19. rész

~ 19. rész~

Két nap telt el Chanyeol eltűnése óta, de még mindig nem hallottunk felőle semmit. A rendőrség kikérdezte a közeli ismerőseit, még Daeguban is felkeresték a barátait, osztálytársait, de senki nem tudott hasznos információval előállni, és senkinek nem volt indítéka, hogy bántsa őt. Még a szomszédokhoz is benéztek, hátha ők tudnak vagy láttak valamit, de mindhiába. Chanyeolt egyszerűen elnyelte a föld.

Azon a bizonyos keddi napon együtt jöttünk haza a bowlingozásból, el is köszöntem tőle a kapuban, és a szülei is tanúsították, hogy azt mondta, átjön hozzám. De sosem érkezett meg. Mindössze néhány perc alatt nyoma veszett. Két lehetséges ok volt: vagy valaki követte már egy ideje és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elrabolhassa, és most ki tudja, milyen szörnyűségeken megy keresztül, hacsak nem adták már el a szerveit. Vagy ő maga hazudott, fogta magát és kilépett mindenki életéből, és most egy tengerparti villában tengeti a mindennapjait egy szőke, gazdag lányka társaságában, mit sem törődve azzal, hogy a szülei, a barátnője, és a barátai megállás nélkül keresik. Ez utóbbit teljesen kizártnak tartottam, mert nem ilyennek ismertem Chanyeolt. Mi oka lett volna mindenkit átvernie és hazudnia az életéről? Szerette a szüleit, volt két aranyos és tündéri húga, egy csodás barátnője, rengeteg barátja, imádta azt, amit csinált, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy akinek ilyen jó és boldog élete van, miért adná fel mindezt? Oly kevesen kaphatják meg ezt a sok szépet, akkor ő miért dobta volna el magától? Vágyott az izgalomra, a kalandra, és valójában gyűlölte mindezt? De hisz… miért? Őt nem ilyennek ismertem. És ha így is lett volna… nem lett volna egyszerűbb mindenkivel közölni, hogy márpedig ő változtatni akar? Nem, biztosan nem szökött meg, az lehetetlen. De akkor meg hová lett? És ha elrabolták – márpedig ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat, ami a legjobban megállta a helyét -, ki volt az? Ki tette ezt vele és miért?

Képtelen voltam bármire is gondolni. Hiába mentem be csütörtökön az iskolába, egyszerűen nem tudtam arra figyelni, amik az órán elhangzottak. Csak támasztottam a fejem és bámultam előre, miközben belül újra és újra végigpörgettem azt a kevés időszakot, amióta megismertem Chanyeolt. Reméltem, hogy talán valami apró információmorzsát elejtett egy beszélgetésünk folyamán, amivel utalhatott arra, hogy éppen megszökni készül, vagy ne adj isten van valami rosszakarója, de nem, semmi ilyen nem volt. Minden felesleges volt.

- Ne aggódj, Minseo, elő fog kerülni – huppant le az egyik szünetben mellém Sehun, és egy szendvicset tolt elém. – Ezt pedig edd meg, mert ma még egy falatot sem ettél, ahogy elnéztem.

- Ah, köszönöm, de nem vagyok éhes – néztem rá mosolyogva, de mielőtt visszaadhattam volna a szendvicset, Sehun lefogta a kezem és szigorúan pillantott rám.

- A kedvemért. Tudom, semmi étvágyad, de muszáj enned, különben rosszul leszel.

- Jó, rendben, megeszem – adtam meg végül magam, és lassan enni kezdtem. – Van valami hír esetleg?

- Nem, az ég-világon semmi – sóhajtott fel, és ahogy végigfuttattam rajta tekintetem, egészen összeszorult a szívem meggyötört arcát látva. Szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, amik arra utaltak, hogy az éjjel ő sem aludhatott sokat. – Kyunghee hogy viseli?

- Rettenetesen rosszul. Kedden nálam aludt, tegnap egész nap sírt, csak délután vitték haza a szülei. Este próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el iskolába, hátha attól kicsit jobban lesz, de azt hiszem, ebben a helyzetben bármit is teszünk, addig nem lesz jól, amíg valami biztosat nem fogunk tudni. Ennél az állapotnál, a tudatlanságnál még az is jobb lenne, ha azt mondanák, megtalálták a holttestét. Akkor legalább el tudnánk engedni, de amíg nem tudunk semmit, mindenki reménykedik, és a remény borzalmas dolog.

