44. rész

~ 44. rész~

Ismeretlen erdő mellett haladtam el. Tudtam, hogy jó messze, a fák között tegnap még ott állt a kísérleti hely, és ettől a hideg futkosott a hátamon. Most már bizonyára csak a romok maradtak, de a tudat így is hátborzongató volt. Hát, ha még arra gondoltam, hogy mennyi rendőr nyüzsöghet ott, és csak reméltem, hogy útközben senki sem fog megállítani. Noha nálam volt Sehun jogosítványa, nekem semmiféle iratom sem volt, ha pedig igazoltatnak… Nem csak én kerülök bajba, de valószínűleg Sehun is, és ezáltal a többiek is.

Hosszú percekkel később megérkeztem Dalseongba, amit a tábla is jól mutatott. Tegnap errefelé jöttünk, amikor a kempinghez tartottunk. Chen azt mondta, át kell mennem a városon, és majd ott jobbra kell fordulni. Jó, de mégis honnan tudjam, hogy mikor érek a város széléhez? Nem csak az volt a gond, hogy évek óta nem voltam a nyílt utcán és hogy az embertömegtől is elszoktam, de még sosem jártam délen. Szöulban laktam egész életemben, ez a környék pedig idegen volt számomra.

Kinyitottam a kesztyűtartót, és szerencsére találtam ott egy térképet. Félrehúzódtam, majd gyorsan áttanulmányoztam, merre is kell menni. Ha nem tévedek el, akkor körülbelül fél óra alatt ott lehetek.

Teljes erőmből szorítottam a kormányt, ahogy haladtam az úton. Nem volt forgalmas útszakasz, és mivel kora reggel volt, ezért még kevesebben voltak, mindenesetre így is féltem attól, hogy valakivel összekoccanok. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, hol a visszapillantó tükörbe néztem, hol az előttem lévő utat figyeltem, hol pedig a táblákat, amik mellett elhaladtam. Mikor kell lefordulnom? Hogyan kell indexelni? Még mindig a piros lámpánál kell megállni, ugye? Vajon túl gyorsan megyek, vagy lassan? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, miközben a kórház felé haladtam.

Végül a becsléseimnek megfelelően megérkeztem a kórházhoz. Megállítottam az autót, majd hosszú percekig ültem még a volán mögött. Most hogyan tovább? Bemegyek és aztán? Egyenesen megkeresem Chen apukájának irodáját, vagy a recepciót közelítsem meg? Ha csak úgy besétálok, akkor is megállítanak, nem? De mégis mit mondanék, kit keresek? Nem tudom, hogy hívják Chen apukáját. Muszáj kitalálnom egy fedő sztorit, ha nem akarok lebukni.

Az idő sürgetett, így kénytelen voltam kiszállni a kocsiból, és bemenni. Majd rögtönözök valamit, habár az agyam annyira le volt lassulva, hogy félő volt, semmi értelmes nem jut az eszembe.

Rohamos léptekkel közelítettem meg a bejáratot, majd amint megláttam a recepciót, odamentem. Egy kedves fiatal hölgy épp telefonon beszélt, így türelmesen vártam. Igyekeztem nem kimutatni az idegességemet, és gyanúsan viselkedni.

- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a lány, én pedig úgy megijedtem, hogy egy pillanatig azt is elfelejtettem, hol vagyok. A lány elmosolyodott, mintha azt hinné, hogy szimpatizálok vele, és a szépsége annyira ledöbbentett, hogy szóhoz sem tudok jutni. Zavartan tűrte hátra a haját, én pedig elkaptam róla a tekintetem.

- Khmm… - krákogtam egyet, majd ismét ránéztem. – Én csak… a mosdót keresem. Meg tudná mutatni, merre van? – Ez az, Tao, ennél nagyobb hülyeség nem is juthatott volna az eszedbe! Végülis teljesen természetes, hogy egy kórházba jársz pisilni.

A lány kissé furcsán nézett rám, de végül azt mondta, hogy a folyosó végén balra kell fordulni.

Illedelmesen meghajoltam, majd a lehető leggyorsabban távoztam. Ez nagyon égő volt.

Persze eszem ágában sem volt a mosdót használni. A lift pont akkor ért le a földszintre, így mielőtt elfordulhattam volna a folyosó végén, beszálltam és megnyomtam a hármas gombot. Chen azt mondta, hogy ha kiszállok a harmadik emeleten a liftből, először jobbra kell mennem, majd balra, és ott végig a folyosón. Követtem az utasításait, és elég hamar odataláltam. Az ajtón hatalmas betűkkel az állt: „Kim Yong Geon, főorvos.”

