Minseoval csak egy óra múlva találkoztam
volna, de elszámoltam magam, így előbb értem Dalseongba. Tudtam, hogy a
kórházban van a nagymamájával, ezért gondoltam, odamegyek, és ott megvárom.
Szerettem volna bemenni, de nem akartam
váratlanul beállítani. Nem biztos, hogy Minseo örült volna a látogatásomnak,
főleg úgy, hogy nem ismertem a nagymamáját. Valószínűleg az első találkozást
nem a kórházban kellene megejtenünk.
Mégis, a természet hívó szava
becsalogatott a mosdóba. Gyorsan elintéztem a dolgomat, nem akartam lebukni,
azonban mikor elhaladtam az egyik ajtó előtt, egy ismerős hang csapta meg a
fülem.
Megtorpantam.
Pillanatok alatt levert a víz, és először
azt hittem, hogy rosszul hallok. Vártam néhány másodpercet, mert úgy véltem,
csak képzelődöm, de a sejtésem beigazolódott: tényleg ugyanaz a hang volt.
Képtelen voltam felfogni. Először a jeges
rémület futott végig rajtam, majd a mérhetetlen düh.
Hogy
a francba élhette túl?
Összeszedtem magam, megfordultam, és
óvatosan a fal mellé lapulva, belestem a kórterembe.
Az egyik döbbenetemet követte a
másik. Az egy dolog, hogy pont ugyanolyan
volt a hangja, és bár ha nagyon akarom, bemagyarázom, hogy talán mégis tévedek,
és csak rettentően hasonlítanak (ami valahogy mégis lehetetlennek tűnt, mert
azt a hangot bárhol felismertem volna), de mégis mit keres ott vele Minseo?
- Ugye ez az egész csak egy vicc? – tört ki
belőlem, és a hangom még számomra is idegennek tűnt.
Minseo zavartan és meglepve kapta felém a
fejét, majd az értetlenség ült ki az arcára.
- Taejoon? Te mit keresel itt? – kérdezte,
és hangjában érződött, nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Tényleg
váratlanul érte a megjelenésem.
- Ó, itt van a barátod! – kiáltott fel
örömittasan a nagymamája, és nagy nehezen, de megfordult. Annyira nyájasan és
kedvesen viselkedett, pedig ez nem vallott rá. Én nem ilyennek ismertem, és
tudtam, mindez csak megjátszott. Amikor találkozott tekintetünk, arcáról
lefagyott a mosoly, és teljesen elképedt: - Tao?!
- Te ismered őt? – Minseo nagymamájára pillantott,
de a rémületen és teljes nyugtalanságon kívül semmit nem olvashatott le az
arcáról. Biztosan nem számított arra, hogy valaha látni fog, és ez igencsak
megviselte.
A következő pillanatban megrogytak a
térdei, és ha Minseo nem tartja, biztosan összeesik. Így is csak nagy nehezen
sikerült leültetni az ágyra, azonban eszméletlenül terült el a paplanon.
Hát
a való életben ilyen gyenge lennél? Futott át agyamon egy kósza gondolat,
és ha Minseo nem kezd el kiabálni, egészen biztos még egy gúnyos vigyort is
megejtettem volna.
- Tao! Segíts már, az istenért, ne csak
állj ott! Hívj egy orvost! – sikoltozott rémülten, miközben szemeibe könnyek
szöktek, és megállás nélkül próbálta észhez téríteni nagymamáját.
De nem figyeltem rá. A kezdeti döbbenetem
eltűnt, és a helyét a csalódottság és a harag vette át. Én pedig nem álltam
ellen, nem akartam kifogásokba temetkezni. Az, akit mindennél jobban szerettem,
most az ő oldalán állt. Ezen nem volt mit magyarázni.
Hátat fordítottam, és anélkül, hogy bármit
is mondtam volna, futásnak eredtem. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, hogy
szinte versenyt futottam az idővel. Kirohantam az ajtón, és amerre vittek a
lábaim, arra mentem.
Jó érzés volt, ahogy a hideg levegő az
arcomnak csapódik, ahogy az októberi fagy jeges lehelete egészen a csontomig
hatol. Azokban a percekben gyűlöltem mindenkit, és meg akartam szabadulni az
érzéseimtől.
