46. rész

~ 46. rész~

Végignéztem a társaságunkon, mindenkin, egytől egyig, ahogy ott ültünk a tábortűz körül, és éppen a jövőnket szövögettük. Vagy legalábbis a kiutat a jelenlegi helyzetünkből egy remélhetőleg jobb élet felé. Még most is annyira érthetetlen volt számomra, hogy itt vagyunk, a szabadban, és többé nem zárnak be minket azokba a szűk cellákba. Minden, ami néhány napja még csak egy édes álom volt, most elénk tárult és magunkhoz ölelhettük. De vajon meddig tart mindez? Valahogy úgy éreztem, sosem lehet teljesen nyugodt életünk, és folyamatosan menekülni fogunk. Ha valóban ilyen lesz az életünk… akkor megérte megszöknünk? Abból a szempontból igen, hogy így legalább többen nem esnek áldozatul, de mi miért nem ölettük meg magunkat?

Megráztam a fejem, nem akartam most ilyenekre gondolni. Bármi is történt, megtörtént, és most itt voltunk. Lépésekben kell haladnunk, mindent szép sorjában, és ha valami akadályba ütközünk, majd akkor kell azokkal foglalkoznunk.

- A következő lépés az, hogy iratokat kell nektek szerezni. Anélkül sehová sem mehettek.

Minseo hangja törte meg a csendet, mely megdobogtatta szívem, és tekintetem rajta állapodott meg. Talán nekem pont ő lesz a jövőm, talán ha mellette maradok, lehetek boldog. Vagyis nagyon reméltem, hogy ő is belém fog szeretni, de természetesen a jelenlegi helyzetben nem vártam, hogy felfigyeljen rám. Épp elég problémája van így is, ha még az én érzéseimmel is kellene foglalkoznia, csak még jobban összezavarnám. Így inkább csak csendben mosolyogtam magamban, és figyeltem minden mozdulatát.

- Azt hiszem, ez lesz az egyik legnehezebb feladatunk. Ha jól számolom… akkor az összesen tizennyolc darab igazolványt és miegyébmást jelent. Vagyis Luhant még levonhatjuk, talán neki is van lehetősége visszatérni. Mégis honnan fogunk ennyi hamis adatot megszerezni? Ráadásul nevet változtatni, meg a külsőn se ártana egy keveset, hogy még véletlenül se ismerjenek fel titeket… Ez szinte lehetetlen. Egy emberét még könnyű lenne elintézni, de ez a létszám nagyon sok. – gondolkodott hangosan Chen. Mindannyian egyetértettünk vele.

- Talán intézhetnénk mindenkiét máshol – vetette fel az ötletet Kyungsoo.

- Ez oké, de egyáltalán olyan valakit kellene találni, aki ezt megcsinálja. Szerintem egyikünknek sem volt köze soha irathamisításhoz – húzta össze magán a kabátját Baekhyun.

- Tévedsz – szólt közbe komoly hangon Kris. – Ezt az egészet bízzátok csak rám.

Krisre néztem, és megpillantottam valami különöset a szemében. Mindig is ridegnek tűnt, sosem beszélt sokat, és semmiféle érzelmet nem mutatott ki, de amióta megszöktünk, ezek a tulajdonságai kezdtek megszűnni, és valóban úgy látszott, egyáltalán nem az az érzéketlen, nemtörődöm srác. Szemeiben megcsillant valami láng, az ajkaira egy rémisztő mosoly húzódott, és bár nem sok mindent tudtam a múltjáról, most biztos voltam abban, mire készül.

- Gyanús vagy te nekem! – szólalt meg Xiumin is, akinek szintén feltűnt Kris megváltozott tekintete.

- Kezdhetsz mesélni, haver! – veregettem vállon. – Csak így tudod őket meggyőzni.

Kris felsóhajtott, majd belekezdett a történetébe.

- Nos… rólam lényegében elég annyit tudni, hogy a szüleim már egészen kiskoromban árvaházba adtak, ezért ott nőttem fel. Nem ismerem őket, és mivel gyerekkorom óta nem kötődöm senkihez, ezért igen keményszívű lettem. Ennek következtében nem igazán tetszett ez az árvaház, így tizenöt éves koromban megszöktem, és azóta az utcán élek. – tartott egy kisebb szünetet, majd folytatta:

