6. rész

~ 6. rész~

Luhan órákig ült az ajtó előtt, és nem szólt hozzánk. Csak bámulta a padlót, és a négy falat, mely valószínűleg az új otthona lesz élete végéig, miközben néha-néha felsóhajtott. Aggasztó volt őt nézni, de így volt ez rendjén. Most dolgozta fel a vele történteket, próbálta megemészteni, hogy innen nincs kiút, és hogy sosem fog választ kapni a kérdéseire. Miért pont ő? Ki tudja? Senki sem tudja, miért pont minket választottak.

Elnyúltam a földön és ismét a plafont kezdtem el elemezgetni. Az egész cella minden egyes centiméterét ismertem már, de ennél jobb elfoglaltságot nem tudtam találni. Idebent az élet egyszerűen megáll. Nincs reggel és este, a napok egybefolynak, minden értelmét veszti. Mégis, ha nem akarod elveszíteni a józan eszed, ha nem akarsz megőrülni és nem akarod, hogy egyszerűen csak lepuffantsanak… akkor kell találnod valamit, amivel lekötheted az elmédet.

Luhan hirtelen felállt, majd ismét az ajtót kezdte ütlegelni. Az egyik pillanatban még nyugodt volt, a másikban pedig már elöntötte őt a düh, a tehetetlenség és nem tudott uralkodni magán. Képtelen volt elfogadni, hogy már hetek óta itt van, senki nem keresi és minden megváltozott. Ez volt a legnehezebb időszak, amin túl kellett tenni magunkat. Amikor ráébredsz, hogy hetek óta fogságban vagy, hogy senkit sem ismersz, nem tudod, miért vagy itt, mit kezdj magaddal és hogy mi történt veled.

Felugrottam a földről, majd Luhanhoz léptem és egy mozdulattal a földre löktem.

- Fejezd be! – förmedtem rá keményen.

Noha legbelül sajnáltam, tudtam, ha kedvesen szólok hozzá, nem megyek vele semmire. Előtte már rengetegen voltak a cellatársaim, akik mind meghaltak. Valahogy nem akartam, hogy vele is megtörténjen ez. Igyekeztem a tőlem telhetőt megtenni, de eddig sosem jártam sikerrel. Én csak ötleteket adhattam a túléléshez, de hogy megfogadták-e a tanácsom, már nem rajtam múlt.

- Engedj az ajtóhoz! Muszáj kijutnom innen! – pattant fel a földről Luhan, és hatalmasat lökött rajtam. Nekicsapódtam az ajtónak; sokkal nagyobb erő volt benne, mint én azt képzeltem, és ezt ő maga is észrevette. Arca eltorzult, és meglepetten nézte két tenyerét. Szemei előtt forgatta, majd ijedt arcát rám emelte, és ismét a két kezére tévedt tekintete.

- S-sajnálom, én… n-nem akartam – dadogta, és hátrébb lépett egyet. Egészen a túlsó falig hátrált, majd amint nekiütközött háta a falnak, kezeit is maga mögé rejtette.

- Nem gond, nem igazán fájt – mondtam, noha nem ez volt a teljes igazság. A fájdalom egy pillanatra végigfutott a gerincemen, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Ha farkas vagy, nagyobb az erőd, és a fájdalomtűrő-képességed is.

- Mi az isten van velem? – kérdezte rettegve. Pupillái tágra nyíltak, és megállás nélkül remegett az egész teste. Most kezdett rájönni, hogy mit is mondtam neki néhány órával ezelőtt.

- Farkas vagy – szólt közbe Kris, aki egészen eddig csendben figyelte az eseményeket, bár gondolom jót szórakozott rajtunk. Végre valami más is történik a csenden kívül.

- De… hogyan?

- Haver, az előbb már elmondták, ha figyeltél volna. Embereken kísérleteznek, ezért vagy az, ami – forgatta meg szemeit Kris.

- Én azt értem, de... hogyan történik ez? Hogyan változtattak azzá? – Luhan kezdett egész normális kérdéseket feltenni. Talán rájött, hogyha túl akarja élni, akkor muszáj ebbe beletörődnie. Már csak az volt a kérdés, mi volt az az ok, amiért folytatni akarta. Mert választhatta volna azt is, hogy meghal, hisz… bármi is lesz, a régi életét sosem kaphatja vissza.

- Fogalmam sincs. Biztosan feltaláltak egy szert, amit ha beadnak nekünk, akkor a génjeink átalakulnak. Én csak erre tudok gondolni, mert a farkasok csak a mesékben léteznek. Vagyis most már nem egészen – feleltem, és visszaültem a földre.

- Hányan halhattak meg, mire sikerült elérni a céljukat? – tett fel egy újabb kérdést, de ezt inkább magának, mint nekünk. Teljesen elképedve bámult maga elé, tekintete üveges és keserű volt. Igazán sajnáltam őt, hogy erre a sorsa jutott.

