~ 57. rész~
Nem akartam
elhinni, amit mondott. Meg fog halni? Az lehetetlen. Nagyi erős és bátor,
mindent le tud küzdeni, ami az útjába kerül, ezért voltam képes én is
kitartani, és soha nem feladni. Reméltem, hogy Tao hazudik, de nem lett volna
rá oka. Bár tudtam, hogy mindennél jobban Nagyi halálát akarja, az én
érdekeimet figyelembe véve nem tett volna ilyet. Azt hiszem, jobban örültem
annak, hogy ő mondja ki ezeket a szavakat, mintha az orvostól hallottam volna.
És ott, azokban
a percekben, a szavak elhangzása után, én is kénytelen voltam bevallani
magamnak, hogy valahol legbelül már felkészültem erre. Valahol, a szívem egy
apró szegletében már én is tudtam, hogy sosem fog teljesen felépülni. Talán már
akkor tudtam, amikor felhívtak, hogy baleset érte őt. Csak nagy szerencséje
volt, hogy azt túlélte, ezt már akkor is megmondták.
Mégis, hiába
tudta ezt egy részem, egy ilyen információt befogadni képtelenség. És én nem
akartam elhinni, minden érzékszervem hevesen tiltakozott az ellen, hogy én ezt
elfogadjam, és feldolgozzam.
Miért kellene
beletörődnöm ebbe, ha rajta kívül senkim sem volt már? Mégis mi lenne velem
nélküle? Az egy dolog, hogy nem tudnám eltartani magam, hogy a gyakorlati
élethez semmiféle tapasztalatom nincs, de ha hazamennék… senki nem várna rám.
Sosem látnám a kedves és ragyogó arcát, mely minden borongós napomat feldobta,
soha többé nem rángatna ki a kertbe, vagy sétálnánk egy jót a környéken, többé
nem érezném reggelente a gyümölcsös tea illatát, és délben a rámen fűszeres
zamatát, többé nem ölelhetném meg és mondhatnám el, mennyire hálás vagyok neki.
Hiányozna. Az egész lénye hiányozna, és én ezt nem akarom. Nem akarok egyedül lenni,
nem akarom őt elengedni.
A sok érzelem
minden idegszálamban ott bujkált, teljesen megbénította testem, és szédelegve
dőltem neki Taonak. Mikor legközelebb magamhoz tértem, Tao ajkai engem
csókoltak. Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, mi történik, és
automatikusan reagáltam. Visszacsókoltam, és soha többé nem akartam elengedni.
Azt hittem, hogy ez a csók mindent megold, hogy ennek is mágikus ereje van,
csakúgy, mint a filmekben. Úgy éreztem, én vagyok az a bizonyos hercegnő a
vártoronyban, és hogy Tao a herceg, akire oly sok ideig vártam. Hogy ő az, aki
megszabadít a lelkemben tomboló érzésektől, hogy ő lesz az, aki elűzi a
félelmemet és az akadályokat, hogy majd ő lesz az, aki fogja a kezemet, és
mindig mellettem lesz, és soha nem hagyja, hogy letérjek az utamról. Ő lesz az,
aki szeretni fog, és pusztán a lényével kivirágoztatja a lelkemet…
De aztán
elszakadtunk egymástól Nagyi hangja hallatán, és a tekintete ismét elsötétült,
ezzel együtt pedig csak még messzebb sodródott tőlem. Valóban ennyit számít
neki, hogy kinek vagyok a rokona? Persze, érthető, hogy ha igaza van, akkor
joggal gyűlöli a nagymamámat, de ettől függetlenül miért kell velem
elutasítónak lennie?
Kikászálódtam
Tao öleléséből, és Nagyi ágyához futottam.
- Itt vagyok!
Persze, hogy itt vagyok! – Leültem az ágy szélére, és mindkét kezemmel
megfogtam remegő kezeit. Szemei csak résnyire voltak nyitva, és nagyon kellett
erőlködnie, hogy nyitva tudjak őket tartani. Nem voltam biztos abban, hogy lát,
de érezni biztosan érzett. – Pihenj, Nagyi, ne erőltesd meg magad! Szólok egy
orvosnak!
- Ne, ne menj… -
kapott kezem után erőtlenül, amikor ott akartam hagyni. Visszaereszkedtem
mellé, és kedvesen rá mosolyogtam. – Nem hiszem, hogy sokáig bírom már.
