~ 50. rész~
Leo állta Kris
tekintetét, egy darabig, de végül elfordította a fejét. Kris elhajolt tőle,
majd ledobta magát a szakadt, és koszos, ágyként funkcionáló szivacsra, mely
csak úgy öntötte magából a port. Krist ez nem zavarta, csak némán ült hosszú
másodpercekig, és a kezében úgy forgatta a kést, mint valami bűvös kockát.
- Csak szeretnéd
átvenni ezt a helyet! – törte meg a csendet Leo, és szemeivel szikrákat szórva
pillantott a fiúra.
- Miért? Azt
akarod mondani, hogy nem adod át? Ugyan, kérlek! – villantott Kris felé egy
gúnyos vigyort. – Mégis mit tennél ellenem? Idehívod a haverjaidat, és
megveretsz minket? Láttál az előbb, nem? Mind a heten ugyanolyanok vagyunk.
- Mégis
micsodák?
- Az nem
tartozik rád. De pontosan tudod, hogy amint engem meglátnak, mindenki megadja
magát. Te hozzám képest most is senki vagy. Úgyhogy fogadd el, többé nem
kerülsz vissza a trónodra.
Kris hátradőlt
az ágyon, és kinyújtóztatta tagjait. Rá akartam szólni, hogy ne tegye, mert
undorító és egészségtelen, ráadásul nem volt időnk a pihenésre és az
időhúzásra, ám mégsem szóltam. Mint mondtam, ez az ő területe, és még ha nem is
teljesen értem, mit csinálunk, vagy miért, nem szólok közbe.
Leo nem
válaszolt, csak vágta az arcokat. Nem tetszett neki a helyzet, de tudta, hogy
igazunk van.
- Kössünk alkut,
Leo! – ült fel hirtelen Kris, és a késsel az irányába bökött.
- Alkut? Veled?
Felejtsd el!
- Leo, Leo,
sosem tanulsz – csóválta meg játékosan a fejét Kris. – Én ezt nem kérdésnek
szántam, hanem parancsnak. Ki vagy kötözve egy székhez, az életed most a
kezemben van. Nem sok választásod van.
Leo most sem
felelt, csak dühösen elfordította a fejét. Körbepillantott, valami menekülő
utat keresve, mindhiába. Mikor rájött, semmi esélye, Krisre nézett.
- Szükségem van
a segítségedre! – mondta nagyon is komolyan, és a kezében lévő kést a hozzá
legközelebb álló ismeretlen szívébe döfte. Amaz felordított, majd pillanatokon
belül meghalt. – Bocs, rá nem volt szükségem. Ahogy a többiekre sem.
Azzal az egyik
fickótól elvéve a fegyvert, mindenkit, aki nem velünk volt, lepuffantott.
Sokáig visszhangot vert az utolsó dörrenés, majd mindent ismét a síri csend ölelt
körbe. Kísérteties volt.
- Ezt most miért
kellett, te elmebeteg? Ők a családom voltak! Te rohadt szemét! – üvöltözött
Leo, és kivételesen igazat adtam neki. Minek kellett ennyi ártatlant megölni?
Kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam Kris társaságában.
Kris egy ütéssel
elhallgattatta Leot, akinek eleredt az orra vére.
- Faszfej! Egy
bunkó paraszt vagy. Meg se érdemled, hogy élj! – káromkodott mérgében.
- Van még egyéb
mondandód is, vagy rátérhetünk a lényegre? – Kris kiürítette a tárat a
fegyverből, majd egy mozdulattal behajította az egyik sarokba. – Amúgy is nőket
erőszakoltak meg. Az egyikük a barátnőmmel is kikezdett. Én a jó oldalon állok,
csak megtisztítom az utcát az olyanoktól, mint ti.
Leo csak
felhorkantott, majd, mint aki beletörődött a veszteségbe, megadóan felsóhajtott
és kíváncsian Krisre nézett.
- Mit akarsz?
- Nos. Ismerlek
jól, és tudom, hogy vannak olyan kapcsolataid, amik nekem kissé hiányosak.
Éppen ezért el kell vinned ahhoz a személyhez, aki irathamisítással
foglalkozik. Körülbelül tizennyolc darab igazolványra lesz szükségem.
- Tizennyolc? Mi
a francnak neked annyi?
- Az az én
dolgom.
- És mégis mit
kapok cserébe? Mi nekem ebből a hasznom?
- Hát… cserébe
nem öllek meg. Ehhez mit szólsz?
Leonak ugyancsak
nem tetszett a válasz, de végül elfogadta a helyzetet.
