahhoz, hogy tudjam, támaszkodhatok rájuk, mindenhogyan. És ezek voltak azok a percek, amikor rájöttem, hogy csak magamra számíthatok. Nehezen engedtem magamhoz közel az embereket, de most először megbántam, hogy sosem voltam nyitottabb és hogy elzárkóztam a külvilágtól. Ha akkor nem teszem, talán most könnyebben viselném, és tudnám, mit tegyek. De egyedül feldolgozni mindezt, képtelen voltam.

*

Két és fél héttel később Nagyi még mindig a kórházban volt. Az állapota javult, magához is tért és beszéltem vele, de aztán a következő nap ismét rosszul lett és visszakerült az intenzív osztályra. Rettenetesen aggódtam érte, és fogalmam sem volt, mi lesz ennek a vége. Igyekeztem erősnek mutatni magam, de aligha tudtam az lenni. Az egyetemre csak nagy ritkán jártam be, igyekeztem minél előbb letudni az óráimat, hogy aztán Nagyihoz mehessek a kórházba, és vele tölthessem az időmet. Talán tudat alatt így próbáltam elbúcsúzni tőle, noha szentül hittem abban, hogy hamarosan hazajöhet velem.

Nagyi állapota miatt képtelen voltam részt venni a tervünkben, amit a többiekkel eszeltünk ki. Ha éppen nem a kórházban aludtam, akkor hazamentem és meghallgattam, mit terveltek ki, mire jutottak, de nem szerettem volna ennél jobban belefolyni. Bűntudatom volt, amiért így cserbenhagytam őket, és kicsit úgy tűnt, mintha megfutamodnék, ám erről szó sem volt. Egyszerűen csak tudtam, hogy ilyen lelki körülmények között nem lehetek ott, nem mehetek velük, mert nem tudnék százszázalékosan odakoncentrálni, amivel mindent elronthatnék. Szerencsére a fiúk megértettek és nem is kényszerítettek arra, hogy márpedig tartsak velük, hisz mindannyian tudták, hogy Nagyi az egyetlen rokonom, akihez nagyon ragaszkodom, és még ha fegyvert is szegeznek a fejemhez, akkor sem megyek velük. De talán valahol legbelül ők is érezték, hogy Nagyi nem biztos, hogy fel fog épülni.

Annyit viszont el tudtam intézni, hogy felkerestem Kyunghee szüleit, hogy szeretném kibérelni a kempingjüket az osztályomnak egy hétre, október nyolcadikától. A legközelebbi ilyen negyed dórára volt Dalseongtól autóval, a Yojeong kemping, ahová harminc főre lefoglaltam a szállást. Reméltem, hogy ez nekünk elég lesz.

Kyungheeval nem sokat tudtam beszélni, még most is borzasztóan maga alatt volt, habár talán egy kicsit jobban nézett ki. Most már evett rendesen és nem zárkózott el folyton a szobájába, az utcán is sokat sétált, de az egyetemre még nem jött vissza. Szerettem volna vele több időt tölteni, és átsegíteni ezen az időszakon, de a Nagyival való történtek után nem tudtam megfelelő támaszt nyújtani. Mindketten ramatyul voltunk, de előtte igyekeztem erősnek bizonyulni.

Október nyolcadika vészesen közeledett, és hiába nem vettem részt benne, én is izgultam a többiekért. Ha valami történik, ha valahol megdől a tervünk és ők bajba keverednek… nem tudnék megbocsátani magamnak. Össze voltam zavarodva, mert ott akartam lenni velük, ugyanakkor Nagyit sem akartam magára hagyni. Féltem és rettegtem, és az idegesség, a feszültség elhatalmasodott rajtam. Kezdtem kimerülni és teljesen legyengülni, arcom folyton sápadt és kialvatlan volt. Fogalmam sincs, hogyan tudtam józan maradni ennyi stressz után, hogyan voltam képes még így is tisztán gondolkodni, és nem megőrülni.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy eljöttem Szöulból, és most már teljesen új emberré váltam. Olyan gyorsan kellett megváltoznom, hogy néha azt éreztem, nem vagyok képes lépést tartani saját magammal. És nem csak én változtam, hanem a környezetem is. A világ más volt, mint amilyennek hittem, és másabb, mint amit az emberek tudtak róla. Kegyetlen volt, igazságtalan és egyáltalán nem szép. Persze, megvolt a maga gyönyöre is, de az olyan kevésszer adatott meg és olyan kevés embernek és rettentő kevés ideig. De a legborzasztóbb talán az volt, hogy ebben kellett élni, mindannyinknak, és nem változtathattunk semmin se.