- Ne beszélj
butaságokat, tudom, hogy rendben leszel! – feleltem, miközben nagyon
erőlködtem, hogy ne sírjam el magam.
- Nehéz ébren
lennem… a sötétség vissza akar húzni, de látni akartalak még. Amíg itt lehetek,
addig téged akarlak nézni. – Kezeit feljebb emelte, és megsimogatta az arcomat.
– Annyira szeretlek, édesem! Szeretnék még nagyon sokáig veled lenni, de nem
lehet. De ne félj! Mindig a közeledben leszek, és téged foglak óvni!
- Nagyi…
- Ne aggódj,
okos vagy te, és erős! Minden rendbe jön majd.
- Elég legyen
már az érzelgősségből! – Dobbantott egyet a lábával Tao, majd szemet forgatva
közelebb jött. Az ágy végénél, a másik oldalán állt meg. Mindketten felé
fordultunk, és Nagyi arcára kiült a rémület. Mielőtt megkérdezhette volna, mit
keres itt, már azonnal válaszoltam.
- Tao jó ember,
nem kell félned!
- Nem, Minseo,
ő…
- Na, ki vele!
Valld csak be, hogy ismersz engem, és hogy mit tettél! – Tao vádlón nézett rám,
én pedig már épp készültem volna leteremteni, de belém fojtotta a szót: - Vagy
akár Minseo is elmondhatná, hogy ő segített nekem és a többieknek.
- Tao! Ő nem tud
róla…
- Te még mindig
elhiszed, hogy semmi köze hozzá? – kérdezte, de nem feleltem.
Fogalmam sem
volt, mit higgyek. Nagyi haldoklott, és a legkevésbé sem azzal akartam tölteni
a hátralévő időnket, hogy veszekedem vele vagy bárki mással. Akkor nem akartam
tudni az igazságot, de valahol legbelül tudtam, ha most nem szerzek róla
tudomást, soha nem is fogok. Biztos voltam abban, hogy könnyebb életem lenne az
igazság nélkül, ám valami mégis azt súgta, hogy tudnom kell róla. Ha másért
nem, hát azért, hogy Taonak vagy Nagyinak könnyebb legyen.
- Akkor majd én
mesélek. – Leült az ágy szélére, és éreztem, hogy Nagyi sokkal szorosabban
szorítja a kezem. – Minseo régóta tud arról a kísérleti helyről. Emlékszel
Baekhyunra? Ő volt az, aki megszökött a börtönből. És emlékszel arra a
Baekhyunra, aki nálatok volt pár napig? Az a kettő Baekhyun ugyanaz. Bizony. Elraboltattad
őt, és végül a te házadban kötött ki. Nem is sejtetted, ugye? Persze, hisz
Baekhyun azonnal frizurát változtatott, hogy kevésbé legyen felismerhető, és
mivel nem is igazán láttad az arcát se a börtönben, se a való életben, nem tűnt
fel, ki is tartózkodik ott.
Tao ajkai
mosolyra húzódtak, ahogy Nagyi arcát nézte. Nagyi szemei fakón meredtek Taora,
és ijesztően rémültnek tűnt. Hogy azért-e, mert ott volt Tao, vagy mert valóban
ez volt az igazság, és most eszmélt fel, hogy mi történt, nem tudtam eldönteni.
Ellenben nem akartam beleszólni, és Nagyit néztem, teljesen megbabonázva.
Minden rezdülését látni akartam, hogy tudjam, köze van-e a dologhoz, vagy
nincs.
- Ugye tudod azt
is, hogy ezután megjelent Kai és Lay is, és együttes erővel találták ki, hogyan
mentsék meg a többieket? A srácok mindenről beszámoltak, és bár Minseo az
elején kételkedett azt illetően, valóban farkasok-e, nem sokáig kellett
győzködni. Hitt benne, és segédkezni akart. – Tartott egy kisebb szünetet, Nagyi
pedig eközben rám villantotta a szemeit. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha
ismerné a sztorit, inkább úgy tekintett rám, mintha azt mondaná, „hallgattasd
el ezt az őrültet, mert nem tetszik ez a történet”. – Minseo segített ruhákat
szerezni, és ételt főzött, és ő bérelt ki egy kempinget, ahová a szökés után
összetereltek minket. Még a rendőrséget is sikerült kijátszani, és abban is
rengeteg minden az ő ötlete volt. Bár a szökés napján nem vett rész miattad,
hisz akkor már kórházban voltál, de mi tagadás, csak neki köszönhetjük, hogy
most jól vagyunk, visszailleszkedtünk a társadalomba, és újra élünk. Áh, nem
mellesleg, a saját pénzetekből vett nekünk lakást!