Hát lehetséges ez? Valóban ilyen kegyetlen
lenne az élet? Minseo volt a menedékem. Minseo volt az a személy, akiért képes
voltam felállni, magam mögött hagyni minden negatív érzést, és felülkerekedni a
fájdalmon. Miatta sikerült kijutnom abból a Pokolból, csak őérte tettem meg, ő
adott nekem erőt, és reményt, erre kiderül, hogy minden felesleges volt. Hogy
talán ő maga rosszabb, mint a Pokol. Vagy talán ő maga lenne a Pokol?
Nem, ez hihetetlen. Ez egyszerűen
lehetetlenség. Ilyen nem történhet meg velem! A kezdetektől fogva benne volt,
és én ezt észre sem vettem? Mégis mit tettem én, amiért ennyire gyűlöl az élet?
Csak rohantam és rohantam. Dühös voltam,
de ez az érzés lassan alábbhagyott, és helyét az elkeseredettség vette át.
Szemeimbe lassan könnyek szöktek, amiket megállás nélkül törölgettem, de újra
és újra makacsul előtörtek.
Fogalmam sem volt, merre tartok, de az
érzéseim másodpercenként változtak. Szomorúság, harag, gyűlölet, kétségbeesés,
elveszettség, fájdalom, csalódottság folyamatosan váltogatták egymást.
Mégis mit kellene tennem? Hogy lehet ő
életben? Mégis mi folyik itt? Veszélyben vagyunk? Szólnom kellene a többieknek?
Mi van, ha már halottak? Vagy adnom kellene egy esélyt, hogy Minseo
megmagyarázza a dolgokat? Van egyáltalán mit megmagyaráznia? Mégis miért
hagytak életben? Nem féltek attól, hogy szólunk a rendőrségnek?
Vagy ez is egyszerűen csak a kísérlet
része lenne? Talán minden, ami ott történt, megjátszott volt, és valójában ők
is azt akarták, hogy megszökjünk? Talán… látni akarták, hogyan viselkedünk a
való életben? Van ennek bármiféle értelme?
Ötletem sem volt, hogy merre vagyok, vagy,
hogy milyen régóta futottam, de úgy éreztem, hogy a farkas énem ki akar törni
belőlem. Feszített a mellkasom, és szúrt a tüdőm is, de egyszerűen mintha nem
akartam volna megállni. Mintha attól féltem volna, ha ez bekövetkezik,
utolérnek, és megölnek.
Túl sok ember volt körülöttem, és fogalmam
sem volt, hová mehetnék, ahol nyugodtan szabadjára engedhetném a másik felemet.
Így alkut kötöttem a farkasommal, hogy egész este szabadon rohangálhat
valamelyik erdőben, csak most nem csinálunk őrültséget. Nehezen bár, de ezzel
el tudtam őt csendesíteni, és leülhettem egy parkban kifújni magamat.
Akadozva vettem a levegőt, de percek alatt
helyrejött légzésem, ám érzéseim nem múltak el. Teljesen összezavarodtam,
különféle gondolatok váltogatták egymást, a fejem pedig iszonyatosan zsibbadni
kezdett.
Nem tudtam, mitévő legyek. Meg akartam
nyugodni, mert nem akartam felfogni a jelenlegi helyzetet. Azt hittem,
mindennek vége, hogy többé nem kell rettegnem, de az a személy… életben van!
Nem halt meg a tűzben, nem odaveszett ő is, amikor felrobbant az épület? Az a
hang… az a rekedtes hang… biztos, hogy ő az. Tudom, hogy sosem láttam tisztán az
arcát, vagyis emlékeim szerint egy negyvenes nő lehetett, de ezek szerint
álarcot viselt, ezért is hagyatkoztam mindig a hangokra. Nem tévedek, ő az!
És
Minseo vele van.
Dühösen ütöttem egyet a pad háttámlájába,
ami megrepedt, majd a következő ütéstől ketté is tört. Torkomból egy hangos
üvöltés tört elő, hosszan és ijesztően, mintha csak magát az ördögöt okádnám
magamból. A környezetemben lévő emberek futásnak eredtek, de nem törődtem
velük. Agyamat egy furcsa, szürke köd borította el, és ismét rohanni kezdtem.