*

Október nyolcadikán Nagyi ismét magánál volt, akkor már három napja. Most már enni is tudott, és olyan gyorsan javult, hogy az valami hihetetlen volt. Az arcáról a sebek nagy része eltűnt ugyan, de a törések miatt még jó ideig bent kell majd feküdnie. Jó volt látni, ahogy mosolyog, és arról érdeklődik, mi van velem és Baekhyunnal. Nem volt szívem neki azt mondani, hogy valójában sosem volt köztünk semmi, így hazudtam neki, és azt válaszoltam, hogy megvagyunk, de még csak ismerkedünk. Nagyi arca felragyogott és ezért a látványért bármit megadtam volna.

Délután ellátogattak hozzá Szöulból a barátnői, és mivel tudtam, hogy estig ott is lesznek vele, ezért úgy terveztem, elmegyek a Yojeong kempinghez. Muszáj volt valahogyan segítenem, és tudtam, hogy kelleni is fog majd. Kai, Lay, Chen és Baekhyun a tervek szerint cselekedtek, addig mi Sehunnal felkészültünk a kempingben. A bevásárolt ételeket, vizeket és ruhákat felhalmoztuk az egyik kis faházban, valamint a kötszereket és fájdalomcsillapítókat is előkerestük. Mivel Chen apja orvos volt, egész könnyen meg tudtuk ezeket szerezni, és még csak fizetni sem kellett érte.

Aztán tábortüzet gyújtottunk, és mindketten leültünk mellé. Már nem volt olyan meleg, mint régebben, és ahogy lassan esteledni kezdett, kicsit lehűlt a levegő. Nem szóltunk egymáshoz, ugyanis az izgalomtól belénk fagytak a szavak. Ráadásul egyes egyedül voltunk, messze Dalseongtól, és az egyik oldalról erdőség, a másik oldalról egy tó ölelt körbe minket, ami kísérteties volt és idegtépően hatott ránk. Ez az egész úgy festett, mint egy rossz horrorfilm, ahol a szereplőkkel hamarosan valami kegyetlenség fog történni, és ez a rémület nem akart sehogy sem eltűnni a fejemből.

Körülöttünk néma csend honolt, és mi egyszerűen csak vártunk, még ha ez őrjítő is volt. Semmit sem tudtunk, azt sem, mikor érkeznek a többiek, már ha élve visszajönnek, na és, ha sikerül, mégis elegendő lesz-e, amit idehoztunk. Minden perc csak növelte a félelmet bennünk.

Azonban mindketten teljesen elsápadtunk, amikor az udvarra egy rendőrautó gurult be.

 

38. rész

~ 38. rész~

  

Tétlenül néztünk körbe. Kétfelé tudtunk volna menni, de lehetetlen volt eldönteni, melyik is vezet minket az erdőbe. Már ha egyáltalán odavezet.

 Gondolkodás nélkül indultam el jobbra, a többiek pedig utánam. Fogalmam sem volt, hogy éppen az épületbe sétálunk vissza, vagy pedig a szabadsághoz közelítünk, de kénytelen voltam elindulni valamerre. Nem maradhattunk egy helyben, azt vitatva, kinek a megérzéseire hallgassunk, mert azzal csak értékes perceket veszítettünk volna, és megadtuk volna a lehetőséget arra, hogy elkapjanak minket.

Kezemet a hasamon tátongó sebhez szorítottam, és úgy törtettem előre. Iszonyatos bűz terjengett idelent, és nem csak a ruháinkból áradó vizelet és ürülékszag miatt. A föld alatt voltunk, ahol nem volt friss levegő, évek óta nem mozdult itt semmi. A falakból kitüremkedtek a rothadó gyökerek és növények, és egy-egy kisebb állat csontváza, vagy éppen bomló teste is ott hevert a talajon. Hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudtam volna megmondani, de nem is érdekelt. Mindeközben itt is éreztük a félelmet és azt a sok haldokló sikolyt. A földön egészen kivehető lábnyomok voltak, valamint hosszú csíkok, mintha valamit (vagy talán valakit/valakiket) elhurcoltak volna. A baj csak az volt, hogy nem tudtuk, melyik irányból indultak, és merrefelé tartottak.

- Szerintem teljesen rossz irányba megyünk – jelentette ki Xiumin.

