58. rész

~ 58. rész~

Még most sem tudtam elhinni, hogy az az ember, aki elrabolt minket, itt fekszik előttem. Itt van tőlem egy karnyújtásnyira, és ugyanazon a reszelős hangján beszél, amitől mindig is kirázott a hideg. Nem vágytam semminél se jobban arra, minthogy kitépjem azokat a hangszálakat, és hogy ezt az aszott testet szenvedésre ítéljem. Meg akartam tenni vele azokat, amiket velem tett, vagy talán még rosszabbakat is; azt akartam, hogy fájdalmas ordítások közepette és a sírás határán állva könyörögjön a megbocsátásomért.

Nem szívesen mondtam le erről az élvezetről, de amikor meghallottam, hogy vannak mások is, tudtam, hogy nyugodtan megtehetem.

Hallva a történetet, amiért ilyenné vált, kicsit enyhültek az érzéseim. Szó sincs róla, hogy ne akartam volna a halálát, vagy, hogy ne gyűlöltem volna, de talán egy kissé kevésbé éreztem így.

Minseonak nem volt könnyű élete, és még ő maga sem emlékezett, hogy ennyire rossz állapotban volt. Az elméje nyilván elzárta ezeket az információkat, hogy könnyebben fel tudja dolgozni a szülei halálát. És egy egészen kicsit a nagymamáját is sajnáltam. Ő is elveszítette a szeretteit, neki is csak Minseo maradt, és neki kellett látnia, ahogy az unokája szenved, és bármennyire is küszködik, a helyzet nem lesz jobb. Még ezt a farkasos mesét is aranyosnak találtam, egészen addig a pontig, amíg rá nem jöttem, hogy ez volt az, ahol minden elkezdődött.

Azok a mesék valóra váltak. Azok miatt a mesék miatt vagyok most itt.

És ez volt az, amikor rájöttem, hogy Minseo mamája megzakkant. De tényleg. Ez egyáltalán nem normális, egy épelméjű ember nem csinál ilyeneket, sőt! Még csak meg sem fordul a fejében az a gondolat, hogy vad idegen embereket elrabol, és kísérletezget rajtuk, és mit számít, hogy halottak-e vagy sem.

Megértem, hogy nem csak ő volt benne, és hogy esetleg a legrosszabb dolgokat nem is ő hajtotta végre. De ez nem mentesíti fel semmi alól, mert mélyen benne van a keze a dologban, hisz ő kezdett el mindent. Ő ébresztette fel azt a bizonyos alvó vulkánt, amiről senki nem is tudott, hogy létezik.

Azt is mondhatnám, hogy megértem, miért tette. Egy nagyon kicsit átérzem, hogy erre vetemedett, de ha csak mindez a fejében született volna meg, azt mondom, belefér. De neki nem volt elég. Ő tényleg ezt akarta, és tényleg megtette. Ártatlan emberek százait, mindezt bármiféle bűntudat nélkül! Ki a halált érdekel, hogy voltak-e rémálmai, vagy, hogy lelkiekben ő is szenvedett? Ez nem jogosította fel erre! Nincs semmiféle kifogás arra, amikor az ember valaki más életét kiontja, és dönt a sorsa felől. Ő nem egy isten, vagy egy nagyobb hatalom, aki megtehette volna! Ő egy átlagos nagymama az unokájával! És ez a legborzasztóbb az egészben: hogy egy olyan ember, akiből senki nem nézi ki, hogy ilyenre képes. Vajon hány meg hány ilyen ember lézeng az utcákon? Vajon hányan vannak, akik ott ülnek közöttünk a metrón, a kávézókban, akik gyerekeket nevelnek, és hazudnak a családjuknak arról, hogy egy menő irodai cégnél dolgoznak? Senki nem sejt semmit, és talán a legtöbb dologra soha nem is fog fény derülni.

Undorító egy világot élünk, erre jöttem rá. Ezek voltak azok a percek, amikor megértettem, hogy Kris miért is élte az az életet, amit. Ő már gyerekként is tudta, hogy mennyi igazságtalanság van, igaz, más okok miatt, de tudta, és ezért esküdött fel arra, hogyha nem is a nagy halakat, de az átlagos bűnözőket elfogja és kegyetlenül megbünteti. Mert azok, akik betörnek a lakásba, lopnak és bántalmaznak másokat, az semmi ahhoz képest, amit egyes emberek gyanútlanul művelnek, mint Minseo nagymamája. Emberek százait ölik meg, és a való életben úgy tesznek, mintha tiszta lenne a lelkük.

Ettől az egésztől hányingerem támadt.