Jó helyen járhatok, habár fogalmam sincs, hogy mi Chen rendes neve. De mondjuk azt, hogy ez az az iroda. Az ajtó zárva. Most mit csináljak? Várjak, vagy kopogjak be? De ha bekopogok, és bent lesz, mitévő legyek? Úristen, Tao, fejezd már be, ne légy félős kisgyerek! Dorgáltam meg magam gondolatban. Tele voltam feszültséggel, és ezzel már saját magamat is idegesítettem. Végül bekopogtam, azonban válasz nem érkezett. Bizonyára éppen műtét közben van, vagy épp egy beteget lát el. Ugye nincs itt senki? Jó, mert akkor bemegyek.

Lenyomtam a kilincset, és beléptem. Résnyire nyitva hagytam az ajtót, majd odaléptem a szekrényhez, amit Chen mondott. Előszedtem a zsebemből a papír fecnit, amire ráírtam, mi kell, és amilyen gyorsan csak tudtam, előkerestem a megfelelő gyógyszereket. Ezeket a kabátom belső zsebébe süllyesztettem, majd a dolgom végeztével már el is hagytam az irodát.

Szerencsére percek alatt végeztem, minden gond nélkül. Visszafelé tartottam a folyosón, amikor egy idősödő férfi jött szembe velem, aki végül az irodába ment be. Tutira ő volt Chen apja, nekem pedig nagy mázlim volt, hogy nem buktam le.

Kezdtem azt érezni, hogy a folytonos idegtépő helyzeteknek sosem lesz vége. Minden percben feszült voltam, habár annak ellenére, hogy öt évig nem voltam emberek között, egészen jól viseltem a dolgot. Nem akartam senki fejét letépni, senki nem nézett rám úgy, mintha nem tartoznék közéjük, és én sem kaptam dührohamot, ami következtében megsértettem volna valakit. Ám hiába volt nyugtató, hogy beolvadtam az emberek közé, legbelül mégis kívülállónak éreztem magam. De erre nem volt most időm gondolni. Vissza kellett érnem mielőbb a kempinghez, hogy megmentsük Luhant.

Amíg várakoztam a lift előtt, és nézegettem az embereket, akik ide-oda szaladgáltak a folyosón, egy ismerős alakot pillantottam meg. Gondolkodás nélkül eredtem a nyomába, majd megálltam a kórterem ajtaja előtt, és óvatosan benéztem a szobába.

Minseo.

Ő volt az. Hiába csak egy képem volt róla, tudtam, hogy ő az. Bárhol felismertem volna. Gondolatok ezrei cikáztak végig a fejemben, és valahogy képtelen voltam elhinni, hogy valóban látom őt. Tényleg létezik, nem csak egy hallucináció volt, és itt van, néhány méterre tőlem, és ezerszer szebb, mint hittem volna.

Észre sem vettem, hogy időközben beljebb sétáltam a terembe, és Minseot bámultam percek óta.

- Öhm… segíthetek valamiben? – hangjába egyszerre vegyült meglepődés, kíváncsiság, gyanakvás és félelem is.

De képtelen voltam neki bármit is mondani. Mégis mit kellett volna? Hogy a szívem hevesen ver azóta, amióta csak megláttam azon a bizonyos képen? Hogy ő volt az, aki erőt adott nekem, és aki miatt ki akartam szabadulni? Hogy számomra most ő az egyetlen, akibe kapaszkodhatok, és akitől egy jobb életet várok? Hogy ő a mentsváram, a reményem? Ezt nem árulhattam el neki, mert egyfelől megijesztettem volna, másfelől pedig biztosan megszállottnak hitt volna.

Mintha nem lennék önmagam, még közelebb léptem hozzá. Ott álltam közvetlen előtte, egy méter se volt köztünk a távolság. Ha kinyújtom a kezem, akkor meg is érinthetném az arcát. Ha megérinthetném, akkor valóban elhinném, hogy ez a valóság…

- Mégis mit művelsz? – éles hangja eloszlatott mindenféle képzelgést, és azon kaptam magam, hogy a kezem valóban centikre van az arcától. Elrántottam onnan, majd zavartan elléptem tőle, és elkaptam a tekintetem. Miért tud ennyire megbabonázni?

- Ne haragudj, én csak…

- Mégis ki a fene vagy? – nézett rám gyanúsan, és ő is hátrált néhány lépést. – Menjünk ki, hagyjunk pihenni a nagymamámat.

Elindult kifelé, azonban ahogy elhaladt mellettem, megfogtam a csuklóját. Megmerevedett, én pedig nem tudtam, mit kellene mondanom. Az, hogy fogtam a kezét, számomra elképzelhetetlen volt. Ez egy újabb jel volt arra, hogy nem álmodom, valóban vége minden szenvedésnek, és új életet kezdhetek. Ugyanakkor tudtam, hogy Minseo nem ismer engem, és bizonyára nem örül annak, hogy egy vad idegen taperolja.