- Ebben sajnos igazad van. Tényleg idegőrlő minden. Elképzelésem sincs, hol lehet most, mi van vele. Eltűnhet valaki csak így, egyik pillanatról a másikra? És miért pont ő? Nem tudom, egyszerűen nem tudom – rázta meg fejét Sehun, majd idegesen beletúrt hajába. Bármennyire is igyekezett erősnek mutatnia magát, nem akart mást, csak dühöngeni és valamit… tenni. Mindannyian tenni akartunk valamit, hogy ne érezzük úgy, hogy megállt az idő, ne érezzük azt, hogy minden egyes perc egy örökkévalóság és mi tehetetlenek vagyunk. A tudatlanságnál már csak a tehetetlenség rosszabb. Együtt a kettő pedig végzetes.

- Sziasztok! – ült le mellénk hirtelen Chen, aki most az eddig megszokott csendes és higgadt önmagánál sokkal hiperaktívabb és nyugtalanabb volt. – Mondjátok, hogy találtatok valamit!

Megtöröltem a szalvétába a számat, és megráztam a fejem. Ittam egy korty vizet, közben őt is alaposan végigmértem. Egy térdig érő szürke nadrág és egy bő, fehér póló volt rajta, haját pedig egy fekete pánttal tűrte hátra. Arcán az izzadság apró cseppekben gyöngyöződött, és kapkodva vette a levegőt.

- Te merre jártál? – kérdeztem gyanakvóan. – Tudtommal a suliban nincs testnevelés óra.

- Valóban nincs, nem is jöttem ma be suliba. Egész nap csak rohangálok a környéken, de gondoltam, beugrok hozzátok, hátha tudtok valamit.

- Chen… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Azt hiszem, megyek és futok még pár kört. Mindenképp hívjatok, ha van valami. Sziasztok! – azzal felpattant és már el is viharzott a teremből, mielőtt még bármit is mondhattam volna.

Sehunnal összenéztünk, majd mindketten nagyot sóhajtottunk.

- Nagyon kikészíti Chent Chanyeol eltűnése – jegyeztem meg. – Egyáltalán nem tetszik, ahogy viselkedik.

- Nekem sem. Ki fogja készíteni magát. De talán még mindig jobb, ha ezt csinálja, minthogy egy helyben üljön és várjon.

- Ez igaz, de akkor is aggódom érte.

- Tudom. Megyek, megpróbálok beszélni vele.

- Rendben.

- Te pedig… nos… nem tudom, mit mondjak. Ha bármi van, értesíts, és… azért igyekezz nyugodt lenni.

- Persze, mindenképp. Te is vigyázz magadra!

A nap hátralévő része még lassabban telt, mint szokott. Nem egészen ilyennek képzeltem az új életemet. Sokkal jobb volt, mint régebben, de ennyi izgalomra és aggodalomra nem számítottam. Bár ez azt jelentette, hogy élek, mégis… nem akartam ezt érezni. Sejthettem volna, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint én azt gondoltam.

Mikor hazaértem, telefonáltam egyet. Kyungheeval nem tudtam beszélni, csak az anyukájával, mert ő éppen aludt, aminek örültem, hisz nem sokat pihent az elmúlt két napban. Nagyi igyekezett a kedvemben járni és valahogyan felvidítani, de sajnos ez nem volt az a helyzet, amit meg tudott volna oldani. Értékeltem a kedvességét és a segítségét, és sajnáltam, hogy nem tud mit tenni, és hogy ennyire aggódik értem. Igyekeztem mosolyogni és valahogy jobb kedvet erőltetni magamra, de rettenetesen magam alatt voltam és ezt sosem tudtam elrejteni.

Ma éjjel sem tudtam álomra hajtani a fejem. Még mindig kattogott az agyam és képtelen voltam lecsillapítani a gondolataimat. Fáradt voltam és álmos, nyűgös és kialvatlan, de nem jött álom a szememre. Kint ültem a hátsó teraszon és hallgattam a természetet. Csend volt, csak a szél fújt halkan, és néhány tücsök ciripelt a távolban. Minden mozdulatlan volt. Nemrég még ez a csönd nyugtalanított és ijesztőnek tűnt, mostanra már megszoktam és nem éreztem semmi vészjóslót benne.

Az égre meredtem, az apró csillagokat bámultam, és azt kívántam, bárcsak előkerülne épségben Chanyeol. Jobban kívántam, mint egy boldogabb életet néhány héttel ezelőtt. Ezekben a percekben még azt is bevállaltam volna, hogy visszaköltözöm Szöulba és újra abban a nyomorúságban élek, ha ezzel Chanyeolt visszakapjuk. Bármit megtettem volna most ezért, de persze az élet nem ilyen egyszerű.

