MOONLIGHT EXTRA - 2. rész

~ 2. rész ~

A nagy forgalom miatt sajnos a tervezett három óra helyett, majdnem négy óra alatt értünk el Busanba, ami ebben a fullasztó melegben nem volt éppen kellemes. Sehunnal igyekeztük az utazást elviselhetőbbé tenné; zenét hallgattunk és énekelgettünk, beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott, szidtuk a többi sofőrt, és természetesen megegyeztünk abban, hogy amint megérkezünk, ledobjuk a cuccainkat, és irány a tenger.

Még le sem parkoltunk az autóval, de az ajtóban már ott állt vigyorogva Suho és Kyungsoo. Kiszálltunk a kocsiból, és egy öleléssel üdvözöltem mindkettőjüket, majd miután Sehunnal is lepacsiztak, segítettek bepakolni a csomagjainkat.

- Mi ez a jó illat? – Kérdeztem, amint beléptünk a konyhába, majd megpillantottam az asztalon egy nagy adag zöldséges rizst és rengeteg húst. – Hú! Ezt nekünk főztétek? Lehet enni? Farkaséhes vagyok!

- Minseo, még egy ilyen szóvicc, és fellógatlak a csillárra! – Fenyegetett meg Kyungsoo, de természetesen ő is velünk nevetett.

Gyorsan megejtettünk négyen egy ebédet, ugyanis a többiek még nem voltak semerre. Luhan és Baekhyun aludtak, a többiek viszont még dolgoztak, de szerencsére csak a mai napon, az utána lévő egy hétre sikerült kivenniük pár nap szabadságot.

- És, mizu veletek mostanság? – Érdeklődtem.

- Minden király – dőlt hátra a széken Suho, és kinyújtotta lábait az asztal alatt. – Van most egy gazdag család, és a lányuk énekes akar lenni. Iskolába nem jár, mert hát nem engedik a szülei, túlságosan féltik, szóval magántanárok tanítják. Úgy néz ki, heti kétszer én is fogok menni hozzájuk, hogy segítsek fejlődni.

- Na, ez tök jó – mondta teli szájjal Sehun. – Tehetséges a lány?

- Azt nem mondanám, hogy olyan kiemelkedően jó, de legalább megfizetik rendesen az óráimat. Nem hiszem, hogy énekes lesz belőle, és szerintem hamarosan erre ő is rá fog jönni, tekintve, hogy ő az egyetlen örökös a családban, de a szülei is úgy vélik, hogy most élje ki magát, mint később.

- Hmm… érdekes. De a lényeg, hogy van munkád, és építgetheted az álmaidat.

- És veled mi van, Kyungsoo?

- Velem? Két hét múlva lesznek az utolsó vizsgáim, azokra készülök most, és nagyon remélem, hogy sikerül jól teljesítenem. Kicsit izgulok, pedig egyszer már megcsináltam a régebbi sulimban.

- Nem tudom, minek aggódsz, ha osztályelső vagy – jegyezte meg mellékesen Suho, majd megveregette a barátja vállát. – Szerintem egy-két év, és fel fognak fedezni.

- Azt mondod?

- Régebben is tehetséges voltál, és emlékszel, hogy majdnem gyakornok lettél? Levelet is kaptál egy cégtől, hogy szeretettel várnak, csak hát… akkor történt az, hogy eltűntél. Szerintem most sem lesz másképp.

- Hát, ha tényleg így alakul, és híres leszel, azért remélem, meghívsz minket valamelyik koncertedre – válaszoltam mosolyogva.

Jó érzéssel töltött el, hogy az életük valóban kezd visszatérni az eredeti kerékvágásba. Most talán sokkal jobban küzdenek mindenért, mint eddig valaha bármikor. Hisz pontosan tudják, milyen az, amikor évekre senkivé válnak, és nem marad semmijük sem. Az eredeti önmaguk a világ számára halottak, és halottak is maradnak. Felnéztem rájuk, amiért mindezt képesek voltak elviselni, és elfogadni, hogy többé nem lehetnek azok, akik eddig voltak.

- Természetesen. Sőt, VIP jegyet kaptok minden alkalommal. Majd csinálok egy saját műsort is, amibe meghívlak titeket. Na, mit szóltok? – tervezgette nagy buzgón az ötleteit Kyungsoo, amin mi csak jót mosolyogtunk, és reméltünk, hogy sikerül megvalósítani minden elképzelését.

- Nem tudom, ti hogy vagytok srácok, de nekem iszonyatosan melegem van, és megkívántam a tengert! – nyögött fel Sehun, és le is kapta azonnal a pólóját.

Mind a négyen átöltöztünk fürdőruhába, majd lesétáltunk a közeli tengerparthoz, ami körülbelül tíz-tizenöt percre lehetett.

A víz kellemesen langyos volt, már-már szinte meleg, és iszonyatosan hűsítő érzés volt megmártózni benne. Rettentően sokan voltak a parton, és csodálkoztam is, amikor egy órával később csatlakozott hozzánk Luhan és Baekhyun is. Hogy a francba találtak meg minket ennyi ember között?