- Ne akard tudni… Minden teliholdkor legalább öten vesztik életüket, de lehet, ennél sokkal többen. Talán régebben még ennél is nagyobb volt ez a szám.

- Ti mióta vagytok itt? – Luhan nagyot sóhajtott, majd leült a földre ő is, de nem jött közelebb, és kezeit továbbra is maga mögé dugta.

- Én körülbelül öt éve – sóhajtottam fel, és egy pillanatra elderengtem a múlton, amikor még minden más volt. De gyorsan megráztam a fejemet. Nem gondolhatok semmire. Bármilyen jó is volt az életem, már sosem térhetek oda vissza. Szép is lenne, ha egy nap csak úgy visszasétálnék a családom, a barátaim közé és közölném velük, hogy élek. Ráadásul mégis mivel magyaráznám, hogy eltűntem? Mit mondanék, hol voltam, mit csináltam, miért mentem el? Mert az igazat nem árulhatom el. Jobb, ha az idő múlásával eltemetnek és beletörődnek abba, hogy már nem megyek haza többet.

- És te? – pillantott Krisre Luhan.

Kris nagyot sóhajtott, majd tekintetét elemelve a plafonról Luhanra nézett.

- Kicsivel több ideje, mint Tao… Ha jól emlékszem, már csaknem hét éve.

- Hét? Mégis hogyan bírtad ennyi ideig? – Luhant teljesen ledöbbentette ez a számjegy. Ha úgy vesszük, neki ez volt az első napja, Kris pedig már hét éve raboskodott itt.

- Nincs semmim, amiért visszatérhetnék az élők közé. Ha úgy vesszük, talán jobb is, hogy itt vagyok.

Luhan nem válaszolt, csak elmerült gondolatai között. Nem tudom, mire gondolhatott, de arcizmai folyamatosan mozogtak és több érzelem is végigfutott rajta.

- Nem jössz közelebb? – kérdeztem, mire értetlenül és kissé szégyenkezve meredt rám – Ne aggódj, nem fogsz bántani. Erősebb vagyok nálad, és akaratlanul nem tudsz fájdalmat okozni. Teljesen természetes, hogy ekkora erő rejlik benned. A farkasság előnye.

Luhan vette a bátorságot, és közelebb csúszott hozzánk. Tartotta a tisztes távolságot, de legalább ennyit meg tudott tenni.

Kris ekkor hirtelen felállt, majd a fiú mellé lépett, és elsöpörte a nyakáról a haját. Luhan ijedten rándult össze, majd ugrott odébb felém, miközben értetlenül pislogott a srácra. Kris csak vállat rántott, és visszaült a helyére.

- Mit jelent a 77? – kérdezte végül.

- Tessék?

- A 77, ami a nyakadon van. Mihez tudod kötni?

- A nyakamon… mi? Nekem nincs tetoválásom – pislogott értetlenül Krisre, aki ezen jót nevetett, majd felém fordult. Az én arcomra is mosoly ült, de Luhant látva inkább megmagyaráztam a dolgot.

- Neked egy 77-es van a nyakadon, nekem egy 68-as – fordítottam neki hátat, hogy rálátást nyerhessen a nyakamon lévő számra, majd miután visszaültem eredeti pozíciómba, folytattam – Krisnek 00 van ott. Minden számnak van jelentése. Nekem a 68-as azt jelenti, hogy én vagyok a 68. farkas, aki életben maradt... vagy a 68., akit elraboltak. Kris 00-ja szerintem arra utal, hogy ő van itt a legrégebb óta vagy ő az első farkas, aki túlélte, de állítása szerint inkább azt jelképezi, hogy neki nincs élete. Neked 77-es van, de te nem lehetsz se a 77., aki életben maradt, se a 77., akit elraboltak. Szóval? Biztos szerepelt ez a szám az életedben.

Luhan elgondolkodott egy pillanatra, vagy inkább hosszú percekre, végül megrázta a fejét.

- Nem, nincs ilyen szám az éle… vagy de. A 77-es számú házban lakom. De mi célja ezeknek  számoknak?

- Nem tudom. Talán így tartanak minket számon. Ők biztos tudják a logikáját, de mi valószínűleg ezt sosem fogjuk megtudni.

Luhan nekivetette a hátát a falnak, közvetlen mellettem és hosszú percekig bámult ki a fejéből. Nem láttam semmit se az arcán, de abban biztos voltam, hogy próbálja összetenni magában az előbb hallottakat. Úgy döntöttem, ennyi elég volt mára, majd holnap jobban belevonjuk az itteni életbe. Már ha holnap is életben akar maradni…

- Mi az, amiért úgy döntöttél, hogy nem adod fel? – kérdeztem végül.

- Hm? – emelte rám hatalmas, tágra nyílt szemeit és nem néztem volna többnek tizenhétnél.

