45. rész

~ 45. rész~

Chennel már kora reggel elhagytuk a kempinget, és elmentünk az egyetemre. Sehun nem tartott velünk, és mivel mindkettőnknek volt egy vizsgája, így neki kellett maradnia.

Egyikőnk sem szólt az iskolába felé menet, amíg a buszon utaztunk. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk, és az elmúlt napok eseményeit játszottuk le magunkban, újra és újra. Kicsit féltem ettől a vizsgámtól, főleg mert nem igazán készültem rá, és aggódtam, hogy vajon mi fog történni, amíg távol vagyunk. Reméltem, hogy minden rendben lesz, és senkinek nem jut eszébe őrültséget tenni.

Úgy terveztem, hogy a számonkérés után elmegyek Nagyihoz a kórházba, majd onnan hazaugrok, elvégre is még sosem hagytam egy napra se üresen a házat. Hiába volt ez vidék, féltem, hogy be fognak törni. Ráadásul Kyungheet is szerettem volna meglátogatni, vagy legalább beszélni vele telefonon. Azonban a tervem nem éppen úgy alakult, amikor Tao betoppant a kórterembe és közölte velem, hogy ő is farkas, és ő lopta el a gyógyszereket.

Miközben az autóban ültünk, és visszafelé tartottunk a kempinghez, Taoval jót beszélgettünk. Bár nehezen elegyedtünk szóba, a végén mégis úgy társalogtunk, mintha évek óta ismertük volna egymást. Számomra még most is furcsa volt, hogy vad idegenekkel ilyen hamar képes voltam fesztelenül beszélgetést folytatni. De talán ennek az volt az oka, hogy valahol legbelül nem is voltunk olyan ismeretlenek, elvégre is… mindannyian magányosnak éreztük magunkat, és féltünk.

Miután megérkeztünk, Tao szinte kipattant a kocsiból, és megkereste Sehunt a gyógyszerekkel. Én pedig ott maradtam egyes-egyedül az udvaron. Örültem, hogy most nincs itt senki, így nem kellett aggódnom azon, hogyha erre jönnek megint a rendőrök, akkor bajba keveredünk.

A tűz ezúttal nem égett, csak a szürke hamu maradt utána. Zsebre dugtam kezeimet, és leültem az egyik székre, miközben elmerengtem. Fellélegeztem, mert voltak túlélők és egyelőre jól voltak, de a neheze még csak ezután jön. Vissza kell ezeket a farkasokat illeszteni a társadalomba, segíteni kell nekik beilleszkedni, munkahelyet találni, elfeledni a régi életüket, és az erejüket megtanítani kordában tartani. Ki lesz erre képes és hogyan tesszük meg mindezt rövid idő alatt és úgy, hogy se nekem, se senkinek nincs ebben tapasztalata? Szerettem volna egy percre is megkönnyebbülni, de ezek a gondolatok egyáltalán nem hagytak nyugodni.

- Engem már nem is üdvözölsz? – egy ismerős hang rángatott vissza a valóságba. A hang irányába kaptam a fejem, és alig akartam hinni a szememnek.

- Chanyeol? – kérdeztem meglepődve, majd mikor realizáltam, hogy tényleg ő van ott, teljes életnagyságban, felugrottam és a nevét kiabálva a nyakába ugrottam – Chanyeol! Úristen! Itt vagy!

Ahogy megöleltem, és ő is magához húzott, kicsordultak a könnyeim és sírni kezdtem. Jól esett kiengedni magamból a feszültséget, és úgy éreztem, ettől kicsit jobban leszek. Chanyeolt ölelni és tudni, hogy rendben van, olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna valamit az életembe. A szívem majd belesajdult a fájdalomba, de ez akkor egy édes fájdalom volt. Túlcsordult boldogsággal, és éreztem, ahogy egész testemet elönti ez a furcsa bizsergés. Nem akartam őt elengedni, mert attól féltem, ismét elveszítem, vagy, hogy kiderül, ez az egész nem is a valóság. Mégis, érezni a puszta lényét és látni őt, fantasztikus volt.  Azt hiszem, így érezhetett mindenki az elmúlt napokban.

Chanyeol a barátom volt, nagyon sokat köszönhettem neki, az első ember volt, akit közel engedtem magamhoz, és ezért különösen ragaszkodtam hozzá. Amikor eltűnt, nem igazán hittem abban, hogy újra látni fogom, épségben, emberként.

- Téged se sűrűn láttalak sírni – próbált magára mosolyt erőltetni, és megsimogatta a hajamat. – Örülök, hogy újra látlak.

- Hát még én! Azt hittem, sosem jössz vissza.

- Igen, én is ezt gondoltam.

Ismét leültem, ő pedig helyet foglalt mellettem, és nem szóltunk semmit. Hallgattuk a fák susogását, a hullámok morajlását a közelben, a csendet, a nyugalmat, ami körülvett minket, és amiről tudtuk, jó ideig nem is fogjuk visszakapni.

Néztem Chanyeol arcát, aki mereven bámulta a tűz helyét, amit percekkel ezelőtt még én tettem. Néztem őt, és nem tudtam, mire gondol. Más volt. Ugyanaz az arc, ugyanazok a csillogó szemek és barna, kócos haj, de valami mégis más volt. Valahogy… nem tűnt akkor már gyereknek, fiatal felnőttnek. Úgy éreztem, mintha éveket öregedett volna, és ez megijesztett.

- Más ember lettem, Minseo – törte meg a csendet végül, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Mármint… ugyanolyan vicces vagyok és segítőkész, mint eddig, ugyanazok a céljaim és mindent folytatni szeretnék, amit elkezdtem, de a világról alkotott képem megváltozott. Láttam dolgokat odabent… embereket meghalni, elvérezni… megölték őket, mintha tárgyak lennének, mintha nem érnének semmit. Láttam ezeket a farkasokat, akik ugyanolyanok, mint én, akik akaratuk ellenére kerültek ide… és nem tudom megérteni, hogyan. Miért? Miért nem segítettek rajtuk, mit ártottak ők? Ott voltam velük közel egy hónapot, el kellett viselnem azt a bezártságot és magányt, a ridegséget és a reményveszettséget, és nem tudom megérteni, hogyan bírták ott ki ilyen sokáig. Miért akarnak visszajönni az emberek közé? Miért nem gyűlölik őket? Nekem… ez túl sok volt.