Hosszú percek teltek, mikor végül úgy döntöttem, már kellően átfagytak a végtagjaim és ideje lenne inkább a szobám ablakából kémlelni az udvarunkat. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor halk motoszkálást hallottam magam mögül. Mikor megfordultam, minden ismét csendes volt. Egy merő pillanatig bámultam a sötétséget, majd visszafordultam és beléptem a lakásba. Épp becsuktam volna, amikor a kert végében egy fekete árnyat láttam mozogni. Noha sötét volt odakint és jóformán észrevehetetlen volt az az árnyék, de az elmúlt két napban olyan alaposan feltérképeztem a kertünket és annyi ideig bámultam, hogy nem tudtam elsiklani felette.

 Volt egy kis fészer a kert legvégében, ahol a kerti szerszámokat és mindenféle kertészeti dolgot tároltunk. Amellett pillantottam meg egy nagyobb kupac feketeséget, ami nem volt eddig ott. Remegni kezdett a szívem az izgalomtól, és a félelemtől. Be akartam futni a lakásba, becsukni az ajtót, szólni Nagyinak, hogy valami nem stimmel, majd felrohanni az emeletre, és a takaróm alá kuporodni, de meg sem moccantam.

A kezembe kaptam egy üres virágcserepet, mely az ablakban volt és lassú léptekkel indultam meg az ijesztő sötétség felé. Fel se fogtam, mit művelek, még zseblámpát sem vittem magammal, pedig egyáltalán nem láttam jól a sötétben. Ahogy egyre közelebb értem, egyre nagyobbnak láttam azt a kupacot, és amit eleinte egy macska-nagyságúnak véltem, most már inkább egy nagyobb testű kutyára hasonlított. Úgy tűnt, mintha közeledne felém, de valójában csak egy helyben mocorgott.

Néhány méterre lehettem, amikor az a valami észrevette, hogy közeledem felé. Abbahagyta a mozgolódást, majd ekkor két világító szempár villant rám. Megtorpantam, és a földbe gyökerezett a lábam. Ijedtemben felé hajítottam a virágcserepet, ami természetesen nem találta el. Az a valami furcsa hangot adott ki, én pedig sikítani szerettem volna, de képtelen voltam rá.

Hátraléptem egyet, hogy futásnak eredhessek, de a sötét árny hirtelen rám vetette magát, egyik kezével átölelve derekamat szorította le kezeimet, míg másik kezével eltakarta a számat, és egy erőteljes mozdulattal belökött a fészerbe.

- Ne merj sikítani, mert esküszöm, hogy megöllek!

18. rész

~ 18. rész~

Először fel sem fogtam, mit mondott Suho és Kyungsoo. Ők egymásra vigyorogtak reményteljesen, én pedig csak pislogtam rájuk. Krisszel találkozott a tekintetem, akinek a szemében az öt év alatt most először láttam megcsillanni valami ismeretlen fényt. Talán a remény egy apró szikrája volt. Luhan, mint mindig, most is teljesen értetlenül kapkodta a fejét négyünk között és az egészből semmit sem értett. Vagyis értette, amit mondtak, csak a reakciónkat nem tudta mire vélni.

- Szóval azt mondjátok, hogy Baekhyun megszökött? Mégis hogyan? – kérdeztem teljesen értetlenül.

- Nem tudom. Állítólag csak átugrott a kerítéseken és már el is tűnt a közeli erdőben. Hiába lövöldöztek rá, sikeresen kikerülte a golyókat. Bár lehet, néhány találatot ért, de nem olyan súlyosan, hogy meghaljon és feladja. Lehet, hogy csak szimplán szerencséje volt, de akkor is kijutott – bokszolt bele Suho barátja vállába.

- Kizárt, hogy túlélje! – tiltakoztam azonnal – Talán sikerült neki, de holt biztos, hogy néhány óra múlva már halott lesz. Utána mennek, és addig keresik, amíg meg nem találják. Azok alapján, amit hallottam, egy hatalmas erdő terül el körülöttünk. Esélytelen, hogy a rengetegben túlélje. Azt se tudja, merre menjen.

- Ahogy az itt dolgozó emberek sem. Talán nem tudja, merre kell mennie, de lehet, hogy pont ez lesz az, ami megmenti. Hatalmas az erdő, ki tudja, merre van a vége. Baekhyun hosszú idő után először van kint, de ne felejtsétek el, hogy farkas. Vannak ösztönei. Egy erdőben könnyen megtalálhatja a helyes utat és eljuthat oda, ahová akar – felelte Kyungsoo lelkesedve.