- Az előbb még dühöngtél, de most már úgy néz ki, mintha elfogadnád, ami történt. Mivel tudod jól, hogy innentől kezdve nincs jövőd, nincs semmid, feladhatnád. Sose kerülünk ki innen, vagy ha ez egyszer meg is történik, akkor sem leszünk ugyanazok és nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Szóval kell valami, amiért úgy döntöttél, hogy kibírod, bármikor is lesz ennek vége.

Kíváncsian néztem az arcát, de ő mély hallgatásba burkolódzott. Rá akartam hagyni a dolgot, de tudni akartam, mi az, ami életben tartja. Ha egy lány vagy a család, vagy egy álom, akkor le kellett beszélnem erről. Mint mondtam, ha egyszer kijutunk, sosem térhetünk vissza senkihez és semmihez. Új életet kell kezdenünk, egy új helyen, talán egy új országban is.

- Kris azt mondta, őt nem érdekli, mi lesz vele. Neki nem volt túlságosan jó élete, ezért neki mindegy, mi fog történni. Bár azt hiszem, egy kicsit mégiscsak izgatja, mi ennek az egésznek a kimenetele. Mert előbb-utóbb meg fogjuk tudni, miért tették ezt, mire kellünk nekik. És engem is ez az, ami érdekel. Ha már egyszer itt vagyok, ha már egyszer elhurcoltak ide és olyanná változtattak, akivé nem akartam lenni, ha már egyszer farkas vagyok… akkor tudni akarom, mit terveznek velünk. Neked is ez járt a fejedben, mikor meghoztad a döntést vagy valami más?

- Nem, ez engem nem érdekel – suttogta maga elé, és most először láttam rajta komoly elszántságot az iránt, amire éppen gondolt. Hirtelen nagyon idősnek és érettnek látszott.

- Akkor?

- A bosszú.

  

5. rész

~ 5. rész~

Chanyeol nem sokáig maradt, mivel testvére hisztizni kezdett, miután hosszú percek is elteltek, de megbeszéltük, hogy kicsit később elmegyünk sétálni és körbevezet a városban. Hatalmas mosollyal az arcomon mentem vissza Nagyihoz, aki már türelmetlenkedett, amiért ilyen sokáig elvoltam egy kanna víz miatt.

- Mi ez a jókedv? – kérdezte. Hiába is, előle sosem tudtam titkolni semmit.

- Csak összefutottam a szomszéd sráccal és nagyon kedves volt.

Nagyi ennyiben is hagyta dolgot, és láttam, ahogy az ő arcára is mosoly ül. Noha féltett, ezt nem mutatta ki felém. Ő is, és én is tartottam attól, hogy Chanyeol meg fog bántani, és hogy ezután soha többé nem leszek képes emberek közelében lenni. De nem akartam már most az első találkozás után azt gondolni, hogy ő is olyan, mint a többiek. Benne volt a pakliban, ez tény és való, de ha nem próbálok meg kapcsolatot kialakítani vele, nem tudom meg, hogy mi lett volna.

Nagyival hamar befejeztük a kertészkedést. Gyorsan letusoltam és nem sokkal ezután, délután négy felé csöngettek. Kinyitottam az ajtót, és Chanyeol állt velem szemben.

- Szia. Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet, elköszöntem Nagyitól, és már indultunk is.

Chanyeollal nagyon sokat beszélgettünk, ami számomra rettenetesen furcsa volt. Annyi év után nem kommunikáltam senkivel, főleg nem velem egyidőssel, és ez most nagyon jó érzés volt. Ami a legfurcsább volt, hogy ahelyett, hogy izgultam volna, hogy vajon tudok-e rendes és értelmes válaszokat adni, nem éreztem kételkedést és nyíltan válaszoltam kérdéseire anélkül, hogy remegett volna a hangom.

Hétköznapi dolgokról beszélgettünk többnyire, és az egyetlen személyes dolog, amit kérdezett, hogy miért költöztünk ide. Nem mondtam el a teljes igazságot, csak annyit árultam el, hogy kisebb városba akartunk költözni, mert Szöul túl zajos és nagy volt mindkettőnknek.

Eközben megmutatta Dalseong környékét, főként a boltokat, ahová érdemes bemenni és néhány nevezetességet, valamint egy-két nyugisabb helyre is elmentünk, mondván, ha egyedül szeretnék lenni vagy csak gondolkodni akarok, ott ki tudok kapcsolódni.  

Chanyeol nagyon figyelmes és szimpatikus volt, nem mellesleg igen helyes is. Na, persze nem zúgtam bele első látásra, és nem is terveztem, hogy a barátságnál több is lehet köztünk, de azt hiszem, ezzel ő is így volt.

- És amúgy ismersz errefelé másokat is? Miért pont Dalseong? – kérdezte, miközben visszafelé tartottunk.

- Nem, senkit nem ismerek itt rajtad kívül. Egyébként fogalmam sincs, miért pont ide jöttünk. Nagyi választotta, biztosan korábban járt már errefelé vagy egy ismerőse ajánlotta. Nem tudom, még nem kérdeztem erről.

