51. rész

~ 51. rész~

- Mi az, hogy elmentek Luhan munkahelyére? Ezek megőrültek? – hangom egy pillanat alatt az egekbe szökött. Rettentő ideges lettem és valami furcsa, sötét érzés járta végig testemet. – Hogy engedhetted el őket?

- Hé, nyugi. Biztosan nem lesz gond! – próbált megnyugtatni Baekhyun.

- Nem lesz gond? Luhan három hónapja nem járt a munkahelyén, szerinted mit fognak szólni, ha most meglátják? Le fognak bukni!

- Minseo, nyugodj meg! – szólt rám kissé határozottabban, majd mellém lépett, és kezeit vállaimra téve próbált lecsitítani. – Nem fog semmi történni. Luhan nem hülye, biztosan kitalált valami magyarázatot az eltűnésére. És ott lesz vele Chen is, biztosan minden rendben lesz.

- Chen? Na, mert aztán ő olyan sok mindent tud majd tenni, ha esetleg Luhan kiakad. Baekhyun, ő nem olyan régóta farkas, és ha esetleg nem úgy alakul a terve, ahogy szerette volna, könnyen idegessé és feszültté válhat, nem tud majd uralkodni a képessége felett, és ki tudja, mi a frászt fog művelni. Én ettől félek! Legalább te mentél volna vele, de így…! – kiabáltam, és lesöpörtem a kezeit magamról, majd elviharzottam.

Dühös voltam, nagyon. Nem csak Luhanra, amiért felelőtlenül elment, hanem a többiekre is, mert valaki tapasztaltabb nem tartott velük. Az se izgatott, hogy tőlem nem kértek engedélyt, mert valljuk be, nem vagyok az anyjuk, hogy elkéredzkedjenek, de Luhan akkor is saját maga hozott döntést, nélkülünk. Meg kellett volna beszélnie, ha nem is mindenkivel, de néhányunkkal mindenképpen, és ő mégsem tette ezt. Nyilván, a legtöbbünk válasza nem lett volna, és ezzel tisztában volt ő maga is, éppen ezért cselekedett a saját belátása szerint.

Nagyon rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban. Hiába kerestem meg Sehunt és a telefonjáról hívtam fel őket, nem vették fel. Hogy azért, mert valami történt velük, vagy, mert egyszerűen nem akartak beszámolót tartani nekünk, édes mindegy volt. Veszélybe sodortak minket, és nem tudtunk utánuk se menni, mert nem volt több autónk.

Hosszú percekig hívogattam őket, feleslegesen. Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak aggódom értük, de ettől sem higgadtam le. Zavart a tudat, hogy nem mondták el, mire készülnek, mert így olyan volt, mintha a puzzle-ból kiesett volna egy darab, és nem találnám. Egészen eddig a fejemben minden rendszerezve volt, összeállt a kép, tudtam, kivel mi van, merre haladunk, és hogy mi a következő lépés. De Luhan most összezavarta a gondolataimat, megbolygatta ezt a rendszert, és úgy éreztem, nem tudom kézben tartani a dolgokat. Természetesen lehet, hogy ez az egész csak a stressz hatására volt, és reméltem, hogy minden jól fog alakulni, de mégis… Féltem, mert eddig minden simán ment, túlságosan tökéletesen, és ez nem volt jó jel.

Dél környékén a rossz előérzetem be is igazolódott. A többiekkel kint ebédeltünk, és mivel egész nap ideges voltam, mindenkire átragadt, ezért rettentő nagy volt a csend. Ez pedig csak tovább fokozta a feszült hangulatot. Ezt az állapotot Sehun telefonjának csörgése törte meg.

Kicsit arrébb sétált, hogy ne zavarjon minket, de még így is láttam, ahogy arca megfeszül, és teljesen elképed. Őt néztem, és hiába voltam baromira éhes, hirtelenjében nem tudtam többet enni.

- Oké, srácok, azt hiszem, baj van – közölte velünk nyugtalanul, amint letette a telefont.

- Mi történt? – kérdezte egyből Lay.

- Nos, Luhanék terve kudarcba fulladt.

- Nem sikerült megvenni a lakást?

- Még ha csak az lenne… Luhan megütötte az egyik ott dolgozót, akit felvettek a helyére. Ennél többet én se tudok.

- Most merre vannak?

- Úton visszafelé.

- Akkor viszont nekünk el kell tűnnünk innen – jelentette ki Kai.

- Miért kellene?

- Mert valószínűleg a rendőrség üldözőbe fogja őket venni. Luhan eltűnt hosszú időre, és most csak így visszatért a semmiből, ráadásul bántalmazott valakit. Ezt nem fogják szó nélkül hagyni. – Felálltam, és körbenéztem a társaságon. – Pakolja össze mindenki a cuccait. Mire visszaérnek Luhanék, nekünk nem szabad itt lennünk.

