~ 52. rész~
Mielőtt
elönthetett volna az idegesség vagy az aggodalom, összeszedtem magam, és
próbáltam higgadtan kezelni a helyzetet. Így is épp eléggé zaklatott volt
mindenki.
Elmondtam nekik,
melyik utcát keressék, és ott a környéken melyik bevásárlóközpontot, majd
letettem a telefont, és tudattam mindenkivel az állapotot.
- Jól van! Akkor
én Taoval elmegyek értük, addig Xiumin, és te, Ravi figyeljetek, hogy ne
történjen semmi! – állt fel Kris a helyéről, majd tekintete Leon állapodott
meg.
- Most mi van?
Ne nézz úgy rám, mint aki elkövetett valamit! – emelte fel védekezően a kezeit
maga elé.
- Bocs, de nem
bízom benned. Azért, mert én nem leszek itt, ne akarj hősködni. Hidd el nekem,
Xiumin még talán nálam is rosszabb! – most a pillantása az említettre tévedt,
aki először értetlenül nézett vissza Krisre, de vette a lapot, és tekintete
elsötétült. Leo jobbnak látta, tovább dolgozni, és biztos voltam abban, esze
ágában sincs kísérletet tenni arra, hogy megszökjön.
Ezután Krissel
elindultunk vissza oda, ahová tegnap leparkoltunk. A metróállomáson ezúttal
jegyet váltottunk mind magunknak, mind pedig a többieknek a megmaradt
pénzünkből.
Mire odaértünk a
bevásárlóközpont parkolójába, ők akkor szálltak ki az autóból.
- Örülök, hogy
újra találkozunk, habár szerencsésebb lett volna más körülmények között –
felelte Kris, és mindenkit egy kézfogással üdvözölt.
- Mi történt,
amiért ide kellett jönnötök? – tettem fel a kérdést.
- Ezt majd
beszéljük meg egy nyugisabb helyen! – válaszolta Minseo nem éppen barátságos
hangnemben, és jó erősen becsapta maga után az ajtót. Luhan összerezzent
mellette, és kicsit arrébb húzódott, így biztos voltam benne, ő tett valamit.
- Merre megyünk?
– váltott témát hirtelen Baekhyun. – Nem igazán érzem magam most biztonságban
és kissé hideg is van.
- Metrózunk, és
körülbelül fél óra alatt ott vagyunk a jelenlegi táborhelyünkön.
- És az autók?
Itt hagyjuk őket? – kérdezte Chen.
- Igen.
- Ugye nem azt
akarjátok mondani, hogy tegnap is itt volt apám kocsija? – Sehun hangja élesen
csattant a levegőben, én pedig csak egy vállrándítással feleltem. – Az eszem
megáll, de komolyan! És ha valaki széttöri vagy ellopja? Mi a fenét csinálok?
- Nyugi, Sehun,
a mostani helyzetünk sokkal rosszabb! – próbálta leállítani Chen, és átkarolta,
miközben szélesen rámosolygott, de Sehun csak szemet forgatva összekulcsolta
kezeit a mellkasán.
- Ne aggódj, ha
valaki hozzányúl az autókhoz, az meg fogja bánni! – legyintett egyet Kris,
mintha csak azt mondta volna, hogy kék az ég. – Na, induljunk!
A visszaúton
mindenki jókedvében volt, főleg Kyungsoo és Suho, de szerencsére egyikünk se
viselkedett gyanúsan, így az emberek könnyen azt hihették, hogy turisták
vagyunk – ami valamilyen szinten igaz is volt. Fogalmam sem volt, mi miatt
kellett azonnal elhagyniuk a kempinget, sőt, a várost is, de ahhoz képest senki
nem tűnt kétségbeesettnek vagy riadtnak. Egyedül csak Minseo és Luhan volt
hallgatag. Szerettem volna megtudni, mi folyik itt, de tudtam, hogy most
feleslegesen kérdeznék bárkit is.
Miután
leszálltunk a metróról, és megindultunk az elhagyatott épületek felé, Kris
tartott egy rövidebb beszámolót arról, mi fog rájuk várni.
- Nos, nem éppen
lesz tiszta és otthonos a környezet, sőt, az igazat megvallva elég kellemetlen
és gusztustalan, ráadásul nagyon meleg sincsen, de remélhetőleg nem kell sokáig
itt tartózkodnunk! Ételt és meleg ruhákat gondolom hoztatok, azokra nagy
szükségetek lesz!