- Nem mondasz hülyeséget – helyeseltem végül, bár esélyt akkor sem láttam a helyzetben. – Kijutott és sikerül elmenekülnie. És? Hová megy? A családjához? A barátaihoz? Három év után csak úgy beállít, és azt mondja, visszatért? Elmeséli, hol volt és mi ő? Ki hinne neki? Azt hinnék, megőrült. Bizonyíték kellene. Változzon át farkassá? Ha megteszi, a családja megijed, és talán kivégeztetik vagy bezárják egy börtönbe valahová a föld alá. Az emberek sosem hallottak még farkasokról, sosem látták még őket, rajtunk csak kísérleteznek. Ha kiderül, mi ő, nem fog jól kijönni belőle. Nem mehet haza Baekhyun, ahogy egyikőnk se. Kijutott, de mihez kezd magával? És különben is… addig nem nyugszanak meg az itteniek, amíg meg nem találják, és ki nem nyírják. Sosem fog tudni végleg elmenekülni és megszabadulni, mert minden nap rettegésben fog élni.

Suho és Kyungsoo nem mondtak semmit, csak összenéztek, majd vállat rántottak.

- Te tudod, haver. Ez a te véleményed. Mondom, a lényeg, hogy kijutott. Bármi lesz is vele, van esélyünk nekünk is a szabadulásra – Suho mélyen a szemembe nézett, majd felállt az asztaltól, intett egyet és elvegyült a tömegben.

- Ugye, tudod, Kyungsoo, hogy Baekhyun szökése ránk csak rossz hatással lesz? Ugye tudod, ha legközelebb szökni próbáltok, még kevesebb lesz az esély? Még több fegyveres, még több ellenőrzés, még több bilincs, még több fal… semmi esély. – a nagy zsivajban a hangom igen komoly és határozott volt. Kyungsoo arcvonásai egy pillanatra megkeményedtek és láttam tekintetében, hogy tisztában van ezzel. Ám a mai nap nem akart ezekre gondolni. Örült, hogy cellatársa megtette ezt a lépést, így mosolyt erőltetett az arcára és úgy válaszolt.

- Nem érdekel, Tao. Baekhyunnak sikerült és egy nap nekünk is fog – azzal ő is elköszönt, és távozott köreinkből.

Kris hosszú pillanatig nézte az alacsony fiú alakját, majd nagyot sóhajtott, és levetette magát a székre, ahol az előbb még Suho ült. Luhan nem szólt semmit, csak körbe-körbenézett. Új volt ez a hely számára, most először járt itt, most először látta a többi farkast és képtelen volt betelni a látvánnyal.

- Idióták – morogta az orra alatt Kris – Fogalmuk sincs, mibe mentek bele.

Egyetértően bólogattam. Bevallom, valamilyen szinten én is örültem, hogy annak a kis nyápicnak sikerült megszöknie, és tényleg nagy mázlija lehetett, hisz pont belőle nem néztem volna ki. De tudtam, hogy nem viszi sokra odakint, és hogy innentől kezdve nekünk is csak rosszabb sorsunk lesz. Ha nem is azért, mert minket okolnak, hanem azért, mert dühösek magukra. Dühösek, mert hibáztak, mert nem figyeltek eléggé, és ha netalántán napvilágot lát, hogy mi folyik itt, lőttek az egész kísérletezésnek, bármire is ment ki ez az egész.

A tömeg ekkor hirtelen elcsendesedett és a legtöbben hátrébb húzódtak a bejárati ajtótól. Összeráncoltam homlokom, és felálltam az asztaltól, hogy a tömegen át láthassam, mi váltotta ki ezt az okot.

Az ajtóban egy idősödő nő állt, alacsony volt, aranybarna hajú és szemüveget viselt. Nem tippeltem negyvennél többnek, de miután megszólalt, akár hetven is lehetett volna. Hangja rekedt volt, és nagyon mély, biztos a sok dohányzástól lett ilyen; egy doboz cigaretta most is kikandikált farmerja zsebéből.

- Nos, bizonyára értesültetek arról, hogy az egyik társatoknak a hajnalban sikerült megszöknie. Most biztosan örültök, hogy így alakult és talán újabb remény csillant meg számotokra, de mielőtt még beleélnétek magatokat, figyelmeztetnélek benneteket! – hangja igen ijesztőnek hatott ebben a kísérteties csendben, még ha a külseje az ellenkezőjét sugározta. – Nem az a célunk, hogy megöljünk benneteket! Akik szökni próbálnak, azokat eddig mindig lelőttük, mert nem kockáztathattunk. De most új szabály lép életbe! – tartott egy pillanatnyi szünetet, hogy mindenki biztosan figyeljen, és hogyha lehet, még inkább ránk hozza a frászt – Ezentúl ha valaki szökni próbál, nem végzünk vele. Életben hagyunk titeket és még kegyetlenebb módszereket alkalmazunk rajtatok. Talán levágjuk az egyik kezeteket, vagy a lábatokat, akár a szemeteket is kitéphetjük, de talán megkeressük a családotokat, és megöljük őket. Ha kell, a szemetek láttára. A ti érdeketekben mondom, ne próbáljatok meg megszökni! Nincs esélyetek, ti ide tartoztok és nem menekülhettek. Soha!