- Áh, értem. Biztos rossz lehet, hogy ilyen messzire költöztetek és ott kellett hagynod az eddigi életed, a barátaidat.

- Igen, egy kissé nehéz, de itt is biztosan jó lesz.

Nem akartam elárulni, hogy igazából örülök, hogy az eddigi életemnek vége és semmit nem hagytam hátra. Túl jó volt a mai nap ahhoz, hogy az én elcseszett életemet elemezgessük, ő pedig sajnáljon. Nem akartam visszagondolni arra, aki voltam, és hogyan éltem, csak a jövőre akartam összpontosítani.

- És akkor te most fogsz egyetemre menni, ugye?

- Igen.

- Hová?

- Nem tudom. Mivel most költöztem ide, nem ismerem a közelben lévő egyetemeket.

- A Gyeongbuk egyetemhez mit szólsz? A barátnőm is odajár, és szerintem tetszene neked. Ráadásul kicsit hasonlít a személyiségetek is, szerintem jól járnál vele.

- Hm… Majd utána nézek akkor. De… barátnő?

- Áh, igen, elfelejtettem mondani, kapcsolatban élek – vakarta meg zavartan a tarkóját és kissé elpirult.

- Ennek örülök. Gratulálok. Hogy hívják a barátnődet?

- Kyunghee. Már csaknem két éve együtt vagyunk.

- Már olyan régóta? Az hosszú idő.

- Igen, az. A nagyobbik húgommal egyidősek, évfolyamtársak voltak középiskolában és akkor ismerkedtünk meg a ballagás napján.

- Akkor ezekszerint… ő egy évvel idősebb nálam? Te pedig…

- Huszonhárom vagyok.

- Akkor jól tippeltem a korodat.

Lassan visszaértünk, és miután elköszöntünk egymástól, óvatosan bementem a házba. Néma csend volt bent, csak a nappaliban láttam villódzni a fényeket. Nagyi a tv előtt aludt, így lekapcsoltam azt, és betakartam őt egy pléddel.

A konyhában összedobtam egy szendvicset, amit menet közben megettem, majd egy gyors zuhany után már ágyban is voltam. Még csak nyolc óra volt, de én olyannyira elfáradtam, hogy képtelen voltam még egy percig is fent maradni.

Arcomon most először ült egy hatalmas mosoly. Örültem, hogy jól alakult ez a nap, és hogy egy új barátra tettem szert. Talán az első igaz barátra. Furcsa volt számomra, hogy ilyen hamar megnyíltam előtte, és talán pont ez volt az, ami miatt úgy gondoltam, hogy ez más lesz, mint bármelyik barátság, amit valaha kötöttem.

A szívem hevesen vert, és ez ismeretlen érzés volt számomra. Most kezdtem el azt érezni, hogy élek. Hogy lehetek boldog. Hogy talán nincs mégse minden veszve. Vajon az egyetem mit fog hozni? Vajon ott is más lesz minden és elfogadnak az emberek? Vagy minden folytatódik, és bántani fognak? Vajon ha bántanak… akkor képes leszek folytatni így, hogy Chanyeolt a barátomnak nevezhetem? Vagy túl korai lenne őt annak nevezni? Mi van, ha holnaptól fogva nem is fog keresni? Mi van, ha nem lógunk soha többet együtt, és csupán részéről addig tartott ez a „barátság”, amíg megmutatta a környéket?

Nem. Erre nem szabad gondolnom. Chanyeol nem teheti meg ezt. Ma nem. A mai nap az a nap, amikor megtapasztalhattam, milyen az, amikor minden olyan, mint a tündérmesékben, és ha holnap minden olyan lesz, mint a tegnap, akkor ezt a napot meghagyom egy tündérmesének. Nem ronthatom el ilyen gondolatokkal ezt az élményt. Ha holnap Chanyeolt már nem fogom érdekelni, akkor legyen. De a mai nap egy különleges nap volt számomra és nem akarok erre másként tekinteni.

Ezekkel a gondolatokkal és az újonnan szerzett érzésekkel merültem álomba.

4. rész

~ 4. rész~

Hajnalodott, mikor magamhoz tértem. Kris már ébren volt, és ugyanabban a pózban ült, mint tegnap. Hogy engem nézett-e vagy csak a falat bámulta, nem tudtam eldönteni.

Nyújtóztam egy nagyot, majd én is felültem. Örültem, hogy az összes méreg felszívódott testemben és minden végtagomat kiválóan tudtam mozgatni. Én is nekivetettem a hátam a falnak, és igyekeztem a maradék álmosságot is kitörölni a szemeimből.

Azonban egy pillanat alatt magamhoz tértem, mikor érzékeltem, hogy a cellaajtó zárjával babrálnak. Krissel összenéztünk, majd az ajtóra és vártuk, mi fog történni. Még túl korán volt ahhoz, hogy reggelit adjanak és ahhoz is, hogy egy újabb kísérlet elé vessenek minket. Hajnalok hajnalán sosem zaklattak minket, és ez felettébb felkeltette a kíváncsiságomat.