- Oldozz el!
Kris
elbizonytalanodva nézett rá.
- Mi van?
Kellenek azok az iratok vagy sem? Mert ha kellenek, akkor oda kell vinnem
titeket az illetőhöz, de megkötözve nem sokat tehetek.
Kris végül
eltépte a köteleket, majd Leo karjába markolt és felrángatta.
- Indíts! De
semmi hülyeség ne jusson az eszedbe!
Lassan
megindultunk a hátsó kijárat felé. Kris ment elől Leoval, akit nem engedett el,
nehogy megszökjön. Nem mintha azzal sokra ment volna, csak nem szívesen végzett
volna vele úgy, hogy nem kapta meg előtte, amit akart.
Ijesztő volt az
éjszaka. A cellánkban titkon arról ábrándoztam, milyen jó lehet kiülni egy
tetőtéri lakás teraszára, és egy forró teát iszogatva bámulni a csillagokat,
miközben magamba szívom az erkélyen virágzó rózsák és tulipánok illatát.
Ehelyett Busan egyik lepukkant környékén voltunk, és épp egy romos, elhagyatott
irodaház felé tartottunk, ahol mindenféle bűz terjengett. Semmivel sem volt
örömtelibb, mint abban a börtönben.
A talaj igen
instabil volt, a beton megtöredezett, és a hatalmas darabok szabálytalanul
rendeződtek el. Életveszélyes volt itt sétálni, Leo néhányszor majdnem orra is
esett, de Kris mindig megakadályozta.
Hideg volt, és
az idő egyre hűvösebbé vált. Szétnéztem a többieken, akik hozzám hasonlóan
karjukat dörzsölgetve haladtak előre. Reméltem, hogy hamarosan valami melegebb
helyre is eljutunk, bár egyáltalán nem úgy tűnt.
Egy sárga szalag
jelezte az épület körül, hogy tilos a bejárás, holott évek óta senki nem járt
erre. Leo átbújt a szalag alatt, Kris pedig csak szimplán eltépte azt. Leo
mindezt egy szemforgatással konstatálta.
Körbenéztem, hogy
vajon figyel-e minket valaki. Gyanús volt az egész környék, és egyszerre úgy
éreztem, hogy nem vagyunk egyedül. A szél furcsa illatokat hozott magával…
Valami baljóslatút.
Megtorpantam és
megfordultam. A többiek értetlenül pislogtam rám, majd ők is megérezték, amit
én.
- Azt hiszem,
társaságunk van – feleltem.
Ahogy ezt
kimondtam, a sötétből egyre több alak jelent meg. Mind helybéli fickók lehettek
a szakadt ruhájuk alapján. Némelyikük fején baseball sapka volt, míg a
többieken szimplán a pulóverük kapucnija, esetleg mindkettő. Úgy csoszogtak
előre, mint a filmekben, lazán és hetykén. Középen egy magas, izmosabb
testalkatú srác állt, bár nem lehetett több húsznál, kezében pedig egy
baseballütőt forgatott.
- Jaj, ugyan
már, fiúk. Ez komoly? – lépett elő Kris, maga mellett ráncigálva Leot. – Ugye
nem akartok balhét?
- Az attól függ,
hogy elhúztok-e a területünkről, vagy sem – válaszolta keményen a baseballütős,
és egy adag nyálat a földre köpött.
- Ahj. Leo, nem
mondanád meg nekik, hogy húzzanak a francba? – nézett Kris a fekete hajúra, de
az csak vállat rántott, jelezvén, mondhat bármit, valószínűleg nem sokat fog
érni.
- Oké, ebből
elég! – Elfogyott a türelmem. Kezdtem azt érezni, hogy nem haladunk előbbre, és
mivel még sok a dolgunk, ez a sok utcagyerek az idegeimre ment. Semmi kedvem
nem volt velük verekedni, és megsebesíteni őket, így hát odamentem a hozzám
legközelebb állóhoz, és eltörtem a nyakát. – Bocs, srácok, de elhúznátok a
csíkot végre? Dolgunk van! Ugye nem akartok ti is ilyen sorsra jutni?
Néhányan a
bandából egyszerűen csak hátat fordítottak, majd elfutottak. A bátrabbak egy
rövid ideig még ott ácsorogtak, és engem méregettek. Az arcukra kiült a
döbbenet, végül amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek.
