41. rész

~ 41. rész~

Előbb Sehun állt fel a tábortűz mellől, és lépdelt közelebb a rendőrökhöz, akik éppen akkor szálltak ki az autóból. Én ülve maradtam, mert úgy gondoltam, gyanús lenne, ha mindketten odamennénk. Az azt mutatná, hogy van rejtegetnivalónk.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan Sehun, és igyekezett a félelmét nem kimutatni.

 - Jó napot! – köszönt vissza a rendőr is, aki mindeközben szemügyre vette a kempinget. – Érdeklődni szeretnénk, hogy mennyi ideig tartózkodnak itt?

- Hát… igazából a barátommal most jöttünk, és várjuk az osztálytársainkat. Ők néhány óra múlva érkeznek csak. A hétvégéig itt leszünk, afféle csapatépítő tréning szempontjából. Miért? Talán valami baj van? – számolt be részletesen és hihetően Sehun. Féltem, hogy nem fog semmi értelmes az eszébe jutni, de jól játszotta a szerepét.

- Azt hiszem, fogalmazhatunk így is. Jobb lenne, ha a hétvégére ezt a programot lefújnák. Veszélyes kint lenni, távol a várostól, felügyelet nélkül. Biztosan hallották, hogy sokan eltűntek az utóbbi időben, és ezért óvatosnak kell lenniük – mondta a rendőr nagyon komolyan, és… valahogy úgy éreztem, van valami, amit nem mond el.

Felálltam, és én is csatlakoztam a társasághoz, egy fejbiccentéssel üdvözöltem mindkét férfit.

- Minden rendben? – kérdeztem, mintha nem tudnám, miről lenne szó.

- Igen, persze – felelte röviden Sehun és rám mosolygott. – Akkor azt hiszem, értesítjük a többieket, valószínűleg amúgy sem jöttek volna sokan. Aztán összepakolunk és haza is megyünk.

- Rendben, tegyenek így. Még sötétedés előtt érjenek haza! Minden jót! – intett nekünk, majd visszasétált a kocsihoz és a másik rendőrrel beültek.

- Önnek is! – mondtuk kórusban Sehunnal, majd úgy tettünk, mint akik nekiállnak összerámolni. Még láttuk, ahogy az egyikük telefonon beszél egy rövid ideig, végül sietősen elhajtottak.

- Szerinted vissza fognak jönni minket leellenőrizni, hogy hazamentünk-e? – kérdeztem, miközben befejeztem a színjátszást, és zsebre dugott kézzel bámultam a távolodó autóra.

- Biztos, hogy nem. Ha a többieknek sikerül a balhé, és megkezdődik a szökés, minden rendőrt a helyszínre csődítenek – dobott még néhány fát a tűzre Sehun.

- Igaz. És van egy olyan érzésem, hogy a Baekhyunék már jártak a rendőrségen.

- Miből gondolod ezt?

- Szerinted miért akartak minket hazaküldeni? Biztosan tudnak már arról, hogy valami történt a Muhandae erdőben; annak a zsarunak az arcán amúgy is volt valami nyugtalanító. Pont úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy mi zajlik a közelben, de nem beszélhet róla, mert minek ijesztgesse a környékbeli tinédzsereket? Egyébként meg ezek a rendőrök folyton járőröznek napközben Dalseong környékén, őket is biztos értesítették már a történtekről. Talán pont erre jártak, és szimplán elővigyázatosságból tették ezt. És amilyen gyorsan távoztak, van egy olyan érzésem, hogy valami már elkezdődött abban az erdőben.

- Te aztán nem vagy semmi – nézett rám meglepetten Sehun. – Jók a női megérzéseid.

- Nem, szimplán csak túl sok könyvet olvastam és rengeteget figyeltem az embereket – mosolyogtam rá, majd én is helyet foglaltam mellette. – Komolyan, egyre idegesebb vagyok, ahogy telik az idő. Remélem, senki nem fog erre jönni.

Sehun csak bólintott, majd újabb hosszas hallgatásba burkolództunk. Arra gondoltam, hogy mi tényleg nem vagyunk normálisak. Itt voltunk egyedül, távol a várostól, arra várva, hogy hamarosan menekülteket, farkasokat hozzanak ide, akiken mi majd segítünk. Mi ez, ha nem őrültség? Bele se mertem gondolni, mi történne, ha akkor jönnének erre, ha már itt lesznek. Akkor mindennek vége, talán az életünknek is.