 - Mint tudjátok, aki az utcán nőtt fel, nem teljesen él tiszta és tisztességes életet. Folyton ételt loptunk, vagy kiraboltunk másokat, balhéztunk és rongáltunk, azt csináltunk, amit éppen akartunk. Nem volt senki, aki korlátot szabhatott volna nekünk. Csak valami csoda folytán nem kaptak el soha minket, és tudtunk időben elmenekülni akárhonnan. Igen, jól hallottátok, többes számban beszéltem. Nem egyedül voltam. Bár árvaházban nevelkedtem, de sosem voltam hülye, sőt. Eleinte egy környékbeli tizenévesekből álló társasághoz csapódtam, majd két évvel később elutaztam Szöulból egy másik nagyvárosba, Busanba. Ott is megismerkedtem néhány helyi sráccal, akik elzüllöttek, így hamar barátok lettünk, vagyis inkább afféle bandatagok. Én lettem a vezérük egy év után, és utána két évig igen jó kapcsolatokat építettem ki. Aztán egy nap azon a kísérleti helyen ébredtem fel. Röviden ennyi.

- Szóval azt mondod, vissza fogsz hozzájuk menni? Hét év után? – kérdezte teljesen elképedve Kyungsoo.

- Igen. El tudom intézni, hogy mindenki megkapja azokat az iratokat.

- Ez kész őrület. Nem is emlékeznek már rád. Azóta biztosan sok minden máshogyan alakult. Nem mehetsz oda vissza. Ismerve az ilyeneket, biztosan megölnek. – próbálta lebeszélni a tervéről Lay.

- Nem, nem fognak megölni. Bár csak két évig voltam a vezérük, biztosan nem felejtettek el.

- De a hét év akkor is hét év. Mi van, ha a többi társad azóta meghalt? Vagy új életet kezdett? Mi van, ha már senki nem emlékszik a nevedre? – győzködte továbbra is.

- Hidd el, nem ismersz eléggé. Ha azt mondom, meg tudom oldani, meg is fogom. Sok olyan dolgot tettem már akkor, amire nem is gondolsz, és talán az ölés nem is volt olyan durva – jegyezte meg csak úgy mellékesen, én pedig éreztem egy leheletnyi döbbenetet és ijedséget mindenkin.

- Egyetértek Layvel, szerintem sem túl jó ötlet, függetlenül attól, hogy ez is több mint a semmi. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne odamenni – törte meg a csendet ezúttal Minseo.

- Nem bántásból, Minseo, de te vagy itt az egyedüli lány, és egyben a legfiatalabb is, nem hiszem, hogy neked lenne ebbe beleszólásod. Ne értsd félre, nem bunkózni akarok, és tényleg nem akarlak megsérteni, de aligha tehetsz ez ellen valamit. Sokat segítettél így is, de van, amit nem intézhetsz el. Ezt bízd rám! – mondta nagyon is őszintén Kris, és bár igaza volt neki, azért egy kicsit erősnek tartottam ilyen nyíltan kijelenteni. Mielőtt Minseo vagy akárki más visszaszólhatott volna, felálltam és körbenéztem a társaságon.

- Azt hiszem, innentől kezdve átveszem a főszerepet – köszörültem meg a torkom, majd egy rövid hatásszünet után, ismertettem velük a terveimet. – Tényleg nagyon sok segítséget kaptunk eddig, de még ezer feladatunk van, így ennek az irányítását átveszem. Igaza van Krisnek, ha ő ezt el tudja intézni, intézze. De véletlenül sem egyedül fog odamenni. Én mindenképpen vele tartok, és ismerve Xiumint, ő is jönni fog. Suho, Kyungsoo, ti viszont itt maradtok. Ne haragudjatok, de szerintem ti nem tudnátok komolyan venni ezt a helyzetet. Baekhyun, Lay, Kai, titeket viszont megkérlek arra, hogy amíg mi nem érünk vissza, addig ti tartsátok itt a frontot. A többiekre viszont rábízom, jönnek-e vagy sem. Azt gondolom, nem kell mondanom, hogy akik nem farkasok, nem is jöhetnek velünk. Valakinek esetleg valami kérdése, ellenvetése?

Úgy tűnt, a határozottságom elég biztosnak tűnt ahhoz, hogy senki ne ellenkezzen. Eddig is követtek a többiek, ezután is fognak. Ha ki tudtam őket hozni a Pokolból, ez már gyerekjáték lesz.

- Mégis honnan fogjuk tudni, hogy visszatértek-e? – Minseo félénken emelte a kezét a levegőbe, és a kérdése jogos volt. Bár lehetetlennek tűnt, hogy legyőzzenek minket, elvégre is farkasok voltunk, akikbe két nappal ezelőtt golyókat eresztettek, mégis közbejöhetett olyan bökkenő, amire nem számíthattunk. Mi van, ha meghalunk vagy elkapnak minket, ők pedig csak feleslegesen várnak?