Senki nem kommentálta
a mondandóját, inkább csak kíváncsian, ugyanakkor rosszallóan tekintettek az
egyre romosabb házakra. Az arckifejezésükön tisztán látszódott, hogy sokkal
jobbra számítottak, ezt mutatta az is, hogy lassacskán, de mindannyian
elhallgattak.
Átléptük a sárga
szalagot, majd megindultunk felfelé az emeletre.
- Miféle hely
ez? – kérdezte suttogva Suho, de a többiek is hasonló kérdéseket tettek fel
magukban.
- Óvatosan
lépkedjetek, néhol eléggé veszélyes a lépcső! - figyelmeztettem őket, és ahogy
ezt kimondtam, Minseo meg is csúszott előttem. Szerencsére a gyors
reflexeimnek, idejében sikerült elkapnom a karját, mielőtt mellettem lebukfencezhetett
volna.
- Köszi –
eresztett meg egy zavart mosolyt felém, és fülig pirulva gyorsan összeszedte
magát, majd gyorsított léptein, hogy utolérje a többieket. Ajkaimba harapva
nyomtam el egy mosolyt. Néhány
másodpercre olyan közel került hozzám az arca, de ez az idő sokkal többnek tűnt
számomra… Megráztam a fejem, és én is utánuk indultam.
Miután
felértünk, mindenki lepakolta a cuccait, és üdvözölték a csapat másik felét.
Mintha csak a sors akarta volna így, hogy ismét együtt legyünk, és még pár
napra se szakadjunk el.
Leot is
bemutattuk a többieknek, aki egyáltalán nem szívlelte, hogy újabb tizennégy taggal
bővült a létszám, ráadásul a lakását egy ideig kisajátítottuk magunknak, és úgy
kellett vendégeket fogadnia, hogy meg sem kérdeztük őt. Bár jelen esetben nem
sok választása volt: vagy együtt működik velünk… vagy együtt működik.
- Szóval… itt
fogunk lakni egy ideig – tárta szét a kezeit. – Sikerült lakást venni? És… mi
is történt pontosan?
Mindannyian
helyet foglaltunk, de válaszolni senki sem mert, mindenki a másikra
tekintgetett. Végül a csendet Luhan törte meg.
- Elszúrtam.
Nagyon. – sóhajtott fel, majd zavartan, a pillantásunkat kerülve, de mesélni
kezdett. – Tudjátok, hogy ingatlanosként dolgoztam Gwangjuban, amikor is három
hónapja elraboltak. Imádom a munkámat, és nagyon akartam nektek segíteni lakást
találni, ezért ma reggel visszamentem a munkahelyemre…
- Hogy mi? –
csattant fel Xiumin, és egy lépést tett Luhan felé, mintha meg akarná ütni, de
a mellette álló Namjoon megfogta a karját, megakadályozva ezzel, hogy bármit is
tegyen.
- Tudom, nem volt
a legmegfelelőbb ötlet, sőt, utólag belegondolva azt hiszem, hallgatnom kellett
volna Minseora, és el kellett volna mondanom, mit akarok. Sajnálom – nézett Minseora
bocsánatkérően, de ő csak elfordította a tekintetét. Megértettem őt is, elvégre
is annyira igyekezett mindent kézben tartani, és segíteni nekünk, most pedig
mintha minden összedőlt volna. – Tudtam, hogy nemet fog mindenki mondani, ezért
kértem meg Chent, hogy jöjjön el velem. Vagyis… nem teljesen kérés volt, azt
hiszem, megfenyegettem. Bocs, haver.
- Hát… kissé rám
hoztad a frászt, de jobb volt, hogy veled mentem – felelte megértően Chen. Volt
egy olyan érzésem, hogy ő sem nézte volna el ennyire, de minden bizonnyal ő
máshogy látta a helyzetet, hisz ő végig ott volt Luhan mellett.
- Nos… Nem csak
azért mentem vissza a munkahelyemre, hogy segítsek, hanem mert kíváncsi voltam,
mi változott azóta. Őszintén, féltem valamelyest visszamenni, de a kíváncsiságom
nagyobb volt. – Luhan ismét nagyot sóhajtott, majd kicsit megmozgatta nyakát,
és folytatta. – Minden rendben ment addig, amíg megérkeztünk, és felmentünk az
irodámba. A folyosón menet és a liftben sem futottunk össze senkivel, sőt, még
a lakásnak is utána néztünk, aztán végül betoppant az az idegesítő barom. Régebben
volt egy riválisom, aki mindig is a posztomra pályázott, és tessék: én
felszívódtam pár hónapra, és pedig máris a helyemre került, és átvette a
munkámat. Azt hiszem, akkor eluralkodott rajtam a düh.