- Szerintem pedig nem – szólalt meg Suho, és előre futott. Egy ajtó tárult a szemünk elé, és mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottunk fel.

- Ki ne merd nyitni! – kiáltott rá hirtelen Kris. – Ez visszafelé vezet, az épületbe!

Nem szóltunk semmit. Az a pillanatnyi remény már köddé is vált, és kérdés nélkül, elkezdtünk az ellenkező irányba rohanni. Hogyan is gondolhattuk azt, hogy ilyen hamar megtaláljuk a kijáratot? Túl egyszerű lett volna.

Csak futottunk, és futottunk, reménykedve abban, hogy a következő ajtó már a miénk lesz.

- Ez sem az! – felelte egy újabb ajtónál Kris, így szaladtunk tovább. A következőnél is ugyanezt eljátszottuk, majd a harmadiknál már nem bírtam tovább. Elgyengültem, és megálltam. A vér megállás nélkül folyt a gyomromból, és fogalmam sem volt arról, hogy kijutok-e élve.

- Tao, nem állhatunk most meg, gyere! – karolt belém Luhan, és futott volna tovább, de megállítottam.

- Nem veszitek észre, hogy csak körbe-körbe rohangálunk? Ide csak egy be és kijárat van, méghozzá ez az ajtó. Erre kell mennünk! – lihegtem, miközben kezeimmel megtámaszkodtam térdeimen.

- Mi értelme lenne egy ajtónak? Biztosan van másik is, csak úgy el van rejtve, hogy nem találtuk meg. Afféle vészkijáratot biztosan építettek a falakba. Meg kell keresnünk! – hadarta Kyungsoo, és indult volna tovább, de a mögöttünk egyre élesedő lábdobogás hátrálásra késztette.

Xiumin és Kris nagy erőkkel estek neki az ajtónak, hogy valahogyan, de kinyissák. Nem volt más választásunk, a nyomunkban voltak. Valószínűleg észrevették a lyukat a cellában, és leereszkedtek utánunk.

Az ajtó megadta magát, mi pedig berohantunk, majd mivel nem tudtuk semmivel sem eltorlaszolni, ezért jobb híján Chanyeol gatyájából kivettük az övet, és azt kötöttük a kilincsre. Semmi értelme nem volt, de talán néhány másodpercet nyertünk vele.

- Hol az istenben vagyunk? – hallottam meg a színtiszta döbbenetet Kyungsoo hangjából.

Mindannyian megfordultunk, és elborzadtunk a látványon. Tőlünk balra egy kísérleti asztal állt, megannyi késsel, szikével, és orvosi kötszerekkel, injekciókkal, altatókkal. Rajta egy emberi test hevert, szinte teljesen felvágva. Csövek lógtak ki a szájából, a gépek eszeveszetten sípoltak, és a vér még most is ömlött a testéből. Valószínűleg éppen műtötték, amikor megkezdődött a szökés.

Chanyeol és Luhan szinte egyszerre fordultak el a másik irányba, és hányták el magukat. Nekik ez még új volt, sosem láttak így embereket, legfeljebb filmekben, de mi már nem egyszer tapasztaltunk hasonlót. Nem mondom, hogy nem borzasztott el, de tudtam tartani magamat.

Jobbra tőlünk több száz ketrec helyezkedett el, sorokban, egymásra pakolva, nagyjából úgy, mint az állatmenhelyeken. Csak éppen mi nem voltunk állatok, és ezekben a ketrecekben is embereket zártak be. Nem voltak maguknál, senki sem. Némelyikük teste csupa vér volt, néhányan pedig félig farkassá változott állapotban feküdtek a talajon. Mégis kik ők és minek vannak itt? Mit kísérleteztek rajtuk? És miért haltak meg mindannyian? Ők emberek voltak, akkor meg hogy lehetett ilyen kis szűk helyiségben tartani őket?

Mérhetetlen düh száguldott át ereimen, és éreztem, hogy a farkas énem megint elő akar törni. Szembe akartam nézni a fogva tartóinkkal, és egyesével, mindegyiküket meg akartam kínozni jó lassan, és fájdalmas. Mit meg nem adtam volna a bosszúért.

- Úristen… - hallottam magam körül a többiek hangját. Mindenkit feldühített és egyben el is keserítettek a látottak.

Mögöttünk valaki belerúgott az ajtóba, melynek kongása visszhangot vert a falak között.

- Gyorsan! A kijárat felé! – kiáltotta Suho, és ismét futni kezdtünk.