*
Esteledett már, amikor úgy
éreztem, kellőképpen kitomboltam magam. Ruhám tiszta kosz volt, és izzadságszagú,
a hajam csapzottan lógott arcomba, fejemet pedig a busz ablaküvegének
döntöttem. Fáradt voltam, és kimerült, de elmém még mindig éberen dolgozott, és
újra lejátszotta ugyanazokat a gondolatokat. Akkor a csalódottság vette át az uralmat
a többi érzelem felett.
A nadrágzsebemben
megcsörrent a telefonom, immár sokadjára. Az utasok ciccegésére és rosszalló
pillantásai miatt előbányásztam, majd ki is nyomtam. Legalább negyven nem
fogadott hívásom volt Minseotól. Csak felhorkantam ezen, és
visszasüllyesztettem a készüléket a helyére. Ezek után még van képe felhívni…
Nem sokkal később
leszálltam az ismerős környéken, majd hosszas séta után az ismerős, aprócska
ház előtt álltam. Nem akartam elhinni, hogy ilyenre képes volt, ezért döntöttem
úgy, hogy beszélek vele.
Halkan kopogtam az ajtón,
de amaz pillanatok alatt kinyílt.
- Tao! – kiáltott fel
hangosan Minseo, és megragadva a kezemet, behúzott a lakásba. Miután becsukta
az ajtót, olyan szorosan ölelt magához, mint még ezelőtt soha. Fájt.
Borzasztóan fájt. Egy könnycsepp akart a szemeimből kihullani, de
visszanyeltem. Nem öleltem át törékeny derekát. – Aggódtam érted. Mi az isten
történt?
Nem feleltem, de ő
készségen a nappaliba irányított, és leültetett a kanapéra. Kiszaladt a konyhába,
és hallottam, ahogy leveszi a teáskannát a gáztűzhelyről, és egy pohárba önti a
forró nedűt. Mikor visszajött, letette elém a poharat, de nem nyúltam hozzá.
Semleges tekintettel mértem végig arcát; bőre kipirosodott, és a szemei is
vörösek voltak a sírástól.
Sírt? De hisz miért? Ez is
biztosan megjátszott volt. Sajnálni akartam, de azok után, amit a kórházban
láttam, egyszerűen nem akartam elhinni. Volt valaha valami igaz abból, ahogy
viselkedett velem?
Elfordítottam arcom, és
körbenéztem az aprócska nappaliban. Annyi emlék tört a felszínre, annyi szép
emlék, amikor fogócskáztunk és ökörködtünk, vagy éppen filmet néztünk ezen a
kanapén, ahol most ülök.
- Mi a baj? – kérdezte ártatlanul,
de felelet nem érkezett. Hosszú percekig ültünk csendben, mikor ismét
megszólalt. – Mi volt ez az egész délután? Nem is érdekel, hogy milyen az
állapota Nagyinak…
- Jól gondolod, nem érdekel.
- Miért? Mit tettem veled
vagy ő? És különben is… honnan ismer téged Nagyi? Mert ezekszerint te is
ismered. Miért nem mondtad el?
- Még kérdezed? Komolyan
meg kell kérdezned? Miért nem őt támadod le ezzel? – vágtam vissza durván, de
hangom keserűen csengett.
- Mert kómában van, azért!
– csattant fel, ám hangja elcsuklott, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy
ne kezdjen el ismét sírni. – Nem tért magához, miután elmentél. Az állapota
sokkal rosszabb lett… - tette hozzá csendesen.
- Nagyon helyes –
suttogtam magam elé, amit nem akartam ilyen hangosra, de végül így sikerült.
Minseo felkapta a fejét, és vádlón nézett rám.
- Hogy mondtad? Hogy
mondhatod ezt? Ő a nagymamám! Az egyetlen családtagom, nekem csak ő van! Miért
vagy ilyen ellenséges? – felpattant a székről, miközben hangosan rám kiáltott.
Dühös volt és csalódott, szomorú és összetört, akárcsak én.
Komolyan így kell, hogy vége legyen?
- Nem kell tovább
játszanod a szereped! Elég lesz! Most már fejezd be! – ordítottam rá én is, és
közelebb léptem hozzá. Lehunytam szemeimet, és nagyokat lélegeztem, mert biztos
voltam abban, ha nem csillapítom magam, a végén még olyat teszek, amit
megbánok.