- Megértem, Chanyeol, ez nem lehetett könnyű neked – megsimogattam a hátát, és éreztem, hogy egy kicsit fellélegzik. – De sajnos nem tudok a kérdéseidre választ adni, pedig szeretnék. Legalábbis arra nem, hogy miért történt mindez. Azt viszont tudom, hogy azért nem adják fel, mert ők is pontosan annyira szeretnék megérteni a világot, mint te. És azért nem tudják gyűlölni az embereket, mert ők nem tehetnek erről. Mert akárki lehetett volna áldozat. Mert mindenki éli a saját életét, és fogalmuk sincs arról, mi zajlik a valóságban. Senki sem tudott erről, te sem, én sem, amíg mindez meg nem történt. Talán azért nem törnek össze, mert ők már olyan fájdalmakat megtapasztaltak, amiket a legtöbben nem, és nem akarják, hogy ez az egész még egyszer megtörténjen másokkal is. Nem az emberiséget kell emiatt okolni, hanem azokat, akik mindezt megtették.

- De mégis kik? Kik voltak azok? Tudni akarom. Bármennyire is hangzik ez rémisztően, de ha elém kerülnének a tettesek, mindenkit, egytől egyik megölnék. Kitépném a szívüket, miután jól megkínoztam őket, ahogy odabent tették velük. Annyi vér tapad a kezükhöz, annyi halál szárad a lelkeiken és meg fogják ezt úszni. És ez mérhetetlenül feldühít.

- Tudom, Chanyeol, tudom, és nem ítéllek el, mert így kell most érezned. Nem várja el senki, hogy szemet hunyj felettük, de azért remélem, hogy nem akarsz bosszút állni. Utána saját magad is gyűlölnéd, amiért olyanná váltál, mint ők.

- Tudom. És tudod… kicsit félek. Igaz, én nem lettem farkas, és fogalmam sincs, hogy miért nem tettek azzá, de ettől függetlenül félek visszamenni az emberek közé. Mégis hogyan nézzek majd rájuk? Eltűntem egy hónapra. Mégis mivel magyarázom meg, hogy hol voltam? Ezentúl hazudnom kell mindenről, soha nem mondhatom el, hol voltam, és mi történt, mert célponttá válok én is, és a szeretteim is.

- Erre is ki fogunk találni valamit, de… - mielőtt befejezhettem volna, amit akartam, a szavak ismét keserűen kezdtek el dőlni belőle.

- Tudod, mit szeretnék most nagyon? – kérdezte, én pedig kíváncsian vártam a válaszát. – Kyunghee mellett lenni. Meg akarom ölelni, és csókolni, és tudni akarom, hogy jól van. Bocsánatot akarok kérni tőle, amiért nem voltam mellette, amiért egyedül hagytam, és amiért ekkora fájdalmat kellett miattam átélnie. Rettenetesen szenvedhetett és én a legnehezebb időszakban nem voltam ott. Szeretem őt, és vele akarok lenni. De nem tudom, hogy visszamehetek-e hozzá. Nem lesz veszélyben? És meg fog tudni nekem bocsátani?

-  Chanyeol… Kyunghee pontosan ugyanezt gondolja rólad. Szeret téged, és vissza akar kapni, éppen ezért vissza kell menned, nem is… vissza fogsz menni hozzá. És meg fog neked bocsátani. Sosem haragudott rád, és nem te tehetsz róla, hogy ez történt.

- Jó, de mégis mit mondok neki? Hazudnom kell neki is, és tudom, hogy mindez az ő érdekében lesz, de… úgy érzem, hogy ez az egész mindvégig kísérteni fog engem. Hogy hiába akarom majd elfelejteni, nem lesz rá lehetőségem.

- Nézd. Szeretnék én is hazudni neked, de őszinte leszek hozzád: ez az egész örökre bennünk fog maradni. Ami történt… az a mi titkunk marad. Akik most ezen a helyen vannak, életünk végéig hallgatnunk kell róla. Más különben a szeretteinket veszélybe sodorjuk. Jobb, ha nem tudnak az igazságról, így védhetjük meg őket. És tudom, hogy nehéz hazudnod, és mindezek után kellemetlen lesz mások szemébe nézni, de hozzá fogsz szokni, és ez a titok egy idő után el fog homályosodni. Csak eleinte lesz nehéz, de ettől függetlenül lehetsz boldog és lehet teljes és normális életed. De arról, ami történt, nem szabad mesélned senkinek, mert akkor bajba kerülsz. Ezt jegyezd meg jól!

Chanyeol végül nem válaszolt. Legszívesebben mindannyian a nyilvánosságra hoztuk volna, hogy mi történt, hogy tudjon róla a világ, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy akik ezt tették, megfizessenek mindenért. Ezt akartuk mélyen, legbelül, mert úgy gondoltuk, ez elég bosszú lenne és így meg tudnánk óvni másokat. De mindezt nem tehettük. Ha megtesszük, elképzelhető, hogy nem hisznek nekünk, és mivel ők farkasok, sosem lenne ennek vége. El akarnák őket fogni, bezárnák őket, újból kísérleteznének rajtuk, vagy ha nem is, akkor is félne tőlük mindenki. Ha kiderülne az igazság… nem lehetne újból normális életük. Bár így se lesz teljesen, soha semmi nem lesz olyan, mint régen, de legalább a szeretteink biztonságban lesznek. És még ha ezt most nehéz is elfogadnunk, idővel bele fogunk törődni.

- Láttátok a híreket? – csatlakozott hozzánk Sehun, és leült mellénk. Fél perccel később Chen is megjelent, Krissel és Taoval az oldalán.

- Nem, nem láttuk. Miért, mi van benne? – kérdeztem.

- Elég nagy a felfordulás a tegnapi nap miatt. A kísérleti hely porrá égett. Az épületből nem sok minden maradt, csak néhány fal áll még – foglalt helyet Tao is. – Minden por és hamu.

- És túlélők? Holttestek?

- Semmi az ég-világon. Mindenki meghalt, és nem maradt belőlük semmi. Olyan szinten roncsolódtak a holtestek, hogy még beazonosítani sem lehet őket.

- Micsoda?