Újabb szünet
következett, és bár egyáltalán nem tetszett, hogy Tao ennyire élvezi, ahogy a
nagymamám szenved, képtelen voltam rászólni. Tudtam, hogy addig úgysem hagyná
abba, amíg el nem mondhatja, amit szeretne.
- Nos. Milyen
érzés megtudni, hogy az unokád azoknak nyújtott támaszt, akiknek az életét
tönkretetted? Milyen érzés megtudni, hogy Minseo közel került ezekhez a
farkasokhoz, és a barátaivá vált? Ezek után nem gondolod azt, hogy tartozol
némi magyarázattal neki? Nem gondolod, hogy joga van tudnia az igazságot?
- Tao, most már
elég lesz! – szóltam végül rá. – Elmondtad, amit akartál, ugye? Akkor
megkérhetlek, hogy most menj el? Majd később beszélünk.
- Elmenni?
Ugyan, kérlek! Szeretném hallani, ahogy beismeri a tettét.
- Megkaptad,
amit akartál, szóval távozz, kérlek! – Mutattam az ajtó felé, miközben hangom
sokkal határozottabb és keményebb lett. Kezdtem úgy érezni, hogy felmegy a
vérnyomásom, és ha most azonnal nem húzza el a csíkot, megint ordítozni fogok.
Hittem Nagyi
ártatlanságában. Mondhat nekem bármit, én tudom, hogy ő nem tett semmit. Ám
amikor találkozott a tekintetem Nagyiéval, szemei könnyekkel teltek meg. Sosem
láttam őt sírni. Az életem során még sosem ejtett előttem könnyeket, és ez
egyszerre volt sokkoló és szívfájdító.
- Sajnálom,
drágám… - Csak ennyit mondott. Nem többet, nem kevesebbet. Bocsánatkérően
nézett rám. Zokogni kezdett, és miután nagy nehezen felküzdette magát ülő
helyzetbe, nagyon gyengéden ölelt meg. Le volt gyengülve, de minden erejét
össze kellett szednie, hogy karjaival át tudjon ölelni, és egy nagyon kicsit
megszorítson. Ez egy bocsánatkérés volt. – Sajnálom, annyira sajnálom.
- Nagyi… Nem
kell bocsánatot kérned, hisz nincs miért – toltam el magamtól, és simítottam
végig az arcán. Könnyeim elhomályosították a látásomat, így arca eltorzult, apró
szemcsékké vált.
Képtelen voltam
felfogni, hogy beismerte. Hogy volt köze hozzá. Még akkor is, amikor kimondta,
nem hittem el. Soha nem akartam ezeket a szavakat hallani, soha nem is hittem,
hogy fogom, és ez az egész egyszerűen csak egy hazugságnak tűnt.
Rá akartam
üvölteni Taora, amiért arra kényszerítette Nagyit, hogy beismerjen valamit,
amihez semmi köze. Hazugságra ösztönözte, csak azért, mert rettegett tőle, mert
ő annyira ezt akarta hallani, és Nagyi magára vállalta, csakhogy ne
veszekedjünk többé.
- Igaza van
Taonak, kincsem. Én tettem ilyen szörnyűségeket.
- Mi? – Hangom
távolinak tűnt, valahonnét a szoba sarkából jött. Annyira fájt a fejem a sok
sírástól, már szédelegtem is, kezdett összemosódni előttem a környezetem. Minden
túl zavaros lett, és forgott velem a világ, de minden erőmmel azon voltam, hogy
ébren maradjak. – Miért? Miért tettél volna ilyet?
Nagyi hátradőlt,
és sűrűn törölgette szemeit. Egész testében remegett, a szívverése hol
felgyorsult, hol lelassult, arcáról izzadságcseppek csorogtak. Nem akartam,
hogy beszéljen, nem akartam, hogy erőlködjön, de képtelen voltam bármit is
mondani. Az egész testem lebénult.
