43. rész

~ 43. rész~

Ijedten tekintettem körbe az udvaron. Baekhyunék még mindig a faházban voltak, így egyes egyedül voltam. Fogalmam sem volt, ki ez a két idegen: farkasok vagy csak két bűnöző? Ahogy elnéztem őket, inkább tűntek az előbbinek. Egymásba kapaszkodva közeledtek felém, én pedig csak álltam a sötétben, és vártam, hogy közelebb érjenek.

Mikor már csak méterekre voltak tőlem, rájöttem, hogy ők valóban farkasok. A sok seb láttán szinte biztos voltam ebben, és már készültem volna megszólalni, amikor is az egyikük, az alacsonyabbik srác rám ugrott és egy mozdulattal a földre terített. Még sikítani sem volt időm, olyan gyorsan történt minden. Azon kaptam magam, hogy valami kemény hasít a hátamba, az illető pedig a számra tapasztja a kezeit, és egészen az arcomba hajol.

- Ne merj sikítani, különben megöllek! – fenyegetett meg, nekem pedig igen ismerős volt ez a helyzet. Ezek a farkasok nem ismerik a modort. – Van itt valamelyik faházban kötszer meg hasonlók?

Csak egy bólintással válaszoltam.

- Nagyszerű! – a következő pillanatban egy rántással ismét a két lábamon álltam, azonban továbbra sem vette le kezét a számról, sőt, mindennek tetejébe még egy kést is a torkomhoz szegezett. – Mutasd, merre menjek!

Lassan elindultunk az egyik faházhoz, ahová mindent bepakoltunk. A másik fiú addig ott maradt a tábortűz mellett. Rettenetesen nagy fájdalmai lehettek, mert megmozdulni sem bírt.

Összeszedtem pár kötszert és fertőtlenítőt, majd újból visszamentünk. Nem mertem megszólalni, nehogy még jobban felidegesítsem és az ingatag érzései miatt tényleg megöljön. Inkább csendben maradtam, hogy elhiggye, valóban félek tőle, és eszemben sincs ellenük fordulni.

- Lásd el a sebeit! – lökött le a földre a barátja mellé, én pedig remegő kezekkel próbáltam letörölni a vért, és bekötni a sebeit. De fogalmam sem volt, mit hogyan kell, ráadásul látni se láttam semmit, csak amennyit a tűz megvilágított. – Gyorsabban! – kiáltott rám, miután percek óta alig haladtam valamit.

- Egyszerűbb lenne, ha szólnék a társamnak, ő jobban ért ehhez – vetettem csak úgy oda.

- Társad? Nem egyedül vagy? – nézett rám meglepődve.

- Szerinted ilyenkor egyedül lennék itt, lány létemre? – kérdeztem vissza.

- Hol van? – ismét felrángatott a földről, a kést a nyakamnak szegezve.

- Nem tudnál finomabban bánni velem? – egy dühös pillantással méltattam. Mindig is türelmes típus voltam, és bár a jelenlegi helyzetben nyugodtan kellett volna viselkednem, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Amúgy sem hittem volna, hogy képes lenne bántani, ráadásul itt voltak a többiek is, és reméltem, hogy hamarosan végre ők is megjelennek, hogy segítsenek.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy így viselkedj! – nyomta még szorosabban a bőrömhöz a kést.

- Kyungsoo, hagyd már, inkább segíts! – nyöszörögte mögülünk a másik idegen. Aha… szóval Kyungsoo.

- Tarts ki még egy kicsit! Nem vagyunk biztonságban! – mondta határozottan a fogva tartóm. – Melyik házban?

Ujjaimmal arra mutattam, ahol Baekhyunék voltak. Mielőtt megindultunk volna, a mögöttünk lévő srác próbált talpra állni, de nem sikerült neki, így hangosan a földre zuhant. A Kyungsoonak nevezett fiú olyan hirtelen fordult meg, hogy sikeresen egy vágást ejtett a nyakamon, a hirtelen ért fájdalomtól pedig felkiáltottam.