- Ne, várjatok! – torpant meg Xiumin, majd a plafonra nézett. – A szellőző! – mutatott felfelé.

Xiumin felmászott a ketreceken keresztül, melyek szinte majdnem a plafonig értek, és leszedte a rácsot. Megindultunk utána, és egymást követve, minél gyorsabban igyekeztünk felkapaszkodni.

Odalent hangos robajjal betörték az ajtót, és beözönlöttek páran. Noha én elől voltam, és teljesen erőmből kúsztam végig a szűk helyen, de hallottam, ahogy Xiumin ledönti a ketreceket, hogy ne jöjjenek utánunk, ezt követően pedig lövöldözésbe kezdtek odalent. Xiumin felordított, ahogy lábát eltalálta egy golyó, de csúszott utánunk, ahogy csak tudott. Alulról folyamatosan lőttek minket, éreztem, ahogy a lövedéket belefúródnak a fémlapokba.

Görcsölt az egész gyomrom, látásom kezdett elhomályosodni a sok vérveszteség hatására. Percek teltek el, és fogalmunk sem volt, merre megyünk. Aztán egyszer csak Kris eltűnt a szemem elől, miközben ordított egyet.

Egy pillanatra ledermedtem, és megálltam, mire Chanyeol nekem ütközött.

Hideg fuvallat csapott arcomba. Érzékszerveim ismét megélesedtek, és előrébb kúsztam. Kinéztem a résen és megláttam az erdőt. Gyönyörű zöld volt, a nap haloványan sütött odakint. El se akartam hinni. Tényleg megtörténik?

Ezután lepillantottam a mélybe, és megláttam Krist integetni, jelezvén, ugorjunk mindannyian. Nem voltunk olyan magasan, de alacsonyan sem, és bár nem tudtam, hogyan fog a testem reagálni az ugrásra, mégis meg kellett tennem.

- Kint vagyunk! – kiáltottam hátra, és előrevetettem magam.

Fájdalmasan érkeztem a talajra, kezeimmel tompítva az esést, de örültem ennek az érzésnek. Életben voltam, és kijutottunk, innentől kezdve pedig már semmi sem érdekelt. Hogy mi lesz később, hogyan térünk vissza az életbe, nem számított. Csak minél messzebb kellett kerülnünk ettől a helytől.

A többiek is lassan leugrottak, és szorosan a fal mellé simultunk.

- Mindenki egyben van? – kérdeztem, mire mindannyian bólintottak.

- Kibaszottul fáj a lábam – nyögte Xiumin.

Szarul festettünk, és tele voltunk sérülésekkel, de éltünk.

- Akkor? Indulunk? – kérdezte Kris.

Még hosszú másodpercekig álltunk ott, mintha félnénk. Féltünk az előttünk álló élettől, féltünk a szabadságtól, amire eddig csak áhítoztunk. Valójában sosem mertünk igazán belegondolni, milyen lenne a négy falon kívül. Mit tennénk, hová mennénk, kiket keressünk fel, hogyan olvadjunk vissza a társadalomba, mi van, ha valaki felismer minket, mi van, ha kiderül, hogy nem vagyunk emberek? Hogyan éreznénk magunkat, ha legbelül tudjuk, hazudunk a világnak magunkról? És mégis mennyit változott a világ? Egyáltalán valaki emlékszik még ránk? Öt év nekünk borzasztó hosszú volt, de a valóságban ez nem tűnik olyan soknak. Rettegtünk, mindannyian rettegtünk, de sosem mutattuk ki.

Luhan volt az, aki megindult elsőnek. Ő még nem volt itt olyan régóta, így neki könnyebb volt megtenni az első lépéseket. Azonban ahogy elrugaszkodott a faltól, eldördült egy lövés és ő úgy esett össze, mintha egy zsák krumpli.

- Luhan! – kiáltottuk, mire mindkét oldalról lőni kezdtek ránk.

- Maradj itt! – löktem Chanyeolt a fal tövébe, és megindultam a többiek után. míg Xiumin és Suho jobbra, addig Kris, Kyungsoo és én balra indultunk el. Mire odaértünk a fegyveresekhez, akik megtámadtak, ismét farkasokká változtunk. Újabb és újabb golyók fúródtak testünkbe, de már annyira közel voltunk a célunkhoz, hogy mindezeket meg sem éreztük.