- Soha nem
felejtem el azokat az estéket, hányszor sírtál egymagadban, hányszor kellett
megvigasztalnom téged, és hányszor ájultál el a kimerültségtől. Talán nem
emlékszel mindezekre, de gyerekkorodban, mikor a szüleid meghaltak, sok időt
töltöttél a kórházban. Nem ettél, és nem ittál, magadba fordultál, senkivel sem
beszéltél. Magányos voltál, Minseo, rettenetesen. Amikor óvodába kerültél, majd
később iskolába, rengetegszer csúfoltak, és bántottak, gyakran horzsolásokkal
és megannyi sebbel vittelek haza. Tiszta kék és zöld foltos volt a tested,
ezért döntöttem úgy, hogy hosszú évek után, hogy magántanuló leszel. Igyekeztem
mindent megadni neked, és kihozni ebből az egészből, szerettem volna
megszüntetni a fájdalmadat, de képtelen voltam erre. Bármit is tettem, nem volt
elég. Oly sokat szenvedtél…
Felzokogott,
majd a szoba sarkába nézett, de néhány másodperccel később, miután összeszedte
magát, folytatta. Megállás nélkül morzsolgatta ujjaival kézfejemet, de én ebből
semmit sem éreztem. Egyre jobban úgy éreztem, hogy eltávolodok tőle, és hogy
soha nem ismertem igazán. Hogy az, aki előttem fekszik, nem is nagymamám, csak
egy utánzat, valaki, aki a testébe bújt, és ezeket a szavakat a szájába adja.
- Emlékszel,
mivel nyugtatgattalak folyton? Emlékszel, melyik mesét szeretted annyira? –
Mivel nem feleltem, tovább beszélt. – Egy kislányról szólt, aki mindig egyedül játszott
otthon az udvaron. A környéken nem igazán voltak vele egykorú gyerekek, de ha
voltak is, nem szívesen játszottak vele. Ez a kislány mindig is szerette volna,
ha lennének barátai, akikkel babázhat és meséket olvashat. Egy napon, mikor
hangosan sírt az udvaron, mert elesett, és felhorzsolta a lábát, senki nem
sietett a segítségére. Kivéve egy valakit. Egy farkast.
- Ez a farkas
lett a kislány barátja. Az orra hegyével odagurította a piros kislabdát, hogy
játsszanak, és a kislány, elfeledve, hogy megsérült, önfeledten szaladgált az
udvaron és dobálta a labdát neki. A farkas egyedül volt, a távoli állatkertből
szökött meg, mert ő is magányosan éldegélt odabent, és akart egy társat
magának. Így lettek ők a legjobb barátok.
Fejeztem be a
mesét, ami időközben eszembe jutott. Nagyon régen hallottam már, amit Nagyi
minden áldott este elmesélt, akár többször is. Mindig kitalált ezzel a
farkassal egy kisebb történetet, amiben boldogok voltak, és soha senki nem
bántotta őket. Ez volt az a mese, amivel Nagyi kihúzott a lelki
nyomorúságomból, és véget vetett a legfájdalmasabb korszakomnak.
Ahogy beszéltem,
kezdtem én is úgy érezni magam, mintha kiszálltam volna a testemből, és valaki
más irányított volna belülről.
- Bizony, így
volt. Gyerekként mindig is szerettél volna egy igazi farkast, én pedig…
szerettem volna neked ezt teljesíteni. Mert tudtam, hogy ez az egyetlen
megoldás arra, hogy ismét teljes életed lehessen.
- És te megtetted…
- Meg. Hosszú
évekbe telt, hosszú és eredménytelen kísérletek után, de végül sikerült
előállítani a megfelelő szert. Megcsináltam, hogy beteljesíthessem az
ígéretemet.
- De Nagyi…
ártatlan emberek voltak. Ugyanolyan nyomorulttá tettél egy csomó embert, mint
én. Ugyanazt a fájdalmat adtad cserébe, amin én mentem keresztül. És nem egy farkasról
van szó… Egy egész hadseregről.
Elengedtem a
kezét. Képtelen voltam hozzáérni. Az a nagymama, akit én szerettem és
tiszteltem, akire felnéztem, és akivé válni akartam… most minden róla
felépített képzeletemet szétrombolta.
