40. rész

~ 40. rész~

- Tao! Tao ébredj! – hallottam, ahogy valaki a nevemen szólítgat. Minden érzékem tompa volt, és nem is akartam erre a hangra figyelni; olyan jól és kényelmesen aludtam, miért kell felkelteni? – Tao, az isten áldjon már meg! – rúgott bele az illető az oldalamba, mire egyből kipattantak szemeim, és az álmaim szertefoszlottak. Várjunk… álom?! Mikor álmodtam én utoljára?

- Mi van már? – fordultam Xiumin felé, amikor realizáltam, hogy még mindig az erdőben csücsülünk mindhárman.

- Az előbb mondtam, hogy érzem Kai illatát! Mennünk kell! Itt van és segíteni fog nekünk! – győzködött továbbra is, és lassan álló helyzetbe tornázta magát, de ügyelve arra, hogy ha esetleg még keresnek minket, véletlenül se váljunk célponttá. Nehézkesen lépdelt, iszonyatos fájdalmai voltak a lábában, de makacsul a fejébe vette, hogy a barátja itt van, így úgy tűnt, mintha nem is érezné azt a fájdalmat.

- Szerintem képzelődsz – feleltem csak úgy mellékesen, habár tudtam, ez úgysem számít.

- Nem, biztosan itt van a közelben. Elég ideig volt a cellatársam, hogy felismerjem, ha a közelben van. Gyertek, menjünk tovább!

Nem vitatkoztam. Szívem szerint én itt maradtam volna a fa tövében, megvárva az estét, hogy azután útnak induljunk, de addigra vagy belehaltam volna a vérveszteségbe, vagy ránk találtak volna. A távolban ugyanis egyre erőteljesebben lehetett hallani a rendőrautók szirénáját. Ráadásul nem voltam abban a helyzetben, hogy vitába szálljak vele, így inkább megkértem Chanyeolt, hogy segítsen felállni.

Lassan törtettünk előre, minden lépést gondosan megfontolva, miközben folyamatosan az erdőt pásztáztuk, nem akarnak-e tüzet nyitni ránk. De egy árva lélek sem moccant körülöttünk. Kísérteties volt ez az egész, a köd is lassan sűrűsödni kezdett, ami egyrészt jó volt, mert jobban rejtett minket, másfelől előlünk is eltakarta a kilátást, így nem tudtuk, mi van előttünk, és ki akar megtámadni minket.

- Csöndesebben! – vinnyogott ránk Xiumin, amikor Chanyeol talpa alatt véletlenül megroppant egy száraz faág. Mindhárman leguggoltunk a biztonság kedvéért; nem hiába. Egy pillanattal később a fejünk felett egy lövedék csapódott bele az egyik fába.

Összenéztünk, majd kérdés és mindenféle utasítás nélkül négykézláb kezdtünk el előrefelé csúszni a talajon. Minél halkabban próbáltunk közlekedni, és valami menedéket találni, de úgy éreztem, valaki a nyomunkban van. A térdem teljesen lehorzsolódott, a tenyerembe nem tudom hány száz tüske állt, de nem álltam meg. Bármennyire is éreztem úgy, hogy nem sokáig bírom már, követtem a többieket. Ha már eddig eljutottam, most nem halhatok meg!

A következő pillanatban először Xiumin, majd Chanyeol ijedt kiáltását hallottam, aztán mire felfogtam, mi történt, az én ajkaimat is elhagyta egy hangos káromkodás. Egy kisebb árok széléhez érkeztünk, amit nem láttunk, így mindhárman lecsúsztunk. Végigbukfenceztem a sárban, miközben újabb ágak és kiálló gyökerek fúródtak bele testem minden porcikájába, majd végül egy kidőlt fa törzsének csapódtam.

- Halkabban közlekedj! – suttogta Xiumin, mire csak egy fájdalmas pillantással méltattam. Kösz.

- Most merre? – kérdezte Chanyeol, mire Xiumin körbenézett és némán balra kezdett el mutogatni. Összekaptunk magunkat, és tovább kúsztunk. Suttogást hallottam odafentről. Valakik beszélgettek, talán néhány fegyveres. Megfogtam Chanyeol lábát, és rántottam egyet rajta. Hátranézett, és elmutogattam neki, hogy másszunk át a fatörzs túloldalára, így ha tüzet nyitnak ránk, valami mégiscsak véd minket.