- Nem lesz ilyen – feleltem végül. Bár egy kevés kétely bennem is volt, ezt nem adhattam tudtukra. Ilyen helyzetben az a legjobb, ha nagyon biztosak vagyunk a dolgunkban. – Farkasok vagyunk, nem esik bántódásunk. Vissza fogunk jönni, vasárnapra itt leszünk.

- Jó, én ezt értem, de… akkor legalább vigyétek magammal a telefonomat! – felállt, majd a zsebéből elővette az említett tárgyat, elém sétált, és a kezembe nyomta. Ahogy hozzáért a bőrömhöz, egy enyhe bizsergés futott végig testemen. Csaknem elkábultam az érintésétől, de végül összeszedtem magam. – Ha bármi történne, csörgessétek meg Sehunt vagy Chent. De csak akkor, ha valami probléma adódik, vagy ha húzódik a dolog, és nem értek vasárnapig ide.

- Rendben – mondtam, majd eltettem a telefonját. Bár tudtam, sosem fogom őt felhívni, hisz ha baj történik, és szólok nekik, akkor őket is veszélybe sodrom, de ha őt ez megnyugtatta, akkor nem ellenkeztem. – Két óra múlva már teljesen sötét lesz, akkor indulunk. Addig mindenki készüljön el, ételt és italt tegyetek el. Pontban kilenc órakor itt találkozunk.

- És mivel fogtok menni? – tette fel az utolsó kérdést Sehun.

- Hogyhogy mivel? A te kocsiddal.

- Mi? Nem, arról szó sem lehet! Nekem kell az az autó, holnap vissza kell adnom apámnak. Mégis mit mondok neki, ha megkérdezi, hol van?

- Majd kitalálsz valami okosat – veregettem vállon.

- De ha összetöröd?

- Nem fogom összetörni. Ma is visszahoztam épségben, nem?

- Megöllek, ha csak egy karcolás is lesz rajta! – adta át a kulcsokat, vagyis inkább vágta hozzám őket. Én csak egy jót nevettem rajta.

*

Mielőtt elindultunk volna, úgy döntöttem, teszek egy sétát a közeli tóparton. Néhány ruhát már régen beledobtam egy táskába, az ételről meg a többiek gondoskodtak. Nem terveztünk sokáig távol lenni, így főként kenyeret és konzerveket tettünk el, de vészhelyzet esetén, ha mindenünk elfogyna, Chen és Sehun adott kölcsön egy kevés pénzt, hogy tudjunk majd vásárolni.

A parton hidegebb volt, mint gondoltam, de sokkal gyönyörűbb, mint hittem. A víz felszínén egyetlen hullám sem fodrozódott, nyugodt, és sima volt, akárcsak egy puha paplan. A távolban a Hold kacagott le rám, magasan, büszkén kihúzva magát, miközben ezüstös fényét a vízre szórta. Mintha megannyi gyémánt ragyogott volna. Csodálatos látvány volt.

Már csak egy óránk volt az indulásig, így gondoltam, kiszellőztetem a fejemet. Az igazi ok természetesen nem ez volt, hanem Minseo, akit láttam, amikor errefelé jött, én pedig követtem őt. Meg is pillantottam az egyik sziklán ülni, és bár a szívem egyre gyorsabban dobogott, ahogy közeledtem felé, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak.

- Leülhetek? – szólítottam meg, mire ijedten kapta rám tekintetét.

- P-persze – válaszolta remegő hangon, majd gyorsan hozzátette. – Ti mindig olyan halkan közlekedtek.

- Tudom, bocsánat – eresztettem meg egy mosolyt, majd Minseora néztem. Arca beleolvadt a sötétségbe, s csak a holdfény csillogott szemeiben. Olyan elveszettnek tűnt oldalról nézve, és szerettem volna belelátni a fejébe, közelebb akartam kerülni hozzá, de mindig ideges voltam a közelében. – Minden rendben?

- Igen, igen – bólogatott sűrűn, és valahogy volt egy olyan érzésem, nem igazán tudta, mit is kérdeztem. Nagyon elmerült a gondolataiban.

- Csak? – zavartan nézett rám ismét, és mintha próbálta volna kiolvasni gondolataimat, végül tekintetét újból a tóra szegezte.

- Csak kicsit elveszettnek érzem magam.

- Miért?

