53. rész

~ 53. rész~

Mikor a csapat fele lelépett, úgy döntöttem, pihenek egyet. Elhúztam az egyik sarokba a matracot, amit ez a Leonak nevezett gyerek egyáltalán nem díjazott, és gyilkos szemekkel méregetett, de Xiumin figyelmeztetésére inkább elfogadta a helyzetet. Nem voltam fáradt, de most semmi kedvem sem volt beszélgetni a többiekkel.

Befordultam a sarok felé, és lehunytam a szemeimet, de agyam egy percre sem kapcsolt ki. Folyamatosan végiggondoltam, mi is történt, és hogy vajon a rendőrség utánunk jött-e. Tudtam, hogy nem hitték el a mesénket, és remélni mertem, hogy nem fognak újból megkeresni. Nem szabadott volna a múlton rágódni, mert az volt a fontos, hogy most biztonságban vagyunk, de olyan nehezen irányítottam a gondolataimat.

Időközben megéreztem a készülő étel illatát a levegőben, és újból görcsösen összeszorult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy megint nem ettem jó ideje, és tudtam, ha így folytatom, egyszer még biztosan összeesem az éhségtől.

Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert mikor ismét kinyitottam szemeim, az ablakon kipillantva sötétséget láttam, és a társaság ismét teljes létszámmal itt volt. Valamennyien még nagyban vacsoráztak, néhányan pedig kiterülve a matracokon aludtak, a többiek pedig a szomszédos helyiségben akarták a hálószobát megcsinálni.

Hirtelen Tao jelent meg mellettem, kezében két tányérral és néhány szelet kenyérrel.

- Gyere, mutatok valamit! – mondta, és közben biccentett a fejével, majd elindult. Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy nekem szólt, de aztán szó nélkül felálltam, és követtem.

Felfelé vette az irányt, és bár nem tartottam biztonságosnak, bíztam benne, hogy nem akar megöletni. Az épület alapból omladozott, és odafent sem lehetett jobb a helyzet, de bizonyosan járt már korábban ott, ezért is mert arra kérni, hogy menjünk fel.

Kiérve megcsapott az októberi fagy, és egy pillanat alatt kirázott a hideg. Fázósan öleltem körbe kezeimmel testemet, és kezdtem el dörzsölgetni karjaimat. Már épp tanácsolni akartam, hogy inkább menjünk innen, mert borzasztóan hideg van, de aztán megláttam a pokrócokat a földön, így végül nem mondtam semmit.

Leültem Taoval szembe, aki segítőkészen rám terítette az egyik plédet, átnyújtotta a még meleg levest, és enni kezdtünk. Eleinte mindketten csendben voltunk, bár egyáltalán nem éreztem kínosnak. Olyan jól esett a vacsora, hogy teljesen beletemetkeztem az evésbe, és szinte fel sem tűnt, hogy nem egyedül vagyok. Erre akkor jöttem rá, mikor Tao halkan felnevetett velem szemben, én pedig értetlenül pillantottam rá.

- Tiszta leves a szád! – kacagott tovább, majd átnyújtott egy szalvétát.

Pirosodó arccal vettem át tőle, majd lehajtottam a fejem, és úgy töröltem meg a szám. Ezután igyekeztem kulturáltan folytatni az evést, és hogy ne érezzem magam ilyen zavarban, inkább beszélgetést kezdeményeztem.

- Miért hoztál ide fel? – Most rajta volt a sor, hogy kissé lefagyjon, és zavarba jöjjön. Nem válaszolt rögtön, innen tudtam, hogy nyomós oka volt rá.

- Csak gondoltam, a mai nap után kicsit el akarhattál szakadni a srácoktól – felelte, én pedig magamban egyetértettem vele. Kis szünet után azonban még hozzátette. – Na, meg, mert veled akartam lenni.

Majdnem félrenyeltem a levest, és amikor ránéztem, ő is lesütötte a szemeit.

- Velem? Miért? – Bukott ki belőlem a kérdés, ami bunkónak tűnhetett, de nem vette magára.

- Csak mert sosem tudunk rendesen beszélni, és én meg szeretnélek ismerni – mondta nagyon határozottan, én pedig szinte alig ismertem rá. Persze nem zavart, hogy ilyen nyíltan beszél, csak egyszerűen furcsa volt, mert mikor először találkoztunk, sokkal visszahúzódóbban viselkedett.

