~ 48. rész~
Koromsötét volt,
mire megérkeztünk Busanba. Elővettem Minseo telefonját a zsebemből, és
megnéztem rajta az időt. 23:14 percet mutatott. Körülbelül két óra alatt
ideértünk, és az éjszaka még előttünk állt.
Utazás közben
nem sokat beszéltünk, mindössze átvettük a tervet, ami Kris fejében már
réges-régen összeállt, valamint megtudtam, kik is az útitársaink hármunkon
kívül: Wonshik, Yongguk, Taecyeon és Namjoon. Sosem találkoztam velük ezelőtt,
és a kísérleti helyen se hallottam felőlük, pedig mint kiderült, körülbelül
négy éve ott voltak. Szerettem volna többet megtudni róluk, hogy mit csináltak
a való életükben, de ahogy én, úgy ők sem szívesen emlékeztek vissza és nem
voltak felkészülve arra, hogy erről beszéljenek egy vadidegennek, így nem
faggatóztam. Bízni viszont bíztam bennük, mert ugyanaz volt a célunk, és
tudtam, hogy nem hagynánk cserben egymást.
Egy szupermarket
parkolójában hagytuk az autót, majd kiszálltunk a hűvös éjszakába. Szinte senki
nem lézengett az utakon, csak néhány fiatalt láttunk, akik épp az egyik
szórakozóhelyről igyekeztek egy másikba, vagy éppen hazafelé. Gyanúsan mértek
minket végig, ahogy elhaladtak mellettünk, amin nem csodálkoztam, elvégre is
heten voltunk, fiatalok, és fiúk, ez pedig sosem jelent jót.
- És merre
megyünk? – érdeklődött Xiumin, hangján pedig hallatszódott, hogy nem éppen van
hozzászokva a hideghez.
- Még
gyalogolunk egy ideig – jött az egyhangú válasz, ami nem mondott sokat, de nem
kérdeztünk többet.
Kris pontosan
tudta, mit akar, hogy hová kell menni, mi itt a dörgés. Ezt a helyet úgy
ismerte, mint a tenyerét, még ha utoljára hét évvel ezelőtt is volt itt.
- Sokat
változott Busan – jegyezte meg csak úgy mellékesen.
Percek óta
gyalogolhattunk, aztán egyszer csak elindult lefelé a metrómegállóhoz.
- Kris… ez
biztosan jó ötlet? Nincs jegyünk – néztem rá kissé idegesen, mire csak vállat
rántott.
- Ilyenkor már
senki nem ellenőrzi a jegyeket.
Igaza volt,
tényleg nem voltak ellenőrök, és a gépet, ami arra szolgált, hogy a jegyünket
lecsipogtassuk, csak lazán átugrottuk. Hiába volt biztonsági kamera, mire a
nyomunkba erednek, mi már semerre nem leszünk. Vagyis ezzel nyugtatgattam
magam, és reméltem, emiatt a kis hibáért nem fognak rendőrök üldözni minket.
- Feltétlenül
szükséges metróval utaznunk? – kérdezte az egyik szőke hajú srác, Yongguk.
- Igen. Még vagy
hat megállót kell mennünk.
- Akkor minek
itt parkoltunk le? – pattogott Xiumin, aki ekkora már egy kicsit sem sántított
és nem is fájlalta a lábát.
- Mert ez a
belváros, nekünk pedig a külvárosban van dolgunk. Így biztonságosabb.
Függetlenül
attól, hogy Kris milyen szűkszavú válaszokat adott, nem kérdőjeleztem meg. Ő
volt az egyetlen, aki ismerte a várost, úgyhogy nem álltam le vele vitatkozni.
A metró hamar
begurult, és nem is volt olyan üres, mint gondoltam. Bár lassan péntek hajnalba
csapott át, a fiatalok elő szeretettel mentek ilyenkor is bulizni.
Csendben ültünk
egymás mellett, és figyeltük a tömeget. Nem szóltunk semmit, ami egyfelől
idegtépő volt, másfelől viszont fejben fel tudtam készülni arra, ami ránk várt,
bár azt nem tudtam, mire is számítsak. Végül Kris felállt a helyéről, és
Wonshik mellé lépett, aki Taecyeonnal együtt az ajtó mellett állt.