- De mégis hová megyünk?

- Öhm… Busanba. Krisék után! – vágta rá azonnal Kyungsoo.

- Mégis hogyan? Nincs autónk, és Sehunon kívül senki nem tud vezetni.

- Akkor… Hívjunk taxit. Hányan vagyunk összesen? – Újból végigjárattam tekintetem rajtunk. – Ha jól számolom, tizennégyen. Ez majdnem négy taxit jelent.

- Nem lesz gyanús ennyi taxit hívni?

- Szerintem én Minseoval itt maradok és megvárjuk Chenéket – válaszolta határozottan Sehun. Meglepődtem, hogy ennyire tisztán tud gondolkodni ebben a helyzetben, mert én valahogy úgy éreztem, már régen elveszítettem a fonalat, és csak az egyre jobban közeledő sötét felhőket láttam. – Amikor először idejött a rendőrség, akkor is mi voltunk itt, talán sikerül majd most is kimagyaráznunk magunkat. Addig a többiek…

- Minseo lakása! Odamegyünk, egyelőre – kiáltott fel Baekhyun izgalmában, majd rám nézett. – Mármint ne haragudj, de…

- Egyetértek. Nincs más lehetőség – reagáltam le rögtön.

- Akkor elég a három taxi – mondta Sehun. – Gyerünk emberek, mindenki pakoljon össze!

Tíz perc sem kellett, mire mindannyian menetkészen álltak. Már csak a három taxit vártuk, hogy befussanak, amihez legalább jó húsz perc kellett. Én addig lepasszoltam a lakáskulcsokat Baekhyunnak, és reméltem, hogy ebből a helyzetből is sikerül kijutnunk.

Miután sikeresen megérkezett a három autó, és mindenki elhagyta a kempinget, Sehunnal nekiálltunk rendbe tenni a faházakat. Nagyjából kitakarítottunk, és igyekeztünk minden nyomot eltüntetni, ami arra utalt volna, hogy egy nagyobb társaság volt itt.

Ezután leültünk a tűzrakás mellé, és némaságba burkolóztunk. Mindkettőnk gyomrában görcs volt, és azért imádkoztunk, hogy ne bukjunk le. Arra gondoltam, hogyan tudnám kivágni magunkat a helyzetből, hogy a többieknek időt nyerjünk, vagy esetleg hogyan vihetnénk el mi a balhét anélkül, hogy ők bajba keverednének. Ez természetesen lehetetlennek bizonyult, de valahogyan lélekben mégis fel kellett volna magunkat készíteni.

- Tudod, Minseo… én sosem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök – sóhajtott fel Sehun, de a hangjában egyáltalán nem éreztem csalódottságot vagy bármiféle megbánást. – Nem panaszkodhattam sose, mert jó életem volt mindig is, de ilyen izgalomban nem volt még részem. Talán furcsán hangzik, de én élveztem ezt a kis kiruccanást.

- Bármennyire is rossz a helyzet, és bármennyi mindent kockáztattunk, azért tényleg voltak jó pillanatok – feleltem én is, és ez az egész beszélgetés olyan volt, mintha készülnénk feladni magunkat.

- Én nagyon megkedveltelek, Minseo – törte meg ismét a csendet Sehun percekkel később. Felé kaptam tekintetem, és kérdőn néztem rá. Mégis hogy érti ezt? Persze nem voltam hülye, sejtettem, mire gondol, de úgy éreztem, ha tovább folytatja, csak még jobban összezavarodok. - Vagyis azt hiszem.

- Csak a helyzet miatt érezheted így. Talán mert ezalatt a pár nap alatt hamarabb összekovácsolódtunk, és mert talán most úgy érezzük, hogy valaminek vége lesz.

- Lehet, hogy igazad van.

Sehun saját maga sem volt biztos az érzéseiben, én pedig féltem attól, hogy többet érez irántam a barátságunknál. Nagyon vicces és kedves, és hihetetlenül jólelkű, de én akkor sem tudtam volna rá máshogy tekinteni. Valamiért ekkor hirtelen Taora gondoltam, és úgy éreztem, hogy megdobban a szívem, de minden érzést el kellett nyomnom magamban. Nem terelhette el semmi se a figyelmemet.

Luhanék nem sokkal később megérkeztek, mi pedig azonnal kipateroltuk őket a kocsiból, és megparancsoltuk, hogy bújjanak el valahol az erdőben. Jó sűrű volt a növényzet, így még ha nem is merészkednek be olyan messzire, akkor is észrevétlenül el tudnak rejtőzni.

Hamarosan egy rendőrautó is befutott. Leparkoltak, majd kiszálltak. Sehunnal egymásra néztünk, és csakúgy, mint a legelején, most is igyekeztünk jól játszani a szerepünket.