- Eszednél vagy? Minek hadonászol azzal a késsel, ha nem tudod használni? – ordítottam rá, sokkal inkább a sok stressz hatására.

- Kussolj! – egy pofon csattant az arcomon, mire elestem. - Jól vagy, haver? – kérdezte a barátjától, mit sem törődve vele.

- Mi a fene folyik itt? – Végre! Csak ennyit mondtam gondolatban, amikor meghallottam egy harmadik személy hangját. Nem sokkal később pedig Kris jelent meg mellettem. – Kyungsoo? Suho? Jól vagytok? Mi az istent csináltatok Minseoval? Te jól vagy? – guggolt le mellém Kris, majd segített felülni. Nem igazán szimpatizáltam vele az előbbiek után, de most mégis örültem, hogy itt van.

- Kris? Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten Kyungsoo.

- Minseo nem mondta? – nézett rám, majd újra a két fiúra. – Ő meg a barátai segítenek nekünk. Ebben a kempingben leszünk addig, amíg ki nem találunk valami megoldást, hogyan tovább.

- Valóban? – pillantott rám Kyungsoo, majd némi együttérzéssel csak ennyit mondott – Bocsi, nem tudtam.

- Talán ha hagytad volna, hogy megszólaljak, és nem támadsz rám rögtön…

- Mondtam, hogy bocsánat – felelte ingerülten. Nem firtattam tovább.

- Szólok Sehunnak meg Baekhyunnak, hogy szükségük lesz rájuk – azzal Kris felállt, és otthagyott minket.

- B-Baekhyun? – kérdezte csodálkozva, de mégis reménnyel a hangjában Suho. – Ő is itt van?

- Igen. Sikerült megszöknie, és már egy ideje velünk van. Én találtam rá, és segítettem neki, ezt az egész kempinges dolgot is együtt terveltük ki. – foglaltam össze röviden, amit biztosan tudni akartak.

- Azt hittem, meghalt – felelte megkönnyebbülten Suho. – Ő a cellatársunk volt.

Valahol legbelül enyhe melegség árasztotta el a szívemet. Azt hitték, meghalt. Mennyi barátjukat veszíthették el, de most végre visszakaptak valakit. Annyi fájdalom után végre valami örömük is lehet. Vajon nekem sikerül visszakapni Chanyeolt?

Fél perccel később Baekhyun jelent meg, és olyan erővel csapódott a két sráchoz, mintha meteor csapódott volna a földbe. Szorosan magához ölelte őket, nekem pedig akaratlanul is mosolyra görbültek ajkaim.

- Később még beszélünk, de most vigyük Suhot az egyik házba. Sehun mindjárt jön, és segít rajta is!

Miután elvonszolták barátjukat, ismét egyedül maradtam. Nem volt erőm felkelni a földről, és újból elfogott a rettegés. Mi lesz ezek után? Jön még valaki? És hol van Chen? Ugye nem fogunk lebukni? Egyre sötétedik, így hogyan találnak majd ide?

Fáradt voltam már és nyűgös, aggódtam Nagyiért és mindenki másért, és ez a sok érzelem rettenetesen kimerített. Kezemmel megtapogattam a nyakamon lévő sebet. Még mindig folyt belőle a vér, hiába nem volt nagy a vágás. Ráadásul a szám is felrepedt ott, ahol Kyungsoo megütött. Valószínűleg nem akart ekkora sérült okozni, de ő sem tudta irányítani most az erejét, ezért sikerült kicsit nagyobbra.

- Meg fogsz fázni – lépett mellém Kris, mire összerezzentem. Hogy tud ez ilyen hangtalanul közlekedni? Megőrjít.

Nem válaszoltam neki, csak nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és megindultam az egyik szoba felé. Muszáj lefeküdnöm, különben idekint fogok elaludni.

- El kellene látni a sebedet – jött utánam, mire csak legyintettem egyet. – Te nem vagy farkas, nem fog begyógyulni.