- Igen, ez elég szar ügy. Vagyis attól függ, honnan nézzük – Kai összedörzsölte kezeit, majd zsebre dugta őket és leült az egyik farönkre. – Így talán könnyebben vissza tudunk illeszkedni az életbe. Nem fognak keresni minket, mert azt hiszik, nincs túlélő. Ellenben az is biztos, hogy így soha sem fog kiderülni, mi történt és milyen célt szolgált eleinte az az épület. Ami nagy kár, mert ha esetleg azok között, akik üzemeltették az épületet, van túlélő… őket sem fogják keresni és talán… máshol újrakezdik.

- Ja, ez szívás. Arról nem beszélve, hogy elég jól megszerveztek mindent. Fel voltak erre készülve, hogy egyszer lebukhatnak, és ha ez bekövetkezik, akkor minden nyomot el kell pusztítaniuk, beleértve a saját életüket is. És tessék… most mind hallottak, elméletiekben. – fejtette ki a véleményét Baekhyun is.

- Ez hihetetlen – halottam meg magam mellett Chanyeol hangját, aki még most sem volt képes felfogni, hogy amiken keresztül ment, az nem csak egy rémálom volt.

- A rendőrség továbbra is folytatja a keresést és átkutatja a környéket, hátha túlélőkre akadnak, és természetesen, próbálnak rájönni, mi is volt ez az egész. Elég nagy a pánik, mindenhol erről van szó, az emberek pedig meg vannak rémülve. Vagy inkább csak elszörnyedtek. – szólt hozzá Chen is. – De még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez nekünk jó-e vagy sem, bár gondolom, erre lehetett számítani, hogy nagy visszhangja lesz.

- Az biztos. Mindenesetre mielőbb el kell tűnnünk a kempingből, mert ha itt ránk találnak…

- Jó, de mégis hová mehetnénk?

- Először is Chanyeolt kell hazajuttatni, az lesz a neheze – jelentettem ki, hosszas gondolkodás után.

- Miért?

- Mert ő nem lett farkas, és mert neki haza kell mennie a családjához. Ő még nincs benne ebben az egészben régóta, neki van esélye.

- De mégis hogyan mehetnék haza? Mégis mit mondok, hol voltam, mi lett velem?

- Emlékezetkiesés. Nem fogsz emlékezni semmire.

- És mégis hogyan?

- Két lehetőséged van – vette át a szót Tao. – Vagy nagyon gyorsan megtanulsz színészkedni, vagy pedig leütlek.

- Leütsz? Te eszednél vagy? – kérdezte döbbenten Chanyeol.

- Hidd el, odabent tanultam pár módszert, hogyan üsselek meg úgy, hogy elveszítsd az emlékeidet. Az már más kérdés, hogy kiesik-e ez az egy hónap vagy annál sokkal több minden. Én a helyedben a színészkedést választanám.

Egy rövid időre némaságba burkolództunk. Időközben szinte minden farkas odacsoportosult körénk, leszámítva hármukat, akik még mindig szenvedtek a sérüléseiktől. Most először éreztem azt, hogy nem vagyok feszült ennyi ember között. Ahogy ott ültünk a tábortűz körül, amit a sötétedés miatt ismét meggyújtottunk, egészen családiasnak tűnt. Bár vadidegenek voltunk a legtöbben egymás számára, és a bizalom sem volt meg mindenki irányába, mégis megható volt látni magunkat. Ott ültünk, mert a sorsunk egybefonódott, egy ilyen szerencsétlen helyzetben, és mert másra nem számíthattunk. Különcök voltunk, távol a valóságtól – vagy éppen pont mi tudtuk, milyen a valódi élet – és éppen ezért össze kellett tartanunk.

Chanyeol végül megtörte a csendet, jelezve, inkább eljátssza a szerepét.

- Nagyszerű! – csapta össze a kezeit Xiumin, akinek már semmi nyoma sem látszódott, hogy nemrégiben golyó lyukasztotta át a lábát.  – És mi a következő lépés?

 

44. rész

~ 44. rész~

Ismeretlen erdő mellett haladtam el. Tudtam, hogy jó messze, a fák között tegnap még ott állt a kísérleti hely, és ettől a hideg futkosott a hátamon. Most már bizonyára csak a romok maradtak, de a tudat így is hátborzongató volt. Hát, ha még arra gondoltam, hogy mennyi rendőr nyüzsöghet ott, és csak reméltem, hogy útközben senki sem fog megállítani. Noha nálam volt Sehun jogosítványa, nekem semmiféle iratom sem volt, ha pedig igazoltatnak… Nem csak én kerülök bajba, de valószínűleg Sehun is, és ezáltal a többiek is.

Hosszú percekkel később megérkeztem Dalseongba, amit a tábla is jól mutatott. Tegnap errefelé jöttünk, amikor a kempinghez tartottunk. Chen azt mondta, át kell mennem a városon, és majd ott jobbra kell fordulni. Jó, de mégis honnan tudjam, hogy mikor érek a város széléhez? Nem csak az volt a gond, hogy évek óta nem voltam a nyílt utcán és hogy az embertömegtől is elszoktam, de még sosem jártam délen. Szöulban laktam egész életemben, ez a környék pedig idegen volt számomra.

Kinyitottam a kesztyűtartót, és szerencsére találtam ott egy térképet. Félrehúzódtam, majd gyorsan áttanulmányoztam, merre is kell menni. Ha nem tévedek el, akkor körülbelül fél óra alatt ott lehetek.

Teljes erőmből szorítottam a kormányt, ahogy haladtam az úton. Nem volt forgalmas útszakasz, és mivel kora reggel volt, ezért még kevesebben voltak, mindenesetre így is féltem attól, hogy valakivel összekoccanok. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, hol a visszapillantó tükörbe néztem, hol az előttem lévő utat figyeltem, hol pedig a táblákat, amik mellett elhaladtam. Mikor kell lefordulnom? Hogyan kell indexelni? Még mindig a piros lámpánál kell megállni, ugye? Vajon túl gyorsan megyek, vagy lassan? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, miközben a kórház felé haladtam.

Végül a becsléseimnek megfelelően megérkeztem a kórházhoz. Megállítottam az autót, majd hosszú percekig ültem még a volán mögött. Most hogyan tovább? Bemegyek és aztán? Egyenesen megkeresem Chen apukájának irodáját, vagy a recepciót közelítsem meg? Ha csak úgy besétálok, akkor is megállítanak, nem? De mégis mit mondanék, kit keresek? Nem tudom, hogy hívják Chen apukáját. Muszáj kitalálnom egy fedő sztorit, ha nem akarok lebukni.