Az ajtó másodperceken belül kinyílt, majd valakit belöktek rajta és ismét visszazáródott. Az ismeretlen nagy csattanással zuhant a padlóra és fel sem kelt onnan. Krissel ismét összefonódott tekintettünk, majd a fiúra néztünk, aki kettőnk között feküdt mozdulatlanul.

- Hé, haver, minden oké? – lökte meg a lábával Kris, de az meg se moccant. Ezután olyan erőteljesen rúgta meg, hogy a fiú a hátára gördült, ám nem tért magához. Hasán egy hatalmas véres folt jelezte, hogy bizony iszonyatosan megsérült, valamint az arcára rászáradt vér és a zúzódások is ezt bizonyították.

- Na, ezt is kicsinálták – húzta vissza a lábát Kris és ismét folytatta eddigi tevékenységét: a fal bámulását.

Csak megforgattam a szemem és nem válaszoltam. Kris nem sokat törődött másokkal, nem nagyon érdekelte, ki él vagy ki hal, mindenkit magasról letojt. Igazából nem csodálkoztam ezen, hisz tudtam, hogy az élet tette ilyenné őt. Az már más kérdés volt, hogy ha akart, változtathatott volna ezen, de nem tudom, mennyire tud olyan valaki megváltozni, akiből kihaltak az érzelmek.

Odatérdeltem a srác mellé, és megnéztem a pulzusát.

- Még életben van – mondtam csak úgy mellékesen.

Felhúztam a pólóját és perceken keresztül azt néztem, hogy a sebe begyógyul-e vagy sem. Szerencsére percről percre összehúzódott, így nem aggódtam érte. Negyed óra és jól lesz.

Felálltam, majd odamentem a sarokba, ahol egy kis tálba összegyűjtöttük a falból csöpögő vizet. Ez tisztább volt, mint ami a plafonon átszivárgott, és az ilyen alkalmakra tökéletesen megfelelt. Megfogtam a tálat, majd visszaültem a fiú mellé, levettem a felsőmet, benedvesítettem és letöröltem az arcáról a vért. A hideg víz hatására lassan kezdett magához térni.

Lassan nyitotta ki a szemeit, majd mikor meglátta arcom, riadtan ugrott fel és mászott hátrébb tőlünk. Először engem mért végig, majd Krist, aki ekkor már az idegen fiút fürkészte.

- Kik vagytok ti? – kérdezte ingerülten, hangja pedig remegett a félelemtől.

- A cellatársaid – feleltem röviden és tömören.

- Most ugratsz? – kapta rám tekintetét – Semmit nem követtem el, amiért börtönbe kerültem volna.

- Nem is a börtönben vagyunk – ültem vissza a helyemre. Már vártam, mikor fog kiborulni a srác, mikor fog őrjöngeni, kiabálni, végül keservesen sírni és beletörődni, hogy élete hátralevő részét itt fogja eltölteni. Hacsak meg nem hal közben.

- Hát akkor hol?

- A Pokolban – jött Kristől a rövid, de lényegre törő válasz, ám az ismeretlennek ez nem volt elég. Elkerekedtek szemei és úgy nézett Krisre.

- A p-pokolban? Ember, te aztán szívtál valamit. Most komolyan, hol a francban vagyok? És mikor engednek ki? – felpattant, majd az ajtóhoz lépett, és ütögetni kezdte azt. – Hé, hahó! Valaki! Ez biztos valami vicc! Engedjenek ki! Én nem követtem el semmit! Ártatlan vagyok! Engedjenek már ki, az istenért is! Valaki!

- Ne üvöltözz már, légyszí’, beszakad a dobhártyám! – kiáltott fel Kris és sötét szemeit a fiúra emelte, aki mit sem törődött vele.

Kris felpattant, majd a karjánál fogva a földre lökte a fiút, aki hiába próbált felkelni, Kris nem hagyta neki.

- Most meg mi bajod van? – nézett értetlenül rá.

- Felesleges üvöltöznöd, senki nem hallja. Vagy ha igen… nem törődnek vele – feleltem nyugodtan.

- Mi az, hogy nem érdekli őket? Ki kell jutnom innen! A családommal kell találkoznom délután, nem maradhatok bent. Fizetek nekik bármennyit, csak hadd húzzak el innen! – ismét kísérletet tett arra, hogy felkeljen a földről, de Kris ezúttal sem hagyta.

- Azzal elkéstél, haver.

- Miért?

- Mert már hetek óta itt vagy.

- Mi van? Az nem lehet! Amikor elindultam haza a munkából, akkor támadt rám egy csöves, aztán akkorát húzott be nekem, hogy elájultam. És még engem zártak be ide! Ez igazságtalanság!