Gyorsan elengedtem a kezét, és már épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor valaki bejött a kórterembe.

- Áh, Minseo! – a női hang hatására én is megfordultam.

- Doktornő! Jó napot! – hajolt meg illedelmesen, én pedig továbbra is csak álltam ott, mint egy darab krumpli.

- Nem látott véletlenül erre egy gyanús alakot? Mr. Kim irodájából eltűnt néhány gyógyszer – kérdezte, Minseo pedig félig rám nézett, majd újra a doktornőre. – Az úr a barátja?

- Igen, az vagyok – reagáltam rá túl gyorsan, mire mindketten meglepve pillantottak rám. – Vagyis… nem úgy barát. Csak látogatóban vagyok. A szomszédjában lakom.

A doktornő kedvesen elmosolyodott, Minseo pedig továbbra is furcsán méregetett.

- Értem. Ha látnak valaki gyanúsak, kérem, szóljanak – azzal magunkra hagyott.

Minseora néztem, aki úgy fürkészte arcomat, hogyha ölni tudott volna, valószínűleg már holtan estem volna össze.

Válasz helyett csak szétnyitottam a kabátomat, és elővettem egy gyógyszeres tubust, majd vissza is süllyesztettem.

- Te voltál! Te loptad el…? – Minseo szemei tágra nyíltak, és ujjal mutogatott rám, de leintettem.

- Csak… kölcsönvettem.

- Mégis minek?

- Én is farkas vagyok – suttogtam, majd kezet nyújtottam. – Taonak hívnak.

- És képes voltál idejönni farkas létedre? Eszednél vagy? – förmedt rám, majd egy hatalmasat ütött a karomra. – Minek kockáztatod az életed és a többiek életét? És ha lebuksz, mit csinálsz? Ó, te jó ég! Melyik hülye engedte, hogy ide gyere?

- Sehun volt… Vagyis, nem nagyon engedtem, hogy tiltakozzon. Chen pedig szintén nem tehetett semmit, azt mondta, majd lerendezi az apjával. Ne akadj ki, többen is haldokolnak, kellett a gyógyszer.

- Aish, a francba is!

Minseo karon ragadott, majd amilyen gyorsan csak tudott, kirángatott a kórházból. Nem szólt hozzám, egészen addig, amíg be nem ültünk Sehun kocsijába, és el nem indultunk.

- Hová megyünk? – kérdeztem, habár én vezettem az autót.

- Vissza a kempingbe.

- De neked… nem iskolában kellene lenned?

- Elég sok mindent tudsz rólam ahhoz képest, hogy most találkoztunk először. Egyébként végeztem, van fontosabb dolgom is most az iskolánál.

Hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz. Nem tudom, mire gondolhatott Minseo, bizonyára eléggé stresszes időszakot élt meg manapság, és most próbálta feldolgozni a helyzetet, vagy végiggondolni az eddig történteket. Nem sokat tudtam róla, de azok alapján, amiket hallottam, nem volt könnyű élete. Már maga az nehéz lehetett, hogy igyekezett minket, farkasokat elrejteni és segíteni nekünk. Ha kiderül, mik vagyunk, és a rendőrség tudomására jut, hogy ő rejteget minket, lazán börtönbe küldik. Aztán ott van a mamája, akivel törődnie kellene, és ki tudja, miért került kórházba. Mellette kellene lennie, de helyette velünk is foglalkozik, ráadásul ott az iskola, ahonnét nem hiányozhat… Hogy tud mindenre odafigyelni? Ez rettentően kimerítő lehet számára.

Szerettem volna valahogyan megtörni a csendet, ami kezdett kicsit zavaróvá válni, de nem tudtam, mit mondjak. Hogy őszinte legyek, régóta nem érintkeztem emberekkel, arról nem beszélve, hogy az elmúlt öt évben nőket sem láttam, leszámítva annak a Pokolnak az igazgatóját, de rá nem tudtam emberi lényként tekinteni. Nem tudtam, hogyan kellene viselkednem egy lánnyal, és nem is csak az volt a gond, hogy nem tudtam, hogyan közeledjek felé, mint nőhöz, hanem egyáltalán barátként nem tudtam, hogyan ismerjem meg. Mit kérdezzek, milyen témát dobjak fel? Hiába volt a jelenlegi helyzet közös dolog, ami mindkettőnket érintett, és amiről tudtunk volna beszélni, mégsem tudtam, mindezt hogyan hozzam fel neki. Annyi minden forgott a fejemben, de egyszerűen képtelen voltam ezeknek hangoz adni.

- Haragszol rám? – kérdeztem végül. Hangom egyáltalán nem volt határozott, körülbelül úgy festhettem, mint egy szerelmes, és igen béna tinédzser, aki zavarba kerül, ha az imádott lány a közelében van. És az igazság az, hogy valamilyen szinten tényleg így éreztem magam.

