49. rész

~ 49. rész~

Miután a rendőrök elmentek, újra csend telepedett a lakásra. Senki nem tudta, hogyan is kellene most viselkedni, és a sokk még most sem múlt el. Azt, hogy Chanyeol csak így hirtelen visszatért, nem volt könnyű senkinek sem feldolgozni.

- Ugye, tudod, fiam, hogy mi hiszünk neked, és mindenben támogatunk? – kérdezte apukája, miközben vállait masszírozta Chanyeolnak.

- Tudom, persze – egy halovány, keserű mosoly jelent meg arcán, és édesapjára pillantott, majd tekintete rajtam állapodott meg. – Én tényleg nem emlékszem semmire. És szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. Ez az egy hónap, amiről beszéltek… nekem nem tűnt fel, egyáltalán nem érzem azt, hogy az az időszak kiesett. Nekem még mindig ugyanaz a nap van, amikor hazafelé tartottam.

Hazugság hazugságok hátán, de mégis volt benne némi igazság. Ha nem tudtam volna, mi is zajlik a háttérben, akkor Chanyeol minden egyes szava igaznak tűnt volna, és a családja ezt el is hitte. Azonban a szavai teljesen más jelentést hordoztak. Amiket mondott, csak szerette volna, ha úgy lenne. Vissza akart térni ahhoz a naphoz, amikor minden elkezdődött, hogy megváltoztassa a múltat és minden ugyanolyan legyen, mint volt.

Az ajtón kopogás hallatszódott. Chanyeol anyukája felkelt, és kinyitotta az ajtót. Kyunghee állt ott. Kisírt szemekkel rohant felénk, amikor megpillantotta szerelmét. Chanyeol ösztönösen ugrott fel, és ölelte magához barátnőjét. Mintha csak egy filmet néztem volna. Kyunghee zokogása megtöltötte a néma csendet, és mindenki ismét halkan sírdogálni kezdett. Még az én szemeimből is könnyek bukkantak elő, és úgy éreztem, én ennyi érzelemmel képtelen vagyok megbirkózni.

Chanyeol szülei és testvérei csendben kiosontak a konyhába, hogy magukra hagyják a szerelmeseket, én azonban nem mozdultam. Néztem őket, és rettentő boldog voltam, hogy ennyi szenvedés után, végre valami jó is történt. Kissé irigykedtem rájuk, mert én is szerettem volna, ha valaki mellettem lenne, és támogatna, akihez most hozzábújhatnék, és azt érezhetném, hogy biztonságban vagyok. Jó lett volna, ha van valaki, akiről tudom, hogy biztos pont az életemben, és aki mellett jöhet bármi, tudom, hogy sosem hagy el. Furcsa, mert ezekben a percekben gondoltam először arra, milyen is lehet szerelmesnek lenni; ez ideáig meg sem fordult a fejemben.

Megtöröltem a szemeimet, és igyekeztem uralkodni magamon. Mikor abbahagyták az ölelkezést, Kyunghee az én nyakamba vetette magamat.

- Köszönöm, Minseo, annyira hálás vagyok neked! – olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt.

 - Nincs mit köszönnöd – préseltem ki nagy nehezen magamból a szavakat.

- De igen. Te hoztad haza – felelte, bennem pedig megállt az ütő. Ijedten tekintettem Chanyeolra, aki ott állt mellettünk, és ahogy találkozott pillantásunk, szinte biztos voltam abban, hogy ő is arra gondol, amire én: lebuktunk. De nagy kő esett le a szívünkről, mikor Kyunghee folytatta: - Azt mondtad, hazahozod. Hogy majd te előkeríted ezt a kis idiótát, és megkapja a magáét. És most itt van. Megtartottad az ígéreted. Köszönöm.

Ezzel vitába szállhattam volna, de egyrészt valamilyen szinten igaza volt, még ha nem is tudott semmit a valóságról, másfelől könnyebb volt ráhagyni az egészet.

- A barátnőm vagy, természetes, hogy így cselekedtem – megeresztettem egy mosolyt, majd elengedtem őt is. – Viszont, azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek. Magatokra hagylak, biztos rengeteg beszélnivalótok van még.

- Ugyan, nem kell elmenned! Tudom, hogy most te is rossz passzban vagy a nagymamád miatt, és neked is nehéz feldolgozni a mostani helyzetet. Szükséged van a barátokra! – karolt belém Kyunghee, és rettentő jól esett kedvessége.

