47. rész

~ 47. rész~

Miután a csapat egyik fele elindult Busanba, mindannyian visszaültünk a tábortűz köré, és mély hallgatásba burkolództunk. Néhányan nekiálltak vacsorázni, míg mások csak ücsörögtek és áthatóan meredtek a lángokra, melyek időnként dühödten csaptak egyet a levegőbe.

Aggódtam értük, hogy vajon visszajönnek-e, mert ha nem sikerül a tervük, ha nem lesznek meg azok az iratok… fogalmam sincs, mit tennénk utána. Azokban a percekben arra gondoltam, fogom magam és hazamegyek, magam mögött hagyom ezt az egészet, itt hagyom őket, boldoguljanak egyedül, én pedig visszatérek a nyugodt és biztonságos életembe. De természetesen meg se bírtam mozdulni, mert bár az agyam ezt súgta, a szívemben képtelen lettem volna nekik hátat fordítani. Rosszul éreztem magam emiatt a gondolat  miatt, de nem tehettem róla. Féltem, és ez egy egyszerű megoldásnak tűnt. Én pedig ember vagyok, és az emberek hajlamosak az egyszerűbb utat választani.

Mindenesetre abban maradtam magammal, ha ők nem jönnek vissza, akkor talán okosabb lenne a rendőrség segítségét kérni, és feladni magukat. Mégis, ahogy erre gondoltam, nem értettem egyet magammal. Túl kockázatos lett volna, és megint csak azt mutatta volna, hogy a felelősséget és ezt az egész terhet le akarom dobni magamról.

Elmélkedésemből egy gyönyörű hang térített vissza a valóságba, és ahogy felpillantottam, Kyungsoot láttam meg, amint énekel. Hátára egy sötétszürke pléd volt terítve, szemeit lehunyta, arcizmai meg-megfeszültek, ahogy a hangokat kipréselte magából. Biztos voltam benne, hogy korábban is őt hallottam dalolászni. Olyan átéléssel énekelt, hogy már-már szinte könnybe lábadt a szemem. Nem is igazán figyeltem arra, miről szól a dal, mert a hangja annyira elvarázsolt, és teljesen libabőrös lettem. A szívem belesajdult abba a fájdalomba, ami belőle áradt, és hiába érintette meg a lelkemet, nem teljesen értettem, mire fel ez a szomorú dal.

Aztán egyszer csak ő elhalkult, ám egy újabb hang csendült fel. Ezúttal Suho volt az, aki énekelni kezdett. Hangja lágyabb volt, és belőle is valami furcsa és érthetetlen keserűség áradt. Nem, ez nem a jelenlegi helyzetünk miatt volt, vagyis nem teljesen. Mintha… mintha a lelkük mélyén lett volna valami, amiről csak ők tudtak, amiről eddig sosem meséltek, és ami annyira hiányzott nekik.

Kyunsgoo ismét dalra fakadt; ezúttal ketten énekeltek. A hangjuk tökéletesen illeszkedett egymáshoz, kiegészítették egymást ott, ahol a másik hibázott. Mindannyian csendben hallgattuk őket, meg sem mertünk szólalni, elbűvölve néztük őket. Annyira szép volt, annyira szívbe markoló.

Aztán amennyire hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtek énekelni, olyan hamar csendesedtek is el.

- Ez igazán gyönyörű volt – törtem meg a csendet percekkel később, de hangom úgy tűnt, mintha nem is az enyém lenne, valahonnan távolról érkezett.

- Köszi – felelte mosolyogva Suho, miközben kicsit zavartan lehajtotta a fejét. – Valójában énekesek szerettünk volna lenni Kyungsooval, de mielőtt ez megvalósulhatott volna, tudjátok, mi történt.

- Jók is voltak azok az évek – vette át a szót Kyungsoo újabb percek után. Most már értettem, honnan ez a tehetség az énekhez. – Suhoval a gimnáziumi évek alatt ismerkedtünk meg. Mindketten ugyanabba a középiskolába jártunk, zene tagozatra, és már rögtön az elején barátokká váltunk. Ugyanaz volt az életcélunk, énekesek akartunk lenni, és tudtuk, hogy együtt ezt sokkal könnyebben véghez is vihetjük. Sok közös van bennünk, és testvérekként tekintünk egymásra, éppen ezért ugyanarra az egyetemre jelentkeztünk, miközben töretlenül haladtunk előre álmaink megvalósításában. Aztán egy nap, ahogy mindenki más, azokban a cellákban ébredtünk, és az álmunk szertefoszlott.

Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, mintha kést szúrtak volna a szívembe. Még most is képtelen voltam felfogni, mennyi álom veszett ködbe, köztük az övék is. Tudták, mit akarnak, már-már szinte ott álltak a siker kapujában, az iskolában bizonyára rengeteg rajongójuk volt, és erre tessék… Talán soha az életben nem állhatnak színpadra. Minden, amire vágytak, többé nem lehet az övék.

- Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg ezúttal Sehun. Örültem, hogy nem nekem kellett erre mondanom valamit, mert a sírás annyira mardosta a torkomat, hogyha nekem kell beszélnem, biztosan kitörnek belőlem a könnyek.

Rossz volt belegondolni, hogy még csak meg sem próbálhatnak színpadra állni. Mert ezek után nyilván nem tehetik meg. Túlságosan kockázatos lenne. Ha híressé válnak, és egy nap véletlenül kiderül, mik is ők valójában, az igen nagy botrányt okozna. És ha ők lebuknak, akkor talán nem kell sok, hogy a többieket is felkeresik. Bár nem akartam ennyire előre szaladni a jövőben, most egyelőre minden lehetetlennek tűnt és meg kellett húzódnunk.

- Khm… – krákogott egyet végül Kyungsoo, hogy a zavart csendet szertefoszlassa. – Hol fogunk lakni? Mert itt nem maradhatunk. Ráadásul, ha a rendőrség keresi a túlélőket, könnyen lehet, hogy errefelé is jönni fognak.

- Én fel tudok pénzt ajánlani, hogy amíg nem találtok munkát vagy valami, addig fizetem az albérletet. Nemrég adtuk el Szöulban a lakásunkat, abból maradt még bőven. Tudom, kellemetlennek érzitek, hogy szinte én látlak el most titeket, de majd ha lesz rendes állásotok, visszafizetitek. Nagyon szívesen segítek nektek anyagilag is – feleltem.

- Nagyon köszönjük – válaszolta mindenki kórusban, de még így is éreztem a levegőben, hogy nem szívesen fogadják el a támogatást. Megértettem őket, elvégre is senki nem szeret anyagilag másokra szorulni, de nekik most semmi jövedelmük nem volt. A nulláról kellett indulniuk, így nem tehettek mást.

- De mégis hol találunk rendes lakást?

- Majd én segítek keresni – egy számomra idegen hang hasított a levegőbe, a hátunk mögül. Egy sötét alak állt ott, aki ahogy lassan felénk bicegett, úgy kirajzolódott teljes egésze. Szőke hajú srác volt, már amennyire meg tudtam ítélni, ugyanis a sapkája szorosan fejére simult. Arca nagyon fiatalnak tűnt, korombelinek tippeltem, de nem kizárt, hogy idősebb volt. – Sziasztok! Luhan vagyok. Azt hiszem, nem sokan ismertek.

- Luhan! Jobban vagy? – pattant fel egyből Baekhyun, és átadta a helyét, aki óvatosan helyet foglalt. Nagyon kimérten mozgott, biztos voltam benne, hogy nem teljesen gyógyultak még be a sérülései.

- Igen, azt hiszem, már jól vagyok. Még néhány óra, és egy karcolásom sem marad – eresztett meg egy bárgyú mosolyt. Nem volt őszinte, a fájdalmai miatt képtelen volt szívből jövően mosolyogni. – Hallottam a beszélgetést, hogy lakást keresünk magunknak. Én tudok segíteni. Ingatlanosként dolgozok, vagyis dolgoztam Gwangjuban. Biztosan találok a közelben valami jó albérletet, ami megfizethető, és jó állapotú is, és ahol akár többen is lakhatunk.

- Ez mind szép és jó, de nem mehetsz vissza a munkahelyedre, ezt te is tudod – figyelmeztette Kai.

- Tudom, nem is terveztem. De ismerek jó pár honlapot, ahol körbe tudok nézni. Meg embereket is, akikkel felvehetitek a kapcsolatot. Majd azt mondjátok nekik, hogy ismertek engem, és én ajánlottam őket, hogy segítsenek a lehető legjobban, így biztosan sikerül normális lakáshoz jutni. – lassan beszélt, és sokszor tartott szünetet. Minden egyes levegővételkor eltorzult az arca, mintha savanyú gyümölcsöt rágcsálna. A mai nap már sokadszor éreztem azt a keserűséget a lelkemben. Arra gondoltam, bár át tudnám venni mindegyikük fájdalmát, vagy akár egy érintéssel mindent helyre tudnék hozni.

Hirtelenjében erős fáradtság tört rám. Kimerítő volt a napom, ahogy mindenkinek, és holnap ugyancsak ez várt ránk. Úgy döntöttem, inkább lefekszem aludni, mert másnap még nehezebb lesz minden. Először Chanyeolt kell visszavinnünk, ami nagy port fog kavarni, és biztosan engem is keresni fog a rendőrség. Utána pedig jöhet minden más.