- Ez mit sem változtat azon, hogy már több hete itt vagy.

- Nem, nem lehetek itt. Mondom, hogy…

- Nézz a pólódra! – utáltam a kezdőket rávilágítani arra, hogy mi is történt velük, ezért igyekeztem nem egyből az arcukba mondani, hogy soha többé nem jutnak haza és hogy már többé nem azok, akik voltak.

- Mi van?

- Nézz a pólódra! – mondtam erőteljesebben. A fiatal srác így is tett, és mikor meglátta a véres foltot, arca eltorzult a félelemtől. Felhúzta a pólóját, ám a hasfala ép és hibátlan volt. Értetlenül nézett ránk, majd újra magára.

- Ez mégis kinek a vére?

- A tiéd.

- De hát nem sebesültem meg. Egy karcolás sincs rajtam.

- Épp ez az, amiért soha nem fogsz már hazamenni.

- Na jó, nekem ez nem világos. Érthetőbben nem lehetne?

- Farkas vagy – mondtam ki egyenesen.

A válasz csak egy zavarodott tekintet és sűrű pislogás volt, majd végül hangos nevetésben tört ki.

- Ez jó vicc. Komolyan, nem tudom, mit szívtatok ti ketten, de ez röhejes. Farkasok nem léteznek, és nekem nincs okom itt lennem.

- Miért, szerinted nekünk van? – kérdezte Kris, miközben visszaült a földre, és hagyta, hogy a fiú felkeljen és ismét az ajtóhoz lépjen.

Mielőtt ismét elkezdhetett volna dörömbölni az ajtón, én is felálltam és az ajtó elé álltam.

- Hadd magyarázzam meg, mi ez az egész – néztem a szemeibe. Jobbnak láttam, ha mindent egyszerre rázúdítok, különben úgysem érti meg, mi történik vele. – Állításod szerint a mai napon rád támadtak, te elájultál és ide kerültél. Csakhogy ez ennek már jó pár hete. Farkassá válni nem egy nap alatt fogsz, hetek kellenek hozzá. Negyed órával ezelőtt löktek be ebbe a cellába, egy hatalmas sebbel a hasadon, ami begyógyult, hisz ezt bizonyítja a pólódon a vérfolt, tehát farkas vagy. Soha többé nem fogsz kijutni innen, sosem fognak rád találni, sosem leszel ugyanaz, aki voltál és az is lehet, hogy hamarosan meghalsz. Nem mindenkinek sikerül farkassá válni. Ha azzá válsz, akkor pedig… nem tudom, mikor lesz vége. Embereken kísérleteznek, feltételezem egy isten háta mögötti helyen, és hogy ki miért kerül ide, az egy nagyon jó kérdés. Röviden és tömören jobb, ha elfelejted a múltad és nem reménykedsz, hogy egy nap kiszabadulhatsz. Üdvözöllek a Pokolban, mától ez a cella lesz az otthonod – tártam ki karjaim és meghajoltam, majd félreálltam előle és leültem a földre. – Egyébként a nevem Tao, a másik fura fazoné meg Kris.

Az ismeretlen fiú meg se moccant. Csak állt háttal nekünk, az ajtóval szemben és próbálta feldolgozni a hallottakat. Ugyan nem láttam, de hallottam, ahogy gyorsabban veszi a levegőt, ebből tudtam, hogy sír. Rossz volt nézni őt és bármit megtettem volna, hogy ne halljam és ne is lássam őt. Emlékeztetett önmagamra, amikor idekerültem. Kris valahogy hasonlóképpen magyarázta el, mi is történik velem.

Kezét felemelte, majd tehetetlenül az ajtóra tette, és hosszú perceken keresztül állt így. Kételkedett, vajon higgyen-e nekünk, vagy sem, hogy valóban elfogadja az igazságot vagy megpróbálja álomba ringatni magát. Reméltem, hogy elfogadja a tényeket és nem hitegeti magát azzal, hogy fel fog ébredni, mert az csak ártott volna neki.

- Luhan.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

A fiú sóhajtott egy nagyot hosszú percek után, majd megfordult és lecsúszva az ajtó mentén, ő is helyet foglalt. Mindketten őt néztük, és figyeltük, ahogy szemeiből lassan, de biztosan kihuny a csillogás, és arca eltorzul a beletörődéstől. Vagy tíz évvel öregebbnek tűnt, mint amikor bejött. Vajon ő miért kerülhetett ide?

- A nevem Luhan.

3. rész

~ 3. rész ~

Mikor megérkeztük Dalseongba, egy Daegu melletti kisvárosba, a nap már lemenőben volt. Nem tudom, mennyi volt az idő és hogy hány órát utaztunk, mert az út nagy részét átaludtam.

Egy kétszintes, fehér falú ház előtt álltunk meg. Hatalmas fekete vaskerítés zárta körbe, és a szép kis előkert igazi, vidéki házzá formálta. Nem sokban különbözött a régi lakásunktól, de már most beleszerettem az új otthonomba.