Így is tettünk, és mire átértünk a túloldalra, néhány újabb golyó suhant el felettünk, vagy éppen fúródott bele a talajba. Egymásra néztünk Xiuminnal, és a hang hallatán tudtuk, hogy ők is lefelé igyekeznek. Utánunk jöttek, nem adták fel, mindenképpen holtan akartak minket látni.

A köd olyan masszív volt körülöttünk, mint a hó, így se ők, se mi nem láttuk egymást. Nekünk azonban volt egy előnyünk: a hallásunk. Erősen koncentráltam, és mikor már tudtam, hogy ott vannak közvetlen mellettünk, rájuk támadtam. Felugrottam, és rávetettem magam az az egyikükre. Kivettem kezéből a fegyvert, hasba lőttem vele, majd a mögötte lévőt vettem célba, és őt is lepuffantottam. A két dörrenés sokáig visszhangzott a néma csendben.

Ezután úgy estem össze, mintha nem lettek volna csontjaim. Most már szinte biztos voltam abban, hogy innen többé nem állok fel. Chanyeol és Xiumin aggódó arcát pillantottam meg, de az övéket is elég homályosan. Láttam ajkaikat mozogni, de egy hang sem jutott el hozzám. Végül újfent minden teljesen elsötétült.

*

Amikor ismét magamhoz tértem, csak az elsuhanó fákat láttam magam mellett, melyek mérgesen tekintettek rám, hosszan elnyúlva az ég felé. A fejem kótyagos volt, mintha nemrégiben nagy mennyiségű alkoholt fogyasztottam volna, holott már fogalmam sem volt, milyen is egy doboz sör íze. Nagyokat pislogva igyekeztem visszanyerni a látásomat, és amikor megállapítottam, hogy egy autóban ülök, elfogott a rémület. Mit keresek egy kocsiban, ha az előbb még az erdőben voltam?

Lassan elmozdítottam a fejem, és egy ismeretlen alakot pillantottam meg a vezető ülésnél. Nagyon koncentrált az útra, ugyanakkor mozgott a szája, mintha valakinek beszélne. Ekkor jöttem rá, hogy az anyós ülésen is ül valaki. Nagy lendülettel ültem fel, és ösztönösen vetettem magam a sofőrre, mire az illető reflexszerűen taposott bele a fékbe, és az autó megállt.

- Ki a fene vagy és hová viszel? – vicsorogtam, miközben karommal nem engedtem el a torkát.

- Tao, nyugodj már meg! Ő Kai! – szólt rám az anyós ülésről Xiumin.

Jobban szemügyre vettem a barna hajú srácot, és valóban: éreztem rajta, hogy ő is közénk való. Szóval ő lenne az a híres Kai.

- Bocs – elengedtem, majd visszaültem az ülésre. Valahogy sokkal jobban éreztem magam, amit nem tudtam, mire vélni. Magam mellé pillantottam, ahol Chanyeol volt, és rémült arccal tekintett rám, azonban ez kezdett elmúlni, amikor ismét elindultunk.

- Jobban vagy? – kérdezte Xiumin, mire csak bólintottam. – Akkor jó, hatott a gyógyszer, ami Kainál volt. Jut eszembe… látod, igazam volt. Mondtam, hogy a közelünkben volt.

- Mi történt és mennyi ideig voltam kiütve? És… hogyan kerültél ide? – tettem fel folyamatosan a kérdéseimet.

- Miután elájultál, Chanyeollal nagy nehezen összekapartunk a földről és elindultunk valamerre. Körülbelül tíz percig gyalogolhattunk, amikor Kai előugrott az egyik bokorból. Azt mondta, hogy már várt minket, és nincs messze az autója. Úgyhogy most itt vagyunk, de az engem is érdekelne, hogy hogyan kerültél ide – nézett barátjára Xiumin, és még sosem láttam ennyire boldognak. Annak ellenére, hogy még közel sem volt vége a szenvedéseinknek, ő mégis reményt lelt abban, hogy itt van Kai.

- Nos… ez egy igazán hosszú történet, amit majd részletesebben elmesélek a kempingben, de egyelőre elég annyit tudni, hogy Lay is életben van, és Baekhyunnal is összefutottunk. Megismerkedtünk pár fiatallal, akik segítettek nekünk és együtt terveltük ki, hogy ha ti megszöktök, akkor hogyan és hová viszünk titeket – foglalta össze röviden a lényeget Kai, de ez nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Mindenről tudni akartam, de ezzel egyelőre várnom kellett.