Úgy éreztem, mintha évek óta ezen az ügyön dolgoznánk, és nem jutunk előrébb. Vajon mikor sikerül mindenki életét rendbe hoznunk? Egyáltalán sikerülni fog?

*

Másnap nem Chennel mentem az egyetemre, hanem Sehunnal. Szerencsétlent egész nap nem láttam, mert az apját próbálta puhítani, hogy ne legyen rá annyira mérges. Vissza kellett volna adnia a kocsit, de Taoék elvitték, és ki kellett találnia egy fedő sztorit, mégis hol van. Az apja pedig nem akarta elhinni, hogy csak úgy kölcsönadta az egyik haverjának, meg volt róla győződve, hogy összetörte a fia és most autószerelőnél van, márpedig tényleg ez volt az igazság.

Természetesen a mai nap sem ültem végig az előadásokat, és amilyen hamar csak tudtam, a kórházba rohantam. Ott eltöltöttem pár órát Nagyival, akinek az állapota tényleg javulóban volt. Ezután pedig a tanulásra hivatkozva hazamentem, de eszem ágában sem volt a könyveket bújni. Izgatottan vártam, mikor hallok motoszkálást vagy örömteli kiabálást a szomszédból, amikor is Chanyeol visszatér.

A terv az volt, hogy Chen behozza autóval, majd egy kevésbé mozgalmas környéken kiteszi, és eltűnik, Chanyeol pedig szépen hazasétál.

Délután három tájt meg is jelent Chanyeol. Már amennyire az ablakból láttam, a ruhája szakadt és fűfoltos, az arca koszos és nyúzott volt, mint aki nemrég tért észhez a kábulatból. Haja összetapadt a sártól, és összevissza állt feje tetején, néhány falevéllel díszítve. Kótyagos léptekkel lépdelt a puha és nyirkos füvön, néhányszor meg-megcsúszva, elesve. Az én szemszögemből egész jól sikerült a színészkedése, reméltem, mindenki más is beveszi.

Megfogtam a konyhában a szemetes zsákot, ami igaz, csak félig volt tele, majd kimentem az udvarra. Chanyeol ekkor ért oda a bejárati ajtóhoz, majd néhányat kopogott, várt pár másodpercet, és benyitott. Szinte hallottam, ahogy anyukája felsikolt a meglepődöttségtől, és bár háttal voltam nekik, magam előtt láttam azt is, ahogy a fia nyakába ugrik, szorosan magához húzza, és olyan erősen szorítja, miközben potyognak a könnyei, hogy Chanyeol alig kap levegőt.

Nem tudtam, mennyire fog sikerülni a színjáték, így úgy döntöttem, én is közbeavatkozom. Átrohantam hozzájuk, majd mivel nyitva volt az ajtó, én is befutottam. Ott álltak a nappaliban, mindkét szülője és két húga is Chanyeolt ölelte, aki szintén könnyekben tört ki. Ez nem megjátszott volt. Szívszorító látványt nyújtottak, és egyszerűen képtelen voltam sokáig megszólalni.

- Chanyeol…? – kérdeztem én is rekedtes, elcsukló hangon, mintha most először láttam volna őt. Mindannyian felém fordultak. – Bocsánat, nem akartam betörni, én csak meghallottam… - szabadkoztam, ami szintén része volt a kis játékunknak. Chanyeol azonban elengedte a családját, odarohant hozzám, és engem is megölelt. Pont úgy, mint előző nap. Ez pont elég volt ahhoz, hogy ismét elsírjam magam.

- Én ezt nem bírom… - suttogta a fülembe, jelezve, egyszerűen képtelen arra, hogy a családját így lássa. Még ha ez egy boldog pillanat is volt, mindenki megtörten állt mögöttünk, az arcuk beesett volt az álmatlanságtól, ami legfőképpen az anyukáján látszódott. Olyan volt a légkör, mintha megfagyott volna az idő akkor, amikor Chanyeol eltűnt. Hallottam a szipogásukat, és ahogy a törött lelkük apró szilánkjai lassan eggyé forrnak. Ugyanakkor Chanyeol ezzel a mondatával arra is utalt, hogy ő képtelen eljátszani a szerepét, képtelen lesz a szemükbe hazudni, és azt mondani, nem emlékszik semmire. El akarta mondani az igazat, már csak azért is, mert így biztos lehetett abban, hogy a családja idővel jól lesz és minden a helyére fog kerülni. De ha azt mondja, nem emlékszik, mindig ott marad egy szürke folt a közös életükben, ami ha csak szóba kerül, félelmet fog kelteni bennük.

- Menni fog, bátor vagy – csak ennyit súgtam vissza, mely inkább úgy hangzott, hogy „Játszd a szereped, mert így védheted meg őket”.