Miután bevittük a csomagjainkat és a fuvart is kifizettük, megálltunk a kapuban.

-      Na, hogy tetszik? – kérdezte Nagyi mosolyogva, és átölelte derekamat.

-      Csodálatos – öleltem meg, és megpusziltam az arcát – Köszönöm, Nagyi. Azt hiszem, megmentetted az életemet.

-      Ugyan. Mindkettőnkre ránk fért a változás. Na, gyere, nézzünk körbe.

Bementünk a lakásba és minden helyiséget végignéztünk. A földszinten volt a konyha, a nappali, egy kis fürdő és egy szoba, az emeleten pedig két szoba és egy fürdő. Kisebb volt, mint a régi lakásunk, amit nem bántam, elvégre is két személynek felesleges hatalmas házban lakni. Itt legalább kényelmesen elfértünk.

Nagyi a lenti szobát vette birtokba, én pedig az emeletre rámoltam fel az összes csomagomat. Amint beléptem a szobába, sírva fakadtam. Na, nem azért, mert ennyire szép volt, hanem mert alig akartam elhinni, hogy mostantól minden más lesz. Így jött ki rajtam a feszültség és minden elnyomott érzésem.

Ölelő karokat éreztem meg derekam körül. Nagymama nyugtatóan simogatta a hátamat és kedvesen mosolygott.

-      Nyugalom, drágám – fogta közre arcomat kezeivel és ujjhegyével végigcirógatta bőrömet – Jaj, aranyom, ennyire boldog vagy?

-      Nagyon – nyögtem ki nagy nehezen – Sosem lehetek neked elég hálás ezért.

Nagyi csak szélesen mosolygott. Sosem kellettek nekünk szavak, mindig megértette az érzéseimet anélkül, hogy akármit is mondtam volna.

-      Lemegyek, csinálok egy kis levest.

Amint becsukta maga után az ajtót, leültem az ágyamra és még jobban sírtam. Rettenetesen örültem, hogy vége mindennek és új élet kezdődik. Furcsa volt ennyi új érzést megtapasztalni: öröm, remény, vidámság, izgatottság. Ezeket ezelőtt sosem éreztem, mindig csak a magány és a félelem egyvelege lakozott bensőmben. De ezek eltűntek belőlem és egy pillanat alatt új emberré váltam. Mintha újjászülettem volna.

Megtöröltem a könnyeim, és körbenéztem a szobában. Nem volt olyan hatalmas, de nagyobb volt, mint a régi szobám. Mályvaszínűre festett falak vettek körbe, amikre a kedvenc szavaim voltak rajzolva. Vajon Nagyi mióta fáradozott azon, hogy ezt a házat megvegye és így felújítsa? Mert biztos voltam benne, hogy nem egyik pillanatról a másikra ment, és már hosszú ideje tervezte ezt a költözést.

A szoba üres volt, az ágyamon és két szekrényen kívül még semmi sem volt bent, de a nap hátralévő részében ezen változtattam. Minden holmimat kipakoltam, és teljesen otthonossá tettem az újdonsült szobámat. Nem sokban különbözött a régitől, de valahogy mégis közelebb állt a szívemhez és sokkal kellemesebb érzés volt bent tartózkodni. Talán azért éreztem így, mert a régi kis menedékem falai között rengeteget sírtam és felgyülemlett a fájdalom, ami mindig fojtogatott, ha csak beléptem oda. Itt azonban minden új volt és egy új kezdet reményében tekintettem rá.

Észre sem vettem és már szinte ránk is köszöntött az este. Lementem a konyhába, ahol Nagyi már egy tál forró levessel várt.

-      Hogy tetszik az új szobád? – kérdezte vacsora közben - Sikerült kipakolnod?

-      Igen. És egyszerűen imádom. Te festetted le, ugye?

-      Hát… egy kis segítségem volt, de igen, én is közrejátszottam benne – nevette el magát.

-      Tudtam én – mosolyodtam el én is – Te már kipakoltál?

-      A szobámat már berendeztem, de a többi dolgot holnapra hagyom.

Miután megvacsoráztunk, gyorsan elmosogattam, és már indultam is volna fel az emeletre, hogy letusoljak, majd aludni menjek, amikor Nagyi megállított.

-      Minseo – fogta meg karom a lépcső aljában.

-      Igen?

-      Nem tudom, mennyire kéne ezt most felhoznom, de azon gondolkodtam, hogy most, hogy így elköltöztünk… te gondoltál már arra, hogy iskolába menj?