Az idő sürgetett, így kénytelen voltam kiszállni a kocsiból, és bemenni. Majd rögtönözök valamit, habár az agyam annyira le volt lassulva, hogy félő volt, semmi értelmes nem jut az eszembe.

Rohamos léptekkel közelítettem meg a bejáratot, majd amint megláttam a recepciót, odamentem. Egy kedves fiatal hölgy épp telefonon beszélt, így türelmesen vártam. Igyekeztem nem kimutatni az idegességemet, és gyanúsan viselkedni.

- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a lány, én pedig úgy megijedtem, hogy egy pillanatig azt is elfelejtettem, hol vagyok. A lány elmosolyodott, mintha azt hinné, hogy szimpatizálok vele, és a szépsége annyira ledöbbentett, hogy szóhoz sem tudok jutni. Zavartan tűrte hátra a haját, én pedig elkaptam róla a tekintetem.

- Khmm… - krákogtam egyet, majd ismét ránéztem. – Én csak… a mosdót keresem. Meg tudná mutatni, merre van? – Ez az, Tao, ennél nagyobb hülyeség nem is juthatott volna az eszedbe! Végülis teljesen természetes, hogy egy kórházba jársz pisilni.

A lány kissé furcsán nézett rám, de végül azt mondta, hogy a folyosó végén balra kell fordulni.

Illedelmesen meghajoltam, majd a lehető leggyorsabban távoztam. Ez nagyon égő volt.

Persze eszem ágában sem volt a mosdót használni. A lift pont akkor ért le a földszintre, így mielőtt elfordulhattam volna a folyosó végén, beszálltam és megnyomtam a hármas gombot. Chen azt mondta, hogy ha kiszállok a harmadik emeleten a liftből, először jobbra kell mennem, majd balra, és ott végig a folyosón. Követtem az utasításait, és elég hamar odataláltam. Az ajtón hatalmas betűkkel az állt: „Kim Yong Geon, főorvos.”

Jó helyen járhatok, habár fogalmam sincs, hogy mi Chen rendes neve. De mondjuk azt, hogy ez az az iroda. Az ajtó zárva. Most mit csináljak? Várjak, vagy kopogjak be? De ha bekopogok, és bent lesz, mitévő legyek? Úristen, Tao, fejezd már be, ne légy félős kisgyerek! Dorgáltam meg magam gondolatban. Tele voltam feszültséggel, és ezzel már saját magamat is idegesítettem. Végül bekopogtam, azonban válasz nem érkezett. Bizonyára éppen műtét közben van, vagy épp egy beteget lát el. Ugye nincs itt senki? Jó, mert akkor bemegyek.

Lenyomtam a kilincset, és beléptem. Résnyire nyitva hagytam az ajtót, majd odaléptem a szekrényhez, amit Chen mondott. Előszedtem a zsebemből a papír fecnit, amire ráírtam, mi kell, és amilyen gyorsan csak tudtam, előkerestem a megfelelő gyógyszereket. Ezeket a kabátom belső zsebébe süllyesztettem, majd a dolgom végeztével már el is hagytam az irodát.

Szerencsére percek alatt végeztem, minden gond nélkül. Visszafelé tartottam a folyosón, amikor egy idősödő férfi jött szembe velem, aki végül az irodába ment be. Tutira ő volt Chen apja, nekem pedig nagy mázlim volt, hogy nem buktam le.

Kezdtem azt érezni, hogy a folytonos idegtépő helyzeteknek sosem lesz vége. Minden percben feszült voltam, habár annak ellenére, hogy öt évig nem voltam emberek között, egészen jól viseltem a dolgot. Nem akartam senki fejét letépni, senki nem nézett rám úgy, mintha nem tartoznék közéjük, és én sem kaptam dührohamot, ami következtében megsértettem volna valakit. Ám hiába volt nyugtató, hogy beolvadtam az emberek közé, legbelül mégis kívülállónak éreztem magam. De erre nem volt most időm gondolni. Vissza kellett érnem mielőbb a kempinghez, hogy megmentsük Luhant.

Amíg várakoztam a lift előtt, és nézegettem az embereket, akik ide-oda szaladgáltak a folyosón, egy ismerős alakot pillantottam meg. Gondolkodás nélkül eredtem a nyomába, majd megálltam a kórterem ajtaja előtt, és óvatosan benéztem a szobába.

Minseo.

Ő volt az. Hiába csak egy képem volt róla, tudtam, hogy ő az. Bárhol felismertem volna. Gondolatok ezrei cikáztak végig a fejemben, és valahogy képtelen voltam elhinni, hogy valóban látom őt. Tényleg létezik, nem csak egy hallucináció volt, és itt van, néhány méterre tőlem, és ezerszer szebb, mint hittem volna.

Észre sem vettem, hogy időközben beljebb sétáltam a terembe, és Minseot bámultam percek óta.

- Öhm… segíthetek valamiben? – hangjába egyszerre vegyült meglepődés, kíváncsiság, gyanakvás és félelem is.

De képtelen voltam neki bármit is mondani. Mégis mit kellett volna? Hogy a szívem hevesen ver azóta, amióta csak megláttam azon a bizonyos képen? Hogy ő volt az, aki erőt adott nekem, és aki miatt ki akartam szabadulni? Hogy számomra most ő az egyetlen, akibe kapaszkodhatok, és akitől egy jobb életet várok? Hogy ő a mentsváram, a reményem? Ezt nem árulhattam el neki, mert egyfelől megijesztettem volna, másfelől pedig biztosan megszállottnak hitt volna.

Mintha nem lennék önmagam, még közelebb léptem hozzá. Ott álltam közvetlen előtte, egy méter se volt köztünk a távolság. Ha kinyújtom a kezem, akkor meg is érinthetném az arcát. Ha megérinthetném, akkor valóban elhinném, hogy ez a valóság…

- Mégis mit művelsz? – éles hangja eloszlatott mindenféle képzelgést, és azon kaptam magam, hogy a kezem valóban centikre van az arcától. Elrántottam onnan, majd zavartan elléptem tőle, és elkaptam a tekintetem. Miért tud ennyire megbabonázni?

- Ne haragudj, én csak…

- Mégis ki a fene vagy? – nézett rám gyanúsan, és ő is hátrált néhány lépést. – Menjünk ki, hagyjunk pihenni a nagymamámat.