- Nem tudom
eldönteni, hogy tényleg nem ismersz fel, vagy csak nem akarsz felismerni,
esetleg abban reménykedsz, hogy én nem ismerlek fel, mindenesetre jó újra látni
téged, Ravi – nézett rá szigorúan, mégis valamelyest lágyan Kris.
Az említettnek
kellett pár másodperc, mire összetette a hallottakat. Az arca először
elkomorodott, majd zavart lett, végül pedig kitisztult.
- Csak
sejtettem, hogy te az a Kris vagy, de őszintén, nem hittem, hogy viszont foglak
látni – felelte végül. Kezet nyújtott, amit Kris elfogadott, és megszorított.
- Szóval… mi ez
a név? Wonshik? Hová lett az a Ravi, akit ismertem?
- Az a Ravi
megszűnt létezni, miután eltűntél. Tudod, azt hittem úgy döntöttél, nem
folytatod ezt tovább, és új életet kezdtél, még ha ez teljesen furcsa lett
volna tőled. De te mindig is olyan voltál, akinél nem lehetett eldönteni, hogy
amit mond, az tényleg az-e, amit valójában gondol. Szóval miután köddé váltál,
egy éven belül meguntam ezt az egészet, és elköltöztem, hogy normális életem
legyen. Akkor megszűnt Ravi, és helyette ismét az igazi nevemet kezdtem el
használni. Wonshik. – elmélkedett a sötét hajú srác, akinek volt valami furcsa
a tekintetében. Mintha kissé… nem lenne önmaga.
- Nem gondoltam
volna, hogy otthagyod a bandát. Te, aki annyira megszállott voltál.
- Az ember
változik. Megkomolyodtam, és családot alapítottam. Született két gyerekem is,
de azt hiszem, sosem kaphatom őket vissza.
- Sajnálom,
haver.
- Én is. De ez
van. Valahol legbelül mindig is úgy éreztem, rossz döntést hoztam akkor. És
tudod, mindig is hiányzott a busani élet.
- Megértem, én
is így voltam. Hét évig azon a helyen, nem volt könnyű.
- És én még
eleinte azt gondoltam, mekkora szemét vagy, amiért cserbenhagytál minket -
nevetett fel. – Azt hiszem, a mai este visszatér a régi Ravi.
Ijesztően
csillant meg Ravi szeme. Azt mondta, sosem engedte el azt az életet, amit Kris
is folytatott fiatal korában. Nem tudom, milyen múltja lehetett, de aki arra a
sorsra jut, hogy folyton lop és bajba keveredik, és idegen srácokból áll a családja,
az biztos, hogy rengeteget szenvedett. Valahol legbelül úgy éreztem, Ravi is
ilyen volt, csak az ösztönei egy idő után azt súgták, ez nem mehet tovább,
ezért hát elvett egy nőt, aki gyerekeket szült neki, és többé nem lehetett
önmaga.
Ahogy ezt röviden
elmesélte, nem igazán hittem azt, hogy bántja, ami vele történt. Mármint
nyilván ő sem akart négy évig raboskodni, és farkassá változni, de a családja
egy idő után teherré vált számára, és mégsem sajnálta annyira, hogy nem mehet
vissza hozzájuk, mint kellett volna. Aki egyszer egy ilyen bandába keveredik,
nehezen tudja lekötni magát, és beszállni az élet mókuskerekébe. Mindig is a
maga ura volt, és folyton szabályokat szegett meg, és bár eleinte biztosan
boldog volt, idővel rájött, ez mégsem olyan jó, mint képzelte. És mikor ez
tudatosult benne, a családjától elhidegült, az pedig, hogy elszakadt tőlük,
csak megváltás volt számára. Ahogy talán a családja is érzett némi
megkönnyebbülést a hiány és a fájdalom mellett.
Nem akartam Ravi
életén rágódni, de mindenesetre a régi énje visszatért, ami a mi esetünkben nem
volt hátrány.