Nagyi kérdése ledöbbentet és egy pillanatra úgy éreztem, hogy a félelem visszatér belém. Iskola… ezt a szót utáltam hallani. A történtek után már csupán a szó hallatán libabőrös lettem. Miután magántanuló voltam és leérettségiztem, kihagytam egy évet és elmentem dolgozni. Nem terveztem tovább tanulni, mert nem igazán éreztem úgy, hogy nekem van okom folytatnom. Egyedül fogok élni, elég, ha annyit keresek, ami egy főre elég. Azonban most, hogy elköltöztünk, lehetőségem adódott mindenre, amihez hozzátartozott az is, hogy el kellett végeznem egy egyetemet is. Ideáig ez meg se fordult a fejemben, de most…

-      Akarok iskolába menni – mondtam kissé határozatlanul, majd Nagyi meghökkent arcába néztem, és elmosolyodtam – De tényleg. Azt hiszem, meg kéne próbálkoznom vele újra.

Adtam egy puszit neki, majd felmentem a szobámba és lefeküdtem aludni. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy felkészültem arra, hogy emberek közé menjek, de tudtam, ha elkezdek gondolkozni ezen, a válaszom nem lenne. És ezt nem engedhettem meg magamnak. Olyan sokáig voltam elzárva a külvilágtól, annyira vágytam arra, hogy végre ne legyek ennyire magányos és hogy olyan lehessek, mint a többi fiatal, és ha most megállok, ha nemet mondok… talán sosem tudom legyőzni a félelmeimet.

*

Másnap délelőtt befejeztük Nagyival a rámolást, így végre minden a helyére került és kijelenthettük, hogy elkészült az új lakásunk. Bár rettenetesen fáradtak voltunk, ebéd után kimentünk a kertbe és úgy döntöttük, azt is rendbe szedjük egy kicsit. Meglocsoltuk a ház előtti virágokat, valamint a teraszon lévő cserepekbe új virágokat ültettünk.

Miközben kertészkedtünk, a gyomrom folyamatosan görcsben volt. Egyre csak az iskola járt a fejemben. Bár még volt két hét az iskolakezdésig és még azt se tudtam, hová fogok menni és mit fogok tanulni, én már most izgultam. Sosem gondolkoztam el azon, mit szeretnék tanulni, és kissé ijesztő volt rádöbbenni, hogy ötletem sincs, mit akarok kezdeni magammal a jövőben. Na, meg honnan tudjam, hol van itt a közelben iskola, és ha van, az jó lesz-e nekem? Bár reméltem, hogy a felnőtt emberek érettebbek, mint a gyerekek, azért mégiscsak tartottam ettől az egésztől.

Megráztam a fejem és elhessegettem a gondolataim. Nem akartam most ezzel terhelni magam, egyelőre elég volt az, hogy új környezetben vagyok. Még azt is ki kellett derítenem, hol van a közelben bolt, vagy hol vannak a buszjáratok, na és persze az új szomszédokat is meg kellett ismerni.

-      Minseo, hoznál egy kis vizet? – kérdezte Nagyi, én pedig bólintottam egyet.

Hátramentem a kertbe és megtöltöttem az öntözőkannát, majd mikor megindultam visszafelé, valami fejbe talált, amitől elveszítettem az egyensúlyom és a földre estem.

-      Áh, basszus – kaptam a kezem a fejemhez és megdörzsöltem a fájó pontot. Megnéztem a tenyerem, de szerencsére nem lett véres.

-      Úristen, jól vagy? – hallottam meg egy aggódó, idegen hangot, ami távolról jött, de hiába néztem körbe, senkit sem láttam. Cipődobogást éreztem a hátam mögül, de mielőtt megfordultam volna, valaki hirtelen leguggolt elém és megfogta a karom. – Jól vagy? Nagyon megsérültél?

Az előttem térdelő fiúra néztem, és kissé hátrébb ugrottam, amikor érzékeltem, milyen közel van hozzám. Gyorsan végigmértem az ismeretlent, a barna szemeket, a hófehér és hibátlan arcot majd a barna, kócos hajat. Egész helyes volt, és csak akkor reagáltam kérdésére, mikor meglengette szemeim előtt a kezét.

-      Mi? Ja, igen, jól vagyok, csak… mi az isten volt ez? – kérdeztem a fejemet simogatva. Az idegen felállt, majd a kezét nyújtotta, én pedig hagytam, hogy felsegítsen a földről. Leporoltam a nadrágom, és amikor ismét az idegenre néztem, láttam, hogy ő is megkönnyebbült.

-      Fejbe dobtalak egy labdával. Ne haragudj, nem volt szándékos. Épp a kistestvéremmel játszottam és véletlenül átrepült a labda. Biztos, minden rendben?

-      Persze, kutya bajom. De… várjunk, te itt laksz a szomszédban?

-      Igen. Te pedig most költöztél ide, ugye?

-      Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem vissza kissé gyanakodva, mire az ismeretlen fiú csak elmosolyodott.

-      Ezelőtt még sosem láttalak itt, ráadásul tegnap az ablakból láttam a költöztető autót, úgyhogy biztos, hogy tegnap érkeztél.

-      Áh, vagy úgy – könnyebbültem meg, majd kínosan elmosolyodtam én is.

-      Egyébként Chanyeol vagyok.