42. rész

~ 42. rész~

Másnap reggel tértem csak ismét magamhoz. Egyedül voltam a faházban, és néma csend honolt mindenhol, de ezúttal ez a csend megnyugtató és kellemes volt.

Körbenéztem a szobában, és meglepődtem, amikor a mellettem lévő éjjeliszekrényen egy tányért találtam, rajta tojásrántottával és két szelet kenyérrel, valamint egy pohár vízzel. Milyen régen ettem már normális ételt…

Felültem az ágyban és egy pillanat alatt magamba tömtem az ennivalót. Szinte összeszorult a gyomrom ettől a finomságtól. Abban a börtönben szinte mindig ugyanazt az ételt kaptuk, és minden egyes kajának ugyanolyan borzalmas íze volt. De ez itt, maga volt a mennyország.

Miután megreggeliztem, átvizsgáltam a testemet. Már egy karcolás sem volt rajtam, csupán csak a hasamon látszódott még egy halvány foltban a vágás nyoma. Fájni sem fájt már semmim, így bátran másztam ki az ágyból. Úgy döntöttem, ideje lesz megnézni ezt a kempinget, megkeresni a többieket, és köszönetet mondani a megmentőiknek. Aztán jó lesz mielőbb kitalálni, hogy hogyan tovább.

Kilépve az udvarra hideg borzongás futott végig rajtam, és libabőrös lettem. Összehúztam magamon a pulcsit, megdörzsöltem a karjaim, majd elindultam az egyik irányba. Még senki sem volt idekint, valószínűleg mindenki aludhatott, hisz az idő is körülbelül hat felé járhatott. Tettem egy kört az udvarban, végignéztem mindegyik faházon, holott ugyanúgy néztek ki, végül úgy döntöttem, tüzet rakok. Bár régen csináltam ilyet, azért még nem felejtettem el.

Valahogy még mindig olyan távolinak tűnt a szabadság. Itt voltam, a nyílt ég alatt, éreztem a csípős szél lágy simogatását, láttam a napsugarakat a messzeségben, hallottam a fák susogását, a madarak halk és álmos csiripelését, a közeli tó álmatag énekét. Erre vágytam mióta, és ez jóleső bizsergéssel töltött el, mégis, legbelül reszkettem a félelemtől. Hiába tudtam, hogy vége mindennek, hogy felrobbant az a kísérleti hely, és azok többet nem érhetnek hozzánk, de mi lesz ezek után? Rengetegszer felmerült bennem ez a kérdés, de igazán csak most szembesültem vele és csak most tudtam elgondolkodni rajta. Nem csak azzal volt a gond, hogy nincsenek papírjaink, vagy, hogy idegen városban kell élnünk, idegen emberekkel. A papírokat meg lehet hamisítani, és amikor Szöulba mentem egyetemre, akkor az is egy új hely volt, mégis meg tudtam szokni. A félelmem azért volt, mert ezentúl hazugságban kell élnem. Titkolnom kell, ki vagyok, hazudnom kell a múltamról, soha senkinek nem fedhetem fel, min mentem keresztül, el kell felejtenem a családom, a régi ismerőseim, mindent az elejéről kell kezdenem. Mégis hogyan fogom ezt végigcsinálni? Minden nap attól fogok rettegni, hogy ne szóljam el magam, ne fussak bele egy volt osztálytársamba, vagy, hogy ne keveredjek soha semmilyen verekedésbe, vagy kórházba. Ha kiderül, mi vagyok, ha kiderül, hogy hamis iratokkal élek… vajon mit fognak szólni? Mi lesz a sorsom? Ezen túl minden lépésemet, tettemet gondosan meg kell választanom, és sohasem lehetek igazán… szabad.

- Igen elmélyedtél a gondolataidban… - jegyezte meg valaki mellőlem. Rá emeltem a tekintetem, és egy ismeretlen alak mosolygott rám. Felém nyújtott egy tányért, amin néhány szendvics volt; egyet el is vettem, és megköszöntem. – Ne haragudj, még be sem mutatkoztam. Sehun vagyok.

- Tao – ráztam vele kezet, miután lenyeltem a falatot. – Ha nem tévedek, akkor te voltál az egyik, aki segített nekünk.

- Igen. A srácokkal már csaknem egy hónapja készültünk erre.

- Nagyon köszönünk mindent. Nélkületek… nem tudom, hol húzódtunk volna meg, vagy, hogy egyáltalán életben maradtunk volna.