Elégedetten húzta ki magát, és mérte végig a tömeget. Sokunk arcára kiült a döbbenet és a rémület, ami ennek a nőnek mindent megért. Sokszor láttam őt az elmúlt évek alatt, de csak fél-fél pillanatokra; ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel merészkedett hozzánk és beszélt velünk. Most már biztos voltam abban, hogy ő ennek a kócerájnak a vezetője. Ő alkotta meg az egészet, ő találta ki mindezt, ő volt az, aki kísérletezni kezdett velünk. Kedvem lett volna elé ugrani és kitépni a szívét, de ha csak megmozdulok, biztosan lepuffantanak.

Mélyen a szemeibe néztem. Minden egyes vonását alaposan végigmértem, és mélyen az emlékezetembe véstem. Tudni akartam, ki teszi ezt, és hogy egy nap végezhessek vele. Várjunk csak? Mikre is gondolok én? Megölni? Mégis hogyan? Mi a fenének jutnak nekem ilyenek az eszembe?

Megráztam a fejem, és Luhanra pillantottam, majd újra vissza erre a nőre.

Elmosolyodott, majd hátat fordított és elsétált. Becsukták az ajtót, a teremben pedig ismét úrrá lett a nyüzsgés és a moraj.

- Részvétem, Baekhyun, nem lennék a helyedben – hallottam meg magam mellett Kris hangját.

Igaza volt. A mi helyzetünkben rosszabb az életben maradás. A halál megváltás, amit megtagadtak tőlünk. Ha Baekhyunt megtalálják, visszahozzák és kegyetlenül megkínozzák.

- Csak adja az ég, hogy valamilyen módon sikerüljön elrejtőznie – suttogtam magam elé, és életemben először keresztet vetettem.

*

Néhány órával később ismét a cellánkban csücsültünk. Délután lehetett már, Kris épp a hátán feküdt és a plafont elemezgette szokása szerint, Luhan az ujjaival dobolt felhúzott térdein és az ajtót bámulta, én pedig a szemközti falra meredtem, és egyre inkább Baekhyunon jártak a gondolataim.

Sikerült megszöknie. Sosem mondtam volna őt egy erős alkatnak, mégis sikerült kijutnia. Hogyan? Szimplán csak mázlija lett volna? Elvégre többen is meg akartak szökni, lehet, folyton takarásban volt, és nem tudták eltalálni. De mégis… sikerült átjutnia a falakon is, amiknek a tetején szögesdrót volt, valószínűleg árammal megtöltve. És vajon a vastag betonfalon túl volt még valami, vagy csak az erdő? Biztosan véletlen volt, vagy direkt hagyták meglógni? Bármi is volt az igazság, most már nem volt köztünk és mélyen reméltem, hogy túl is fogja élni és nem kapják el.

Sosem reménykedtem, de azokban a percekben, amikor rá gondoltam, valami megmozdult bennem. Talán tud segítséget szerezni… talán valahogy ránk bukkannak és kiszabadítanak minket… Talán hamarosan anélkül kijutunk, hogy próbálkoznunk kellene… Talán…

De ha sikerül is, mi lesz velünk? Farkasok vagyunk, veszedelmesek. Az emberek lehet minket is elpusztítanak, vagy ha életben is hagynak, akkor is másként fognak ránk nézni. Ráadásul ott volt az is, hogy mégis mihez kezdünk? Nincs kihez visszamenni, új életet pedig igen nehéz kezdeni. És ez a gondolat elég ijesztő volt.

Nem gondoltam sosem a szabadságra, de hosszú idő után most először hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim.

- Szerintetek… legközelebb nekünk is meg kéne próbálnunk szökni? – a néma csendet Luhan vékony, halk, de mégis földöntúli hangja törte meg. Rá néztem, de ő még mindig az ajtót bámulta, elmélyedve. Kris, akit mindig jobban érdekelt a plafon és csak a legvégső esetben kapcsolódott be a beszélgetésekbe, most egyből Luhanra tekintett. – Tudom, hogy hülyeségnek vélitek, és nem kéne ezen agyalnom, és tudom, nem vár minket odakint semmi, de akkor is. Baekhyunnak vagy kinek sikerült. Talán… amit Xiumin mondott, hogy ha összefognánk, akkor kijuthatnánk egy páran. Kockázatos, és semmi esélye, de komolyan nem bírom ezt. Ha nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk mi fog történni. Így is úgy is meghalunk, nem? Vagyis… minket nem lőnek le, és most azt mondták, mást sem. Igaz, megkínoznak, ami rosszabb a halálnál, de ha nincs veszítenivalónk, miért kéne kivárnunk, hogy mi lesz velünk? Mert bevallom őszintén, engem nem érdekel – elhallgatott, de mi nem feleltünk semmit. Krissel összenéztünk, de fogalmunk sem volt, mit reagáljunk.

Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor mindketten elbizonytalanodtunk.

- Itt rohadjunk meg vagy megpróbálunk küzdeni a szabadságért? – folytatta egyszer csak, majd barna szemeivel először engem, majd Krist mérte végig. – Tudom, hogy nektek már aligha van odakint valamitek, talán nem fognak elfogadni az emberek és szörnyetegnek fognak vélni, de… biztos van a világon egy hely, ahol új életet kezdhetnénk. Ha megtanuljuk kezelni a bennünk élő szörnyeteget, akkor nem lehet bajunk.

- Luhan… - szóltam közbe, de ő felemelte a hangját.

- Oké, bocsánat, nem folytatom, nem gondolok ilyenekre. Tudom, nem szabad reménykedni, csak eljátszottam a gondolattal. Bocsánat. Igyekszem a szabályokhoz tartani magam – kért elnézést, megrázta a fejét, majd elfeküdt a földön, és ő is a plafont kezdte el nézni.

Krissel újból egymásra pillantottunk, és tudtam, mire gondol. Tekintetem ezután a szőke hajú fiúra szegeztem, és alaposan végigmértem. Olyan fiatal volt még, és ő még nem volt itt olyan régóta, hogy ne legyen hová visszamennie. Talán nekünk már senkink sem maradt, de neki… neki talán még igen. Ártatlan volt és gyűlöltem azt nézni, hogy ő szenved.

- Nem mondtál hülyeséget, Luhan – suttogtam percekkel később, de valószínűleg ő ezt már nem hallotta.

Aznap este, mikor megkaptuk a vacsoránkat, széttúrtam az ételt és kiszedtem belőle a bogyókat, amikkel állítólag tömtek minket. Nagyon apró, fehér pirulák voltak, de sikerült a nagy részét eltávolítani, összemorzsolni és a szoba apróbb lyukaiba elrejteni.

Kris és Luhan értetlenül néztek rám, végül szó nélkül követték példámat. Nem kellettek szavak, anélkül is tudtuk, miért csináljuk ezt.

17. rész

~ 17. rész~

Kyunghee zokogása lassan elnémult. Hosszú percekig a fülemhez tartottam a telefont, de barátnőm hangját nem hallottam. Teljesen ledöbbentett a hír, ugyanakkor meg is rémültem. Gondolataim egyből életre keltek, és nem tudtam megállítani őket. Hol van Chanyeol? Hogyan tűnt el? Miért tűnt el? Elrabolták, vagy megszökött? Esetleg valahol balesetet szenvedett? Ki tett volna vele ilyet? Mi oka lett volna elmenekülnie?

Túl sok kérdés zúdult egyszerre a nyakamba. Nem értettem ezt az egész helyzetet. Nem ilyennek ismertem Chanyeolt. Ő egy nagyon kedves fiú volt, kitartó és boldog. Tervei, céljai voltak az életben, csodás barátnőt tudhatott maga mellett, akit egy napon feleségül vett volna, itt volt a családja és két húga is. Mi oka lett volna elmennie? Kinek volt vele baja?

Mibe keveredhetett?

- Kyunghee… merre vagy most? – ráztam meg fejem, és tértem vissza a valóságba.

- Én… még otthon, de hamarosan átmegyek Chanyeol szüleihez. Értesítették a rendőrséget, és szerintem ki fognak engem is hallgatni.

- Rendben, akkor itt találkozunk! – mondtam, majd letettem a telefont.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és próbáltam nyugodt maradni. Nem ismertem Chanyeolt, de aggódtam érte, és szerettem volna mielőbb megtalálni és rájönni, mi történt vele. Tenni akartam valamit, de fogalmam sem volt, hol és mit kéne kezdenem.

Elmélkedésemet egy sziréna hangja zavarta meg. Felpattantam az ágyamról és elhúzva a függönyt, kinéztem az ablakon. A rendőrség érkezett meg. Chanyeol szülei már a kapuban álltak. Jobbnak láttam, ha én is lemegyek.

Magamra kaptam egy vastagabb pulcsit, belebújtam a cipőmbe és lerohantam a lépcsőn.

- Oh, Nagyi! – kiáltottam, miközben gyorsan megkapaszkodtam a korlátban. A nagy lendülettől észre sem vettem, hogy ott van a lépcső alján, így majdnem elsodortam.

- Mi történt? Miért van itt a rendőrség? Minden rendben? – nézett rám aggódva.