Legközelebb Kris
csak akkor szólt, amikor megérkeztünk. Leszálltunk a metróról, majd a lépcsőkön
gyors léptekkel felrohantunk, és újabb utcákon sétáltunk végig. A város ezen
része valóban szegényebbnek tűnt, mint ahonnét jöttünk. Az utcák szűkek voltak,
és nem olyan rendbe szedettek, a közvilágítás néhol akadozott, vagy egyáltalán
nem volt, a házak falait firkálmányok díszítették, és a csend olyan mélyen ült
minden bokorban, mintha senki sem lakna errefelé.
Egy olyan
környékre értünk, ahol lerobbant épületek, és rengeteg szemét volt, világítás
pedig szinte semmi. Befordultunk az egyik keskeny kis utcába, majd megálltunk
egy romos kunyhó előtt. Az ajtó csak félig volt becsukva, a zár ugyanis nem
működött, az októberi hideg pedig még csípősebbnek hatott.
Kris ránk
pillantott, majd határozottan bekopogott. Válasz azonban nem érkezett, így
gondolkodás nélkül belépett. Undorító szagok terjengtek odabent, a vizelet és
az ürüléktől kezdve, egészen a halott kisállatok és a cigarettafüstig
mindenféle előfordult. A gyomrom összerándult, amikor véletlenül nagyot
szippantottam a levegőből, de az orrom hamar megszokta a légkört.
A környezet is
eléggé elhanyagoltnak látszott, a padlón szinte bokáig ért a szemét, mindenhol
kajamaradék és üres piásdobozok, az ágyként szolgáló matracból pedig darabokban
lógott ki a szivacsbetét. Borzalmas volt belegondolni, hogy Kris egykoron ilyen
körülmények között élt, és azt se tudtam megérteni, miért hiányzott Ravinak
ennyire ez az élet. Bizonyára a baráti kapcsolatok voltak a fontosak, elvégre
is, ha megtalálod a családod, már mindegy, hol laksz. Ők pedig lélekben mindig
is elveszettek voltak, legalábbis Kris biztosan, akit már gyerekkorában
eldobott a családja, és ha nincs semmid… akkor ez a hely maga lehet a
Mennyország.
Amilyen gyorsan
csak lehet, felmértem a terepet. Ha esetleg hirtelen ránk támadnának, tudni
akartam, merre menekülhetünk el a leghamarabb. Már épp megszólaltam volna, hogy
itt nem fogunk találni senkit, amikor mögülünk hallottam, ahogy megnyikordul a
padló. Hátrafordultam, és egy fegyverrel találtam szemben magam.
Körbevettek
minket. Körülbelül kétszer annyi fegyveres alak tömörült be ebbe a kis lakásba,
mint ahányan voltunk.
- Nem
számítottam ma látogatókra – jegyezte meg egy mély hang, majd ahogy beljebb
sétált, megláthattuk teljes alakját. Ugyanolyan volt, mint mindegyik rosszfiú:
fekete ruha, tetőtől talpig, és sötét tekintet.
- Ahhoz képest
elég felkészülten érkeztél, Leo – válaszolt Kris, és kezeit, amit eddig a
levegőben maga előtt tartott, most leeresztette. Én nem mertem így tenni, ahogy
a többiek sem.
- Nocsak, ki van
itt? – sétált el mellettem a srác, és Kris előtt állt meg. – Sejtettem, hogy
egy napon visszatérsz. Jó sokáig bírtad nélkülünk. – ajkain gúnyos mosoly
suhant át, majd tekintete ismét elkomorult. – Kötözzétek meg őket!
Három perccel
később mindannyian egy-egy székhez kötözve ültünk. Annyira ironikus volt a helyzet, és
csak nagy önerő árán tudtam csak visszafojtani a nevetést. Félnem kellett
volna, de azok után, ami történt, mindez olyan volt, mintha játszanánk. Még ha
belém is eresztenek egy csomó golyót, akkor sem halok meg, kivéve, ha nem a
fejembe kapom azokat. Bár biztos voltam abban, ha megölnek minket, akkor a
fejünket célozzák, mégsem féltem. Ha eldurvulna a helyzet, egy pillanat alatt
eltépem a köteleket, és mielőtt célba érne a lövedék, az illető nyakát már el
is törtem.