Azt hiszem, Minseo mamája valóban őrült volt. A sok fájdalom hatására, és mert mindezeket el kellett nyomnia, valami elpattanhatott az agyában, amitől gyilkossá vált. Valószínűleg ő maga sem volt tudatában annak, hogy amit tesz, mennyire helytelen, szemei előtt mindig csak Minseo meggyötört és beesett arca lebegett, ami rosszabb volt bármiféle rémálomnál. Meg akarta szabadítani őt, és csak erre tudott gondolni.

Mindez nem volt elég, hogy lemossa a vért a kezeiről. Gyilkos volt, és pont. Nincs mit ezen ragozni. Megérdemelte volna a kínzást, és a halált is. Előttem mindig is egy rémes alak lesz, és nem számított, hogy mindent csak jóindulatból akart tenni. Attól még ölt. Ez alól soha nem bújhat ki.

Még ha rajta nem is, de a többieken bosszút akartam állni, ezért fenyegettem meg, hogy megölöm Minseot, ha nem árulja el. Persze eszem ágában sem volt őt bántani, de reméltem, hogy elárulja, amit tudni akarok.

De a mamája csak kerek szemekkel nézett rám. Csak bámult mindkettőnkre, meredten, könnyáztatta arccal, mintha csak egy játék baba lenne. Arca semleges volt, és így közelebbről, ugyan csak egy pillanatra, de valóban csak egy átlagos, idős nagymamának tűnt. Azonban az iránta érzett gyűlöletem miatt soha nem tudnék emberi lényként tekinteni rá, és számomra mindig is ő lesz az ördög, aki remélem, hogy a Pokolban fog megrohadni.

Aztán szemei egyszer csak lecsukódtak, és ismét álomba zuhant. A gépek még mindig egyenletesen búgtak, de többé nem tudott megszólalni, és ránk nézni.

Minseo lelökte magamról a kezeit, és sírva borult a nagymamájára. Könyörgött neki, hogy nyissa ki a szemeit, de mindketten tudtuk, hogy ez nem fog bekövetkezni. Beszélni akart vele még, hisz az csak egy dolog volt, hogy a mamája mindent bevallott, de neki is biztosan lett volna pár szava hozzá. Nem tudtam, mit gondol a helyzetről, de abban biztos voltam, hogy soha nem fogja neki ezt megbocsátani. Szerette őt, és szeretni is fogja, ehhez kétség sem fér, mert ellene nem tett semmit, de a csalódás, és egy bizonyos fájdalom mindig is a szívében fog maradni.

Még néztem őket egy darabig, majd jobbnak láttam, ha távozom. Megtudtam, amit akartam, többé nem volt okom itt lenni. Gyűlöletet és fájdalmat éreztem irányukba, még Minseo iránt is, pedig ő nem igazán tehetett semmiről. Ő is áldozattá vált, de a tudat, hogy miatta van minden, hogy miatta lettem olyan, amilyen, és hogy pont ő volt az, akit meg kellett kedvelnem… túl sok volt egyszerre, és nem akartam látni őt se egy ideig, amíg fel nem dolgozom magamban a dolgokat.

Hátat fordítottam, és egyszerűen kisétáltam a szobából, és egyúttal az életükből is.

*

Nagyi mellkasára dőlve zokogtam már órák óta, miközben megannyi gondolat szaladgált a fejemben. Még most sem voltam hajlandó elhinni, hogy ez az egész megtörtént, hogy a nagymamám erre képes volt. Különösen az fájt, hogy minden miattam történt. Nem hibáztattam magam, hisz csak egy kislány voltam akkoriban, aki nem bírta feldolgozni a hirtelen rázúduló fájdalom mennyiségét. Még ha tudtam volna is, hogy Nagyi ilyen lépésekhez akar folyamodni, akkor sem tudtam volna csak úgy magam mögött hagyni a gyötrelmeket. Sérült voltam, több sebből véreztem, és hiába tett meg értem Nagyi mindent, mégis egyedül éreztem magam.

Amikor az ember feje felett összecsapnak a hullámok, amikor a Sötétség magához ölel, leláncol és nem ereszt, és hiába kiabálsz torkod szakadtából, akkor is egyedül maradsz, és nem fog tudni senki azonosulni veled. Az ilyen helyzetekből többnyire saját magad vagy csak képes kijönni. Egymagad kell erőt venned, és leráznod a láncokat, lesöpörni a szorító karokat, és felúszni a víz felszínére. Mert minden csak azon múlik, hogy te magad élni akarsz-e, vagy sem. Hiába nyúl feléd ezer segítő kéz, ha te nem akarod megfogni őket, akkor örökre ott maradsz. És a segítő kezek sem érhetnek le a víz aljára, mert egy idő után ők is beleesnek a vízbe, és elsüllyednek. Magunktól kell elindulni, hogy fél úton megkapaszkodhassunk, és utána egy kis segítséggel már sokkal gyorsabban a partra érünk.