- Nem baj, nem lesz bajom – próbáltam lerázni. Hiába akart segíteni, nem volt most kedvem hozzá, főleg azok után nem, amit nemrég a fejemhez vágott.

A következő pillanatban azonban megfogta a csuklómat, és elkezdett maga után húzni.

- Hé, mit művelsz? Engedj el! – képtelen voltam kihúzni a kezemet a szorításából. Kris nem válaszolt, én pedig végül nem tiltakoztam.

Visszamentünk abba a házba, amit kisajátított magának. Leültetett az ágyra, majd az asztalon maradt kötszerekből elővett néhányat, helyet foglalt mellettem és most ő volt az, aki leápolta a sebeimet.

Nem szóltam semmit. Nem volt kedvem vele beszélgetni, elmenekülni meg úgysem tudtam volna, szóval hagytam, hadd csinálja. Végül néhány perc múlva ő volt az, aki megtörte a csendet:

- Tévedtem, nem vagy nyápic. Kyungsoo ütését állni igen nagy bátorságra vall – akaratlanul is, de elmosolyodtam. – Bármilyen alacsony is az a srác, elég nagyot tud ütni.

Nem feleltem. Ennyitől még nem fogok neki megbocsátani. Amit mondott, tényleg szíven ütött, és ezt nem érdemeltem meg.

- Az előbbiért bocsánat – mondta újabb hallgatás után, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Nem volt fair tőlem, amit mondtam. Nem mindig vagyok bunkó, de a jelenlegi helyzetet nehezen tudom kezelni. Tényleg sajnálom. Készen vagyunk. Ha lehet, inkább pihenj most.

- Megértem, és megbocsátok, de ez ne forduljon elő többször. Nem csak nektek nehéz. – feleltem, majd megtapogattam a nyakamon lévő kötést. Csak most éreztem, hogy fáj. – És köszönöm.

Kris kiment a szobából, engem pedig szinte azonnal elnyomott az álom.

*

Mikor újra magamhoz tértem, odakint már koromsötét volt. Előkerestem a telefonomat a zsebemből, és megnéztem, mennyi az idő. Hajnali egyet mutatott az óra. Sikerült néhány órát aludnom, de még most sem éreztem magam kipihentnek. Még aludnom kellett volna, de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult, így úgy döntöttem, utána járok, jött-e még valaki azóta, hogy én visszavonulót fújtam.

Összehúztam magamon a kabátomat, és kiléptem a hűvös éjszakába. A csípős hidegtől libabőrös lettem, és ahogy kifújtam a levegőt, láttam magam előtt a fehér leheletem.

Minden csendes volt, és sötét. Csak az egyik faháznál égett a villany, valamint a tábortűz lángja világította be a teret. Valaki éppen fát dobott a tűzre. Nem tudtam, ki lehet az, így inkább odamentem.

- Chen? – kérdeztem csodálkozva, majd a következő pillanatba a nyakába ugrottam és agyon ölelgettem. – Úristen, azt hittem, sohasem jössz vissza!

Chen megeresztett egy fáradt mosolyt, és ő is visszaölelt. Összekócolta hajamat, majd a kapucnimat a fejemre húzta.

- A végén még megfázol – visszaült a helyére, majd intett, hogy foglaljak mellette helyet. – Ne aggódj, tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen.

- Miről maradtam le? A többiek alszanak? Hányan vagyunk most összesen?

- Nem sok mindenről. Ha jól tudom, eddig összesen tizenegy farkasunk van, plusz Chanyeol.

- Itt van Chanyeol? Jól van? – a szívem hevesen dobogni kezdett. Hát él! Nem halt meg! Életben van! Őszintén, nem sok esélyét láttam, hogy még valaha látni fogom.

- Igen, jól van, bár azt hiszem, eléggé megviselte ez az időszak. Mintha árnyéka lenne önmagának.