Egyedül csak a
baseballütős – aki valószínűleg a bandavezérük volt - maradt ott, és elképedve,
földbe gyökerezett lábakkal állt előttünk. Hol ránk tévedt pillantása, hol
pedig a halott társára. Odaléptem hozzá, és egészen közel hajoltam. Ahogy
megérezte leheletemet az arcán, összerándult.
- Ilyen kis
taknyosoknak nem az utcán a helye. Ha jót akarsz magadnak, visszamész az
iskolapadba tanulni, és keresel valami rendes melót, és helyrehozod az életed!
Ne akarj olyan sorsra jutni, mint mi, mert megbánod! – köptem felé fenyegetően
a szavakat, de inkább jó tanácsnak szántam. Túl fiatal volt még, és
emlékeztetett a régi énemre. Körülbelül ennyi idős lehettem, amikor elraboltak,
és pont egy ilyen késői és hűvös éjszaka volt akkor is. Összebalhéztam a
szüleimmel, dühösen elrohantam otthonról és belekötöttem minden járókelőbe.
Soha többé nem tértem haza. – Tűnés!
A srác szeme
megrebbent, majd néhány gyors pislogás után észbe kapott, hátrált néhány
lépést, és végül ő is futásnak eredt. Olyan gyorsan nyelte el őt a sötétség,
mint ahogy engem nyelt el anno azon az éjszakán, mikor megpecsételődött a
sorsom.
- Hát… ez szép
volt, Tao – lépett mellém meglepve Kris, de ajkaira egy bíztató és büszke
mosoly ült. – Nem számítottam tőled ilyenre!
- Csak untam már
az egészet. Menjünk! – hátat fordítottam és egyenesen besétáltam az épületbe.
Az egykoron
irodaházként létező épület falai omladoztak, a vakolat már réges-rég lepergett,
és a kezdetleges hajszálrepedések a plafonon már jó néhány centiméteresre
szélesedtek. A kábelek veszélyesen himbálództak a levegőben, habár áram már
aligha lehetett bennük, és a tartóoszlopok is gyengének bizonyultak. Évek óta,
üresen állhatott már itt, lebontásra várva, ám ez egyelőre nem következett be.
Hogy miért, arról csak sejtéseim voltak, de mindez nem számított. Most fedél
volt a fejünk felett, és bármennyire is ramaty állapotban volt, csak reméltem,
hogy nem akkor fog összeomlani, amikor mi bent vagyunk.
Elindultunk
felfelé, óvatos léptekkel közlekedtünk a lépcsőfokokon. Rettentő sötét volt
odabent, és naiv gondolatnak tűnt, mikor azt hittem, hogy melegebb lesz.
Körülbelül a hatodik emeletig sétáltunk, majd befordultuk egy kisebb terembe.
Leo némán
megtapogatta a falat, majd felkattintotta a villanyt. Félhomályba borult a
helység, és ezáltal jobban szemügyre tudtam venni. Néhány matrac, és megannyi
pléd szolgált ágyként az egyik sarokban, míg a másikban konzervdobozok, és
ásványvizes üvegek sorakoztak egymás mellett. Ezenkívül volt egy asztal, amin
két viszonylag újnak látszó számítógép állt, mellette halomnyi papírral. Néhány
rozoga, zár nélküli szekrény is ácsorgott a falak mellett, az egyikben ruhák
voltak, míg a másikban fegyverek. A betört ablakok helyére vaskos kartonlapok
és különféle dobozok voltak szikszalaggal odaerősítve, hogy kint tartsa a
rettentő hideget. Nem rossz ötlet.
Összességében nem
tűnt rendetlennek a hely, jobbnak látszott, mint ahol az előbb voltunk, de
akkor sem éltem volna itt.
- Üdvözöllek
titeket az otthonomban! Foglaljatok helyet! – tárta szét a karjait Leo, és
leült a gép elé, majd bekapcsolta azt. – Sajnos semmivel sem tudlak titeket
megkínálni, mivel eléggé váratlanul toppantatok be! – nézett Krisre gyilkos
tekintettel, ezzel kimutatva sértődöttségét.
- Nem gond,
számítottunk rá, úgyhogy van kajánk – foglalt Kris mellette helyet, mi többiek
pedig a matracokra, illetve a többi székre telepedtünk. Én előtte azért
körbejártam az emeleten, nincs-e rajtunk kívül itt valaki, de úgy tűnt, ez Leo
titkos helye, és egyedül szokott itt szobrozni.
- Nos… Ki fog
nekünk segíteni? – kérdeztem, miközben a táskámból elővettem egy kenyeret és
szalámival elkezdtem enni. Farkas éhes voltam.
- Én – felelte
nemes egyszerűséggel Leo.