Kitéptem a puskát, és fejbe lőttem az illetőt, a következőnek pedig eltörtem a nyakát, míg a másikat a lábammal gáncsoltam el, majd téptem ki a szívét. Rengetegen jöttek, bár nem tudtam, hogyan kerültek ide ilyen sokan. Hallottuk a távolban lövéseket, és az ordibálást, ami valószínűleg az épület udvaráról jöhetett. Még ott is folyt a csata, még mindig voltak, aki küzdöttek az életükért. Nyomasztott a tudat, hogy én meg gyáva módon menekülőre fogtam a dolgot, és inkább saját magunkat mentettem, ahelyett, hogy segítettem volna nekik. Bár tény, hogy sebesülten semmire sem mentem volna.

Megfordultam, hogy hátulról is fedezzük magunkat, amikor is megpillantottam, hogy Chanyeol felé közelít egy fegyveres. Oda akartam rohanni, de mielőtt ezt megtehettem volna, egy újabb dörrenés következtében a fegyveres összeesett. Ekkor láttam meg Luhan szőke fejét felemelkedni a növények közül. Ott volt a fegyver a kezében, amit még adtam neki, és amit egészen eddig magával hozott. Örültem, hogy nem dobta el, de még jobb volt látni, hogy életben van.

A szemem sarkából érzékeltem, ahogy néhány farkas befutott a fák közé. Ezek szerint valakiknek sikerült kijutniuk. Ám nem sokáig menekülhettek, mert hátulról egy egész sorozatot beléjük eresztettek.

- Indulás! – súgta Kris, és hátat fordítottunk.

Megöltünk mindenkit, akik épp erre jöttek, így úgy döntöttünk, mi is az erdőbe rohanunk. A sűrű növényzet jobban fog takarni minket, nagyobb az esélyünk a túlélésre, és nehezebben találnak ránk.

Chanyeolhoz visszaérve ismét emberek lettünk, és egymást támogatva bevetettük magunkat a végtelenségbe. Újabb lövések dördültek fel, ránk lőttek, és utánunk jöttek, de sokkal gyorsabban haladtunk befelé, mint az ellenségeink. Emberi alakban voltunk, de a farkas ösztöneink az ereinkben csörgedeztek, így sokkal egyszerűbben löktük félre az ágakat magunk elől, és léptük át a földből kiálló gyökereket.

- Váljunk szét! – kiáltotta Suho, és Kyunsgoot karjánál fogva balra kezdte el húzni, míg Kris Luhant a kezébe kapva jobbra vette az irányt, mi hárman Chanyeollal és Xiuminnal pedig előre törtettünk.

A lövések lassan elhalkultak, és a kiáltozást sem hallottuk már, csupán csak időnként lehetett ezeket érzékelni. A csend ölelt körbe minket, ami szokatlan volt, mégis zene volt a füleimnek. A fák leveleit enyhén fújta a szél, és a nap erőtlenül törte át a vaskos, zöld falakat. Finom, friss virágillat terjengett körülöttük, ami megnyugtató volt.

Xiuminnal szinte egyszerre estünk össze, és húzódtunk meg az egyik fa törzsében. Mindketten ramatyul festettünk, és csupa vér voltunk.

- Nem állhatunk meg… most nem… mennünk kell! – nyöszörögte Chanyeol, aki teljesen sokkos állapotba került. Megfogtam a kezét, és visszanyomtam a földre, majd megveregettem a vállát.

- Nyugi, haver, most már biztonságban vagyunk, csak… várjunk egy kicsit.

A távolban felvonyított egy farkas, ezt pedig egy lövés követte és minden elcsendesedett. Sötétedni kezdett, és erős köd kúszott felfelé a magasba. Kísérteties és ijesztő volt, de ugyanakkor biztonságot nyújtó.

Lehunytam szemeimet és átadtam magamnak a békességnek. A fülemben még most is hallottam a sikolyokat és a lövéseket, a szemeim előtt ugyanúgy láttam azt a sok kétségbeesett tekintetett és halottat, de végül ezek kezdtek elhomályosodni. Azt hiszem, az ájulás széléhez kerültem. Éreztem kezem alatt Chanyeol testét remegni, és hallottam egy iszonyat nagy robbanást is.

Kinyitottam a szemem és összenéztem Xiuminnal. Mindketten tudtuk, mi volt ez. Az az épület felrobbant. A kísérleti hely, ahol raboskodtunk éveken át, megszűnt létezni. Jó érzéssel töltött el, hogy most, ha el is kapnak minket, vissza már nem megyünk oda.