A következő percekre pedig alig emlékszem, olyan gyorsan történt minden. A szülei betessékeltek a lakásba, mindannyian helyet foglaltunk a kanapén. A testvérei a konyhába futottak, hogy italt hozzanak nekünk, az apukája a telefonon tárcsázni kezdett – biztos voltam abban, hogy a rendőrséget hívta -, anyukája pedig Chanyeolt ölelve zokogott, és zokogott. Képtelen voltam ennyi érzelem közepette gondolkodni, így inkább közöltem, hogy felhívom Kyungheet. A mobilom hiányában emiatt haza kellett rohannom, és onnan tárcsáztam.

Mire visszaértem, a rendőrség már ott volt és Chanyeolt faggatták.

- Én… nem emlékszem semmire – felelte a kérdésükre. Maga elé nézett, mereven, sötéten, homályosan, mint aki azon erőlködik, hogy emlékeket idézzen fel, bármit, ahol az elmúlt egy hónapban volt.

- Értem – felelte az egyik rendőr, és körbepillantott a családon.

Nem elégítette ki a válasz, és nem is igazán hitt Chanyeolnak, de mégis mit várt? Hogy egyből mesélni fog, még ha vannak emlékei is? Szerencsétlen most tért vissza egy hónap után, ki tudja, mennyi szörnyűséget kellett átélnie, amit feldolgozni sem volt ideje, és azt várják tőle, hogy azonnal beszéljen? Persze, megértettem a rendőröket is, talán azt hitték, köze van a kísérleti hely felrobbanásához, és talán az egyik túlélője annak. Ha pedig túlélő, akkor mielőbb beszélnie kell, hogy akár több embert mentsenek meg, vagy pedig a tetteseket elfogják. De akkor is túl soknak találtam a hirtelen kérdésáradatot.

Persze mi ketten Chanyeollal tudtuk az igazat, és ennek tudatában igen nehéz volt hazudni.

- Nekem csak annyi rémlik, hogy tegnap jöttem haza az iskolából, ott ültem a buszon, és elszundítottam… aztán… aztán egy negyed órával ezelőtt pár utcasarokkal arrébb ébredtem fel. Kilöktek egy autóból, ha jól emlékszem… - mondta kétségbeesetten. Megfogta homlokát, mintha belefájdult volna a sok erőlködésbe.

- Az a tegnap már csaknem egy hónapja volt – világosította fel a másik rendőr, mire Chanyeol olyan arcot vágott, mint amikor egy kisgyereknek azt mondják, hogy nem létezik a Mikulás. Az a döbbenet olyan színtiszta és igaz volt, amennyire csak lehetett. Hatalmas barna szemei még inkább elkerekedtek, és hosszú percekig csak meredten bámult előre. Anyukája szüntelen a hátát simogatta, Chanyeol pedig ide-oda kapkodta a fejét a családtagjai és a rendőrök között.

- Lehetetlen… - motyogta maga elé, pont úgy, mint tegnap nekem, amikor a tábortűz körül ültünk. Most, ahogy néztem, ismét annak a láttam, mint amikor megismertem. Ugyanaz a kisfiús arc, bőre szinte teljesen kisimult, és ettől a döbbenet sokkal nagyobb hatást ért el.

- Uram, szeretnénk, ha bejönne a rendőrségre és ott is vallomást tenne. Mindent rögzítenünk kell, így talán megtudhatjuk, hogy köze van ahhoz, ami tegnap… - kezdte a magasabbik zsaru, de az apukája ekkor közbevágott.

- Ennyi elég lesz! – határozott volt, és fel is állt ülő helyzetéből. Közelebb lépett a rendőrökhöz, és kissé az ajtó irányába terelte őket. – A fiam most tért haza. Először meg kell nyugodnia, és csak azután tud bármiben segíteni. Nem hiszem, hogy most kellene elmondani neki, mi történt a közelben. Kérem, menjenek most el, és amint megnyugszik, és készen áll, mindenképpen bevisszük a rendőrségre!

Örültem, hogy az apukája ennyire törődik a fiával, és nem akarja egyből kideríteni az igazságot. Ha nem is tudta, de így legalább időt nyert Chanyeolnak abban, hogy felkészüljön a többi hazugságra és színjátékra.

A rendőröknek bár nem tetszett a helyzet, végül mégis csak elmentek. Ezután a családtagok ismét Chanyeol köré gyűltek, és megölelték egymást. Megeresztettem egy mosolyt felé, de amint találkozott pillantásom az övével, le is olvadt arcomról. Chanyeol rémült tekintete emlékeztetett arra, hogy most éppen egy színjáték kellős közepette vagyunk, ahol az érzelmeken kívül minden megjátszott.