- Most komolyan?
Te magad vagy az, aki iratokat hamisít? – nevetett fel Kris.
- Igen. Miért,
ez annyira meglepő?
- Ja. Nem
olyannak tűnsz, mint aki ért bármihez is – csóválta meg a fejét, és miközben
felpakolta lábait az asztalra, kétszer végigsimított Leo haján. – Kezdelek
megkedvelni, haver – csapott egyet a vállára.
- Én nem,
úgyhogy álljunk neki! Mielőbb túl akarok esni ezen az egészen.
Az órák lassan
peregtek, felváltva aludtunk és őrködtünk a környéken. Egy kisebb tűzet raktunk
az épületben, hogy ne fagyjunk halálra, és csak remélni mertem, hogy lassan az
otthon melege fog várni minket minden nap, mikor a munkahelyünkről hazamegyünk.
Mindeközben
lassan virradni kezdett. Az ételünk a délután folyamán már fogyóban volt, így
elmentünk egy közeli közértbe. Ahogy telt az idő, kezdtem egyre idegesebb és
nyűgösebb lenni. Az idegeim pattanásig feszültek, folyton attól féltem, le
fogunk bukni, vagy, hogy újabb banda akar balhét csapni. Nem féltem tőlük, mert
könnyűszerrel megölhettem volna őket, de semmi kedvem nem volt még több
emberrel végezni. Farkasként ezerszer erősebb voltam, és ez nem lett volna
fair.
Ráadásul folyton
az este történetek jártak az eszemben. Csak úgy eltörtem valaki nyakát. Semmi
okom nem volt rá, és mindezt azért tettem, mert nem tudtam uralkodni magam. Hogyan
mehetnék így vissza az élők közé? Ha elborul az agyam, ezentúl ezt fogom tenni?
Saját magamat rémítettem halálra, és reméltem, hogy lassan befejezzük itt a
munkánkat. Látni akartam már Minseot, és reménykedtem, hogy az ő szépsége majd
mindent elfeledtet és a gyűlölet is elmúlik.
Próbáltam
magamnak bemesélni, hogy mindezt csak a többiekért tettem, és hogyha nem én
lépek, akkor nagyobb vérengzés alakul ki, de mégis mart belülről a bűntudat.
Nem hagyott békét a lelkemben, újra és újra felrémlett előttem, ahogy
megragadtam a nyakát, és eltörtem. Az ujjaim alatt éreztem az erek lüktetését,
majd nem sokkal később a csontok ropogását.
Biztos én voltam
az a személy, aki ezt tette? Vagy titkon egy sötétebbik énem bukkant elő? Mert
tiszta fejjel képtelen lettem volna egy ártatlan, nálam gyengébbnek látszó
fiatalt megölni.
Mégis mi történt
velem?
A munka lassan
haladt, de délután öt felé már a vége felé jártunk. Ekkor csörrent meg Minseo
telefonja a zsebemben. Gyorsan előkaptam, majd megnyomtam az elfogad gombot.
- Igen? – szóltam bele.
- Szia, Tao! Chen
vagyok. Történt egy kis baj a kempingben, és el kellett jönnünk onnan. Épp
Busanba tartunk, egy fél órán belül ott leszünk. Hol találkozzunk?
:)
VálaszTörlésEjnye tao ez tèlleg nem volt szèp ötlet. Elèg lett volna csak földre teperni vagy max ujját vagy kezèt eltörni.. De nem megölni... :/ ccc-ccc-ccc :)
Kris na te meg aztán senkinekse kegyelmezzel.. Piff mindenkit lelősz akire nincs nagy szüksèged... :/ :)
Mèg jó h a többiek nyugisabbak. :)
Leo te kis mulya ... Jól áll a kis munkád... De azèrt ovatosan kötöszködj ..
Tao te kis szerelmes azt hitted egyből minseo hív telefonon.. :) :$
KyungJunSeok ;)
Tao valószínűleg nem azért tette, mert tényleg meg akarta ölni, hanem a sok feszültség hatására felülkerekedett a farkas-énje, és azért :)
TörlésKris pedig... nos, neki mivel nem volt túl jó élete, a családja elhagyta és az utcán nőtt fel, ezért sosem ragaszkodott senkihez, soha nem állt hozzá senki se olyan közel, és emiatt emberileg vannak hiányosságai. Lehet őt hibáztatni a tettei miatt, de valószínűleg ő fel sem fogja, hogy amit tett, az nem helyes. Én őt inkább sajnálom. =/
Köszönöm, hogy írtál^^