Nem tudtam hirtelen, mit kéne mondanom. Hazudjak, hogy csak egy kis félreértés vagy mondjam el, amit tudok? Szerettem őt, és nem akartam, hogy idegeskedjen miattam, ugyanakkor ez egy kisváros volt, a hírek pedig gyorsan terjedtek. És ki tudja, miért tűnt el Chanyeol. Ha elrabolták, tudnia kellett róla, és figyelmeztetnem, hogy vigyázzon magára.

- Csak… nem tudjuk, hová lett Chanyeol – feleltem végül. Kerültem a tekintetét, valamiért nem tudtam a szemeibe nézni. Ahogy kimondtam a szavakat, csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire félek.

- Eltűnt? De hisz… mi oka lett volna rá? – kérdezte értetlenül, de én is csak egy vállrándítással feleltem.

- Nem tudom, Nagyi. De most ki kell mennem, beszélni akarok a rendőrséggel és Kyunghee is itt lesz hamarosan. Te… addig…

- Én főzök egy teát és beszélgetek Chanyeol szüleivel. Azt hiszem, rájuk férne ebben a helyzetben.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, már meg is fordult és besietett a konyhába.

Kellemes meleg volt az udvaron, amint kitettem a lábam, de mégis éreztem valami furcsát a levegőben. Valami szokatlant. Valami… sötétet. Nem tudtam, hogy azért, mert tényleg volt valami, vagy csak az ijedelem váltotta ki belőlem, mindenesetre nem akartam sokáig kint tartózkodni a szabad ég alatt.

Két rendőrautó állt a szomszéd ház előtt. A szirénákat szerencsére már kikapcsolták, de az utcában lakók a lakásaik kapujába tömörültek és onnan figyelték az eseményeket. Három egyenruhás szállt ki; egy a szülőket kezdte el kihallgatni, a másik kettő pedig az udvart és a lakást térképezte fel, nyomok után kutatva.

Nem tudtam, mit csináljak, de jobbnak láttam, ha én is elmondom azt, amit a tudok, ami egyenlő volt a semmivel. Ennél többet nem tudtam tenni. Persze én is körbejárhattak volna a környéket, de a megérzéseim azt súgták, Chanyeol nincs a városban. Bármi is történt vele, ő már régen nincs itt.

- Hölgyem! – fordult felém a rendőr, miután Chanyeol szülei visszamentek a lakásukba és segítettek a másik két nyomozónak. – Az eltűnt nem mesélt semmi olyat, amiről arra következtethetett, hogy elrabolták? Ellenségekről, régi barátokról, esetleg féltékeny exbarátnőről? Bármiről, amin el lehetne indulni?

- Nem, semmi ilyesmiről. Mondtam, nem olyan régóta ismerem még, nem kerültek szóba ilyenek. Talán a barátnője, Kyunghee többet tud mesélni róla.

- Kyunghee? Őt merre találjuk?

- Nem messze lakik innen, de azt mondta, idejön. Szerintem bármelyik percben itt lehet.

Ahogy ezt kimondtam, egy újabb autó állt meg, ezúttal a mi lakásunk előtt. Kyunghee szinte ki is pattant és lélekszakadva rohant hozzánk. Egyből a nyakamba vetette magát, és sírni kezdett. Próbáltam megnyugtatni, de mindhiába. Amíg nem tudunk semmi biztosat, addig nem lesz nyugalom.

A rendőrök Kyungheet is kihallgatták, de ő sem tudott olyat mondani, amin el lehetett volna indulni. Hiába nézték át Chanyeol szobáját, a személyes dolgait, még a számítógépét is feltörték, de semmit nem találtak. Semmi oka nem volt elmenni, és senkiről nem tudtunk, akinek oka lett volna őt bántani.

De mégis… akkor mi történt vele?

Elmúlt éjfél is, mire az utca ismét csendes lett. A rendőrök még tettek néhány kört a városban, de azt mondták, este nem érdemes keresni, holnap viszont újult erővel vágnak bele és mindenkit kikérdeznek, aki ismerte Chanyeolt. Nagyi átment Chanyeol szüleihez beszélgetni, hogyha nem is tud segíteni, de legalább lélekben támogassa őket. Kyunghee pedig képtelen volt hazamenni. Felajánlottam neki, hogy ma este nálam aludhat, így miután a szülei hazamentek, mi is felmentünk az emeletre.

Az ágyamban feküdt és zokogott, amikor fürdés után beléptem a szobámba. Telefonját kezében szorongatta, és megállás nélkül hívogatta barátját, hátha egyszer csak felveszi.

Felsóhajtottam, és odaültem mellé. Megfogtam a kezét, majd megsimogattam a karját. Fogalmam sem volt, hogyan kell valakit megnyugtatni, még sosem sírt senki a vállamon, számomra ez új érzés volt. Féltem, hogy megbántom és rosszul kezelem, hogy valamit hibázok, így nem mertem szólni.