- Köszönöm, tényleg, de be kell vinnem néhány dolgot Nagyihoz a kórházba, ráadásul a többieket is értesíteni kellene a jó hírről – feleltem szemrebbenés nélkül. Kezdtem úgy érezni, hogyha ennyit hazudok, akkor egy idő után össze fogok zavarodni. – De ígérem, holnap visszajövök, és akkor hozom a többieket is!

Végül elköszöntem tőlük, és ha nem is szívesen, de otthagytam őket. Aggódtam, főleg Chanyeolért, és hogy a rendőrségen hogyan fog majd helyt állni, de nem lehettem ott mindenhol. Chanyeol felnőtt ember, mindkettőnknek nehéz, de a többiekért cserébe kénytelen lesz a szerepét tökéletesen játszania.

Visszamentem a lakásba, és összeszedtem pár fontosabb dolgot, majd elsétáltam a buszmegállóba, ahol már Chen várt rám kocsival. Felhívtam telefonon Nagyit, hogy sokat kell tanulnom, ezért ma nem tudok bemenni, majd ezután elindultunk vissza a kempingbe.

- Hogy ment? – érdeklődött Chen.

- Egész jól. Mindent elhittek, és Chanyeol szülei támogatják mindenben a fiúkat.  Azt hiszem, nem lesz gond a későbbiekben sem, így Chanyeolt kipipálhatjuk.

- Akkor jó.

- Történt valami a kempingben?

- Semmi érdemleges. Voltam bevásárolni, és lepasszoltam a kajákat, remélhetőleg, mire odaérünk, már el is készül.

Kezdett besötétedni, és mire megérkeztünk, már majdnem hat óra volt. Mindenki a tábortűz körül ült, és a még forró ételt tömte magába. Chennel mi is csatlakoztunk hozzájuk. A gyomrom már teljesen ki volt, alig ettem az elmúlt napokban valamit, így az első falatok után görcsbe is rándult, de mindez jól esett.

- Hoztam laptopot – mondtam két falat között.

- Hol van? – kérdezte egyből Luhan, miközben felcsillantak a szemei.

Előhalásztam a táskából, és átpasszoltam neki, ő pedig egyből be is kapcsolta, és munkához látott. Ujjai megállás nélkül mozogtak, a billentyűzet folyamatos nyomkodása pedig percekkel később egyfajta alapzajjá vált.

Mindenki vidám volt, vagy legalábbis annak tűnt, és ahogy megfigyeltem, egyre jobban megnyíltak egymás előtt. Ideje volt, hisz ezúton csak egymásra számíthatnak majd. Egy lakásba fognak költözni, de ha el is válnak egy napon az útjaik, ha majd mindenki megtalálja a saját életét, mindig is lesz egy közös titkuk. Egy titok, ami összeköti őket, ami miatt soha nem szakadhatnak el, mert ha valahol borul az egész, mindenki veszélyben lesz.

A legjobb talán az lenne, ha soha nem találkoznának, így jobban el tudnának vegyülni, és kevesebb lenne az esély, hogy megtalálják őket, de bárhogyan is alakul az életük, mindig kapcsolatban fognak maradni.

Ők nem emberek. Ők farkasok. És csak annyian vannak, mint amennyin a táborban vagyunk. Összetartoznak, egy falka, és soha senki nem fogja őket megérteni teljesen. Máshogy látják a világot, és nem fognak senkit se közel engedni magukhoz, csak azokat, akik olyanok, mint ők. Ezért kell most megismerkedniük, és ezért fognak mindig is összetartani, mert amikor maguk alá kerülnek, amikor időnként a múlt utoléri őket, csak egymáshoz fordulatnak, senki máshoz.

- Találtam pár lakást, mind a környéken, mind pedig távolabbi városokban, ahol elférnének a srácok, és viszonylag olcsó is – törte meg a csendet Luhan. – Megnézhetitek, hogy melyik szimpatikus, vagy ha egyik sem tetszik, kereshetek még.