Nagyon ideges
lettem, és kiakadtam, mégis mit képzel, és miért nem takarodik el. Fel nem
foghatom, hogyan vehette át pont ő a pozíciómat. De mindegy is. A nagy
ordítozásra bejött a főnököm, aki teljesen elképedt, hogy ott vagyok. Kérdezte,
merre voltam, de addigra a harag olyan szinten átvette az irányítást, hogy
képtelen voltam neki bármit is hazudni, és…
- Elmondtad az
igazat? – vágott közbe ismét Xiumin.
- Nem, dehogyis,
de majdnem sikerült. Ha nincs ott Chen, aki bokán rúg, mindent kitálalok. –
eresztett meg egy bizonytalan mosolyt. – Leálltam a főnökömmel vitatkozni, hogy
mégis hogy tehette ezt, és hogy jövő héttől ismét itt fogok dolgozni, kérem vissza
a helyemet, de azt mondta, ezzel a viselkedésemmel ez lehetetlen. Tudni kell
rólam, hogy mindig is csendesebb, visszahúzódóbb, de annál határozottabb ember
voltam a munkámban. Senkinek nem volt egy rossz szava se, jól kijöttem a
kollégáimmal, mindenkivel szót értettem, és a feladataimat is rendesen
elvégeztem. De ahogy viselkedtem, teljesen az ellentéte volt annak, aki előtte
voltam. Valamiért úgy éreztem, ha vissza is jönnék, akkor se kapnám vissza a
helyemet, még akkor se, ha ezt a kis veszekedést elnéznék nekem.
A főnököm közölte,
hogy kirúgtak, amikor egy hétig nem jelentkeztem. Azt mondta, nem érdekli, hogy
meghaltam-e vagy sem, de egy szót nem szóltam, és így rengeteg probléma
adódott, amit nehezen hoztak csak helyre a cégnél. Rettentő rosszul esett, hogy
csak így tudomásul vette ő is, és a többiek is, hogy nem vagyok ott, és hogy csak
így lecseréltek egy nálam sokkal bénább dolgozóra. Ráadásul senki nem keresett,
és még csak meg sem fordult a fejükben, hogy történhetett velem valami. Még
csak egy képet se tettek ki rólam, amin gyászolnának, vagy akármi. Egyszerűen
csak úgy éreztem, hogy minden, amit tettem, hogy minden erőmet, amit beleöltem
a munkámba, az szertefoszlott egy pillanat alatt. Olyan erősen küzdöttem, és tényleg
nagyon szerettem, amit csinálok, és rettenetesen feldühített, hogy ilyen
könnyen megváltak tőlem. Tudtam, hogy joggal vagyok mérges, de ugyanakkor
túlzásba vittem.
- A farkas éned
miatt… - szóltam közbe, mire Luhan csak egyetértően bólogatott.
- Igen. De
képtelen voltam megfékezni. A farkas szabadjára akart törni, és én nem tudtam
megállítani. – Újabb szünetet tartott, és csak akkor tűnt fel, hogy mindenki
feszült csendben figyeli a mesét, egyedül Leo volt az, aki teljesen értetlenül
állt a dolog előtt. – Így történt meg az, hogy nekiugrottam annak az idiótának,
és olyan erővel ütöttem arcon, hogy kiesett az üvegajtón. A folyosón egyből
mindenki az irodámhoz rohant, és azok az arcok… az az undor és az az ijedelem,
amit a szemükben láttam. Sosem tudom elfelejteni. Ha nincs ott Chen, aki
leállít, biztos vagyok benne, hogy valakit megöltem volna. Az egyik
üvegszilánkot a hasamba állította, ettől tértem magamhoz. Aztán egyszerűen csak
karon ragadott, és elhúztuk a csíkot. Ezután hívtuk fel a többieket, hogy baj
van, majd együttes erővel kitaláltuk, mi a legjobb megoldás, és most itt
vagyunk. Röviden ennyi lenne.
- Farkas? – A hirtelen
beállt csendet Leo határozatlan hangja törte meg. Az egész úgy hangzott, mintha
egy vígjáték közben azt kérdezte volna, hogy „Ezen most nevetni kellene?” Nem
volt ideillő, mert mi már hozzá voltunk szokva, de neki valóban úgy tűnhetett,
hogy megőrültünk. A kérdésére természetesen senki sem felelt.