- Nem, nem haragszom – mondta végül, ezzel visszarángatva a valóságba. – Én csak… nem tudom, csak meglepett, hogy farkas létedre idemerészkedtél az emberek közé. Mit csináltál volna, ha elkapnak?

- Őszintén? Ebbe nem igazán gondoltam bele, csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mentenem a többieket. Tudod… öt évet töltöttem azon a kísérleti helyen, és ott ezerszer rosszabb dolgok történtek. Néhány héttel ezelőttiig számomra a halál megváltás lett volna. Bármi is történik velem ezentúl, nem fog elriasztani. Ha megölnek, ha letartóztatnak, édes mindegy, csak… ne kelljen arra a helyre visszamennem és újabb kísérletek áldozatává válnom.

Fogalmam sincs, miért, de hirtelenjében megnyíltam Minseo előtt. Bár zavartságom nem tűnt el, ha nem rá néztem éppen, akkor könnyebben tudtam beszélni. Valahogy úgy éreztem, ezt meg kellett osztanom vele. Természetesen volt bennem félelem, de sokkal inkább a valós élettől tartottam, mint a haláltól. Én tényleg élni akartam, tényleg vissza akartam térni, de féltem, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül beilleszkednem.

- Amikor ilyet mond nekem valaki, mérhetetlen tisztelet érzek az illető iránt – nézett rám Minseo, és egy pillanatra én is felé fordultam. Ez éppen elég volt, hogy lássam az őszinteséget és a csodálatot, ami kiült az arcára. – Azok után, amiken keresztül mentetek, amiket ép ésszel nem lehet felfogni, és amit sosem fogok megérteni, nektek még van erőtök visszatérni a való életbe és megpróbálni folytatni ott, ahol abbahagytátok. Pedig az ember azt hinné, egy ilyen tragédia után megőrülnétek, vagy végeláthatatlan gyűlöletet éreznétek minden élőlény iránt, de nem, ti azon vagytok, hogy felálljatok és boldogok legyetek. És én ezt nagyon tisztelem bennetek, mert senki nem várná el, hogy úgy tegyetek, mintha mi sem történt volna, de ti csak azért is ezt teszitek. Én nem lennék képes erre.

Először elmosolyodtam, majd halkan felnevettem. Minseo zavartan nézett rám, majd pirosodó arccal kitekintett az ablakon. Jól estek a szavai, és egy kissé engem is zavarba ejtett, de annyira aranyosnak találtam, hogy ilyen lelkesedéssel beszélt rólunk, farkasokról. Vajon hányan lettek volna képesek egyáltalán elfogadni minket?

- Bocsánat – erőltettem meg magam, majd immár kevésbé fesztelenül folytattam – Ez tényleg rendes tőled, nem hiszem, hogy sokan így fognák fel a dolgokat. Inkább szörnyetegeknek gondolnának minket. Mindenesetre én is tisztellek téged.

- Engem? Mégis miért? – döbbenten fordult felém újból.

- Pont ezért, mert te nem nézel minket szörnyetegnek. Te nem irtózol tőlünk, nem félsz tőlünk, és nem menekülsz előlünk. Elfogadsz olyannak, amilyenek vagyunk, holott nem kellene ezt tenned. Sokat kockáztatsz értünk, van fontosabb dolgod is, mint velünk törődni, veszélybe sodrod magad miattunk, és ez tiszteletreméltó. Szerinted mégis hányan tennék meg ezt értünk? Nem sokan.

Most Minseo volt az, aki elmosolyodott, és zavarában hátratűrt egy arcába lógó tincset.

- Szerintem ez inkább őrültségnek tűnik – felelte. – De egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy segítsek nektek. Tudom, milyen egyedül lenni, és arra várni, hogy jöjjön valaki, aki végre kirángat a magányból. Ráadásul… nem ti tehettek arról, hogy farkassá váltatok. Senki nem kérdezett erről titeket, hogy akarjátok-e, úgy tűntetek el a világból, mintha nem is léteztetek volna. És ezért ítéljelek el titeket? Ugyanolyanok vagytok, mint bármelyik más ember, csak éppen… sokkal jobban megtörtetek és sok szenvedést tudhattok magatok mögött.

Minseo szavai egészen a lelkemig hatoltak. Szerettem volna magamhoz ölelni, és a karjaimban tartani, és elmondani neki ezerszer, hogy mennyire csodálom őt, és hogy köszönöm, amiért kitart mellettünk. De ez elég furcsán vette volna ki magát a jelenlegi helyzetben. Mielőtt bármit is mondhattam volna, ismét megszólalt.

- Megérkeztünk.

Leparkoltam az autóval, majd mindketten kiszálltunk.