- Az elején csak
egy farkast akartam. De emlékszel egy másik farkasos mesére? Amikor a kislány
és ő egymáshoz bújva aludtak egy délután az udvaron? Néhány helybéli kisgyerek
beszökött hozzájuk, és kövekkel kezdték őket dobálni. A farkas igyekezte őt a
testével óvni, de a kislányt így is fejbe találták, aki hangosan sírni kezdett.
Mivel körbeállták őket, a farkas nem mozdulhatott a lány mellől, hisz akkor
sokkal több sérülést szerezhet. Így a borostyánszemű állat vonítani kezdett, és
nem sokkal később egyre több farkas jelent meg az udvaron, akik együttes erővel
elkergették a többi gyereket. Ez volt a másik nagy kedvenced. Arra gondoltam,
annyi szörnyűség után, ha te is bosszút akarsz majd állni azokon, akik
bántottak, sokkal több farkasra lesz szükséged.
- Bosszú? Honnan
vetted, hogy bosszút akarok valaha állni? Vagy ha eszembe is jutott ilyen, azt kellett
volna mondanod, hogy az nem megoldás.
- Tudom, Minseo,
tudom. De azt akartam, hogy legyen egy saját falkád. Saját farkasaid, akik
téged szolgálnak, akik érted vannak, akik tőled függnek, akikkel hatalomra
tehetsz szert, és amiért téged fognak isteníteni. Azt akartam, hogy
irigykedjenek rád, és akik bántottak, azok féljenek, és bánják, amiért
elutasítottak.
- De ez… őrület!
Ilyen egyszerűen… nincs!
- Nem egyedül
üzemeltettem azt a kísérleti helyet. Egyedül kezdtem, de egyre többen
kapcsolódtak be a projektbe. Egy idő után nem csak miattad tettünk farkassá
embereket, hanem mert egyrészt sok olyan ügyfelünk volt, akik hasonló cipőben
jártak, mint te, másrészt tudod, milyenek a kutatók és a tudósok. Valami újat
előállítani, valóban megalkotni azt, ami a könyvekben létezik, marha sok pénzt
hozott volna, és híressé tette volna legtöbbünket. Hát ezért történt mindez.
- Ezt most csak
kitaláltad, ugye? – Kérdeztem semlegesen. Tényleg nem tudtam elhinni, hogy amit
hallok, az a valóság, vagy éppenséggel álmodok.
Hazugságokat
akartam. Ezek után azt akartam, hogy mondják azt, ez csak egy vicc volt, én
vagyok a kész átverés legújabb áldozata. Azt akartam, hogy bújjanak elő a
rejtett kamerákkal, és nyomják az arcomba, hogy a zavaromat és a kínos nevetést
videóra vegyék, amit aztán majd leadnak a tévében, és mindenki röhög egy jót,
én pedig pár napig népszerű lehetek az iskolában.
De nem történt
semmi, csupán a műszerek pityegtek monoton hangon, és Nagyi szipogott még
mindig. Arcán megbánás ült. Valami leírhatatlan érzés, valami olyan, amit csak
ő tudott igazán. Elmondani az igazat hosszú titkolódzás után, nem lehetett
könnyű. Valószínűleg sokáig retteghetett, valószínűleg sokszor volt rémálma is a
tettei miatt, amit azzal próbált enyhíteni, hogy mindent értem tett.
De értem nem
tett semmit. Saját maga döntött helyettem. Jót akart, de minden balul sült el,
még ha ezt ő nem is látta.
Tudtam, hogy
megkönnyebbült egy kicsit, mégis, az a megbánás nem volt elég. Nem a tetteit
bánta, vagyis biztosan nem örömmel ölték meg az embereket, inkább azt sajnálta,
hogy nem sikerült megvalósítani a célját.
- El akartam már
mondani. Illetve… hamarosan sor került volna erre a meglepetésre. Már nem sok
hiányzott, már csak néhány teszten kellett volna átesniük, és megtörtént volna
az áttörés, amire régóta vágytunk. Annyira közel voltunk már, és erre… erre
jött a vérhold, amire egyáltalán nem számítottunk. Annyira tökéletes volt
minden, és az utolsó pillanatban megtörtént a baj… Én tényleg annyira sajnálom.
- Mi történt a
kísérleti hellyel? – szólt közbe Tao. Olyan csendben figyelt, és hallgatta a
történetet, hogy már régen azt hittem, hogy elment.