Elindult kifelé, azonban ahogy elhaladt mellettem, megfogtam a csuklóját. Megmerevedett, én pedig nem tudtam, mit kellene mondanom. Az, hogy fogtam a kezét, számomra elképzelhetetlen volt. Ez egy újabb jel volt arra, hogy nem álmodom, valóban vége minden szenvedésnek, és új életet kezdhetek. Ugyanakkor tudtam, hogy Minseo nem ismer engem, és bizonyára nem örül annak, hogy egy vad idegen taperolja.

Gyorsan elengedtem a kezét, és már épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor valaki bejött a kórterembe.

- Áh, Minseo! – a női hang hatására én is megfordultam.

- Doktornő! Jó napot! – hajolt meg illedelmesen, én pedig továbbra is csak álltam ott, mint egy darab krumpli.

- Nem látott véletlenül erre egy gyanús alakot? Mr. Kim irodájából eltűnt néhány gyógyszer – kérdezte, Minseo pedig félig rám nézett, majd újra a doktornőre. – Az úr a barátja?

- Igen, az vagyok – reagáltam rá túl gyorsan, mire mindketten meglepve pillantottak rám. – Vagyis… nem úgy barát. Csak látogatóban vagyok. A szomszédjában lakom.

A doktornő kedvesen elmosolyodott, Minseo pedig továbbra is furcsán méregetett.

- Értem. Ha látnak valaki gyanúsak, kérem, szóljanak – azzal magunkra hagyott.

Minseora néztem, aki úgy fürkészte arcomat, hogyha ölni tudott volna, valószínűleg már holtan estem volna össze.

Válasz helyett csak szétnyitottam a kabátomat, és elővettem egy gyógyszeres tubust, majd vissza is süllyesztettem.

- Te voltál! Te loptad el…? – Minseo szemei tágra nyíltak, és ujjal mutogatott rám, de leintettem.

- Csak… kölcsönvettem.

- Mégis minek?

- Én is farkas vagyok – suttogtam, majd kezet nyújtottam. – Taonak hívnak.

- És képes voltál idejönni farkas létedre? Eszednél vagy? – förmedt rám, majd egy hatalmasat ütött a karomra. – Minek kockáztatod az életed és a többiek életét? És ha lebuksz, mit csinálsz? Ó, te jó ég! Melyik hülye engedte, hogy ide gyere?

- Sehun volt… Vagyis, nem nagyon engedtem, hogy tiltakozzon. Chen pedig szintén nem tehetett semmit, azt mondta, majd lerendezi az apjával. Ne akadj ki, többen is haldokolnak, kellett a gyógyszer.

- Aish, a francba is!

Minseo karon ragadott, majd amilyen gyorsan csak tudott, kirángatott a kórházból. Nem szólt hozzám, egészen addig, amíg be nem ültünk Sehun kocsijába, és el nem indultunk.

- Hová megyünk? – kérdeztem, habár én vezettem az autót.

- Vissza a kempingbe.

- De neked… nem iskolában kellene lenned?

- Elég sok mindent tudsz rólam ahhoz képest, hogy most találkoztunk először. Egyébként végeztem, van fontosabb dolgom is most az iskolánál.

Hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz. Nem tudom, mire gondolhatott Minseo, bizonyára eléggé stresszes időszakot élt meg manapság, és most próbálta feldolgozni a helyzetet, vagy végiggondolni az eddig történteket. Nem sokat tudtam róla, de azok alapján, amiket hallottam, nem volt könnyű élete. Már maga az nehéz lehetett, hogy igyekezett minket, farkasokat elrejteni és segíteni nekünk. Ha kiderül, mik vagyunk, és a rendőrség tudomására jut, hogy ő rejteget minket, lazán börtönbe küldik. Aztán ott van a mamája, akivel törődnie kellene, és ki tudja, miért került kórházba. Mellette kellene lennie, de helyette velünk is foglalkozik, ráadásul ott az iskola, ahonnét nem hiányozhat… Hogy tud mindenre odafigyelni? Ez rettentően kimerítő lehet számára.

Szerettem volna valahogyan megtörni a csendet, ami kezdett kicsit zavaróvá válni, de nem tudtam, mit mondjak. Hogy őszinte legyek, régóta nem érintkeztem emberekkel, arról nem beszélve, hogy az elmúlt öt évben nőket sem láttam, leszámítva annak a Pokolnak az igazgatóját, de rá nem tudtam emberi lényként tekinteni. Nem tudtam, hogyan kellene viselkednem egy lánnyal, és nem is csak az volt a gond, hogy nem tudtam, hogyan közeledjek felé, mint nőhöz, hanem egyáltalán barátként nem tudtam, hogyan ismerjem meg. Mit kérdezzek, milyen témát dobjak fel? Hiába volt a jelenlegi helyzet közös dolog, ami mindkettőnket érintett, és amiről tudtunk volna beszélni, mégsem tudtam, mindezt hogyan hozzam fel neki. Annyi minden forgott a fejemben, de egyszerűen képtelen voltam ezeknek hangoz adni.

- Haragszol rám? – kérdeztem végül. Hangom egyáltalán nem volt határozott, körülbelül úgy festhettem, mint egy szerelmes, és igen béna tinédzser, aki zavarba kerül, ha az imádott lány a közelében van. És az igazság az, hogy valamilyen szinten tényleg így éreztem magam.

- Nem, nem haragszom – mondta végül, ezzel visszarángatva a valóságba. – Én csak… nem tudom, csak meglepett, hogy farkas létedre idemerészkedtél az emberek közé. Mit csináltál volna, ha elkapnak?

- Őszintén? Ebbe nem igazán gondoltam bele, csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mentenem a többieket. Tudod… öt évet töltöttem azon a kísérleti helyen, és ott ezerszer rosszabb dolgok történtek. Néhány héttel ezelőttiig számomra a halál megváltás lett volna. Bármi is történik velem ezentúl, nem fog elriasztani. Ha megölnek, ha letartóztatnak, édes mindegy, csak… ne kelljen arra a helyre visszamennem és újabb kísérletek áldozatává válnom.

Fogalmam sincs, miért, de hirtelenjében megnyíltam Minseo előtt. Bár zavartságom nem tűnt el, ha nem rá néztem éppen, akkor könnyebben tudtam beszélni. Valahogy úgy éreztem, ezt meg kellett osztanom vele. Természetesen volt bennem félelem, de sokkal inkább a valós élettől tartottam, mint a haláltól. Én tényleg élni akartam, tényleg vissza akartam térni, de féltem, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül beilleszkednem.