- Úgy gondolod, meg kellene egymást ismernünk? – Kérdeztem szinte teljesen semlegesen. Hirtelen valami nyomasztó érzés borult rám, amit nem tudtam, hová tenni.

- Miért, te nem? Elvégre is sok mindenben segítettél, és egy élet is kevés lenne meghálálni mindent. Ráadásul úgy érzem, hogy a jövőben is szükségünk lesz a támaszodra. Mármint ne értsd félre, nem úgy értem, hogy ki akarnánk használni, csak… szerintem azok után, amiken keresztül mentünk mindannyian, barátoknak kellene lennünk.

Kikanalazta az utolsó levest is, majd az utolsó falat kenyeret is bedobta a szájába, ezután pedig kinyújtóztatta végtagjait, és ivott egy korty vizet.

- Barátok? – Kérdeztem vissza ugyanazon a semleges hangon. Már épp azt akartam mondani, hogy szerintem nem lenne jó ötlet, ha barátok maradnánk, de végül ezt magamban tartottam. Úgy gondoltam, az lenne a legjobb, hogy amint lesz lakásuk, és munkájuk, nekem ki kell szállnom az életükből, és meg kell szakítanunk a kapcsolatot. De ha jobban belegondoltam, ez lehetetlen lenne. Egyrészt azért, mert jó sok időbe fog telni, mire a lakás árát vissza tudják nekem fizetni, másrészt pedig valóban volt egy közös titkunk, és ha ne adj isten, történne valami a jövőben, akkor jobb, ha arról engem is értesítenek. Mire mindez bekövetkezik, valószínűleg sokkal jobban fogjuk egymást ismerni, és sok éves ismeret után elválni nem lesz könnyű. Szóval miért is ne lehetnénk barátok? – Én benne vagyok! – Mondtam végül nagy mosollyal az arcomon.

Aznap este sokat beszélgettünk, miközben a csillagos ég alatt fetrengtünk. Mesélt a múltjáról, a családjáról, hogy hol lakott és milyenek voltak a barátai, a szülei, hogy milyen életet élt, mielőtt bekövetkezett ez a szörnyű szerencsétlenség. Ahogy hallgattam, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy miért ő volt az egyik áldozat. Örültem, hogy kezdem őt megismerni, és hogy fokozatosan, de közelebb kerülünk egymáshoz. Azt viszont nem értettem, hogy miért pirultam el egyre többször, mikor egymásra néztünk, és miért kezdett el a szívem is egyre gyorsabban verni. Furán éreztem magam, és nem tudtam, mit kezdjek a saját idióta érzéseimmel.

Órákkal később másztunk csak vissza a többiekhez, mikor már kellőképpen átfagytunk. A társaság nagy része már aludt, így mi is úgy döntöttünk, jobb, ha pihenünk.

*Két héttel később*

Az életem nagyjából visszatért az eredeti kerékvágásba. A nagymamám még mindig kórházban volt, és rendszeresen látogattam, de az állapota folyamatosan javult, és az orvosok azt mondták, hamarosan haza is engedik. Az egyetemre ismét bejártam mindennap, és a többiekkel igyekeztünk rendesen tanulni a közeledő vizsgák miatt és jól érezni magunkat – ez utóbbi nehezebben ment, mint gondoltam, de érthető volt. Mindannyinknak fel kellett dolgozni a történteket, és gyakran beszélgettünk arról, amin keresztülmentünk, főleg Chanyeollal, aki a segítségünkkel egyre inkább helyrejött, és ez az egész kezdett csak egy szörnyű rémálommá válni. Habár biztosak voltunk abban, hogy még hosszú idő, mire mindenen túl tudunk jutni, és nem fogunk azon aggódni, mikor kopogtat az ajtónkon a rendőrség, de szerencsére jó úton haladtunk.

Chen szülei segítségével sikerült Busanban megvásárolnom egy lakást a srácoknak, akik egy hét után arról a lepratelepről elköltözhettek. Az új személyazonosságok is elkészültek, mindenki más nevet kapott, és teljesen más adatokat. Nehéz volt megszokni a neveket, de hozzá kellett szoknunk, ha nem akartunk lebukni. Néhányan még hajszínt is változtattak, vagy csak levágatták a hajukat, hogy mégse hasonlítsanak a régi önmagukra. A legtöbbjüknek munkát is sikerült találni, főként kávézókban, éttermekben, pizzázókban, olyan helyeken, ahol nem kellett sok mindent csinálniuk. Na persze nem azért, mert ennyire nem akartak dolgozni, hanem mert valahol el kellett kezdeniük, vissza kellett szokni az életbe, meg kellett találni önmagukat, és ezeket a munkákat bárki megkaphatta.