Azonban az illata
megtöltötte orrüregem. Annyiszor öleltem már magamhoz, és annyira szerettem
volna most is, de… nem lehet. Soha többé nem lenne ugyanaz az érzés őt ölelni.
Bárcsak minden olyan lenne, mint néhány órával ezelőtt. Bár ne derült
volna erre fény…
- Mégis mit? Mit kellene
befejeznem? Mi a fenéről van szó? Magyarázd el, kérlek, mert ezek szerint hülye
vagyok! – kiáltott rám ismét, miközben mellkasa fel-leliftezett. Zaklatott
volt, és arca teljesen eltorzult az erőlködéstől, de még így is rettentő
gyönyörű volt.
- Tényleg ennyire hülyének
nézel? Minseo, vége van! Lebuktatok! Ne akard nekem azt mondani, hogy nem
tudtál semmiről! – egy fokkal lejjebb emeltem a hangerőt.
- Miről? Miről kellett
volna tudnom? Tényleg nem tudom, miről beszélsz!
- Rólad, és mamádról! –
Megszüntettem a köztünk lévő távolságot. Megragadtam a pulóverénél fogva, majd
hátrafelé kezdtem el tolni, egészen addig, amíg a háta a falnak nem csapódott. Kezeimmel
megtámaszkodtam feje mellett, ő pedig értetlenül és fájdalmasan nézett
szemeimbe. Zöld szemei most is ragyogtak, és csak arra vártam, hogy azt a sok
szenvedést kiűzzem belőlük. – Kettőtökről! Ő a nagymamád! Annak vagy az
unokája, aki mindenről tehet! Ő a felelős az egészért! Hát nem érted? A
nagymamád rabolt el minket és kísérletezett hosszú éveken át rajtunk!
Wow. Na erre nem gondoltam volna. Minseo nagymamája? Az kiuárt. Vagy talán mégis? Szokás szerint sikerült profin megirnod a részt. Még mindig nagyon szeretem ahogy irsz . Siess a kövivel ^^
VálaszTörlésKöszönöm szépen, hogy írtál. Egyelőre úgy néz ki, hogy Minseo nagymamája az, de vajon Tao téved? :D Igyekszem a folytatással.
TörlésOhh. O_O naa erre nem szîtotam...
VálaszTörlésDolytasd hamar mert ez bezavart nagyon. Kiváncsi vagyok h mi is az igazság. Bár ha. Igaaz akkor az biztos h minseo nem tud semmiről... Tao nagyon kibukott... Ès egymással is durván viselkednek...
KyungJunSeok ;)
Elhiszem, hogy zavaró, mert soha semmilyen erre utaló jelet nem adtam, de... majd kiderül :D Az, hogy így viselkedtek egymással, teljesen jogos szerintem, én legalábbis mindkét félt megértem.
TörlésKész, halott vagy! :D
VálaszTörlésAzért, na nem erre számítottam. Persze sikerült újonnan tökéletesen meglepned engem... De amúgy az első kérdés ami felmerült bennem, az az, hogy Minseo nagymamája találkozott Baekhyunnal... Talán lenn egy iker testvére? Ugye, ugye van egy iker testvére és minden félreértés megoldódik, és Minseo és Tao között teljesen jó lesz a kapcsolat ugye?
Ah az őrületbe kergetsz. Megint hajnalban. Igen, most azért nem késő este olvastam el, vártam reggelig. De na!
Csak folytasd gyorsan!Légyszi. :D
Ölel: Mirae
Akkor nem hozok folytatást! :D
TörlésCsak viccelek, hamarosan érkezni fog. Valóban váratlan lehetett, ami történt, mert Nagyit igencsak pozitív karakternek állítottam be, de még bármi megtörténhet.
Mármint úgy érted, hogy Minseonak az ikertestvére Baekhyun? Mert ha valóban Nagyi az elkövető és találkozott Baekhyunnal, nem biztos, hogy emlékszik Nagyi az arcára, vagy éppen Baekhyun a hangjára.
Bocsánat, de sajnos mindig csak hajnalban tudok írni, és akkor van időm feltenni a folytatást. Talán ma megpróbálom korábban, ha elkészülök vele.. :D
Köszönöm, szépen, hogy írtál^^