- Sajnálom,
srácok, tényleg. Elszúrtam, és baromira nincs mentségem. Nem ott van a
probléma, hogy elborult az agyam, hanem már ott hibáztam, amikor engedély
nélkül elindultam. Veszélybe sodortam mindenkit, és kis híján lebuktattam
mindannyinkat. A rendőrség most keres engem, és ha rám találnak… Tudom, mekkora
fejfájást okoztam, mind most, mind pedig akkor, amikor a börtönben voltunk, és
tudom, hogy az se számít semmit, ha azt mondom, máskor nem fordul elő, de… én
tényleg sajnálom. Oké, ez sem használ semmit a jelenlegi helyzetemben, de…
- Jól van,
Luhan, azért nem kell ennyire rosszul érezned magad! – lépett mellé Kris, és
szorította meg a vállát. – Mindannyian hibázunk, de az a lényeg, hogy minden
rendben, és összetartottunk. Higgyétek el nekem, erre lesz szükségetek a
későbbi életünkben is. Együttműködés. Ha ilyen vagy hasonló helyzet adódik, az
a fontos, hogy ne egyedül akarjátok megoldani, hanem közösen. Rendben?
Válaszul Luhan
csak bólintott egyet, és kifújta az eddig bent tartott levegőt. Eléggé ramatyul
festett, és ahogy őt néztem, úgy érezhette, mindenki utálja, és neheztel rá, de
ahogy végigfuttattam a tekintetem a többieken, ez egyáltalán nem így volt.
Persze, egy kicsit mindenki dühös volt, de ez el fog múlni, ha minden jól
alakul. Meg amúgy is… mindenképpen Busanba jöttek volna, mint sikerült ezt
megtudnom.
- Szóval akkor
nem sikerült lakást venni? – kérdeztem.
- Nem.
- Azt hiszem,
ebben az ingatlanos dologban a szüleim is tudnak segíteni. Holnap megkérdezem
anyáékat, hogy tudnak-e valakit, aki segíthet nekünk. Vagyis Minseonak. Rólatok
nem fogok beszélni – ajánlotta fel a segítségét Chen.
Időközben
besötétedett, odakint már koromsötét volt, és a szél is lágyan fújdogált. A
társaság nyúzottnak és fáradtnak tűnt, ami érthető volt, és nem csak nekem tűnt
fel.
- Jól van,
srácok! – csapta össze kezeit Kris, hogy magára vonja a figyelmet. – Akik most
jöttek, azok csináljanak vacsorát, van a szekrényben rámen meg még pár
konzerves doboz, abból biztosan össze tudtok hozni valamit. Én addig a
többiekkel körbejárom az épületet és a környező lakásokat, hátha találunk
néhány matracot vagy meleg pokrócokat, hogy kényelmesen aludjunk, és ne
fagyjunk szét. Xiumin, te pedig vigyázz Leora! Indulás!
Nem szívesen
hagytam itt Minseot, de nem volt mit tenni. Nem éppen volt vidám hangulatában,
és ezt rossz volt nézni. Ha sietünk, mielőbb visszaérünk, és talán még tudok
vele beszélgetni.
Amikor
elindultunk, még hallottam, ahogy Leo ismét megkérdezi, milyen farkasokról volt
szó, de válaszul csak egy tarkón csapást kapott Xiumintól.
:) ;)
VálaszTörlésHuh uhhh jujj :)
Jó, nagyon tetszik. Folytasd hamar..
Hát Lulu ez tèlleg rosz ötlett volt de legalább bátor voltál s elmondtad a többieknek. :)
Xiumin te nekked nagyyon tetszik a mostani szereped is.. pfff nyakon vágot az èrtetlent.. Ez tetszik.
Oooo Tao te kis szerelmes.. :)
"Sietek vissza h beszèlni tudjak vele" :)
KyungJunSeok
Na igen, Luhan valóban hibázott, habár érthető, mit miért tett, de sajnos inkább magát helyezte előtérbe, mint a többieket. De legalább elismerte.
TörlésXiumon meg olyan, mint eddig is volt :D Tao meg... Tao :D
Köszönöm, hogy írtál.
Szia:)
VálaszTörlésHúúú... Izgi rész volt, Leo nagyon aranyos, szegényt mindig kussoltatják :) Lulu is zabálni való, bár tényleg kicsit szemétség volt h egy szó nélkül lépett le.
Köszönöm hogy olvashattam :)
Szia!
TörlésKöszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! Leonak sajnos ez a szerep jutott, Luhan pedig hibázott, de legalább belátta.^^