Most, ahogy
ránéztem, elégedettség ült ki az arcára. Megkapta, amit akart, mégis, volt
valami más is az arcán… talán egy kis sajnálat. Nem tudom, nem akartam akkor
elemezgetni őt.
- Felrobbantottuk.
Miután kitört a pánik, felégettük az egész helyet, hogy ne maradjon semmiféle
bizonyíték. Hárman voltunk az igazgatók, akik mindenért felelősséget
vállaltunk, így nekünk kellett eltüntetni a nyomokat. Mindenki, aki velünk
dolgozott, meghalt a robbanásban. Lezártuk az épületet, és miután mi a titkos
kijáraton távoztunk, csak egy gombnyomás volt.
- A saját
társaitok… a barátaitok…
- Nem voltunk
barátok, csakis munkatársak. Mindenki más célból volt ott, de mindenki megkapta
volna a végén, amit akart. Nem ismertük egymást, nem tudtunk senkiről semmit,
álneveket használtunk, hogy ne kavarhassunk bele egymás életébe, de megbíztunk
a másikban. Az egész projekt szigorúan bizalmas volt, ha valaki elárul…
mindenki bajba kerül.
- Ez szép,
mondhatom – Tao felnevetett, amitől hirtelen összerándultam. A nevetésébe
egyszerre vegyült bele a hitetlenség, a szánalom, és az őrület. Úgy kacagott
néhány másodpercig, mint egy eszelős, miközben a fejét csóválta, aztán amilyen
hirtelen felnevetett, olyan hirtelen hagyta is abba. - Ez hihetetlen… Komolyan
egy ilyen hülye mese miatt kezdődött minden? Mármint ne értsd félre, Minseo, de
ez valahol kissé beteges. És a bűntudat? Soha egy csepp sajnálatot sem éreztek
irántunk? Mégis mi alapján raboltak el minket? Mi lett a családunkkal?
- Bűntudatra nem
éppen futotta, mert volt elég bajunk a saját életünkben. Én Minseoért aggódtam,
és nekem is nagy veszteség volt a szülei halála. Az édesanyja a lányom volt. Az
egyetlen gyermekem. A hiánya minden mást felőrölt bennem. A családjaitok nagy
részét életben hagytuk, illetve akik nehezebben viselték, azokkal végeztünk.
Ami pedig az elrablást illeti… főként olyanokat válogattunk, akik fizikailag jó
állapotban voltak, esetleg nem sok rokonuk volt, de persze mindenfajta típuson
kísérleteztünk. De akik fizikailag rendben voltak, sokkal eredményesebbnek
bizonyultak.
- Miért csak
férfiak voltak?
- Ki mondta,
hogy nem voltak nők? Nőkön ugyanúgy végeztek módosításokat, csak az épület egy
másik szárnyában. Ők jóval kevesebben voltak, nem igazán bírták a
megpróbáltatásokat. A legtöbb ideig élt női farkas csak két évet bírt ki.
- Vannak
túlélők? Úgy értem, akik nem farkasok voltak.
- Rajtam kívül
csak az egyik igazgató van még életben, a másikunkat megölték. De ezen kívül
vannak embereink, akik arra voltak felbérelve, hogy megkeressék azokat, akik
túléltek. És ha megtalálják a farkasokat… végeznek velük.
- Neveket kérek!
Kérem azok nevét, akik életben vannak! – Parancsolt rá Tao, de Nagyi csak rázta
a fejét.
- Nem lehet. Nem
adok ki neveket. Nem hagyom, hogy ők meghaljanak. Talán minden odaveszett, de a
tudás a fejükben van, és talán egy napon, valahol máshol ismét újrakezdhetik.
- Újrakezdeni? –
kérdeztem meghökkenve. – Mégis minek? Hallod te, miket beszélsz?
- Neveket! –
ismételte meg magát Tao, de Nagyi nem válaszolt.
Ekkor Tao
megkerülve az ágyat, mellém lépett, és hátulról átölelve, az egyik karját a
nyakamhoz nyomta, majd szorítani kezdett. Azt hiszem, meg akart fojtani.
- Kérem azokat a
kurva neveket, különben megölöm!
Szia!