- Az biztos, hogy a tegnap este elég kemény volt.

- Hányan érkeztünk meg végül?

- Nem sokan, ha jól számoltam, tizenhatan.

- Ennél jóval többre számítottam… - sóhajtottam fel. – Bár ha jobban belegondolok, az is csoda, hogy egyáltalán kijutottunk.

- El nem tudom képzelni, min mentetek keresztül. Baekhyun, Lay és Kai mesélt pár dolgot, de mégis csak más átélni, mint hallani. Szörnyű lehetett. Sajnálom, hogy ilyen pocsék sorsra jutottatok – nézett rám szánakozva Sehun. Jól esett vele beszélgetni, és a szívem összefacsarodott, ahogy visszaemlékeztem mindezekre. Hihetetlen volt, hogy minden, ami történt, már köddé foszlott és a tegnapé maradt. Sosem hittem volna, hogy valaha itt fogok ülni és mindenre már csak a múltként tekintek. – Jobban vagy egyébként?

- Igen, már kutya bajom. Minden sebem eltűnt.

- Gyorsan gyógyulsz. Az egyik társatok, az a szőke hajú, ha jól tudom, Luhan a neve, ő még mindig ramatyul van.

- Ő is itt van?

- Igen. Valami Kris nevű gyerekkel jött. És Chanyeolt is visszakaptuk. Meg jött még két mókás srác is, az ő nevüket nem tudom.

- Szerintem Suho és Kyungsoo lesz.

- Meglehet. Aztán van még másik kilenc srác, velük nem sikerült beszélnem, de közülük is ketten elég rossz állapotban vannak. Félek, nem húzzák sokáig.

- Elképzelhető. Ha nem olyan régóta farkasok, akkor könnyen végük lehet – lesöpörtem a kezemről a morzsákat, majd kicsit megpiszkáltam a tüzet. – Kérdezhetek valamit?

- Bármennyit.

- Hogyan találtatok ránk? Hogyan… terveltétek ki mindezt? Hisz, nem kellett volna segítenetek, hagyhattatok volna minket meghalni, mert ezzel magatokat is veszélybe sodortátok.

- Nos, ez egy elég hosszú történet. Először Baekhyun jelent meg közöttünk, pontosabban Minseonál.

- Minseo? Ő itt van most? – amint meghallottam a nevét, a szívem hevesen kezdett el verni. Már majdnem elfelejtettem, hogy őt meg kell találnom.

- Nem, most nincs, Chennel nemrég elmentek az egyetemre. Nem hiányozhatunk, nehogy gyanúba keveredjünk. Délután érnek csak vissza.

- Áh, értem – kicsit elszontyolodtam, de legalább biztos lehettem abban, hogy találkozni fogunk.

- Visszatérve, Baekhyun megjelent Minseonál, mert meglőtték. Ő látta el a sebeit, miközben Chen mondta, mit kell tennie. Chen apja orvos, és ezért kicsit jártas volt a dolgokban. Ráadásul, mint kiderült, ők ketten gyerekkori barátok. Na, mindegy, a lényeg, hogy aznap este megmentették az életét, és elhozták hozzám, hogy aludjon ott. Akkor derült ki, hogy ő farkas, és mesélte el, mi folyik ott. Aztán… eltűnt a barátunk, Chanyeol is, és szinte biztosak voltunk abban, hogy odakerült. Innentől kezdve pedig már nem volt kérdés, hogy mit akarunk tenni. Közben megjelent Kai és Lay is, és így hatan terveltünk ki mindent. A mai napig egyikünk sem tudja felfogni, mit művelünk, hisz bármelyik pillanatban lebukhatunk, és akkor vége mindennek.

- De… hogyan voltatok képesek elfogadni azt, amik vagyunk?

- Ez főként Minseonak köszönhető. Ő rengeteg könyvet olvasott, ezért ő valamilyen szinten mindig is hitt a természetfeletti dolgokban, vagy legalábbis nem tartotta kizártnak, hogy léteznek ilyenek. Ráadásul neki nehéz élete volt, sokan nem kedvelték, valamiért mindig ő volt az, akit kipécéztek és kirekesztettek a többiek, így magányosan nőtt fel. Azt hiszem, talán emiatt is akart annyira segíteni, mert átérezte, milyen lehet nektek, hisz ti sem magatoktól kerültetek oda. Mi pedig… mi pedig vele tartottunk, mert… egyszerűen ez csak magától értetődő volt. Nem tudom, valahogy ott álltak előttünk a fiúk és elfogadtuk őket. Baekhyun sebei hamar begyógyultak, mégsem riasztott el minket. Mint mondtam, Chennek régi barátja volt Baekhyun, ő pedig mindenhogyan elfogadta, én pedig úgy voltam, hogyha már ketten hisznek ebben, akkor én miért ne? Nem lehet őrültség, ha ennyien elhisszük, nem igaz?