- Nem veszi fel… Minseo… nem veszi fel – zokogta, és arcát a párnába fúrva hangosan felsírt.

Szerettem volna én is könnyeket ejteni, de erősnek kellett maradnom. Kedveltem Chanyeolt, és rettenetesen éreztem magam, és még sosem aggódtam senkiért, de Kyunghee miatt nem engedhettem szabadjára érzéseimet.

Odabújtam mellé és hátratűrtem a haját az arcából. Vörösre sírt szemekkel nézett rám. Arca nyúzott volt és eltorzult a fájdalomtól. A szívem majd megszakadt, de így is magamra erőltettem egy mosolyt.

- Ne aggódj, minden rendben lesz vele. Elő fog kerülni! – próbáltam reményt csempészni belé, és úgy látszott, ez valamelyest megnyugtatja. Pedig hazudtam neki. Én se hittem ebben, nem is akartam ezeket kiejteni, de képtelen voltam mást mondani.

- Ígéred? – hangja remegett, de már csak szipogott.

- Ígérem. Ha más nem, majd én előkerítem azt az idiótát és akkor majd megkapja a magáét! – adtam egy puszit arcára, Kyunghee pedig végre megeresztett egy mosolyt.

Aztán néhány perccel később már magamhoz szorítottam, és hagytam, hadd sírjon. Újra és újra. Hosszú perceken keresztül, egészen addig, míg el nem aludt.

Hajnali három volt, amikor felkeltem mellőle és magára hagytam. Fáradt voltam és én is szerettem volna aludni, de egyszerűen nem tudtam. Megállás nélkül járt az agyam, és nem tudtam, hogyan segíthetnék.

Magamra kaptam egy vékonyka kabátot, és kiültem a hátsó teraszon lévő hintára. Ott aztán nem fogtam vissza magam, és arcomat tenyereimbe temetve, én is sírni kezdtem. Halkan zokogtam, hogy ne hallja meg senki, de a néma és fagyos csendben mindez fülsiketítő volt. Testem rázkódott, ahogy igyekeztem elfojtani fájdalmamat. Arcomat marta a sok könnycsepp, és számomra ez is szokatlan érzés volt. Rengetegszer sírtam már, de most először azért, mert valaki hiányzott. Nem, nem volt jó érzés, és sosem akartam megtapasztalni, hogy ez milyen, mégis, ez azt mutatta, vannak érzéseim és élek.

- Jaj, kicsim! – Nagyi hangja tört utat a levegőben, majd két karja körbefonta testemet. Hosszú ideig ölelt csöndesen, pont úgy, ahogy nemrég én Kyungheet.

- Nem akartalak felébreszteni, ne haragudj… - suttogtam két szipogás között. Elengedtem, majd kabátom ujjával gyorsan letöröltem arcomról a könnyeket. Nem akartam, hogy ilyen keserves állapotban lásson, de már nem tehettem semmit. Rajta is látszott, hogy megviselte a helyzet, de talán jobban aggasztotta az én állapotom.

- Semmi baj, drágám, amúgy se tudtam aludni. – helyet foglalt mellettem, majd két kezemet kezébe vette és úgy nézett rám. – Tudom, hogy nehéz ez, aranyom, de minden megoldódik. Elő fog kerülni Chanyeol és minden helyrejön.

- Nagyon félek, Nagyi. Mégis mi történhetett vele? Ki akarta bántani? Mert biztosan nem magától lépett le.

- Nem tudom, kicsim, nem tudom, de nem lesz baja. Épségben megtalálja majd a rendőrség, ebben biztos vagyok.

- Nagyon remélem, hogy igazad lesz.

- Na, gyere ide, ne sírj! Minden megoldódik – Nagyi újból magához húzott, majd hatalmas puszikat nyomott a fejemre.

Még ültünk ott egy darabig, végül ő visszament a lakásba. Én még sokáig ott ültem, és hallgattam a néma csendet. Felhúztam térdeimet, kezeimmel átöleltem lábaimat és csak bámultam a kertünkbe, melyet sötétség borította. Koromfekete volt, semmi sem mozdult. A szél óvatosan borzolta össze a fák lombkoronáját, a Hold fakultan világított, a csillagok pedig haloványan pislákoltak odafent. Minden olyan nyugodt volt, mégis kísérteties. A lelkemben nem éreztem úgy, hogy minden rendben lesz. Féltem, és tehetetlen voltam, és ez teljesen megőrjített.

Csak bámultam előre és vártam a csodát. Vártam, hogy valami történjen, hogy felébredjek ebből az álomból, hogy kiderüljön, ez csak egy áprilisi tréfa, de semmi sem változott. Minden ugyanolyan maradt.

A csoda nem érkezett meg.