Aztán meg arra gondoltam, hogy Sehunnal az előbb milyen egyszerűen tudtunk hazudni. Vajon mikor lettünk mi ilyenek? Mikor tanultunk meg uralkodni az érzéseink felett? Mikor nőttünk fel? Mert egy ilyen helyzetben nem lennének sokan képesek nyugodtak maradni és nem megijedni. Amikor Baekhyun elmondta, hogy farkas, még ha ki is akadtam eleinte, végül elfogadtam és elhittem, amit mond. Vajon erre hányan lettek volna képesek? Elmenekülhettem volna, elhagyhattam volna őket, nem lettem volna köteles segíteni nekik, bármikor rájuk hívhattam volna a rendőrséget, de az én fejemben ez sosem fordult meg. És szinte biztos vagyok, hogy a többiekében sem. Mégis miért? Nem lett volna egyszerűbb ezt tenni? Akkor nem kéne most itt ülnünk, és azon aggódni, hogy talán le fogunk bukni és börtönbe kerülünk. Feldobhattuk volna őket, és minden menne úgy, mint eddig, élnénk a normális, egyetemista éveinket. És nem mondhatom azt sem, hogy mindezt Chanyeol miatt tettük. Mert ráhagyhattunk volna mindent a zsarukra, odaadhattuk volna nekik Baekhyunékat, és ők ugyanúgy elvezethették volna őket ahhoz a kísérleti helyhez.

De azt hiszem, ugyanakkor ez volt a válasz is. Hogyha feladjuk őket, akkor talán újabb kísérleteken esnek át, vagy megölik őket. És ők kétségbeesettek voltak. El voltak veszve, magányosak voltak. Pont úgy, mint én. Tudtam, milyen a segítségre várni, amit végül nem kaptam meg sosem, és egyszerűen képtelen voltam nekik hátat fordítani. Segítettem nekik, mert nem hagyta a lelkiismeretem. A többieket meg valószínűleg magammal rántottam. Követtek engem, mert ez egy barát dolga. Fordított esetben én is ezt tettem volna.

Megráztam a fejem, hogy kiürítsem a gondolataimat. Nem akartam nyomasztó dolgokra gondolni a jelenlegi helyzetben. Figyeltem, ahogy a tűz apránként hamuvá égeti a fákat, miközben a lángok a magasba szöknek. Reméltem, hogy a mi esetünk is lassan, de biztosan megoldódik és hamarosan minden csak a múlté lesz. Rettegtem a ránk váró óráktól, napoktól és hetektől.

- Megyek, felhívom Nagyit! – elégeltem meg végül a hosszas gondolkodást, és felkeltem az farönkről, amin ültem.

- Rendben. Add át neki üdvözletem és mond meg neki, hogy mielőbb gyógyuljon meg! – felelte Sehun.

Nem sokáig beszéltem vele telefonon, mert a barátnői még mindig ott voltak nála, és ezért nem akartam őket zavarni. Szerencsére még most is jó kedve volt és majd kicsattant a boldogságtól. Örültem, hogy jól van és reménykedtem, hogy innentől kezdve már csak jobban lesz.

Minden egyes perc csigalassúsággal telt el, szinte óráknak tűntek. Várakoztunk, de nem történt semmi, és fogalmunk sem volt, vajon viszont látjuk-e még a többieket. Alkonyodni kezdett, az ég egyre sötétebb ruhát öltött magára. A távolban motorzúgást hallottunk, majd nem sokkal később egy autó fényszóróit pillantottuk meg, végül maga a jármű is begördült az udvarra.

Sehunnal annyira leblokkoltunk, hogy megmozdulni se bírtunk.

A kocsiból Baekhyun pattant ki, és egy nála jóval magasabb, ismeretlen fickó. Sietve nyitották ki a hátsó ülésnél az ajtót, majd egy szőke hajú, alig élő fiatal srácot emeltek ki.