- Van benne valami. Szóval akkor végül minden jött magától.

- Igen. Minseo mindenképpen be akarta vonni a rendőrséget, mert szerinte máshogy nem győzhettünk volna. Habár mindvégig kételkedtünk abban, hogy a rendőrséget sikerül odacsődíteni, Laynek sikerült elérnie. Eredetileg el akartuk játszani, hogy kirándulni vagyunk, és akkor támadtak ránk, és sebesülten mentünk volna a rendőrséghez, végül Lay a szaglására hagyatkozva elég közel került az épülethez, lefotózta, majd elküldte a rendőrségnek. Innentől kezdve meg beindult minden; a zsaruk megérkeztek, ti pedig odabent elkezdtetek lázadni.

Erre nem feleltem. Egyszerre ennyi információ bőven elég volt. Hiába menekültünk meg, még nem éreztem úgy, hogy egyenesben vagyunk, és ez teljesen összezavart. Minden, amiről szívem mélyén titkon álmodtam, egy pillanat alatt valóra vált, és ezt nem tudtam most kezelni.

- Segítesz a főzésben? – pattant fel mellőlem hirtelen Sehun, mire értetlenül néztem rá, hisz még csak fél hét volt. Látta rajtam, hogy nem igazán sikerült megemésztenem az előbb elhangzottakat, így inkább témát váltott. - Csináltunk egy kevés reggelit mindenkinek, de nem hiszem, hogy elég lesz. Ideje lenne végre valami normális ételt ennetek. Gyere, megmutatom, mi hol van, és mit hogyan kell csinálni.

Követtem Sehunt, és érdeklődve figyeltem, ahogy megfűszerezi a húsokat, és a grillre teszi. Már az illattól is összerándult a gyomrom, és alig vártam, hogy végre elkészüljön az étel. Sehun mindeközben felhőtlenül mesélt az életéről, a családjáról, hogy rengeteget utaznak és kirándulnak, ennek köszönhető, hogy ilyen profin tud főzni. Jól esett a bizalma, és az, hogy nem ölel körbe minket a kínos csend. Fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek, hogy megbízzak-e benne, de ez a közvetlensége engem is feloldott, és tudtam, hogy lassanként, lépésről lépésre kell visszaszokni az életbe, ami itt kezdődik el.

*

Néhány órával később már szinte mindenki ébren volt, és valamiben segédkezett. Kris főként Luhanra összpontosított, aki még mindig nem tért magához, így velük nem sokat tudtam beszélni. Xiumin is lábadozott, ahogy Chanyeol se volt túl beszédes. Aggódtam érte, mert eléggé úgy tűnt, hogy mélyen belül megtört, és az őrület szélén van. Reméltem, hogy nem fog hülyeséget tenni önmagával. Lay-vel és Kai-val is sikerült megismerkednem, ők részletesen végre elmondták, hogyan találtak ránk az erdőben, és mi történt azalatt, amíg nem voltam magamnál.

Némán tett-vett mindenki, és egészen kis családias volt a hangulat, mégis úgy éreztem, hogy mérföldekre vagyunk egymástól. Tudtam, hogy mindannyinkban ugyanaz zajlik le, hogy ők is a tegnapi napra gondolnak, és hogy mennyire aggódnak, hogy mi lesz tovább. Mert nem maradhatunk itt. Péntek volt, és elméletiekben vasárnapig van kibérelve ez a kemping. Ezalatt a pár nap alatt pedig össze kell magunkat kapnunk, iratokat kell szereznünk, tetőt a fejünk felé, és munkát se ártana lassan találni. De ez az egész olyan lehetetlennek bizonyult. Egyikünk sem érezte azt, hogy itt lenne az ideje a magunk urának lenni. Képtelenek voltunk erre, mert még most is az események hatása alatt álltunk, mert évekig el voltunk zárva a külvilágtól, és feldolgozni a történteket, nem megy mindössze néhány nap alatt. A helyzetünk reménytelen, és kilátástalan volt, és hiába voltak itt páran, akik segítettek nekünk, nem támaszkodhattunk rájuk örökké.