Újból lehunytam a szemem. Minden kiegyensúlyozott és nyugodt volt. Csodás a természet és ez a szabadság. Mintha a fellegekben jártam volna. Már a fájdalmat sem éreztem a gyomromnál, se azt a rengeteg vágást és karmolást a testem minden tájékán.

Szirénák zaját fújta felénk a szél. És valami furcsán ismerős illatot. De nem tudtam volna megmondani, mi ez.

- Te is érzed? – kérdezte Xiumin, de nem tudtam válaszolni neki. A hirtelen jött sötétség gyorsan ölelt magához, és ringatott el. Nem fájt, nem volt durva vagy kegyetlen, inkább gyengéd és szeretetteljes.

Mielőtt végleg elveszítettem volna magam felett az irányítást, utolsóként csak ennyit hallottam Xiumintól:

- Ez Kai lesz.

37. rész

~ 37. rész~

- Mégis mire gondolsz? – jött az egyöntetű kérdés a többiektől.

- Hát… mondtátok, hogy a rendőrség kilőve. Nos, szerintem akkor is hozzájuk kellene fordulni. Rengeteg könyvet olvastam, amiben mindenféle zűrös és lehetetlen helyzetből kihagyták a rendőrséget, holott a végén mégis csak ők tettek rendet. Mi amúgy is kevesen vagyunk, semmit sem tehetünk egyedül, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. A zsaruk azonban fegyveres erőkkel jönnének, illetve mennének a kísérleti helyhez – törökülésbe ültem, és kihúztam magam, miközben a többiek figyelmüket rám összpontosították.

- A farkasokat akarod kinyíratni? Mert ez nagyon úgy hangzik. Ha tudomást szerez róluk a rendőrség… - vonta egyből kétségbe az ötletemet Lay.

- És ha ki is szabadulnak a többiek, hová mennek? Sokuknak már nincs otthona és személyazonossága. Ezzel mit kezdünk?

- Igen, tudom, de vegyünk mindent szép sorjában – tartottam egy kisebb szünetet, amíg összeszedtem a gondolataimat, majd folytattam. - Nem derülhet ki a rendőrség számára, hogy farkasok, sőt, szerintem úgy a világban sem kellene, mert akkor mindenkit megölnének. Ettől függetlenül csinálhatnánk azt, hogy például Baekhyun összeveri meg karmolja és harapja Kait, mi pedig elmegyünk a rendőrséghez segítséget kérni, hogy megtámadtak minket az erdőben – feleltem.

- És előbb a rendőrséghez megyünk, mintsem a kórházba? Ez túl gyanús lenne, nem gondolod?

- Ráadásul mit keresnénk az erdőben?

- Túrázunk! Arra a napra túrát kell szerveznünk! – kiabálta be lelkesen az ötletét Sehun. – Aznap elmegyünk a Muhandae erdőbe kirándulni, és akkor történik a baj.

- Ez tetszik, ez egy kiváló terv. De akkor is… támadás… meg a kórház… egyik farkas sem mehet kórházba.

- Ki mondta, hogy mennie kell? – tettem fel a kérdést. – A rendőrség közelebb van az erdőhöz, mint a kórház. A támadást követően egyből a rendőrségre megyünk, sebesülten, és riasztjuk őket, onnan pedig rohanunk a kórházba. Természetesen nem megyünk oda, hisz nincs szükségetek orvosra, de erről nekik nem kell tudniuk.

- Ez eddig oké, de mit mondunk, mi támadta meg? Mert a támadás alatt nyilván állatot fognak érteni, és ha farkasként fognak az erdőben rohangálni a többiek… nyilván őket fogják célba venni.

Egy pillanatra mindenki elcsöndesedett. Erre én sem gondoltam, de nem adtam fel, és ahogy elnéztem, mindannyian azon erőlködtek, hogy a tervünket minél tökéletesebben és hihetőbben hozzuk össze. Nem engedhettük meg magunknak, hogy bárhol belénk kössenek, mindenre ki kellett találnunk magyarázatot, mert ha csak egy kicsit is hibázunk, nem csak saját magunkat sodorjuk veszélybe, hanem a többieket is.

- Hát nem állattámadás lesz, hanem lőtt sérülés. Egy ember lőtt rá – törte meg a csendet percekkel később Chen.

- Jó, de én nem vállalok be még egy lövést – tiltakozott Baekhyun, amin jót nevettünk, így egy kicsit oldódott a feszültség.