- Sehun, készítsd elő az egyik szobát! – kiáltotta felénk Baekhyun, mire egy kis fáziskéséssel, de az említett a legközelebbi faházba berohant. Mindhárman elhaladtak mellettem, észre se véve engem, én pedig csak álltam ott és bámultam utánuk.

Farkasok voltak. Ez a két srác semmiben sem volt más, mint a velünk egykorúak. Egyikük sem lehetett több huszonötnél. Ők voltak az első túlélők, akik kijutottak arról a szörnyű helyről, és ezt egyszerűen nem tudtam elhinni. Nem számítottam arra, hogy lesznek olyanok, akik megmenekülnek. De itt voltak, ketten is, és most már tudtam, nincs megállás. Bármi is lesz ezentúl, óvatosnak kell lennünk, mert ha lebukunk… senkinek az élete sem végződik jól.

Baekhyun és Sehun kiküldték a magas fiút a faházból, majd becsukták az ajtót. A srác nem sokat tiltakozott, habár így távolról is láttam, hogy nem igazán bízik bennük. Mindenesetre nem üvöltözött, hogy hadd mehessen be, nyilván a szűk helyen el sem fértek volna és nem is akarta zavarni őket.

Zsebre dugta kezeit, majd megfordult és körbenézett a kempingben, végül a tekintete rajtam állapodott meg. Hosszan nézett velem farkasszemet, én pedig teljesen lefagytam. Ijesztőnek tűnt, ahogy a félhomályban állt, talpig véresen, szakadt ruhában, és rideg és sötét szemeivel engem méregetett. Meg sem bírtam mozdulni, annyira a földbe gyökerezett a lábam.

Aztán egyszer csak megindult felém, majd alig egy méterre előttem állt meg. Újabb másodpercekig vizslatta arcomat, amikor végül megszólalt:

- Szóval te vagy az… Minseo, igaz? – kérdezte, mintha ismernünk kellett volna egymást.

- Ho-honnan tudod, hogy hívnak? – hangom remegett, mint a nyárfalevél, és úgy éreztem, ajkaim kiszáradnak az idegességtől.

- Láttam rólad egy képet. Chanyeol mutatta még, amikor bekerült hozzánk – felelte, majd elfordította tekintetét, és helyet foglalt a tűz melletti széken, ahol korábban Sehun ült.

- Chanyeol… életben van? – továbbra is ugyanabban a pózban álltam, csak immár ez az idegen a hátam mögé került.

- Nem tudom. Az erdőbe kijutottunk, de aztán elváltak útjaink. Lehet, hogy él, de lehet, hogy a holtteste ott fekszik valahol az egyik fa tövében, amit soha, senki nem talál meg.

Dühösen fordultam meg, és néztem az illetőre. Szerettem volna hozzávágni, hogy ne mondjon ilyet, de végül visszanyeltem a mondandómat. Egyfelől, mert biztos voltam abban, hogy az elmúlt néhány óra számára rettentő kimerítő volt, másfelől pedig egy halvány remény volt arra, hogy Chanyeol még él. Ha kijutottak az erdőbe, akkor az is lehet, hogy lassan ő is visszatér közénk.

Szerettem volna többet megtudni erről a kísérleti helyről, és a szökéssel való részletek is érdekeltek, de ennek nem most volt itt az ideje. Ez a srác nemrég még a Halál markában volt, most pedig muszáj volt pihennie, és felfognia, hogy valóban életben van.

Végül belenyúltam a kabátzsebembe, és előhúztam egy kulcsot, majd elé lógattam. Értetlenül meredt a kis tárgyra, de azért elvette tőlem.

- Arra van a fürdő, abban a nagy barna házikóban – mutattam a kemping egyik legtávolabbi sarkába. – Tiszta ruhákat pedig ebben a házban találsz – ezután pedig a mellettünk lévőre irányítottam ujjamat. – Mire végzel, addigra összedobok pár szendvicset.

Egy fél órával később elkészültem az ennivalóval. Sehunék még mindig nem jöttek ki a szobából, azonban az idegen farkas már végezhetett a fürdéssel, mert az egyik házikóban égett a villany. Az egyik kezemben a szendvicses tálca volt, a másikban egy elsősegélyláda, a hónom alatt pedig egy üveg ásványvíz.