VálaszTörlésUhuhu, tehát Baekhyun változtatott a külsején ezért nem ismerte fel. Pedig ez volt az egyetlen dolog ami még bennem tartotta a hitet, hogy nem a nagyi a főnök. De ezek szerint...
Nagyi nekem végig egy kedves és törődő mellékszereplő volt, erre kiderül, hogy egy félőrült. Ilyesmit legutoljára a gyilkos elmékben láttam. :D
Ebben a részben sok minden kiderült, bár a nagy részében tátott szájjal olvastam, hogy a nagyi hogy volt képes egy mese miatt ilyen borzalmas dolgot véghez vinni.
Kíváncsi vagyok a folytatásra (mint mindig), mert biztos tartogatsz még meglepetéseket. ;)
Ölel: Mirae
Szia!
TörlésIgen, változtatott, bár ezt nem írtam bele a sztoriba. Meg... azért Nagyi se emlékezhet mindenki arcára, hány meg hány farkassal futott már ott össze. Bár tény, hogy Baekhyun is régóta ott volt, és meg is szökött, de úgy látszik, mégsem ismerte fel :P
Na, ezen a gyilkos elmés mondatodon nagyon felnevettem xD Ezt bóknak vettem. :D
Bizony, Nagyi egy félőrült, és gondoltam, hogy eléggé megdöbbentő lenne, ha ilyen derülne ki róla. De sajnos a való életben is van, hogy semmi sem az, aminek látszik...
A folytatás pedig remélhetőleg ma fog érkezni, csak kicsit később :D
ohhh. :) :(
VálaszTörléshát minden kiderült...
Tao kicsit mogorva a végén pedig durva volt... mondjuk nyilván csak azért fenyegette Minseo megölésével h a neveket elárulja.. :) de azért kicsit ijesztő volt...
Baekhyun tényleg nem is ismerte fell azt hitte h minseo barátja....(pasija) de így h be ismert mindent +a 2 kiskori mese az durva(mármint ahogy leírtad) h ezz volt a 2 kedvenc meséje és h akkar egy farkast... hát amit elmondott az mind igaz?.! akkor minseonak van egy farkasa és egy falkája akik megvédik bármikor. :)
Folytasd gyorsan a következő résszel. :)
KyungJunSeok ;)
Tao már csak ilyen. Szerintem baromira vissza kell fognia magát, hogy ezek után ne ölje meg se Nagyit, se Minseot. Én a helyében már széttéptem volna őket, főleg így, hogy tudom, egy hülye mese miatt lettem farkas :D
TörlésÚgy néz ki, Nagyi mégiscsak megvalósította, amit akart... vagyis elvileg, gyakorlatilag ki tudja, mi lesz, ha a többiek is megtudják, és hogy akarják-e ők ezt egyáltalán.
Köszönöm, hogy írtál :)
Jeee, megint itt vagyok ^^
VálaszTörlésEgyik ámulatból esem a másikba és most már minden világossá vált. Komolyan egy nyamvadtese miatt ez az egész? Az eszem megáll azonnal. Ilyen nekem az èletbe nem jutott volna eszembe, hogy amiatt történtek a kísérletek. :O Annak a nőnek szépen elborult az elméje. Na èn most szinte szavakat se találok erre az eszementségre. Hah, persze meg lehet érteni az indítékát, de így kivitelezni... ><
Ès azt feltételezni, hogy Minseo még bosszút is akar állni...jaj nekem. Minden esetre remélem kiadja a neveket, ha nem akar rosszat az unokájának, de nem is hiszem, hogy Tao ártana neki. De nem sokára meg tudom. :-)
Annyi lenne még, hogy szóljak biztos véletlen történt, de az előző részekben mindig azt írtad, november van, de az 56-ban meg, amikor Tao futkározik októbert írtàl. Nem egy egetrengető probléma csak feltűnt.
Bizony, csak egy hülye mese miatt volt minden.... Nagyi pedig valóban megőrült, amiről nem tehet, tekintve, hogy neki is mennyi fájdalomban volt része, és hogy amit tett, annak nem biztos, hogy a tudatában volt... egyfelől ő maga is áldozat, viszont másfelől tényleg gyilkos =/
TörlésÖhm... eleinte valóban elírtam a hónapokat is, de azokat kijavítottam, viszont nem tudom, hogy itt is átjavítottam-e őket, vagy csak saját magamnak wordben... Mindenesetre október van, nem november^^