- Szóval kirándulunk, és elkezdenek lőni ránk, de nem tudjuk, kik és miért és a rendőrséghez megyünk, majd a kórházba – foglalta össze az eddigi tervet Kai. – De ez még így is túl egyszerű és gyanús és… hiányos.

- Nem is kell bonyolultnak lennie. De az tény, hogy még így nem egész.

- Lehetne, mondjuk az is, hogy… elmegyünk hatan túrázni, de csak négyen jövünk vissza, és azt mondjuk, hogy ketten meghaltak. Vagy ez már túl sok?

- Végül is… nem hülyeség. Talán ha történik haláleset, akkor jobban fogja őket izgatni a dolog.

- Rendben. Tegyük fel, hogy ez eddig megvan és odamennek a rendőrök. Hogyan találnak rá az épületre? Mi van, ha nem lesz ott semmi, vagy el se jutnak odáig? Mi van, ha nem sikerül a bentieknek a szökés, és nem jutnak ki? Mi van, ha kudarcba fullad minden?

- Majd… valamelyikünk, aki farkas, ott marad a rendőrökkel és elvezeti oda. Már ha aznap tényleg erősebb lesz a farkas énetek.

- És mi van, ha farkassá változik közben?

- Nem fog. Aznap az erdőben rohangálhattok farkasként, és a vérhold után már nyugodtabbak lesztek. Ráadásul már évek óta farkasok, tudjátok kontrollálni magatokat, nem? Főleg egy ilyen helyzetben.

- Ja, fogjuk rá.

- Oké. Tételezzük fel, hogy bejön ez a terv, a rendőrség megtalálja a helyet. Mi lesz ezután? Mi van, ha megtudják, hogy farkasokkal kísérleteztek és hogy talán élnek is közöttünk? Ha ez bekerül a hírekbe… És mi lesz a farkasokkal? Hogyan szedjük őket össze? Mert nem mehetnek az emberek közé azonnal. Vissza kell rázódniuk az életükbe.

- Tekintve a helyet, nem sokan fognak kijutni és életben maradni. Ezért talán majd a rendőrség nem is keres farkasokat. Akik pedig kijutottak… nekik… ki kell alakítani egy helyet, ahol meghúzódhatnak.

- Mire gondolsz?

- Nem tudom. Valami nagyobb szállásra… kollégiumra? Vagy…

- Kemping! Kyunghee szülei ezzel foglalkoznak, van több kempingjük is. Valahol innét nem messze is van egy, nem tudom pontosan, hol, majd megkérdezem. De akár azt kibérelhetjük.

- Mégis hány főre?

- Nem tudom. Az egészet.

- És miből fizetjük? Meg az ételt és a ruhákat? Ez irtó sok pénz, és tekintve, hogy Kainak, Laynek és Baekhyunnak nincs keresete, maradtunk hárman. A szüleink nem adnának kölcsön ennyi pénzt.

- Hát… én nemrég költöztem ide Szöulból. Ez a ház kisebb, mint az ottani, és maradt bőven pénzünk, szóval… - osztottam meg ezt a kis apró információt, amit eddig sosem említettem senkinek. - Talán meg tudom beszélni Nagyival, hogy abból adhatna kölcsön.

- Te tudod, Minseo. Ha megengedi, és te nem érzed magad kellemetlenül emiatt, akkor szerintem mindannyian benne vagyunk. Aztán majd idővel törlesztünk neked.

A tervünk kezdett kialakulni, és egésszé érni. Ahogy ez egyre jobban alakot öltött, úgy egyre inkább úgy tűnt, valósággá válik, meg fog történni és ez rettentő ijesztő volt számomra. De mindannyian féltünk. Mindannyian tartottunk attól, mi van, ha elbukunk. Ha nem sikerül az ottaniaknak megszökniük, vagy éppen ránk találnak a kempingben. A farkasainkat kivégzik, vagy talán további kísérleteknek vetik alá, csak immár hivatalosan. Minket pedig lecsukhatnak. És akkor minden hiába volt.

Ez az egész olyan volt, mintha csak álmodnánk, vagy mintha mi magunk lennénk egy könyv, egy film szereplői. Ugyancsak eszembe jutott, hogy nemrég még milyen nyugodt, ám annál unalmasabb és magányos életet éltem Szöulban, most pedig itt voltam egy isten háta mögötti kisvárosban, és éppen farkasokat akartam megmenteni egy kísérleti helyről néhány barátommal, és néhány farkassal. Mi ez, ha nem őrület? Mégis minek lehetne ezt nevezni? Mert aligha lehetne ezt valóságnak hívni. Pedig az volt.