Úgy gondoltam, majd ebéd közben lesz időnk beszélgetni, és afféle csoportos terápiát tartani, megbeszélni, mit tegyünk, merre induljunk el. Ha összefogunk, előrébb juthatunk, nem?

- Luhan állapota egyre rosszabb… - ült le mellém Kris, és arcán tisztán láttam a kétségbeesettséget. Noha nem mutatta ki érzelmeit, de én jól ismertem már, és egyből észrevettem, hogy ez mennyire bántja. – Nem hiszem, hogy túl fogja élni.

- Ennyire nem használnak a gyógyszerek? – kérdeztem, holott nyilvánvaló volt a dolog.

- Nem. Az lehet a gond, hogy nemrég lett csak farkas, így a szervezete nem igazán tudja, hogyan reagáljon. Ha farkas lenne, már rendbe jött volna, ha viszont ember, a gyógyszerek segítettek volna. De ő most fél állapotban van, és a szervezete a gyógyszerekre úgy reagál, mintha idegen dolog lenne.

Valamiért bennem is feltámadtak az ösztöneim. Nem halhat meg Luhan. Ha ő nincs, sosem jutunk ki, meg sem próbáljuk ezt az egészet. Tartoztam neki, ha mással nem, hát azzal, hogy nem engedem meghalni.

Felálltam, és minden szó nélkül otthagytam Krist.

- Kösz, haver, kurva jó fej vagy – hallottam szitkozódni, de nem törődtem vele. Inkább megkerestem Sehunt, aki épp az egyik faházból jött ki.

- Beszélnünk kell! – mondtam neki, és visszainvitáltam a faházba. Meglepődött reakciómon, de nem tiltakozott.

- Mi a gond?

- Luhan. Kris mondta, hogy haldoklik. Biztos van valami más gyógyszer, ami segítene, nem?

- Nézd, én nem vagyok orvos, fogalmam sincs, mi használna. Chen gondoskodott a gyógyszerekről.

- Akkor hívd fel, hadd beszéljek vele! – mondtam határozottan. Láttam Sehunon, hogy vitába szállna velem, és próbálna meggyőzni, hogy felesleges próbálkozni, de tudta, hogy nem hagynám magam. Ráadásul farkas voltam, ha nem hallgat rám, akkor megfenyegetem.

Elővette a telefonját, majd tárcsázta Chent, végül egy rövid beszélgetés után, átadta nekem a telefont.

- Tudok hozni erősebb gyógyszereket, de majd csak késő délután – mondta egyből Chen.

- Addigra lehet, hogy már késő. Majd én elhozom őket, csak mond, hová menjek! – feleltem azonnal. Sehun döbbent arccal nézett rám, és én is meglepődtem kijelentésemen.

- Mi…? De, izé, Tao, ez nem lenne túl jó ötlet! – habogta Chen is, de közbeszóltam.

- Nem lesz gond, meg tudom oldani. Szóval?

Chen rövid gondolkodás után, de végül megadta magát. Mi mást tehetett volna?  Lediktálta a címet, hogy melyik kórházba menjek. Az apja ott dolgozik, azt mondta, az irodájában van egy szekrény, ahol rengeteg gyógyszer van. Felírtam, melyikeket is kell pontosan elhoznom, majd köszönés után letettem.

- Van kocsid? – szegeztem Sehunnak a kérdést.

- Van, de ugye nem gondolod, hogy azzal fogsz menni?

- Miért, mivel mással mennék? Gyalog? Vagy tömegközlekedéssel? – néztem rá értetlenkedve.

- Tudsz vezetni?

- Hát… régen tudtam, de nem hiszem, hogy sokat felejtettem. Hol a slusszkulcs?

- Mi a fenét művelek...? – morogta az orra alatt Sehun, miközben a zsebébe nyúlt, és odaadta a kulcsokat. – Ha össze mered törni az autót, ami nem is az enyém, én kinyírlak.

Megveregettem Sehun vállát, majd kirohantam a faházból. Beültem a kocsijába, és nagy nehezen, de elindítottam. Noha eltartott pár percig, mire eszembe jutottak a dolgok, és miután sikeresen tolatni kezdtem az előrefelé menet helyett, tettem pár kört az udvaron, végül kikanyarodtam az útra és elindultam a kórház felé.