- Azt nem csodálom, de gondolom, a többiek segítettek neki túlélni. És… ő is…?

- Nem, nem változtatták át.

- Hála a jó égnek!

- Igen.

- De… hogy érted, hogy tizenegy farkas? Kaiékat is beleszámoltad, vagy őket nem?  

- Nem, őket nem, a tizenegy farkas az, akik ma érkeztek. Lay-el és velem három farkas jött, őket az út mentén találtuk meg, amikor feladtuk a keresést, és úgy döntöttünk, visszajövünk ide. Mire ideértünk, addigra már nyolcan voltak. Ha jól emlékszem, akkor Kris és Luhan érkezett elsőnek.

- Igen, velük volt alkalmam összefutni, vagyis Krissel. És utánuk érkezett Kyungsoo és Suho. Én pedig valamikor itt aludhattam el.

- Utánuk jöttünk mi, a három farkassal, akiknek elfelejtettem a nevét. Nem sokkal ezután pedig Chanyeolék tértek vissza, két másik sráccal. És úgy körülbelül egy órával ezelőtt újabb két fővel nőtt a csoportunk – egy bottal megpiszkálta a tüzet, majd beleivott a sörébe, amit átnyújtott nekem. Én is ittam egy kortyot, majd visszaadtam.

- Szerinted fognak még jönni? – kérdeztem, miközben elmélyülten bámultan a lángokat.

- Nem sok esélyt látok. Későre jár, ha eddig nem találtak ide, ezután sem fognak. A rendőrség bizonyára mindent lezárt a környéken, ha ott ragadtak, nem fognak eljutni idáig.

- Én is ettől tartok, pedig ez a létszám igen kevés. Ha igaz, amit a többiek mondtak, és valóban akár több százan voltak, akkor… mennyi ember, te jó ég! Milyen sokan haltak meg, és mennyi fájdalom fogja érni a családjukat, a barátaikat… - valahogy képtelen voltam felfogni, hogy ennyien odavesztek. Márpedig tényleg megtörtént. És csak azokat számoltam, akik odabent életben voltak… de mi van azokkal, akik a bezártság alatt haltak meg?

- Nem hiszem, hogy a családok tudni fognak erről. Elég ideig voltak bezárva, a legtöbben biztosan lemondtak erről. Ráadásul nem hiszem, hogy a holttesteket azonosítani lehet majd. Meg aztán… nem térhetnek vissza a rokonaikhoz, túlságosan veszélyes lenne.

- Ez mondjuk igaz, de akkor is. Gondolj bele! Mennyi család ment tönkre… és mennyien fognak életük végéig reménykedni. Mert ezt fogják tenni. A remény sosem hal meg, a remény egy olyan dolog, amibe a végsőkig kapaszkodni fognak. Csak akkor adnák fel, ha a saját szemükkel látnák a gyermekeik holtestét, de ez nem fog bekövetkezni.

- Igen, egyetértek, és ez elég szomorú – sóhajtott fel Chen, majd megitta az utolsó korty sört is, és egy újat bontott fel.

- Menj aludni, fáradtnak tűnsz, és nekünk holnap be kell menni az egyetemre. Majd én őrködöm helyetted. – vettem ki a kezéből a sört, de Chen csak megrázta a fejét.

- Nem hagylak itt kint egyedül.

- Majd mi átvesszük a helyeteket, menjetek csak pihenni mindketten – lépett mellénk Lay, miközben két pofával tömött magába egy szendvicset.

- És ne alkoholizáljatok, még kiskorúak vagytok! – dorgált meg minket Kai, és elvette a sört a kezemből.

- Kiskorúak? Hány évvel is vagy nálam idősebb? Egy? Kettő? Talán három.

- Akkor azért ne, mert holnap iskola!

- Pfff… - forgattam meg szemeimet, majd felkeltem a helyemről.

Elköszöntünk a két fiútól, majd Chen is behúzódott az egyik kis faházikóba, én pedig visszamentem oda, ahol eleinte is aludtam.