De én nem
szóltam egy szót sem, csak játszottam a szerepem. Ez Kris területe.
- Nem is akartam
elmenni – felelte ugyanolyan ridegen Kris. – Szépen átvetted a helyemet, bár
nem csodálkozom. Mindig is erre fájt a fogad, csak nem tudtál legyőzni.
Gondolom, sokkal egyszerűbb volt felülkerekedni, miután eltűntem.
Leonak
egyáltalán nem tetszett, ahogy Kris felesel neki. Nyilván, elvégre is ez egy
célzás volt arra, hogy saját magát még mindig erősebbnek tartja, ami valljuk
be, igaz is volt.
A Leonak
nevezett fickó igyekezett türtőztetni magát, és nem elveszíteni az eszét, bár
bizonyára a legszívesebben mindannyinkat azonnal megölt volna.
- Mi szél hozott
vissza? Tán a családod rájött, ki is vagy valójában, és elhagytak? – próbált visszavágni,
de Krisnek, akinek sosem volt semmije, ez nem ütötte szíven.
- Család?
Tényleg azt hiszed, hogy családot alapítottam? – nevetett fel színpadiasan,
majd megrázta fejét. – Ha tudnád, merre voltam valójában…
- Igaz is, ki
ment volna hozzá egy ilyen alakhoz, mint te? – Leo körbe-körbejárkált Kris
széke körül, miközben egy fegyvert lóbált a kezében. – Csak nem lesitteltek?
Téged? Ugyan, azt biztos nem.
- Elhinnéd, ha
azt mondanám, hogy elraboltak és kísérleteztek rajtam? – Kris még most is félvállról
vette az egész szituációt, és Leonak ez egyáltalán nem tetszett. Felvont
szemöldökkel nézett Krisre a hallottak után, majd ajkain széles vigyor jelent
meg, ez pedig határozottan nemet jelentett. – Hát jó, akkor lőj rám!
Leo arca
pillanatok alatt elképedt, és döbbenté vált, mint aki nem hisz a fülének.
Zavartságán azonban hamar felülkerekedett, és ismét az a sötét, semmitmondó
kifejezés ült arcára.
- Komolyan
mondom. Lőj rám! Ha nem hiszed el, hát tessék! Úgyis látom a szemeidben, hogy
erre vársz. Meg akarsz kínozni, nem? Bosszút akarsz állni, amiért folyton
eltapostalak, és megaláztalak, vagy nem így van? Most itt vagyok, akkor mire
vársz? – Kris nagyon is jól értett ahhoz, hogyan dühítse fel az ellenfelét. Leo
nyakán az erek kitagadtak, ahogy azon erőlködött, hogy visszatartsa haragját. – Tudom, nem fair a helyzet, elvégre is én egy
székhez vagyok kötve, esélyem se lenne ellened, de hát te mindig is ezt
csináltad, nem? Csak a gyengébbekkel harcoltál, és ha most elengednél, tudnád,
hogy én nyerek. De nem is kérlek ilyenekre, mert amint elengednél, letépném a
fejed, így meghagyom a lehetőséget, hogy megtedd ezt. Vagy félsz? Gyáva vagy?
- Ugyan, Kris,
tudom, hogy csak fel akarsz dühíteni. Nincs kedvem az efféle szarságaidhoz! –
forgatta meg a szemeit Leo, és újból körözni kezdett.
- Emlékszel még Gayoonra?
Mert én emlékszem rá, mennyire odavoltál érte… meg arra is, milyen jó volt őt
megerőszakolni. Vagy hát nem is nevezném erőszaknak, mert a végén elég
hatalmasakat nyögött az évezettől.
- Fogd be, te
szemét! – üvöltött egyet Leo, majd a fegyver elsült, Kris pedig felordított.
Nem tudom,
mennyire volt igaz, amit Kris mondott, mindenesetre megtette a hatását. Leo
egyenesen belelőtt Kris combjába, ráadásul kétszer is. A dörrenés sokáig
visszhangzott a lakásban, és senki nem mert levegőt venni. Még maga Leo is
meglepődött azon, amit tett.