Körbeadogattuk a laptopot magunk között, majd ezután megbeszéltük, kinek mi a véleménye. A lakást illetően igazából mindenkinek mindegy volt, hisz a sok raboskodás után nekik bármilyen ház megfelelt volna, egyedül a helyszín volt a fontos. A közelben, ahol biztosan keresi őket a rendőrség? Feltűnő lett volna, ha egy csapat fiatal egyszerre költözik ide, pont akkor, amikor felrobbant egy kísérleti hely, amiről senkinek sem volt fogalma. Vagy egy másik nagyváros, amit ugyancsak nem ismernek, és épp ezért lehet veszélyes is? Ráadásul, ha baj történik, mi sem fogunk tudni róla, és nem tudunk majd segíteni.

 Őszintén? Én jobban szerettem volna, ha a közelemben maradnak, mert nem akartam elszakadni tőlük. Megkedveltem őket ezalatt a néhány nap alatt, és ahogy ők, úgy én sem tudtam úgy tekinteni a világra, ahogy eddig. Régen magányos voltam, és szerettem volna felfedezni a gyönyörű világot, megtapasztalni a jót és hagyni, hogy lebilincseljen a természet és az épültek látványa. De amióta megismertem ezeket a farkasokat, hiába a csilingelő természet és a lenyűgöző épületek, a világ egyszerre kegyetlen és igazságtalannak tűnt. Többé nem volt szép, csak keserű és fájdalmas.

Azonban ha maradnak, nagyobb a veszély, így inkább arra szavaztam, hogy távolabb legyenek.

- Mit szólnátok, egy busani lakáshoz? – vetettem fel.

- Miért pont Busan? – kérdezte Luhan.

- Kris és a többi farkas ott vannak most – felelte Baekhyun. – Ha jól tudom, Kris azt mondta, ő ott élt évekig. Ha így van, talán a legjobb lenne odamenni, legalább valaki ismeri a környéket.

- Ez igaz, de ettől függetlenül ott is gyanús lenne, ha egy csapat ismeretlen fiatal srác odaköltözne, nem? – kérdezte Lay.

- Mindenhol furcsa lenne, ellenben… Minseo nevére vesszük a lakást, nem? Ha az ő nevén van, akkor ő mondhatja azt, hogy egy nyaralót vett a tenger mellett. Az más, hogy mi, a barátai beköltöztünk oda. Így már azért csak nem fognak annyira gyanakodni – vette át a szót ezúttal Kai.

- Szóval Busan? – kérdeztem. – Még sosem jártam a tengernél.

Az est további részében kinéztünk egy kétemeletes busani lakást, két fürdővel, egy hatalmas konyhával és étkezővel, valamint egy kisebb nappalival. A földszinten két nagy és egy kisebb szoba volt, ami – tekintve, hogy a fiúknak nincs sok holmija, egyelőre – legalább öt, de akár hetüknek is elég lett volna. A felső szinten a fürdő mellett volt még egy nagyszoba, és kettő kicsi, ahol öten is elférhettek. Habár ez így is kevés volt, szűkösen ugyan, de a nappaliban is aludhattak ketten, valamint az emeleten edzőteremként is funkcionált egy szoba, amit könnyen át lehetett alakítani hálóvá.

Ugyan nem volt egy olcsó lakás, és valószínűleg az én pénzem is kevés lett volna hozzá, de ennél jobbat nem találtunk, ahol mindenki elfért volna.

Luhan írt egy emailt az ingatlanosnak, amiben leírta, hogy holnap délután elmennénk megnézni a lakást. Ez rendben is volt, de ezentúl Luhan azt tervezte, hogy a munkahelyére is bemegy délelőtt és életjelent ad magáról, így három hónappal később. Le akartam beszélni róla, hisz Chanyeol helyzete sokkal könnyebb volt, de az övé nem. Neki fontos a munkája, az is lehet, hogy réges-rég kirúgták, a főnöke pedig tuti berágott rá. És mégis mit mondana, hol volt? Miért nem értesített senkit, miért tűnt csak úgy el, mindenféle szó nélkül?

Ehhez az egészhez ki kellett volna találni egy újabb hazugságot, de ehhez már túl fáradt voltam. Nem ismertem Luhant és a helyzetét, így rá és a többiekre hagytam a dolgot. Ha holnapig kitalálnak egy elfogadható magyarázatot, akkor áldásomat adom, máskülönben esélyét se látom őt visszaengedni a való életbe. Túlságosan kockázatos lett volna.

Azonban másnap reggel, mikor felébredtem, hogy iskolába menjek, és Nagyit is meglátogassam, Baekhyun azzal a hírrel fogadott, hogy Luhan és Chen alig tíz perccel ezelőtt elindultak Luhan munkahelyére.