De nekem ez gyerekként évekbe telt, és sajnos magammal rántottam Nagyit is. Talán mégsem volt olyan erős, mint hittem, amiért nem hibáztattam. Én is áldozat voltam, és egy részben ő is.

Ugyanakkor mérhetetlen csalódottságot éreztem irányába, és a tudat, hogy gyilkossá vált, többszörös gyilkossá… egyszerűen nem fért a fejembe. Nem akartam elhinni, és úgy éreztem, hazudott nekem, mikor elismerte tettét. Sajnáltam őt, és haragudtam rá, és fogalmam sem volt, mit gondoljak róla ezek után. Meg akartam tartani magamnak a róla alkotott képet, mert velem mindig gondoskodó volt, és ő nevelt fel. Anyámként és legjobb barátként tekintettem rá, ő volt a családom… és én nem akartam ezt a képzeletet elcsúfítani.

Túl sok volt egyszerre, túl sok minden nehezedett most a vállamra, és ezeket a súlyokat képtelen voltam cipelni. Szerettem volna, ha a gyerekkori farkasom most itt lenne, sőt. Biztos voltam benne, hogy a gyerekkori farkasom Tao. De őt is emésztette a fájdalom, a keserűség, és a gyűlölet, így nem lehetett mellettem most.

Mikor körbenéztem a szobában, már csak hűlt helyét találtam. Nem tudtam, hogy fogom-e még valaha látni, hogy valaha megbocsát-e nekem, így csak reméltem, hogy békére lel majd egy napon, és minden rendben lesz vele. Nem akartam, hogy így szakadjunk el egymástól, nem akartam, hogy csak így kisétáljon az életemből, és úgy tűnjön el, váljon köddé, mint amilyen hirtelen az életembe csöppent. De talán elbúcsúzni sokkal fájdalmasabb lett volna, hisz így megvolt a lehetősége, hogy ha netán találkozunk a jövőben, akkor nem fogunk csak úgy elsétálni egymás mellett, mintha sosem ismertük volna egymást. Ha egy napon találkozunk… reméltem, hogy boldognak fogom látni, és akkor majd talán minden rendben lesz köztünk.

Ami pedig engem illetett… egyelőre képtelen voltam arra gondolni, hogy a mamám egy gyilkos. Most csak mellette akartam lenni, és biztosítani afelől, hogy nem hagyom el, és reméltem, hogy fel fog ébredni. Tudtam, hogy erre aligha van esély, és hogy a legjobb az lenne számára, ha soha többé nem térne magához, de rettenetesen féltem az egyedülléttől. Oly sok mindent szerettem volna mondani, és csak most éreztem azt, hogy túlléptem a traumákon, és boldog tudok lenni. Azt akartam, hogy lássa a boldogságom, az örömöm, azt akartam, hogy ő is részese legyen, és lássa, hogy az erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. De ha látta volna a boldogságom, akkor ő maga rájött volna, mekkorát tévedett, amikor belefogott a kísérletekbe, és azt nem bírta volna feldolgozni.

Megérdemelte volna, de én nem kívánhattam neki, mert velem rendes volt. Így is elegen átkozták őt, nem akartam én is beállni a sorba. Vagy legalábbis egyelőre nem akartam ilyenekre gondolni. Át kellett mindent rendeznem magamban, végiggondolni, mennyire vagyok hibás azért, ami történt, és hogy megakadályozhattam volna-e, hogy bekövetkezzen ez a tragédia. De egyelőre csak sírni akartam, és Nagyival lenni, ameddig tehetem.

Ebben a történetben valamennyien áldozatok voltunk, vagy legalábbis eleinte biztosan. Arról nem mi tehettünk, hogy milyen akadályokat gördített elénk az Élet, hogy kinek milyen kártyákat osztottak ki, amikor elindultunk a saját utunkon. Abban már azonban hibásak voltunk, hogy nem adtuk bele minden erőnket, hogy átugorjuk ezeket a gátakat, és hogy meggondolatlanul játszottunk, esetleg csaltunk a játék során. Ha azt hittük, hogy szerencsénk lesz, vagy megkegyelmeznek, netalántán nem veszik észre a csalást, hát tévedtünk. És akik tévedtek, azok megfizettek ezért; kimaradtak egy körből, vagy éppenséggel ki kellett szállniuk a játékból.

De mindenki kap második esélyt, újból leülhetünk az asztalhoz, és tiszta lappal előröl kezdhetjük, vagy folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk.