56. rész

~ 56. rész~

Az ígéretemhez hűen hagytam, hogy aznap este a farkasom uralkodjon, és kedve szerint rohangálhasson az erdőkben. Jó érzés volt szabadjára engedni, és korlátok nélkül létezni. Senki nem szólt bele, merre futok, mit teszek tönkre, milyen magasra ugrom, vagy éppen bucskázom végig a földön; egyszerűen csak azt tettem, amit akartam, és nem tartoztam beszámolóval senkinek sem.

Bár október vége volt, az első hópelyhek lassan hullani kezdtek. A fák sűrűjébe aligha hatolhatott be a sok apró hópihe, ezért vettem az irányt egy nyitottabb tér felé.

Rohanás közben hol felgyorsultam, hol lelassultam, de sosem álltam meg egy pillanatra sem. Nem érdekelt, mi van előttem, nem számított, hogy esetleg egy kisebb árokba zuhanok, és a bőrömet felsérti egy kiálló gyökér, vagy egy talajba ékelődött kődarab. Csak futottam, versenyt futva a széllel és az idővel, hogy bebizonyíthassam, én vagyok a gyorsabb.

A lágy, mégis dermesztő szellő a távolból magával hozta egy közeli tisztásra frissen esett hó illatát. Megálltam, hogy beleüvölthessek az éjszakába, majd irányt váltottam, és ismét szaladtam.

Túlságosan fájt. Hiába próbáltam elengedni a fájdalmat, és az összekuszálódott gondolataimat kibogozni, az a bizonyos hang mélyen beleivódott elmémbe. Tudom, hogy nem tévedtem. Mindennél jobban szerettem volna, hogy ne legyen igazam, de az a hang… annyiszor hallottam már azt a rekedtes, öreges hangot. Ráadásul nem teljesen voltam őszinte Minseoval. Amikor azt mondtam, sosem láttam őt, az hazugság volt. Láttam őt, többször is, de akkor negyven év körülinek nézett ki, és aranybarna haja volt. Mint mondtam, bizonyára parókát és valamiféle álarcot viselt, így rejtőzve el mindenki elől.

Azon a napon, amikor Baekhyun megszökött, és összecsődítettek minket, nagyon közel kerültem hozzá. Tekintetünk összeakadt egy pillanatra, de az éppen elég volt nekem, hogy soha ne felejtsem el. Az emlékezetembe véstem azt a szempárt, mert az volt az a pillanat, amikor – még ha nem is mondtam ki – elhatároztam, hogy bosszút fogok állni. Hogyha sikerül megszöknünk, felkeresem és kegyetlenül meg fog fizetni azért, amit tett.

És abban a kórteremben az a bizonyos szempár nézett rám. Bárhol felismertem volna. Ezer százalék, hogy ő volt, és nem más. Hisz mi másért lett hirtelen rosszul, és esett kómába? Ő is felismert engem. Azt hihette, hogy mindannyian meghaltunk, de amikor meglátott, és realizálta, hogy én vagyok Minseo barátja, képtelen volt szembenézni az igazsággal. Tudta, hogy egy napon ki fog derülni a szeretett unokája számára az a sok gonoszság, és ő ezt nem vállalta volna fel soha.

Mintha puskából lőttek volna ki, úgy törtem ki a tisztásra, amit ekkor már fél méter hó borított. Az égről kezdett eltűnni a Hold, s az égbolt is világosodni kezdett. Az alakom lassan emberi formát öltött, szemeimet pedig ellepték a könnyek, mik elhomályosították a látásomat, ennek következtében pedig összeakadtak lábaim, és néhányat bukfencezve, a puha hóban landoltam.

Hosszú percekig feküdtem hason a talajon, csukott szemekkel, majd végül erőt vettem magamon, és a hátamra gördültem. Könnyeim az arcomra száradtak, és egész testemben remegtem, annyira fáztam, de nem érdekelt. Az újból előtörő forró könnycseppek égették, szinte már perzselték bőrömet. A hó csak ömlött odafentről, mintha soha nem akarná abbahagyni, nekem pedig sűrűn kellett pislognom, mert minden egyes hópehely irritálta a szemem.

Minseora gondoltam és összefacsarodott a szívem. Annyira kedveltem őt, már-már szinte szerettem, és noha valóban nem tudott semmiről, mégis haragudtam rá. Nem ő tehetett arról, ami történt vele, hogy az egyetlen élő rokona ilyen szörnyű ember, mégis… nem tudtam rá másként tekinteni, mint tettes társra. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg nem vett észre az egészből semmit. Nem akartam őt elveszíteni, de ahhoz, hogy ismét minden rendbe jöjjön, nos… el kellett volna engednem azt a gondolatot, hogy megöljem a nagymamáját. De akkor minden értelmét vesztette volna, és üresnek éreztem volna magam.

Lesöpörtem arcomról a havat, és ülő helyzetbe tornáztam magam. Végignéztem testemen, és figyeltem, ahogy a kisebb-nagyobb vágások, apróbb horzsolások és karcolások miként forrnak össze, és lesz ismét teljesen ép a bőröm.

Megeresztettem egy keserű mosolyt. Hát ezt tette velem a nagymamája. Ilyen szörnyeteggé varázsolt. Persze, mondhatni előny, hogy van egy ilyesfajta képességem, de őszintén: sokkal inkább lennék egy átlagos ember, mint holmiféle természetfeletti lény. Rendes életet akarok, rettegés és bujkálás nélkül, de soha nem kaphatom meg ezt a vágyamat.

Mert ő elvette tőlem ezt a lehetőséget.

A düh ismét feléledt bennem, én pedig felpattantam, és ismét futni kezdtem.

*

Aznap délután ott álltam a kórházi ágya előtt, és néztem őt. Azt az idő által mélyen barázdált arcot, a fakó és beteges bőrt, a fonnyadt és ráncos ujjakat, a tejfehér és vékony hajszálakat… Mozdulatlanul feküdt ott, az infúzió az ereibe csatlakozott, a lélegeztető gép egyenletesen pumpálta a levegőt, és mindenféle gép halkan búgott. Pocsék állapotban volt, de egyszerűen nem tudtam sajnálni.

Közelebb léptem hozzá, egészen az ágy mellé. Csak néztem őt, ezt az elhasznált és sok mindent megélt testet, mely már az utolsókat rúgta, de nekem nem facsarodott össze a szívem. Képtelen voltam a gyűlöleten kívül mást érezni iránta. Nem érdekelt, hogy Minseo nagymamája, nem érdekelt, hogy vele milyen kedves és gondoskodó volt, de az én életem tönkretette. Ahogy a többiekét is! Rengeteg embert megölt, és mégis miért­? Soha semmi nem jogosította fel arra, hogy ilyet tegyen. Nem volt joga ahhoz, hogy mások sorsa felől döntsön.

Ujjaimmal lassan közelíteni kezdtem kezéhez. Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, mert csukott szemgolyói gyorsabban kezdtek mozogni. Egy gunyoros mosoly ült az arcomra.

- Csak nem velem álmodsz? Remélem, borzasztóan félsz – suttogtam magam elé.

Ujjaimmal megböktem csuklóját, majd egész kézfejemet rátettem. Meg akartam érinteni, tudni akartam, hogy ez a test valódi-e, hogy nem csak én képzelem, és nem fog szertefoszlani, ha hozzáérek. De a test ottmaradt, egyedül csak a gépek jelezték, hogy az illető szívverése felgyorsult.

- Hát tudod, hogy itt vagyok, ugye? – egy halk kacajt hallattam, majd egészen a füléhez hajoltam, és úgy beszéltem hozzá. Talán nem tudta kinyitni a szemeit, de az elméje igenis éber volt. Egy ilyen ember tudata soha nem alszik. Annyi embert ölt meg, biztosan rettegett belül, hogy egyszer eljön ez a pillanat, amikor valaki rátalál. – Ugye tudod, hogy most az én kezemben van az életed? Ugye tudod, hogy megölhetnélek? Akár egy szempillantás alatt, akár hosszú, kínzó percek alatt. Bármelyiket is választanám, neked mindegy lenne, igaz? Hisz már idős vagy, és bármikor meghalhatsz. Már eleget éltél, mindent véghezvittél, amit szerettél volna. De én… és a többiek… nekünk elvetted a fiatalságunk. Megfosztottál minket a szabadságtól. Mond, jó érzés volt? Megérte?

Kezeimmel ezúttal a haján simítottam végig. Most már légzése is szaporább lett, ezért mielőtt a gépek elkezdtek volna sípolni, hátrébb léptem, és csak néhány perccel később ültem vissza mellé.

- Tudom, hogy egyedül Minseo számít neked. Aggódsz érte, igaz? Nem is azért, hogy mi lesz vele, sokkal inkább azért, mert tudod, hogy csalódni fog benned, ha megtudja az igazat. Csalódni? Össze fogod törni lelkileg. Ki fogod tépni a szívét, és magaddal fogod vinni a sírba. Úgy kell leélnie a hátralévő életét, hogy nincs mellette senki, és hogy az, akit a világon a legjobban szeretett, átverte. Mondd csak, te fel tudnád dolgozni a helyében ezt a fájdalmat? Hát megérte ezt tenned? Mit gondoltál, hogy sosem fog fény derülni erre?

Újabb gonosz mosolyra húztam a számat. Tudtam, hogy Minseo lesz az, aki a legjobban megsérül, mégis, olyan reakciókat váltottam ki belőle pusztán a hangommal, a jelenlétemmel, ami rettentő jól esett. Jó érzés volt tudni, hogy most én vagyok az, aki fogságban tartja. A bosszú felettébb boldogító.

A gépek pityegései ismét felgyorsultak, és láttam, ahogy az ujjait próbálja mozgatni. Nyilvánvalóan fel akart kelni, észhez akart térni, de képtelen volt rá. Látod? Pontosan így éreztem magam én is azokban a cellákban, a négy fal között.

Felálltam az ágyról, majd a szoba másik felébe sétáltam, és tisztes távolságból figyeltem őt. Tudta, hogy őt néztem, minden porcikájában érezte magán a gyűlölködő és kiszámíthatatlan tekintetemet. Őt látni ilyen rémes állapotban örömteljes volt. Ennél már csak az lett volna jobb, ha én juttattam volna ebbe az állapotba. Bár ha úgy vesszük, miattam került most kómába.

Még soha életemben azelőtt nem járta át a testemet ilyen érzés. Ez az egész egyszerre volt üdítő, és hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ki fogok jutni, most pedig az feküdt a halálos ágyán, aki fogva tartott. Sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen lenne az illető nyakát kitekerni, vagy puszta kézzel kitépni a szívét, miután megkínoztam, de valójában sosem hittem, hogy ez valaha meg fog valósulni. Most mégis itt volt az alkalom, és nem tudtam, mihez kezdjek. Véget akartam vetni az életének, de sokkal élvezetesebb volt látni a szenvedését.

- Hagyd békén a nagymamámat! – rontott be üvöltve Minseo a szobába, és hatalmasat lökött rajtam, majd az ágyhoz futott. Megtapogatta a mamáját, és vetett a gépekre egy pillantást, de olyan ideges volt, hogy azt se tudta, mit kell néznie. Tekintete ezután rajtam állapodott meg, majd ismét odarohant hozzám, és ütésre emelte a kezét. – Megmondtam, hogy hagyd békén! Ne merd őt megölni! Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, én esküszöm, hogy mindent meg fogok tenni, hogy hasonlóképpen végezd!

Csak úgy köpte felém a szavakat, és nem érdekelte, hogy a folyosón akárki meghallhatja. Megütött, nem is egyszer, de szinte meg se éreztem. Hagytam, hogy ezt tegye, bizonyára ki akarta adni magából az érzéseit. Ráadásul meg is érdemeltem, hisz meggyanúsítottam azzal, hogy benne volt az egészben, de ha így lett volna… nem szeretett volna belém.

Csak egy keserédes mosolyra futotta tőlem. Azt mondta, megölne engem is. Hát idáig jutottunk? Képes lenne ezt tenni velem? Mikor váltunk ilyenné? Nemrég még egymás mellett feküdtünk a kanapén, ő mellkasomhoz bújva aludt, miközben én ujjaim között morzsolgattam a haját, és néztem, ahogy álmodik.

Ki játszadozik a sorsunkkal?

- Nem ölöm meg! – Kaptam el csuklóját, miután még mindig ütlegelt, és úgy tűnt, nem akar leállni. Ledermedt, és rám emelte dühös, és könnyáztatta tekintetét. Értetlenül pislogott, szemei elkerekedtek a csodálkozástól. – Megnyugodhatsz, nem tettem vele semmit. Nem fog meghalni.

- Miért? Miért nem ölöd meg? – Annyira hihetetlen volt számára, hogy nem vagyok képes megtenni, hogy talán ez volt az, ami a legjobban fájt tőle. Tényleg azt hitte, hogy megtenném? Meg se fordult a fejében, hogy nem gondoltam komolyan, hogy csak vagdalkozom dühömben a szavakkal? Hát ilyennek ismert engem? Egy gyilkosnak? Noha öltem embereket, neki máshogy kellett volna látnia. Hisz szerettük egymást…

- Nézz rá! Hamarosan úgyis meghal – elengedtem kezét, miközben fejemmel a nagymamája felé böktem.

Egy rövid időre ő is az ágyon fekvő betegre nézett, és szemeit ismét újabb könnyek lepték el. Lezárt szemekkel fordította vissza felém az arcát; hatalmasakat sóhajtozott, hogy megnyugodjon, és meg tudjon szólalni.

- Nem fog meghalni. Fel fog ébredni, és olyan lesz minden, mint régen. Az állapota már javult, biztosan ismét jól lesz. Nagyi erős, és ki fog tartani – mondta lassan, határozottan, amivel sokkal inkább saját magát próbálta meggyőzni, semmint engem. Szánakozva néztem, ahogy csukott szemhéja alól potyognak a könnyei. Tényleg szívszaggató volt őt ilyen állapotban látni, és bármit megadtam volna, hogy minden fájdalmát megszüntessem, de ez nem az én feladatom volt.

- Meg fog halni. Nem voltál itt, de az orvos azt mondta, hogy mindössze néhány napja van hátra. Percről percre rosszabb lesz, valószínűleg már sosem fog magához térni. – Nem esett nehezemre kiejteni ezeket a szavakat, de nem akartam kertelni. Egy pillanatra sem vettem le Minseoról a szemem; látni akartam minden rezdülését, minden mozdulatát, ahogy eljutnak az információk a tudatáig. – Ezért nem ölöm meg. Sokkal fájdalmasabb, ha lassú halálban van része. És a nagymamád tudni fogja, hogy ott ülsz mellette, és az utolsó pillanatig vele leszel, és hidd el nekem, ennél nagyobb gyötrelmet senki mástól nem kapna, még tőlem sem.

Minseo szemei felpattantak, és először vádaskodva nézett rám, mintha azt mondaná, nem lehetek ennyire kegyetlen, és szívtelen. De végül tekintete a fájdalomtól eltorzult, és hangos zokogásban tört ki. Mellkasomnak borult, arcát pulóverembe temette, és képtelen volt abbahagyni a sírást. Egész teste remegett, és át kellett ölelnem, hogy ne essen össze. Simogatni kezdtem a hátát, és szerettem volna valami nyugtatót mondani, de a tekintetem képtelen voltam levenni a haldokló családtagjáról. Szánalmasnak éreztem magam, amiért boldogsággal tölt el a halálhíre, de nem hazudhattam azt neki, hogy sajnálom, és hogy minden rendben lesz.

Nem akartam soha ilyen állapotban látni, mert ha sírni látom, az a legfájdalmasabb, ami történhet velem. És a tudat, hogy nem én leszek az, aki meg tudja őt vigasztalni, csak még jobban elkeserített.

-  Miért? Mondd, miért? Miért tetted ezt vele? Tudtad, hogy ő az egyetlen… miért? – Két kezével felkaromba kapaszkodott, és úgy próbálta álló helyzetben tartani magát, miközben zokogva engem vádolt a nagymamája állapotáért. Talán így volt, és egy kicsit sem sajnáltam, mégis… nem akartam, hogy neki ennyire fájjon.

Úgy nézett rám, mintha megváltást várna tőlem, mintha én felszabadíthatnám a közelgő gyász és szenvedés éles karmai alól. Én voltam Taejoon. Én voltam az ő hőse.

Talán önzőségből, hogy magamnak örömet okozzak, talán szeretetből, de végül megadtam neki ezt a reményszálat.

Egyik karommal átöleltem derekát, és közelebb vontam magamhoz, mintha nem lett volna már így is elég közel hozzám, másik kezemmel pedig kisöpörtem az arcába lógó hajtincseket, majd finoman álla alá nyúltam, és ajkaimat az övéinek tapasztottam. Mellkasomon éreztem gyors szívverését, és szapora lélegzetvételét, ahogy azt is tisztán érzékeltem, hogy könnycseppjei csak még gyorsabban kezdtek el csordogálni arcáról.

Ajkai puhák voltak, édesek, akár a méz, és nem akartam elszakadni tőle. Megszűnt körülöttem a világ létezni, és azokban a másodpercekben úgy éreztem, meg tudok mindenkinek bocsátani, és nem érdekel, hogy a nagymamája egy gyilkos. Varázslatos volt, és megnyugtató, mintha csak a tavaszi lágy szellő és az éledező napsugarak simogattak volna. Apró szikrákat láttam magunk körül, és kábulatba estem. Őt csókoltam, amire annyira vágytam, a karjaimban tarthattam, és ő megadóan dőlt nekem teste teljes súlyával. Bízott bennem, és biztonságban érezte magát.

Kezeit lassan tarkómra csúsztatta, hogy még közelebb vonhasson magához; ujjaival játékosan túrt bele hajamba, és esze ágában sem volt elengednie.

Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana. Mindent megadtam volna, hogy minden ilyen mesés és csodálatos legyen, mindent megtettem volna azért, hogy vele lehessek, és őt szerethessem egy örökkévalóságon át.

De mint minden varázslat, és minden boldog pillanat, ez sem tartott sokáig.

A hátunk mögül egy rekedtes hang hasított a levegőbe, ezzel összetörve mindenféle illúziót. A boldogságom egy másodperc töredéke alatt apró szilánkokra tört, melynek darabkái hangtalanul szóródtak szét a padlón.

- Minseo, drágám… Most is itt vagy, ugye?

 

55. rész

~ 55. rész~

Egyáltalán nem értettem, miért viselkedik így Tao. Rettenetesen aggódtam érte, mert nem akartam, hogy bajt hozzon saját magára, vagy valahogyan kárt tegyen magában. Amikor sokadszori hívásra sem reagált a hívásaimra, eltörött a mécses, és nem bírtam uralkodni az érzéseimen. Nem tudtam, kivel beszélhetnék erről, hogy megnyugtasson, minden rendben vele, és ez volt a legrosszabb az egészben. Hogy egyedül kellett otthon ülnöm a lakásban, és reménykednem, hogy Tao visszajön, és megbeszéljük a dolgot, bármiről is legyen szó.

Amikor végre megérkezett, rideg volt és ez nem tetszett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem, mert legbelül nagyon is rettegtem. Nem ismertem eléggé, és fogalmam sem volt, mire hogyan reagál. A lelki állapota instabil volt, és ha a farkas énjén nem tud felülkerekedni, akár még meg is üthet engem.

Egyáltalán nem értettem, miről beszél nekem. Honnan ismerik egymást Nagyival, és mégis miről kellene tudnom? Milyen játéknak van vége és mit kell befejeznem? Teljesen összezavart, és a helyzetet az is tetőzte, hogy úgy viselkedett, mint egy eszelős. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, és tudtam, hogy azzal, hogy ordibálok, csak rontok a helyzeten, de mi mást tehettem volna? Én is feldúlt voltam, mert Nagyi kómába került, és rajta kívül csak Tao volt az, akire azt hittem, számíthatok. Persze, ott voltak a többiek is, de vele különösképpen megértettük egymást, és az elmúlt időszakban vele töltöttem a legtöbb időt.

Erre így nekem támad, és a semmiből megvádol olyanokkal, hogy a nagymamám tehet mindenről, és én biztosan tudtam erről.

- Mi? – csak ennyit bírtam kinyögni, és minden érzés eltávozott belőlem. A könnyeim elapadtak, a szavak a torkomban ragadtak, a félelem felszívódott és helyét csak a zavartság vette át. – Ezt mégis honnan veszed?

- Elég időt töltöttem azon a helyen bezárva, és bár sosem láttam az arcát, a hangját felismerem. Tudom, hogy ő volt az. Ő beszélt hozzánk a hangosbemondón keresztül, és ő volt ott akkor is, amikor az első génmódosító injekciót beadták nekünk. Sőt, az igazat megvallva, ő volt az, aki az első szúrást megadta! – Tao továbbra sem engedett a szorításából, és arca hihetetlen módon eltorzult a dühtől. Úgy festett, mintha az ördöggel szemeznék.

- Biztos vagy te ebben?

- Ne nézz hülyének, kérlek! Azon a helyen sosem láttunk semmit, de a hallásunk felerősödött, így elég sok minden eljutott hozzánk. Az ő hangját sosem tudnám elfelejteni.

- Ez nem lehet… biztos, hogy tévedsz. Kell lennie valami magyarázatnak!

- Mégis minek? Hogy te voltál a helyén? Mert én ezt az egyet tudnám elképzelni, de ez sokkal jobban fájna, és azt nem akarom.

- Hogy én? Hallod te, miket beszélsz? Komolyan engem gyanúsítasz azok után, hogy annyit segítettem nektek?

- Honnan tudjam, hogy az nem a terv része volt?

- Ez őrület! Én ilyenre nem lennék képes! Azt hiszed, hogy amiket mondtam, az mind hazugság? Szerinted ennyire jól megjátszanám magam?

- Nem tudom, mit higgyek, Minseo! De a nagymamád igen jól színészkedett, és ebből kiindulva te sem lehetsz rosszabb!

Hirtelen engedett el, és lépett egyet hátra, majd megfordult saját tengelye körül, miközben remegő kezekkel hajába túrt. Arca arról árulkodott, hogy ő maga sem akarja elhinni, amit mond, de képtelen volt az ellenkezőjéről meggyőzni magát. Azokban a percekben nem tudtam, mit érez irántam, csak abban voltam biztos, hogyha nem verem ki ezt a hülyeséget a fejéből, végleg el fogom veszíteni.

Érzések kavalkádja táncolt az arcán, és tükröződött minden mozdulatán. Zavart volt és dühös, csalódott és elkeseredett. Pont így éreztem magam én is.

- Én tényleg nem tudok semmiről – feleltem halkan. Bár mérges voltam, amiért mindkettőnket ilyenekkel gyanúsítgat, nem akartam kiabálni. A torkom már amúgy is fájt a sok kiáltozástól. – És szerintem Nagyi sincs benne. Nézz már rá! Nagyon idős, és járni is alig bír, ráadásul kórházban van. Arról nem beszélve, hogy nemrég költöztünk ide…

- De kórházba is csak azután került, hogy bekövetkezett a szökés. Nem gondolod, hogy köze van hozzá?

- Ez nem elég ok. Egy autó ütötte el!

- És szerinted ki vezette az autót?

- Miért, te talán tudod?

- Nem, de biztos vagyok benne, hogy valaki, aki tudott arról, mit csinál. Talán az egyik áldozat hozzátartozója. Akár közülünk is lehetett valaki. Talán nem minden farkast sikerült a kempinghez vinni, nem tudom. De biztosan meg akarták ölni.

- Ez nem igaz. Ez hülyeség. Nagyi sosem ártott volna senkinek! Az ideje legtöbb részét velem töltötte…

- Belegondoltál valaha, hogy miért voltál elzárva a külvilágtól? – Vágott hirtelen a szavamba, miközben ismét felém fordult és tett egy lépést felém. -  Hogy miért nem mehettél óvodába és iskolába? Hány éves is vagy? Húsz? Kris körülbelül hét évig volt bezárva, vagyis nagyjából tizenhárom éves voltál, amikor ez az egész elkezdődött. Azt mesélted, abban az időszakban voltál a legdepressziósabb. Nem gondolod, hogy a mamád akkor kezdte ezt az egészet?

- Te teljesen meghibbantál. Mégis miért tett volna ilyet? Semmi köze nincs ennek hozzám. Szöulban laktunk, és különben is, soha nem jártunk előtte erre. A múltam pedig azért volt olyan, amilyen, mert korán elveszítettem a családomat, és ezt nem dolgoztam fel, folyton szomorú és magányos voltam, a többi gyerek pedig kipécézett magának, és emiatt bántottak. Ennyi. Vége. Ezért kerültem magániskolába, semmi másért. Úgy érzem, te ezt az egészet bemesélted magadnak.

- És én mégis miért tennék ilyet? Ugyan, ne nevettess!

- Nem tudom. Talán mert nem sikerült feldolgoznod, ami odabent történt, és félsz! Talán csak akkor nyugodtál meg, ha te magad kapnád el a tettest, ezért keresel bűnbakot!

Tao úgy nézett rám, mintha a legundorítóbb dolog lennék a világon. Habár percekkel ezelőtt még azt gondoltam, hogy észérvekkel kell őt meggyőznöm arról, hogy amit mond, alaptalan, most inkább saját magamat és nagymamámat védtem, így a kettőnk lévő szakadékot folyamatosan növeltem. De mit tehettem volna? Képtelen voltam újabb hazugságokba bocsátkozni, hogy lenyugodjon.

Tao ismét előttem termett, és egy hatalmasat ütött a falba. Nem néztem szemeibe, de így is tudtam, hogy milyen sötét és dühödt a tekintete. Ha ránézek, azt sosem tudnám elfelejteni, és mindig rettegnék, hogy legközelebb is így fog velem viselkedni.

- Akár hiszed, akár nem, de a te nagymamád az, aki ezt tette. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miért, de nem is érdekel. Hogy közöd volt-e hozzá, hogy mennyit tudtál minderről, nem számít. A lényeg, hogy életben van, és én egykoron megfogadtam, hogy bosszút fogok azon állni, aki ezt tette…

Lassan, tagoltan beszélt, hogy biztosan mindent megértsek. Hangja fenyegető volt, és nem akartam elhinni, hogy valóban ő áll velem szemben. Nem ilyennek ismertem.

- Mit akarsz tenni? – Hirtelen kaptam rá tekintetem. Karjaiba csimpaszkodtam, remélve, ezzel meg tudom akadályozni, bármire is készül, hisz nyilvánvaló volt, mik a szándékai. – Kérlek, Tao, csak gondold át még egyszer! Nem lehetett ő, ez biztos! Komolyan, Tao, én bármiben segítek neked, de ez… ez képtelenség.

- Hidd el, Minseo, nekem is éppúgy fáj, hogy pont te vagy a rokona, mint neked. Mert odabent te adtál nekem erőt, hogy kijussak, és mindent előröl kezdhessek, de amíg ő életben van, addig nemcsak én, hanem mindenki más is veszélyben van. És annyi elvesztegetett és igazságtalan év után nincs más választásom…

Tao lerázta rólam a kezeit, majd megindult a kijárat felé. Képtelen voltam felfogni, amit mondott, és mire észbe kaptam, már csak a nyitott ajtóval találtam szembe magam. Kirohantam a teraszra, és a nevét kiáltottam, mely a sűrű éjszakában hosszan visszhangzott, de válasz nem érkezett.

A távolban egy madársereg felreppent, és hangos károgás között elrepültek, végül ismét minden elcsendesedett. Az éjszaka fojtogató volt számomra.

Összeestem az ajtóban, és zokogni kezdtem. Arcomat kezeimbe temetve sírtam, és próbáltam feldolgozni, mi is történt az előbb.

Nagyi kómában van. Taoval minden rendben volt és jól megvoltunk, egészen délutánig. Mégis hogyan változhatott ekkorát a világ egyetlen perc alatt?

Elveszítettem őt, ehhez semmi kétség sem fért. Ha ki is derülne, hogy tévedett, akkor sem tudnám ezek után megbocsátani neki, hogy a fejébe vette, hogy megöli a nagymamámat. Van ennek bármiféle értelme? Mikor süllyedtünk ilyen mélyre? Hogyan történhetett meg mindez? Tettem én valaha valamit is, amiért ezt érdemlem? És vissza lehet fordítani a helyzetünket?

Nem utáltam Taot, egyszerűen csak nem értettem őt. Segíteni akartam neki, de ő hajthatatlan volt, és szinte biztos voltam abban, hogy az őrületbe fogja kergetni magát. Honnan szedhetett ekkora marhaságokat? Miért pont az én nagymamámat okolja? Valóban alaptalan lenne, minden vagy tényleg…?

Nem, ez képtelenség. Nagyi sosem viselkedett furcsán, mindenben támogatott, és hála neki, normális életem van. Talán sok mindenben hiányom van, de ezeket be tudom pótolni, és tudok fejlődni. Miért tett volna ilyet Nagyi?

Szöulban laktunk, és sosem volt távol. Időnként természetesen elutazott pár napra, de csak néhány vidéki barátnőjéhez, és volt, hogy én is vele mentem. Mikor lett volna ideje ilyen szörnyűségeket művelni? Ráadásul miből építette volna fel azt a kísérleti helyet? Nem, ez lehetetlen.

Beugrott egy emlék, amikor Dalseongba költöztünk. Nagyi nagyon hamar belement ebbe, és már akkor is furcsának találtam, de… igazából semmi szokatlan nem volt benne. Ő idős volt, Szöul pedig túl zajos, és a lakás túl nagy volt kettőnknek.

De miért pont Dalseong, és honnan szerezte ilyen hamar a lakást? Talán… mindig is megvolt neki? Vagy ismerősé lett volna? És amikor időnként visszautazott a szöuli barátnőihez látogatóba, valóban odament? Biztosan, hisz mindig felhívott valamelyik barátosnéja, hogy nemrég indult vissza. Bármibe belemagyarázhattam volna én is, de semmi értelme nem lett volna.

Kész őrült vagyok, hogy lassan én is elkezdem gyanúsítgatni a saját nagymamámat. Tao biztosan téved. Nagyinak évek óta rosszak a lábai, mindig is lassan járkált, és nem tudott sokáig álló helyzetben lenni, és egy ilyen hely fenntartása és folyamatos ellenőrzése sok energiát vesz igénybe. Nem bírta volna hosszú távon, főleg, hogy még ő maga is adott be injekciókat. Ugyan már! Ez badarság!

De mi van, ha Nagyi előttem is megjátszotta magát?

- Úristen, miket beszélek én? – tettem fel hangosan a kérdést. Ahogy végigfutott ez a sok gondolat a fejemben, abbahagytam a sírást, és már csak szipogtam. Ötletem sem volt, mihez kezdjek, de nem hagyhattam ennyiben a dolgot.

Rettenetesen fájt, hogy Tao így viselkedett, és reméltem, hogy lecsillapodik, mire visszajön. Már ha visszajön.

Abban biztos voltam, hogy ma éjszaka nem tesz kárt Nagyiban. Újból és újból át fogja gondolni, és ezzel talán időt nyerek magamnak, de a végén akkor sem fogja meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Ki kellett derítenem az igazat, mielőtt még jobban elfajulna a helyzet, de az egyetlen, akinek bizonyossága volt efelől, az Nagyi volt. Ő viszont éppen kómában feküdt a kórházban.

 

54. rész

 ~ 54. rész~

Minseoval csak egy óra múlva találkoztam volna, de elszámoltam magam, így előbb értem Dalseongba. Tudtam, hogy a kórházban van a nagymamájával, ezért gondoltam, odamegyek, és ott megvárom.

Szerettem volna bemenni, de nem akartam váratlanul beállítani. Nem biztos, hogy Minseo örült volna a látogatásomnak, főleg úgy, hogy nem ismertem a nagymamáját. Valószínűleg az első találkozást nem a kórházban kellene megejtenünk.

Mégis, a természet hívó szava becsalogatott a mosdóba. Gyorsan elintéztem a dolgomat, nem akartam lebukni, azonban mikor elhaladtam az egyik ajtó előtt, egy ismerős hang csapta meg a fülem.

Megtorpantam.

Pillanatok alatt levert a víz, és először azt hittem, hogy rosszul hallok. Vártam néhány másodpercet, mert úgy véltem, csak képzelődöm, de a sejtésem beigazolódott: tényleg ugyanaz a hang volt.

Képtelen voltam felfogni. Először a jeges rémület futott végig rajtam, majd a mérhetetlen düh.

Hogy a francba élhette túl?

Összeszedtem magam, megfordultam, és óvatosan a fal mellé lapulva, belestem a kórterembe.

Az egyik döbbenetemet követte a másik.  Az egy dolog, hogy pont ugyanolyan volt a hangja, és bár ha nagyon akarom, bemagyarázom, hogy talán mégis tévedek, és csak rettentően hasonlítanak (ami valahogy mégis lehetetlennek tűnt, mert azt a hangot bárhol felismertem volna), de mégis mit keres ott vele Minseo?

- Ugye ez az egész csak egy vicc? – tört ki belőlem, és a hangom még számomra is idegennek tűnt.

Minseo zavartan és meglepve kapta felém a fejét, majd az értetlenség ült ki az arcára.

- Taejoon? Te mit keresel itt? – kérdezte, és hangjában érződött, nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Tényleg váratlanul érte a megjelenésem.

- Ó, itt van a barátod! – kiáltott fel örömittasan a nagymamája, és nagy nehezen, de megfordult. Annyira nyájasan és kedvesen viselkedett, pedig ez nem vallott rá. Én nem ilyennek ismertem, és tudtam, mindez csak megjátszott. Amikor találkozott tekintetünk, arcáról lefagyott a mosoly, és teljesen elképedt: - Tao?!

- Te ismered őt? – Minseo nagymamájára pillantott, de a rémületen és teljes nyugtalanságon kívül semmit nem olvashatott le az arcáról. Biztosan nem számított arra, hogy valaha látni fog, és ez igencsak megviselte.

A következő pillanatban megrogytak a térdei, és ha Minseo nem tartja, biztosan összeesik. Így is csak nagy nehezen sikerült leültetni az ágyra, azonban eszméletlenül terült el a paplanon.

Hát a való életben ilyen gyenge lennél? Futott át agyamon egy kósza gondolat, és ha Minseo nem kezd el kiabálni, egészen biztos még egy gúnyos vigyort is megejtettem volna.

- Tao! Segíts már, az istenért, ne csak állj ott! Hívj egy orvost! – sikoltozott rémülten, miközben szemeibe könnyek szöktek, és megállás nélkül próbálta észhez téríteni nagymamáját.

De nem figyeltem rá. A kezdeti döbbenetem eltűnt, és a helyét a csalódottság és a harag vette át. Én pedig nem álltam ellen, nem akartam kifogásokba temetkezni. Az, akit mindennél jobban szerettem, most az ő oldalán állt. Ezen nem volt mit magyarázni.

Hátat fordítottam, és anélkül, hogy bármit is mondtam volna, futásnak eredtem. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, hogy szinte versenyt futottam az idővel. Kirohantam az ajtón, és amerre vittek a lábaim, arra mentem.

Jó érzés volt, ahogy a hideg levegő az arcomnak csapódik, ahogy az októberi fagy jeges lehelete egészen a csontomig hatol. Azokban a percekben gyűlöltem mindenkit, és meg akartam szabadulni az érzéseimtől.

Hát lehetséges ez? Valóban ilyen kegyetlen lenne az élet? Minseo volt a menedékem. Minseo volt az a személy, akiért képes voltam felállni, magam mögött hagyni minden negatív érzést, és felülkerekedni a fájdalmon. Miatta sikerült kijutnom abból a Pokolból, csak őérte tettem meg, ő adott nekem erőt, és reményt, erre kiderül, hogy minden felesleges volt. Hogy talán ő maga rosszabb, mint a Pokol. Vagy talán ő maga lenne a Pokol?

Nem, ez hihetetlen. Ez egyszerűen lehetetlenség. Ilyen nem történhet meg velem! A kezdetektől fogva benne volt, és én ezt észre sem vettem? Mégis mit tettem én, amiért ennyire gyűlöl az élet?

Csak rohantam és rohantam. Dühös voltam, de ez az érzés lassan alábbhagyott, és helyét az elkeseredettség vette át. Szemeimbe lassan könnyek szöktek, amiket megállás nélkül törölgettem, de újra és újra makacsul előtörtek.

Fogalmam sem volt, merre tartok, de az érzéseim másodpercenként változtak. Szomorúság, harag, gyűlölet, kétségbeesés, elveszettség, fájdalom, csalódottság folyamatosan váltogatták egymást.

Mégis mit kellene tennem? Hogy lehet ő életben? Mégis mi folyik itt? Veszélyben vagyunk? Szólnom kellene a többieknek? Mi van, ha már halottak? Vagy adnom kellene egy esélyt, hogy Minseo megmagyarázza a dolgokat? Van egyáltalán mit megmagyaráznia? Mégis miért hagytak életben? Nem féltek attól, hogy szólunk a rendőrségnek?

Vagy ez is egyszerűen csak a kísérlet része lenne? Talán minden, ami ott történt, megjátszott volt, és valójában ők is azt akarták, hogy megszökjünk? Talán… látni akarták, hogyan viselkedünk a való életben? Van ennek bármiféle értelme?

Ötletem sem volt, hogy merre vagyok, vagy, hogy milyen régóta futottam, de úgy éreztem, hogy a farkas énem ki akar törni belőlem. Feszített a mellkasom, és szúrt a tüdőm is, de egyszerűen mintha nem akartam volna megállni. Mintha attól féltem volna, ha ez bekövetkezik, utolérnek, és megölnek.

Túl sok ember volt körülöttem, és fogalmam sem volt, hová mehetnék, ahol nyugodtan szabadjára engedhetném a másik felemet. Így alkut kötöttem a farkasommal, hogy egész este szabadon rohangálhat valamelyik erdőben, csak most nem csinálunk őrültséget. Nehezen bár, de ezzel el tudtam őt csendesíteni, és leülhettem egy parkban kifújni magamat.

Akadozva vettem a levegőt, de percek alatt helyrejött légzésem, ám érzéseim nem múltak el. Teljesen összezavarodtam, különféle gondolatok váltogatták egymást, a fejem pedig iszonyatosan zsibbadni kezdett.

Nem tudtam, mitévő legyek. Meg akartam nyugodni, mert nem akartam felfogni a jelenlegi helyzetet. Azt hittem, mindennek vége, hogy többé nem kell rettegnem, de az a személy… életben van! Nem halt meg a tűzben, nem odaveszett ő is, amikor felrobbant az épület? Az a hang… az a rekedtes hang… biztos, hogy ő az. Tudom, hogy sosem láttam tisztán az arcát, vagyis emlékeim szerint egy negyvenes nő lehetett, de ezek szerint álarcot viselt, ezért is hagyatkoztam mindig a hangokra. Nem tévedek, ő az!

És Minseo vele van.

Dühösen ütöttem egyet a pad háttámlájába, ami megrepedt, majd a következő ütéstől ketté is tört. Torkomból egy hangos üvöltés tört elő, hosszan és ijesztően, mintha csak magát az ördögöt okádnám magamból. A környezetemben lévő emberek futásnak eredtek, de nem törődtem velük. Agyamat egy furcsa, szürke köd borította el, és ismét rohanni kezdtem.

*

Esteledett már, amikor úgy éreztem, kellőképpen kitomboltam magam. Ruhám tiszta kosz volt, és izzadságszagú, a hajam csapzottan lógott arcomba, fejemet pedig a busz ablaküvegének döntöttem. Fáradt voltam, és kimerült, de elmém még mindig éberen dolgozott, és újra lejátszotta ugyanazokat a gondolatokat. Akkor a csalódottság vette át az uralmat a többi érzelem felett.

A nadrágzsebemben megcsörrent a telefonom, immár sokadjára. Az utasok ciccegésére és rosszalló pillantásai miatt előbányásztam, majd ki is nyomtam. Legalább negyven nem fogadott hívásom volt Minseotól. Csak felhorkantam ezen, és visszasüllyesztettem a készüléket a helyére. Ezek után még van képe felhívni…

Nem sokkal később leszálltam az ismerős környéken, majd hosszas séta után az ismerős, aprócska ház előtt álltam. Nem akartam elhinni, hogy ilyenre képes volt, ezért döntöttem úgy, hogy beszélek vele.

Halkan kopogtam az ajtón, de amaz pillanatok alatt kinyílt.

- Tao! – kiáltott fel hangosan Minseo, és megragadva a kezemet, behúzott a lakásba. Miután becsukta az ajtót, olyan szorosan ölelt magához, mint még ezelőtt soha. Fájt. Borzasztóan fájt. Egy könnycsepp akart a szemeimből kihullani, de visszanyeltem. Nem öleltem át törékeny derekát. – Aggódtam érted. Mi az isten történt?

Nem feleltem, de ő készségen a nappaliba irányított, és leültetett a kanapéra. Kiszaladt a konyhába, és hallottam, ahogy leveszi a teáskannát a gáztűzhelyről, és egy pohárba önti a forró nedűt. Mikor visszajött, letette elém a poharat, de nem nyúltam hozzá. Semleges tekintettel mértem végig arcát; bőre kipirosodott, és a szemei is vörösek voltak a sírástól.

Sírt? De hisz miért? Ez is biztosan megjátszott volt. Sajnálni akartam, de azok után, amit a kórházban láttam, egyszerűen nem akartam elhinni. Volt valaha valami igaz abból, ahogy viselkedett velem?

Elfordítottam arcom, és körbenéztem az aprócska nappaliban. Annyi emlék tört a felszínre, annyi szép emlék, amikor fogócskáztunk és ökörködtünk, vagy éppen filmet néztünk ezen a kanapén, ahol most ülök.

- Mi a baj? – kérdezte ártatlanul, de felelet nem érkezett. Hosszú percekig ültünk csendben, mikor ismét megszólalt. – Mi volt ez az egész délután? Nem is érdekel, hogy milyen az állapota Nagyinak…

- Jól gondolod, nem érdekel.

- Miért? Mit tettem veled vagy ő? És különben is… honnan ismer téged Nagyi? Mert ezekszerint te is ismered. Miért nem mondtad el?

- Még kérdezed? Komolyan meg kell kérdezned? Miért nem őt támadod le ezzel? – vágtam vissza durván, de hangom keserűen csengett.

- Mert kómában van, azért! – csattant fel, ám hangja elcsuklott, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy ne kezdjen el ismét sírni. – Nem tért magához, miután elmentél. Az állapota sokkal rosszabb lett… - tette hozzá csendesen.

- Nagyon helyes – suttogtam magam elé, amit nem akartam ilyen hangosra, de végül így sikerült. Minseo felkapta a fejét, és vádlón nézett rám.

- Hogy mondtad? Hogy mondhatod ezt? Ő a nagymamám! Az egyetlen családtagom, nekem csak ő van! Miért vagy ilyen ellenséges? – felpattant a székről, miközben hangosan rám kiáltott. Dühös volt és csalódott, szomorú és összetört, akárcsak én.

Komolyan így kell, hogy vége legyen?

- Nem kell tovább játszanod a szereped! Elég lesz! Most már fejezd be! – ordítottam rá én is, és közelebb léptem hozzá. Lehunytam szemeimet, és nagyokat lélegeztem, mert biztos voltam abban, ha nem csillapítom magam, a végén még olyat teszek, amit megbánok.

Azonban az illata megtöltötte orrüregem. Annyiszor öleltem már magamhoz, és annyira szerettem volna most is, de… nem lehet. Soha többé nem lenne ugyanaz az érzés őt ölelni.

Bárcsak minden olyan lenne, mint néhány órával ezelőtt. Bár ne derült volna erre fény…

- Mégis mit? Mit kellene befejeznem? Mi a fenéről van szó? Magyarázd el, kérlek, mert ezek szerint hülye vagyok! – kiáltott rám ismét, miközben mellkasa fel-leliftezett. Zaklatott volt, és arca teljesen eltorzult az erőlködéstől, de még így is rettentő gyönyörű volt.

- Tényleg ennyire hülyének nézel? Minseo, vége van! Lebuktatok! Ne akard nekem azt mondani, hogy nem tudtál semmiről! – egy fokkal lejjebb emeltem a hangerőt.

- Miről? Miről kellett volna tudnom? Tényleg nem tudom, miről beszélsz!

- Rólad, és mamádról! – Megszüntettem a köztünk lévő távolságot. Megragadtam a pulóverénél fogva, majd hátrafelé kezdtem el tolni, egészen addig, amíg a háta a falnak nem csapódott. Kezeimmel megtámaszkodtam feje mellett, ő pedig értetlenül és fájdalmasan nézett szemeimbe. Zöld szemei most is ragyogtak, és csak arra vártam, hogy azt a sok szenvedést kiűzzem belőlük. – Kettőtökről! Ő a nagymamád! Annak vagy az unokája, aki mindenről tehet! Ő a felelős az egészért! Hát nem érted? A nagymamád rabolt el minket és kísérletezett hosszú éveken át rajtunk!