- Amikor ilyet mond nekem valaki, mérhetetlen tisztelet érzek az illető iránt – nézett rám Minseo, és egy pillanatra én is felé fordultam. Ez éppen elég volt, hogy lássam az őszinteséget és a csodálatot, ami kiült az arcára. – Azok után, amiken keresztül mentetek, amiket ép ésszel nem lehet felfogni, és amit sosem fogok megérteni, nektek még van erőtök visszatérni a való életbe és megpróbálni folytatni ott, ahol abbahagytátok. Pedig az ember azt hinné, egy ilyen tragédia után megőrülnétek, vagy végeláthatatlan gyűlöletet éreznétek minden élőlény iránt, de nem, ti azon vagytok, hogy felálljatok és boldogok legyetek. És én ezt nagyon tisztelem bennetek, mert senki nem várná el, hogy úgy tegyetek, mintha mi sem történt volna, de ti csak azért is ezt teszitek. Én nem lennék képes erre.

Először elmosolyodtam, majd halkan felnevettem. Minseo zavartan nézett rám, majd pirosodó arccal kitekintett az ablakon. Jól estek a szavai, és egy kissé engem is zavarba ejtett, de annyira aranyosnak találtam, hogy ilyen lelkesedéssel beszélt rólunk, farkasokról. Vajon hányan lettek volna képesek egyáltalán elfogadni minket?

- Bocsánat – erőltettem meg magam, majd immár kevésbé fesztelenül folytattam – Ez tényleg rendes tőled, nem hiszem, hogy sokan így fognák fel a dolgokat. Inkább szörnyetegeknek gondolnának minket. Mindenesetre én is tisztellek téged.

- Engem? Mégis miért? – döbbenten fordult felém újból.

- Pont ezért, mert te nem nézel minket szörnyetegnek. Te nem irtózol tőlünk, nem félsz tőlünk, és nem menekülsz előlünk. Elfogadsz olyannak, amilyenek vagyunk, holott nem kellene ezt tenned. Sokat kockáztatsz értünk, van fontosabb dolgod is, mint velünk törődni, veszélybe sodrod magad miattunk, és ez tiszteletreméltó. Szerinted mégis hányan tennék meg ezt értünk? Nem sokan.

Most Minseo volt az, aki elmosolyodott, és zavarában hátratűrt egy arcába lógó tincset.

- Szerintem ez inkább őrültségnek tűnik – felelte. – De egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy segítsek nektek. Tudom, milyen egyedül lenni, és arra várni, hogy jöjjön valaki, aki végre kirángat a magányból. Ráadásul… nem ti tehettek arról, hogy farkassá váltatok. Senki nem kérdezett erről titeket, hogy akarjátok-e, úgy tűntetek el a világból, mintha nem is léteztetek volna. És ezért ítéljelek el titeket? Ugyanolyanok vagytok, mint bármelyik más ember, csak éppen… sokkal jobban megtörtetek és sok szenvedést tudhattok magatok mögött.

Minseo szavai egészen a lelkemig hatoltak. Szerettem volna magamhoz ölelni, és a karjaimban tartani, és elmondani neki ezerszer, hogy mennyire csodálom őt, és hogy köszönöm, amiért kitart mellettünk. De ez elég furcsán vette volna ki magát a jelenlegi helyzetben. Mielőtt bármit is mondhattam volna, ismét megszólalt.

- Megérkeztünk.

Leparkoltam az autóval, majd mindketten kiszálltunk.

43. rész

~ 43. rész~

Ijedten tekintettem körbe az udvaron. Baekhyunék még mindig a faházban voltak, így egyes egyedül voltam. Fogalmam sem volt, ki ez a két idegen: farkasok vagy csak két bűnöző? Ahogy elnéztem őket, inkább tűntek az előbbinek. Egymásba kapaszkodva közeledtek felém, én pedig csak álltam a sötétben, és vártam, hogy közelebb érjenek.

Mikor már csak méterekre voltak tőlem, rájöttem, hogy ők valóban farkasok. A sok seb láttán szinte biztos voltam ebben, és már készültem volna megszólalni, amikor is az egyikük, az alacsonyabbik srác rám ugrott és egy mozdulattal a földre terített. Még sikítani sem volt időm, olyan gyorsan történt minden. Azon kaptam magam, hogy valami kemény hasít a hátamba, az illető pedig a számra tapasztja a kezeit, és egészen az arcomba hajol.

- Ne merj sikítani, különben megöllek! – fenyegetett meg, nekem pedig igen ismerős volt ez a helyzet. Ezek a farkasok nem ismerik a modort. – Van itt valamelyik faházban kötszer meg hasonlók?

Csak egy bólintással válaszoltam.

- Nagyszerű! – a következő pillanatban egy rántással ismét a két lábamon álltam, azonban továbbra sem vette le kezét a számról, sőt, mindennek tetejébe még egy kést is a torkomhoz szegezett. – Mutasd, merre menjek!

Lassan elindultunk az egyik faházhoz, ahová mindent bepakoltunk. A másik fiú addig ott maradt a tábortűz mellett. Rettenetesen nagy fájdalmai lehettek, mert megmozdulni sem bírt.

Összeszedtem pár kötszert és fertőtlenítőt, majd újból visszamentünk. Nem mertem megszólalni, nehogy még jobban felidegesítsem és az ingatag érzései miatt tényleg megöljön. Inkább csendben maradtam, hogy elhiggye, valóban félek tőle, és eszemben sincs ellenük fordulni.

- Lásd el a sebeit! – lökött le a földre a barátja mellé, én pedig remegő kezekkel próbáltam letörölni a vért, és bekötni a sebeit. De fogalmam sem volt, mit hogyan kell, ráadásul látni se láttam semmit, csak amennyit a tűz megvilágított. – Gyorsabban! – kiáltott rám, miután percek óta alig haladtam valamit.

- Egyszerűbb lenne, ha szólnék a társamnak, ő jobban ért ehhez – vetettem csak úgy oda.

- Társad? Nem egyedül vagy? – nézett rám meglepődve.

- Szerinted ilyenkor egyedül lennék itt, lány létemre? – kérdeztem vissza.

- Hol van? – ismét felrángatott a földről, a kést a nyakamnak szegezve.