Mégis mi a fenét művelünk?

Végignéztem a társaságunkon. Mindenki magába mélyedt, és hasonlókon gondolkodhatott, mint én. Ha nem sikerül, mi lesz a családunkkal? Vagy mi van, ha mi magunk halunk meg? Vajon segíteni fog nekünk a rendőrség, vagy csak azt hiszik majd, hogy néhány fiatal szórakozik? Túlságosan gyerekek voltunk még legbelül, hogy fel tudjuk fogni, mibe keveredtünk, de azt hiszem, ehhez sosem lehet igazán felnőni. Amikor az ember a lehetetlennel találja szembe magát, olyan mindegy, hogy gyerek, vagy már érett felnőtt… itt csakis a józanság és a higgadtság az, ami számít. Meg a képzelőerő, hogy elhiggyük, tényleg ez a valóság, és nem őrültünk meg.

Ezekben a percekben gondolkodtam el először azon, vajon milyen lehet azon a kísérleti helyen? Noha Baekhyunnal már beszéltem erről régebben, de mégis… ők vajon odabent mit érezhettek éveken keresztül? Sosem reménykedhettek a szabadulásban, talán egy idő után már mindenről lemondtak, és csak meghalni akartak. De odabent még ezt sem tehették. Mennyit aggódhattak a szeretteik miatt, és a családjuk, a barátaik is nehéz időkön mentek keresztül. Édes istenem… tényleg létezik ennyi szörnyűség a világban?

És ez lehet, hogy csak egy egészen apró töredéke annak, amikről még én sem tudok.

Vége lesz mindennek valaha? És ha vége lesz… vajon hogyan végződik? Vajon jól döntöttünk, mikor belekezdtünk ebbe? Vagy a helyes cselekedet az lett volna, ha csöndben maradunk és megpróbálunk úgy élni, mintha mi sem történt volna, miközben elviseljük a bűntudatod, ami egész életünket végigkísérte volna?

Vajon létezik helyes megoldás, döntés?

És vajon ha mindez a világ számára kiderül, vajon ha tudnának, hogy vannak farkasok, hogyan reagálnának? Az ördög kegyetlen teremtményeinek gondolnák őket, szörnyetegeknek, és el akarnák őket pusztítani? Félnének tőlük? Vagy sajnálnák, amiért ilyen sorsra jutottak akaratukon kívül? Mert nem ők akartak farkasokká válni, mert nem ők választották ezt az utat és én ezért nem tudom őket elítélni. Vajon ez segítene azon, hogy az emberek felnyissák a szemüket, és rájöjjenek, hogy milyen romlott világban élünk és megpróbálnának ebből kifolyólag jobbá tenni az életet? Vagy maradna minden ugyanúgy, ahogy eddig és mindenki némaságba burkolódzna?

- Minseo… nem veszed fel a telefonod? – bökött oldalba Sehun, amitől a gondolataim és a félelmeim egyből köddé váltak. Most már én is hallottam csörögni a mobilomat, így gyorsan kihalásztam a zsebemből, és felvettem.

- Halló, tessék? – szóltam bele, ugyanis nem írt ki számot.

- Jó napot kívánok, Dr. Song Jaehee vagyok, a Daegu Kórházból telefonálok. Park Minseot keresem.

- Igen, én vagyok az. Jó napot.

- Ön rokona Park Hwayeonnak?

- Igen, az unokája vagyok.

- Sajnálattal közlöm, hogy a nagymamáját egy órával ezelőtt behozták hozzánk és…

- Tessék? Mi történt vele? Ugye, jól van? – a gyomromban hatalmas gombóc keletkezett, és idegességemben a könnyek a szemembe szöktek. Felpattantam, és gyorsan a táskámba dobáltam néhány fontosabb dolgot, majd felhúztam a cipőmet is.

- Igen, jelen pillanatban minden rendben vele, stabilizáltuk az állapotát, de be tudna most jönni a kórházba? Személyesen könnyebb lenne beszélgetni.

- Fél óra múlva ott vagyok – feleltem, és azonnal ki is nyomtam a telefont.

- Minden rendben, Minseo? Hová mész? – kérdezte óvatosan Baekhyun, hisz látni lehetett a reakciómból, hogy valami történt.

- Nagyi kórházba került, most odamegyek. Majd jövök valamikor.

Azzal fogtam magam és otthagytam a többieket, mit sem törődve a tervünkkel, az életünkkel, a jövőnkkel.