Kris üvöltése is
elhalkult, feje pedig lehanyatlott. Néhány másodpercig csend ölelt körbe
minket, majd mikor felemelte fejét, valami eszement módon felnevetett.
Őszintén? Még engem is kirázott a hideg ettől. Ha Leo ismerte volna Krist,
biztosan nem szállt volna szembe vele.
- Látod? Előbb-utóbb mindig azt teszed, amit mondok
neked – válaszolta, majd a legtermészetesebb módon eltépte a köteleket. Először
az egyik sebhez nyúlt, ujjaival mélyen beletúrt húsába, és kiszedte a golyót,
majd ugyanezt megcsinálta a másik sebbel is. A nadrágja anyagát elszakította,
hogy Leo jobban szemügyre vehesse, ahogy a két aprócska lyuk milyen gyorsan
összeforr. Ezt követően pedig, mint a ki jól végezte a dolgát, felkelt a
székből, és a döbbent Leotól elvette a fegyvert.
Itt volt az
ideje: a többiekkel szinte egyszerre ugrottunk fel, és fegyvereztük le a többi
bandatagot.
- Te meg mi a
fene vagy…? – nézett Krisre úgy, mintha magát az ördögöt látná. Talán nem is
állt tőle olyan messze.
- Mondtam, hogy
kísérleti alany voltam, nem? – most Kris volt az, aki a fegyvert elkezdte
forgatni a kezében. Leot egy mozdulattal leültette a székbe, aki nem
tiltakozott, de még csak dühös sem volt. Képtelen volt felfogni, amit az előbb
látott.
- Mi a fenét
akarsz te tőlem?
Kris
megtámaszkodott a szék karfáján, és egészen közel hajolt Leohoz. Ha nem itt és
nem ilyen körülmények között lettünk volna, azt hihettük volna, hogy éppen meg
akarja csókolni a megszeppent srácot.
- Hogy mit
akarok? Visszaveszem a helyemet!
Woooowhrjdjd
VálaszTörlésErre mostnnem is tudom mot irjak.. ;) nagyon remek rèsz. Pont ilyenre vártam. Ennek kellet következni... Azèrt elèg jószituált kis szèttèpem a kötelett. " maga a sátán " :)
Folytasd hamar. ;)
KyungJunSeok
Köszönöm szépen :) Igen, ez nem egy mindennapi rész volt, de már régóta terveztem, és örülök, hogy végre eljutottam ideáig.^^
TörlésSzia!
VálaszTörlésNos szerintem azzal mindent elmond, hogy csupán tegnap este kezdtem el olvasni ezt a történetet és mostanra már utol is értem. Egyszerűen eszméletlen. Tényleg olyan, mintha egy profi író könyvét olvasnám. Az írásod nem giccses, nem elvont, pont jó. A történetet meg olyan precízen kitaláltad, hogy csak na. Semmilyen váratlan fordulatnál nem volt olyan érzésem, hogy na ez csak írás közben jutott eszébe. Egyszerűen nagyon jó.
Gondolkodtam rajta, hogy keresek valamit a történetben, amibe beletudok kötni, de ha akarnék sem találnék.
Csak annyit mondok, hogy soha ne hagyd abba az írást, mert nagyon tehetséges vagy! És a következő részt is izgatottan várom. Vajon mi történik a kempingben amíg Taojék már Busanban vannak? ;)
Ölel: Mirae
Szia!
TörlésÚristen, tökre megleptél ezzel a véleménnyel, és annyira boldoggá tettél vele *-* Örülök, hogy így gondolod, annyira jó érzés ilyen visszajelzést kapni, még ha tudom is magamról, hogy nem vagyok tökéletes, biztosan vannak hibáim és van hová fejlődnöm. De igyekszem, és hálás vagyok, amiért ilyen jó véleménnyel vagy az írásomról^^
A folytatást igyekszem mielőbb megírni, és hozni. Még egyszer köszönöm, hogy ilyen gyorsan elolvastad és hogy írtál is nekem^^
Puszi: Minseo