- Nem tudnál finomabban bánni velem? – egy dühös pillantással méltattam. Mindig is türelmes típus voltam, és bár a jelenlegi helyzetben nyugodtan kellett volna viselkednem, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Amúgy sem hittem volna, hogy képes lenne bántani, ráadásul itt voltak a többiek is, és reméltem, hogy hamarosan végre ők is megjelennek, hogy segítsenek.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy így viselkedj! – nyomta még szorosabban a bőrömhöz a kést.

- Kyungsoo, hagyd már, inkább segíts! – nyöszörögte mögülünk a másik idegen. Aha… szóval Kyungsoo.

- Tarts ki még egy kicsit! Nem vagyunk biztonságban! – mondta határozottan a fogva tartóm. – Melyik házban?

Ujjaimmal arra mutattam, ahol Baekhyunék voltak. Mielőtt megindultunk volna, a mögöttünk lévő srác próbált talpra állni, de nem sikerült neki, így hangosan a földre zuhant. A Kyungsoonak nevezett fiú olyan hirtelen fordult meg, hogy sikeresen egy vágást ejtett a nyakamon, a hirtelen ért fájdalomtól pedig felkiáltottam.

- Eszednél vagy? Minek hadonászol azzal a késsel, ha nem tudod használni? – ordítottam rá, sokkal inkább a sok stressz hatására.

- Kussolj! – egy pofon csattant az arcomon, mire elestem. - Jól vagy, haver? – kérdezte a barátjától, mit sem törődve vele.

- Mi a fene folyik itt? – Végre! Csak ennyit mondtam gondolatban, amikor meghallottam egy harmadik személy hangját. Nem sokkal később pedig Kris jelent meg mellettem. – Kyungsoo? Suho? Jól vagytok? Mi az istent csináltatok Minseoval? Te jól vagy? – guggolt le mellém Kris, majd segített felülni. Nem igazán szimpatizáltam vele az előbbiek után, de most mégis örültem, hogy itt van.

- Kris? Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten Kyungsoo.

- Minseo nem mondta? – nézett rám, majd újra a két fiúra. – Ő meg a barátai segítenek nekünk. Ebben a kempingben leszünk addig, amíg ki nem találunk valami megoldást, hogyan tovább.

- Valóban? – pillantott rám Kyungsoo, majd némi együttérzéssel csak ennyit mondott – Bocsi, nem tudtam.

- Talán ha hagytad volna, hogy megszólaljak, és nem támadsz rám rögtön…

- Mondtam, hogy bocsánat – felelte ingerülten. Nem firtattam tovább.

- Szólok Sehunnak meg Baekhyunnak, hogy szükségük lesz rájuk – azzal Kris felállt, és otthagyott minket.

- B-Baekhyun? – kérdezte csodálkozva, de mégis reménnyel a hangjában Suho. – Ő is itt van?

- Igen. Sikerült megszöknie, és már egy ideje velünk van. Én találtam rá, és segítettem neki, ezt az egész kempinges dolgot is együtt terveltük ki. – foglaltam össze röviden, amit biztosan tudni akartak.

- Azt hittem, meghalt – felelte megkönnyebbülten Suho. – Ő a cellatársunk volt.

Valahol legbelül enyhe melegség árasztotta el a szívemet. Azt hitték, meghalt. Mennyi barátjukat veszíthették el, de most végre visszakaptak valakit. Annyi fájdalom után végre valami örömük is lehet. Vajon nekem sikerül visszakapni Chanyeolt?

Fél perccel később Baekhyun jelent meg, és olyan erővel csapódott a két sráchoz, mintha meteor csapódott volna a földbe. Szorosan magához ölelte őket, nekem pedig akaratlanul is mosolyra görbültek ajkaim.

- Később még beszélünk, de most vigyük Suhot az egyik házba. Sehun mindjárt jön, és segít rajta is!

Miután elvonszolták barátjukat, ismét egyedül maradtam. Nem volt erőm felkelni a földről, és újból elfogott a rettegés. Mi lesz ezek után? Jön még valaki? És hol van Chen? Ugye nem fogunk lebukni? Egyre sötétedik, így hogyan találnak majd ide?

Fáradt voltam már és nyűgös, aggódtam Nagyiért és mindenki másért, és ez a sok érzelem rettenetesen kimerített. Kezemmel megtapogattam a nyakamon lévő sebet. Még mindig folyt belőle a vér, hiába nem volt nagy a vágás. Ráadásul a szám is felrepedt ott, ahol Kyungsoo megütött. Valószínűleg nem akart ekkora sérült okozni, de ő sem tudta irányítani most az erejét, ezért sikerült kicsit nagyobbra.

- Meg fogsz fázni – lépett mellém Kris, mire összerezzentem. Hogy tud ez ilyen hangtalanul közlekedni? Megőrjít.

Nem válaszoltam neki, csak nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és megindultam az egyik szoba felé. Muszáj lefeküdnöm, különben idekint fogok elaludni.

- El kellene látni a sebedet – jött utánam, mire csak legyintettem egyet. – Te nem vagy farkas, nem fog begyógyulni.

- Nem baj, nem lesz bajom – próbáltam lerázni. Hiába akart segíteni, nem volt most kedvem hozzá, főleg azok után nem, amit nemrég a fejemhez vágott.

A következő pillanatban azonban megfogta a csuklómat, és elkezdett maga után húzni.

- Hé, mit művelsz? Engedj el! – képtelen voltam kihúzni a kezemet a szorításából. Kris nem válaszolt, én pedig végül nem tiltakoztam.

Visszamentünk abba a házba, amit kisajátított magának. Leültetett az ágyra, majd az asztalon maradt kötszerekből elővett néhányat, helyet foglalt mellettem és most ő volt az, aki leápolta a sebeimet.

Nem szóltam semmit. Nem volt kedvem vele beszélgetni, elmenekülni meg úgysem tudtam volna, szóval hagytam, hadd csinálja. Végül néhány perc múlva ő volt az, aki megtörte a csendet:

- Tévedtem, nem vagy nyápic. Kyungsoo ütését állni igen nagy bátorságra vall – akaratlanul is, de elmosolyodtam. – Bármilyen alacsony is az a srác, elég nagyot tud ütni.

Nem feleltem. Ennyitől még nem fogok neki megbocsátani. Amit mondott, tényleg szíven ütött, és ezt nem érdemeltem meg.