- Jó napot! – köszöntünk hangosan, és mi is közelebb sétáltunk, a két rendőr pedig csak felénk biccentett.

- Megtudhatnám, hogy mit keresnek itt Önök? – nézett ránk szigorúan, ugyanakkor gyanúsan is. Az egyik zsaru ugyanaz volt, aki a múltkor.

- Csak kikapcsolódtunk egy kicsit – ölelt át Sehun, én pedig közelebb bújtam hozzá. – Nemrég volt a szülinapja, és csak most tudtunk megünnepelni.

- Én azt értem, de ugye tudják, hogy a rendőrség a nemrég történtek miatt kijárási tilalmat rendelt el? Ez azt jelenti, hogy a környéken, főleg ilyen távol eső helyekre szigorúan tilos kijárni, még nappal is. – Míg az egyikőjük faggatózott, a másik körbejárta a terepet. Fél szememmel őt figyeltem, és olyan hangosan vert közben a szívem, hogy félő volt, más is meghallja.

- Igen, tudjuk, és nagyon sajnáljuk. Nincs mentségünk erre – válaszoltam, és tisztelettudóan meghajoltam. – Már menni készültünk, csak megvártuk, míg elalszik a tűz.

- Biztos, hogy csak ketten voltak itt és csak egy napot? Mert ez a rengeteg hamu pont az ellenkezőjét mutatja. És rengeteg itt a lábnyom – szólalt meg mögülünk az alacsonyabbik, mi pedig felé fordultunk. Basszus! A hamu! Hogy erre miért nem gondoltunk?

- Az az igazság, hogy… nem csak ketten voltunk. Itt volt néhány barátunk, és itt buliztunk egyet. – vallotta be az igazat Sehun, ami természetesen csak egy újabb hazugság volt. Csodálkozva pillantottam rá, honnan képes ennyi mindent kitalálni. Színésznek kellett volna mennie.

- Idevalósiak?

- Én igen, itt lakom Dalseongban, a barátom viszont Sincheonban él.

- És megtudhatnám, a barátaik mikor mentek el?

- Már vagy egy órája.

- Az autó? Az kié?

- Egy barátunké.

- Ő hol van?

- Valószínűleg otthon. Kölcsönkértem tőle, mert az én autómat egy másik ismerősöm vitte el. Talán valami baj van? Oda tudom adni a jogosítványomat, ha kell.

- Nem, nem kell, köszönöm. A probléma az, hogy ez az autó nemrég még Gwangjuban volt, most pedig itt. Ezt az autót egy szőke hajú férfi vezette, és vele egy másik pasas volt. Biztos, hogy ők nincsenek itt?

- Igen, biztos – felelte határozottan Sehun. – Mi egész végig itt voltunk, és biztosan nem jött senki se ide, főleg nem ezzel a járművel. Meg tudom adni a kocsi tulajdonosának a nevét és címét, ha szükségük van rá, sőt, azokét is, akikkel itt voltunk.

- Lu Han. Mond ez a név Önöknek valamit?

- Lu Han? Nem, még soha nem hallottam ezt a nevet – válaszoltam, mintha teljesen hülye lennék. - Nekem nincs sok barátom, mert nemrég költöztem ide, és a hangzás alapján ez a név kínainak tűnik, kínai nemzetiségű ismerősöm pedig végképp nincs.

- Sajnálom, de azt hiszem, nem segíthetünk – mondta Sehun.

- Rendben van. Ha nem probléma, elkérnénk az elérhetőségüket, hogy ha esetleg kérdésünk lenne, fel tudjuk keresni magunkat.

Miután megadtuk a címünket, és még egyszer megkérdezték, egészen biztosan nem találkoztunk-e ilyen nevű emberrel, beszálltak a kocsijukba, és elhajtottak. Sehunnal megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, és egymás nyakába borultunk. Olyan jó érzés járt át akkor, pedig még korántsem volt vége mindennek.

Biztosak voltunk abban, hogy figyelni fognak minket, és talán követni is fognak, ezért visszafelé menet Chennek és Luhannak a hátsó ülésen kellett gubbasztania. Hogy még véletlenül se lássák meg őket, néhány ruhadarabot és táskát is rájuk dobáltunk.

A következő lépés az volt, hogy elmegyünk a lakásomhoz, elkérem Chanyeoléktól az autójukat, és onnan pedig egyenesen Busanba.

Miközben elhagytuk a kempinget, és kikanyarodtunk az útra, anélkül, hogy hátra pillantottam volna, feltettem a kérdést, amire mindannyian kíváncsiak voltunk:

- Most már csak azt az egyet áruld el, hogy mégis mi a fenét műveltél, Luhan?