- Honnan tudtátok, hogy szökni fogunk?

- Farkasok vagyunk, mi is éreztük a vérhold közeledtét, és azzal, hogy Baekhyun megszökött, valahogy tudtuk, hogy ez elég ösztönzően fog rátok hatni – nézett rám a visszapillantón keresztül Kai. – Bár bevallom, rád nem számítottam. Nem hittem volna, hogy téged is meg lehet győzni a szökésről, és lám… Mi változott?

Nem válaszoltam. Arra a lányra gondoltam, aki a képen volt. Olyan mélyen beleégett a mosolya az elmémbe, hogy bármikor fel tudtam idézni. Vajon most, hogy kijutottunk, találkozni fogok vele? Bármibe is kerül, meg fogom keresni.

- Messze van ez a kemping? És mennyire biztonságos? – tereltem el a témát.

- Hamarosan ott vagyunk.

Házakat láttam magunk körül. Egy városon keresztül hajtottunk át éppen. Istenem, milyen régen volt már… Azt se tudtam, hol vagyunk helyileg, de nem is érdekelt. Láttam a külvilágot, amit már öt éve nem. Fehér és sárga falú lakásokat, virágos kerteket, a ház előtt parkoló autókat, az udvaron játszó kisgyerekeket, állatokat, néhány fiatalt, akik kutyát sétáltatnak, idős asszonyokat a kapuban cseverészni… Mindez olyan szép látvány volt számomra. Másoknak ez mind megszokott volt, észre sem vették, mi zajlik körülöttük, de nekem minden egyes kép úgy festett, mintha életemben először látnám. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki most fedezi fel a világot és most tapasztal meg egy csomó új dolgot.

Halvány mosoly kúszott arcomra. Öt év után az első őszinte mosolyom.

Lassan elhagytuk ezt a kis várost, és újból a pusztaság és a fák vettek minket körbe. Néhány perccel később megláttam egy „Yojeong kemping” feliratot, és a mögötte lévő faházakat. Már állt itt pár kocsi, de senkit sem láttam odakint.

- Mi van Luhanékkal? És Suhoékkal? – tettem fel hirtelen a kérdést, mert eddig teljesen kiesett, hogy róluk semmit sem tudok.

- Nem tudom. Lehet, hogy már itt vannak, de az is lehet, hogy még ott bóklásznak az erdőben – felelte nem túl megnyugtatóan Kai.

Leparkoltunk az udvarban. Kai kipattant az autóból, majd kisegítette Xiumint. Ekkor az egyik faházból két vad idegen jött ki és sietett hozzánk.

- Sehun, őt kellene előbb ellátni! – mutatott rám Kai, majd ő és ez a Sehun gyerek nagy nehezen kiszedtek az autóból, és az egyik faházba cipeltek.

- Chanyeol? – a másik, alacsony srác az említetthez lépett, aki ekkor már magától kikecmergett a kocsiból. Chanyeolt egészen megismertem azóta, amióta találkoztunk: láttam nevetni, és sírni, láttam küzdeni, magába zuhanni, némán a gondolataiba mélyedni, rémülten és talpraesetten. De azt az arckifejezést sosem tudom elfelejteni, amikor megpillantotta a pöttöm srácot.

- Ch… Chen? – alig bírta kiejteni az illető nevét. Hosszú másodpercekig csak álltak egymással szemben, mintha attól félnének, ha közelítenek a másikhoz, köddé válnak. Chanyeol arca döbbent volt, arcizmai megfeszültek, majd könnycseppek gyűltek a szemébe, és hirtelen magához ölelte barátját. Úgy zokogott, mint egy kisgyerek, és olyan boldog is volt, mint amilyennek még sosem láttam. Megkönnyebbült, és most fogta csak fel, hogy mindennek vége – vagy legalábbis még életben van. Olyan szorosan ölelték egymást, hogy azt hittem, lassan megfojtják egymást.

Szóval ilyen az, amikor egy rég nem látott ismerőssel találkozik az ember. Nagyon jó barátok lehetnek, ha ennyire hiányoztak egymásnak. Vajon én fogok találkozni valakivel régről? Vagy jobb lesz, ha nem reménykedem ilyenekben?

Elmosolyodtam, majd a faház ajtaja becsukódott mögöttem, és hagytam, hogy a sebeimet ellássák. Most már ideje volt egy jót aludni.