- Az előbbiért bocsánat – mondta újabb hallgatás után, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Nem volt fair tőlem, amit mondtam. Nem mindig vagyok bunkó, de a jelenlegi helyzetet nehezen tudom kezelni. Tényleg sajnálom. Készen vagyunk. Ha lehet, inkább pihenj most.

- Megértem, és megbocsátok, de ez ne forduljon elő többször. Nem csak nektek nehéz. – feleltem, majd megtapogattam a nyakamon lévő kötést. Csak most éreztem, hogy fáj. – És köszönöm.

Kris kiment a szobából, engem pedig szinte azonnal elnyomott az álom.

*

Mikor újra magamhoz tértem, odakint már koromsötét volt. Előkerestem a telefonomat a zsebemből, és megnéztem, mennyi az idő. Hajnali egyet mutatott az óra. Sikerült néhány órát aludnom, de még most sem éreztem magam kipihentnek. Még aludnom kellett volna, de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult, így úgy döntöttem, utána járok, jött-e még valaki azóta, hogy én visszavonulót fújtam.

Összehúztam magamon a kabátomat, és kiléptem a hűvös éjszakába. A csípős hidegtől libabőrös lettem, és ahogy kifújtam a levegőt, láttam magam előtt a fehér leheletem.

Minden csendes volt, és sötét. Csak az egyik faháznál égett a villany, valamint a tábortűz lángja világította be a teret. Valaki éppen fát dobott a tűzre. Nem tudtam, ki lehet az, így inkább odamentem.

- Chen? – kérdeztem csodálkozva, majd a következő pillanatba a nyakába ugrottam és agyon ölelgettem. – Úristen, azt hittem, sohasem jössz vissza!

Chen megeresztett egy fáradt mosolyt, és ő is visszaölelt. Összekócolta hajamat, majd a kapucnimat a fejemre húzta.

- A végén még megfázol – visszaült a helyére, majd intett, hogy foglaljak mellette helyet. – Ne aggódj, tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen.

- Miről maradtam le? A többiek alszanak? Hányan vagyunk most összesen?

- Nem sok mindenről. Ha jól tudom, eddig összesen tizenegy farkasunk van, plusz Chanyeol.

- Itt van Chanyeol? Jól van? – a szívem hevesen dobogni kezdett. Hát él! Nem halt meg! Életben van! Őszintén, nem sok esélyét láttam, hogy még valaha látni fogom.

- Igen, jól van, bár azt hiszem, eléggé megviselte ez az időszak. Mintha árnyéka lenne önmagának.

- Azt nem csodálom, de gondolom, a többiek segítettek neki túlélni. És… ő is…?

- Nem, nem változtatták át.

- Hála a jó égnek!

- Igen.

- De… hogy érted, hogy tizenegy farkas? Kaiékat is beleszámoltad, vagy őket nem?  

- Nem, őket nem, a tizenegy farkas az, akik ma érkeztek. Lay-el és velem három farkas jött, őket az út mentén találtuk meg, amikor feladtuk a keresést, és úgy döntöttünk, visszajövünk ide. Mire ideértünk, addigra már nyolcan voltak. Ha jól emlékszem, akkor Kris és Luhan érkezett elsőnek.

- Igen, velük volt alkalmam összefutni, vagyis Krissel. És utánuk érkezett Kyungsoo és Suho. Én pedig valamikor itt aludhattam el.

- Utánuk jöttünk mi, a három farkassal, akiknek elfelejtettem a nevét. Nem sokkal ezután pedig Chanyeolék tértek vissza, két másik sráccal. És úgy körülbelül egy órával ezelőtt újabb két fővel nőtt a csoportunk – egy bottal megpiszkálta a tüzet, majd beleivott a sörébe, amit átnyújtott nekem. Én is ittam egy kortyot, majd visszaadtam.

- Szerinted fognak még jönni? – kérdeztem, miközben elmélyülten bámultan a lángokat.

- Nem sok esélyt látok. Későre jár, ha eddig nem találtak ide, ezután sem fognak. A rendőrség bizonyára mindent lezárt a környéken, ha ott ragadtak, nem fognak eljutni idáig.

- Én is ettől tartok, pedig ez a létszám igen kevés. Ha igaz, amit a többiek mondtak, és valóban akár több százan voltak, akkor… mennyi ember, te jó ég! Milyen sokan haltak meg, és mennyi fájdalom fogja érni a családjukat, a barátaikat… - valahogy képtelen voltam felfogni, hogy ennyien odavesztek. Márpedig tényleg megtörtént. És csak azokat számoltam, akik odabent életben voltak… de mi van azokkal, akik a bezártság alatt haltak meg?

- Nem hiszem, hogy a családok tudni fognak erről. Elég ideig voltak bezárva, a legtöbben biztosan lemondtak erről. Ráadásul nem hiszem, hogy a holttesteket azonosítani lehet majd. Meg aztán… nem térhetnek vissza a rokonaikhoz, túlságosan veszélyes lenne.

- Ez mondjuk igaz, de akkor is. Gondolj bele! Mennyi család ment tönkre… és mennyien fognak életük végéig reménykedni. Mert ezt fogják tenni. A remény sosem hal meg, a remény egy olyan dolog, amibe a végsőkig kapaszkodni fognak. Csak akkor adnák fel, ha a saját szemükkel látnák a gyermekeik holtestét, de ez nem fog bekövetkezni.

- Igen, egyetértek, és ez elég szomorú – sóhajtott fel Chen, majd megitta az utolsó korty sört is, és egy újat bontott fel.

- Menj aludni, fáradtnak tűnsz, és nekünk holnap be kell menni az egyetemre. Majd én őrködöm helyetted. – vettem ki a kezéből a sört, de Chen csak megrázta a fejét.

- Nem hagylak itt kint egyedül.

- Majd mi átvesszük a helyeteket, menjetek csak pihenni mindketten – lépett mellénk Lay, miközben két pofával tömött magába egy szendvicset.

- És ne alkoholizáljatok, még kiskorúak vagytok! – dorgált meg minket Kai, és elvette a sört a kezemből.

- Kiskorúak? Hány évvel is vagy nálam idősebb? Egy? Kettő? Talán három.

- Akkor azért ne, mert holnap iskola!

- Pfff… - forgattam meg szemeimet, majd felkeltem a helyemről.

Elköszöntünk a két fiútól, majd Chen is behúzódott az egyik kis faházikóba, én pedig visszamentem oda, ahol eleinte is aludtam.