- Nem tudom, mennyit tudsz rólam, hogy mennyit meséltek rólam a többiek, de nem éppen volt könnyű életem. Mindig is magányos voltam, de amióta nagymamámmal elköltöztünk ide és egyetemre kezdtem járni, minden megváltozott. Persze, jó értelemben. Sok mindent megtanultam kezelni, de ami most történik… úgy érzem, hiába próbálok ésszerűen gondolkodni és megoldani a helyzetet, legbelül mégis félek és olyan, mintha nem is én irányítanám a dolgokat. Mintha lenne egy külső erő, ami pont azt akarja, hogy azt tegyem, amit teszek. Olyan, mintha nem is önmagam lennék. Nemrég még elképzelhetetlennek tartottam, hogy nekem barátaim legyenek, most meg itt vagyok egy csomó idegennel összezárva, akik meghallgatnak és figyelnek rám, akik bíznak bennem, és akiknek szüksége van a segítségemre. Nem tudom, mennyire érthető, amit itt beszélek neked. Ne haragudj, nem akarlak ilyenekkel traktálni, csak rettenetesen össze vagyok zavarodva.

Mondta el mindezt anélkül, hogy rám nézett volna. Csak meredten bámulta a ragyogó tavat, és megállás nélkül dőltek belőle a szavak.

- Ugyan, nem kell bocsánatot kérned. Értem a helyzeted, és nem baj, ha így érzel. Hozzá fogsz szokni. Úgy értem, ezek szerint nem igazán érintkeztél egészen eddig emberekkel, és ez most kicsit nehéz, főleg így, hogy egyből egy olyan eseménybe csöppentél, ami nem fordul elő a mindennapokban. Természetes, hogy elveszettnek érzed magad, de el fog múlni. Valahol legbelül mindenki elveszettnek érzi magát, de idő kell hozzá, amíg megtaláljuk újból önmagunkat.

- De nektek könnyebb, mert ti tudjátok, kik voltatok régen, de én? Én nem tudtam sosem igazából, hogy ki vagyok – hangja elkeseredetten csengett, és tekintetét először a holdra szegezte, majd a cipője orrára, amivel egy kisebb sziklát próbált ellökni.

- Az a baj, hogy nem lehetünk újra azok, akik voltunk, habár legalább tudjuk, hogy kik voltunk. De veled talán pont azért történik ez, hogy megtudd, ki is vagy valójában. Talán itt majd magadra találsz.

- Azt mondod? – nézett rám most először, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. – Nem is tudom. Miért pont itt, és miért pont ilyen körülmények között?

- Az élet kiszámíthatatlan. Én és a többiek miért kerültünk arra a helyre? Mit követtünk el? Semmit. Éltük az átlagos életünket, és ez lett a vége. Nem hiszem, hogy okokat kellene keresni.

Minseo nem válaszolt, helyette mélyen hallgatott. Tudta, hogy igazam van, csak egyelőre ezt még neki is nehéz volt feldolgoznia. De az idő gyógyír mindenre, nem?

- Valaki komolyan énekel? – hosszú percekkel később ismét felém fordult. Találkozott tekintetünk, és mindketten füleltünk.

- Igen, azt hiszem. Gyere, nézzük meg őket, biztosan hiányolnak már minket! – felpattantam a helyemről, majd ösztönösen Minseo felé nyújtottam a kezemet.

Vetett még egy rövid pillantást a tó vízére, majd törékeny kezeit az enyémbe csúsztatta. Felsegítettem őt, és együtt kibotorkáltunk a biztos talajra. Csak ott engedtem el a kezét, de az a néhány másodperc is számomra óráknak tűnt. Minden érintés, minden pillanat, amikor csak a közelébe lehettem, felért a mennyországgal.

- Na, végre, már csak rád vártunk, Tao! – kiáltotta felém Xiumin, és intett egyet.

Az autó hat személyes volt, de mi heten készültünk elindulni. A többiek nyilván már elköszöntek egymástól, már csak mi voltunk ott, valamint Minseo és Sehun.

- Térkép van nálatok? – kérdezte Minseo.

- A kesztyűtartóban – feleltem.

- Ha a kocsimnak baja esik, ne felejtsd el, mit ígértem! – fenyegetett meg Sehun, de inkább csak azért, hogy magát nyugtassa.

- Köszi, hogy aggódsz értünk – vigyorogtam rá.

Becsuktam az ajtót, majd letekertem az ablakot, ezután pedig becsatoltam az övet is. Miután elindítottam az autót, még Minseo odalépett hozzám.

- Tao… - szólított meg, én pedig már ettől boldog lettem. Jó volt hallani a saját szájából a nevemet, ahogy engem hív. Reméltem, mindig így lesz, ha bármit szeretne. – Köszi az előbbit!

- Igazán nincs mit. – válaszoltam neki mosolyogva. – És ne aggódj, visszajövünk!

Visszahúztam az ablakot, intettünk még egyet Sehunnak, és a többieknek, majd kitolattam az útra, és elindultunk.

- Hát akkor, irány Busan!