Még Kris is beköltözött a lakásba, és próbált pénzt keresni, habár neki nagyon nehezen ment. Tekintve, hogy milyen élete volt, biztos voltam abban, hogy nehéz lesz elszakadni a sötét kis sikátoroktól, és otthagyni azokat, akiket egykoron a családjának tekintett, de legalább próbálkozott. Ez a hét év ráébresztette, hogy többet is tehet annál, mint amennyit eddig tett, és sokkal több van benne, sokkal több mindenre képes, mint azt gondolná. Habár éjszakánként sokszor még így is az utcákat rótta, de ez nem volt baj, hisz ha bármi történne, akkor jobb, ha lesznek támogatóik.

Luhan is lemondott a régi munkájáról, de sosem vetette el, hogy évekkel később, mikor lecsillapodnak a dolgok, ismét belefog a szakmába. Talán neki volt az egyik legnehezebb dolga. Neki nem újra kellett kezdenie az életét, hanem egyszerűen egy másik életbe kellett belevágnia úgy, hogy hónapokkal ezelőtt még minden normális volt. A többiek rég lemondtak arról, hogy boldogok lehetnek, és ezek az új lehetőségek reményt adtak nekik, és örömmel vágtak bele, ám Luhannak el kellett felejtenie mindent, ami nemrég volt, és bármennyire nem akarta, ismét a legaljáról kellett indulnia.

Az elmúlt két hétben nem találkoztam velük, de mindennap telefonáltunk, vagy emailt váltottunk, így tartottuk a kapcsolatot. Természetesen Taoval többször találkoztam, sokszor elutazott hozzám, és mivel egyedül laktam, örültem, hogy ott van velem. Azt hiszem, mindketten vonzódtunk egymáshoz, és jobban kedveltük egymást, mint az átlag barátok, de egyelőre egyikünk sem tett lépéseket. Én azért nem, mert még sosem volt kapcsolatom, és fogalmam sem volt róla, mit kell tennem, és amúgy is én voltam nőből, nem nekem kell kezdeményeznem. Tao meg valószínűleg azért nem támadott le, mert neki is új volt még a sok bezártság után, és ahogy mondta, kicsit tart az emberektől, sokkal több idő kell neki, míg megnyílik mások előtt. Így hát egyszerűen csak élveztük egymás társaságát, és próbáltunk boldogok lenni.

Hétfő délután ismét meglátogattam Nagyit. Vittem neki egy csokor virágot, aminek nagyon örült, és az orvos is azt mondta, két nap múlva hazamehet.

- Na, és hogy van az én kis unokám? Manapság felettébb jókedvű vagy! – simogatta meg kézfejem, miközben hatalmas vigyorral az arcán nézett rám. – Csak nem azzal a sráccal van valami, aki ott volt a múltkor nálunk?

Nagyi sejtelmesen mosolygott, én pedig éreztem, hogy vörösödöm.

- Baekhyun? Nem, ő csak egy nagyon jó barátom. Tudod, egy iskolába járunk – legyintettem szinte úgy, hogy észre se vettem, milyen könnyen hazudok neki. – Ő egy másik srác. Vele nemrég ismerkedtem meg, és egy ideje találkozgatunk, de még semmi komoly.

- És hogy hívják?

- Taejoon. Hwang Taejoon.

- A te kis hősöd*, igaz? – örömittasan nevetett fel ismét Nagyi, amin én csak jót mosolyogtam.

- Úgy bizony – bólogattam. – Most pedig én leszek a te hősöd, úgyhogy gyere szépen, és sétáljunk egyet.

Segítettem kiszállni az ágyból, a lábára adtam a papucsot, mivel nehezen tudott belebújni, majd odaadtam a járókeretét, és többszöri próbálkozás után sikerült is neki magától felállnia.

- Tényleg az én kis hősöm vagy, mert eddig sosem sikerült magamtól felkelni az ágyról – mondta nagy boldogan, én pedig belekaroltam, és lassan elindultunk.

- Ugye ez az egész csak egy vicc? – hallottam meg a hátunk mögött egy hangot, és mikor odafordultam, Taejoon, vagyis Tao döbbent arcával találtam szembe magam.

*Taejoon név jelentése = nagyszerű hős (szerk megjegyzése)