Bekopogtam az ajtón, majd beléptem. Az ismeretlen épp akkor fejezte be az öltözködést.

- Remélem, találtál a méretedben ruhát – mondtam kissé közömbös hangon. Valamiért féltem tőle, hisz nem tudhattam, vajon ő is olyan farkas-e, mint Baekhyunék. Ráadásul ő sem bízott bennünk, függetlenül attól, hogy segítettünk nekik.

- Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben előpakoltam néhány kötszert és fertőtlenítőt.

- Azokra nem lesz szükség – válaszolta, majd mellém lépett és kezet nyújtott. – Kris vagyok.

Ijedten léptem egyet hátra, de azért megráztam a kezét.

- A sebeid…

- Eltűntek. Tudom. Farkas vagyok, könnyen gyógyulok.

- De a barátod…

- Luhan jobban megsérült, azért nem jött helyre, ráadásul ő csak két hónapja farkas, én pedig már hét éve.

- Hét éve… - ismételtem meg és teljesen elképedtem. Hét éve?! Hogy bírta ki eddig? Hogy tudott nem megőrülni, és nem a halált kívánni? Miért akar visszatérni az életbe, ha valószínűleg semmije sem maradt?

- Te félsz tőlem – törte meg a csendet, ezzel egyidejűleg a gondolataimtól is elszakított. Észre sem vettem, hogy már az ágy szélén ül, egy szendvicset majszolgatva. Felé fordultam, de nem mozdultam el az asztaltól, és egy kicsit az ajtó felé lépdeltem, a biztonság kedvéért. Bár tudtam, hogyha megtámad, esélyem sem lenne kirohanni, azért mégis jobban éreztem magam.

Már éppen válaszoltam volna, amikor ismét megszólalt.

- Miért segítesz nekünk?

Visszacsuktam a számat, és egy fél percig csendben is maradtam.

- Nem tudom. Ezen gondolkoztam ma én is. Azt hiszem, talán azért, mert kicsit magamat látom bennetek. Nem lehetett könnyű, és akaratotok ellenére történt minden. És ha én nem segítek, talán más sem.

- Szóval szimplán szánalomból? – hangja gunyoros volt és kötekedő, ami nem tetszett, de számítottam ilyesfajta viselkedésre. Inkább eltűrtem és nem álltam le vitatkozni, mert kettőnk közül ő volt rosszabb állapotban.

- Mondhatni. És mert az élet igazságtalan.

- Segítesz, de mégis félsz. Érdekes.

- Mégis mit vársz tőlem? Mindenki félne.

- Ez igaz, de ha ennyire félsz, akkor nem fog semmi jó kisülni a dologból. Ha továbbra is velünk akarsz maradni, akkor ezt abba kell hagynod, mert ennél már csak rosszabb jön. Mi pedig nem engedhetjük meg magunknak a bizonytalanságot.

 - Tudod… egy köszönöm is elég lett volna, amiért van hová mennetek.

- Ettől függetlenül neked otthon kellett volna maradnod a családoddal, és apuci meg anyuci seggébe bújni. Ez az egész helyzet nem ilyen nyápic kislányoknak való.

- Nem tudom, miért vagy hirtelen ilyen ellenséges velem, bizonyára tesztelni próbálsz, vagy mit tudom én, nem is érdekel, de ez akkor is övön aluli volt – mondtam neki feldúltan. Lecsaptam az elsősegélyes láda tetejét, majd a kezembe véve, távoztam. Mielőtt végleg leléptem volna, az ajtóból azért még visszaszóltam. – Csakhogy tudd, nincsen családom, és az egyetlen élő rokonom, a nagymamám is éppen kórházban van.

Be akartam csapni az ajtót, de nem voltam hülye, hogy felhívjam magunkra a figyelmet. Dühös voltam, és ez a Kris gyerek eléggé a lelkembe taposott. Persze, nyilván nem direkt, és meg is értem, hogy nem bízik meg senkiben, hogy minden új számára, és valószínűleg nem tudja kezelni az érzéseit, meg úgy alapból saját magát, de ez akkor sem magyarázat arra, hogy tapló legyen.

Mindenesetre nem sok időm maradt a dühöngésre, mert a fák közül két újabb alakot pillantottam meg a kemping felé közelíteni.