- Tudod, Minseo, farkasok vagyunk, és jó a szaglásunk – emlékeztetett Luhan. Időnként valóban elfelejtettem, hogy mik is ők valójában, és szerencsére ők ezt sosem vették sértésnek. Inkább pozitívan fogták fel, hisz azt jelentette, nem lógnak ki a társadalomból, nincs bennük semmi furcsa, amiért mások kirekesztenék őket, vagy gyanúsan tekintenének rájuk. Azt hiszem, sikerült beilleszkedniük, legalábbis külső szemmel így láttam. Az persze más volt, hogy ők még mindig nem érezték ezt, de ehhez idő kell.

A délután nagy részét a tengerben töltöttük, és jókat szórakoztunk, nevetgéltünk, játszottunk. Most először éreztem magam igazán felszabadultnak, és jókedvűnek, és az, hogy a srácokkal ennyi időt töltöttem, csak még jobban segített abban, hogy lelkileg helyrejöjjek. Az ilyen boldog pillanatok felhalmozása és megőrzése volt a legfontosabb, hogyha egyedül maradok és el akarna nyelni a szomorúság, akkor fel tudjam mindezt idézni, és saját magamtól is hátat tudjak fordítani a fájdalomnak.

Egy órával később kimentem a vízből, mert kezdtem kicsit fázni, majd nem sokkal később Luhan is csatlakozott hozzám. Úgy vetődött le mellém, mint akit kidobott a tenger; hatalmasat hasalt mellettem és nyögött fel hangosan.

- Te mit művelsz? – néztem rá bambán, és igyekeztem visszatartani a kitörni készülő nevetést.

- Ja, csak összeakadtak a lábaim. Igazából meg akartalak ijeszteni – röhögött fel a végén, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, és magára terített egy törölközőt.

- Így jár az, aki másokkal szívózni próbál – jegyeztem meg, miközben letettem a telefont a kezemből. – Na, mesélj valamit magadról!

- Nem sok minden van. Még most is utálom a munkám, és szeretnék végre megint házakat eladni. Hiányzik a régi életem, és ez sajnos szomorúvá tesz. Igyekszem élvezni az életet, de így elég nehéz. És haragszom is magamra. Ha akkor nem megyek oda, és vissza tudom tartani magam… Most talán lenne egy rendes állásom.

- Vagy az is lehet, hogy a börtönben csücsülnél, vagy újabb kísérleteket hajtanának végre rajtad, mert lebuktál volna – Feleltem, majd én is felültem. – Nézd, Luhan. Talán nem fog tetszeni, amit most mondok, de szerintem sokkal jobb, hogy így alakult minden. Ne értsd félre, én tényleg szeretném, ha azt csinálnád, amihez kedved van, de ha ott maradtál volna, akkor egyedül lennél, és ha a farkas éned kitört volna, akkor mihez kezdtél volna? Az elmúlt időszakban hányszor kellett megszenvedned a farkasoddal? Minden teliholdkor csak a többiek segítségével vagy képes átváltozni, és nem hülyeségeket tenni; ők mindig melletted vannak, és segítenek. Ha maradtál volna a munkahelyeden… talán egy hónapig se bírtad volna.

- Tudom, és ez bosszant a legjobban. Hogy gyengének érzem magam. Nem tudom, hogy a többieknek mennyi időbe telt, mire ezt az átváltozást megtanulták, és ki tudtak egyezni a farkasukkal, de én már elég régóta szenvedek ezzel. Baromira kellemetlen, és minden átváltozás fáj, és úgy érzem, megőrülök. Folyton azt hiszem, hogy nem vagyok elég erős, és emiatt lenéznek a többiek.

- Nem hiszem, hogy a többiek emiatt lenéznének. Amúgy… szerintem azért tart nálad ez sokáig, mert nem fogadtad el, ami veled történt. Nem fogadtad el, hogy farkas vagy, és ezentúl ketten osztoztok a testeteken. Vagyis… te vagy az irányító, neked jut több, de szerintem a farkasod érzi, hogy nem kedveled, és hogy a legszívesebben megszabadulnál tőle. Elvégre is, te voltál az, aki a legtöbbször tört-zúzott a lakásban, te akadtál ki a legtöbbször, és szerintem emiatt lehetett.

- De… én… nem tudom. Én csak… a régi életemet akarom.

- Pont ez a baj. El kell engedned a régi életed. Azt már sosem fogod visszakapni, bármennyire is szeretted. És a régi életednek nem volt része a farkasod, és ez olyan, mintha megtagadnád őt. Olyat akarsz, amiben ő nincs benne, ez pedig egyelő azzal, hogy nem akarod őt.

Luhan nem válaszolt, csak mélyen hallgatott. Még ha most elsőre nem is hitte, hogy igazam van, biztos voltam abban, párszor még át fogja gondolni, és be fogja ismerni, hogy le kell mondania arról, ami volt.

- A munka miatt meg ne aggódj. Továbbra is keresgélj, küld be mindenhová az önéletrajzod, kisebb cégekhez is, és mellette próbáld meg élvezni azt, amit jelenleg csinálsz. Ha elfogadod a mostani helyzeted, utána minden sokkal egyszerűbb és jobb lesz.

Luhan rám mosolygott, és már épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor a vízből megérkezett hozzánk a többi három fiú is, így csak hálásan nézett rám, ami felért egy köszönettel.

- Ki kér enni? – Kérdezte Baekhyun.

- Ne szórakozz, mielőtt idejöttünk, teletömted magad kajával! – Ripakodott rá Luhan.

- Jól van, na, sokat mozogtam a vízben, elfáradtam, megéheztem, és hatalmas belem van, sokat kell ennem – magyarázta meg a helyzetet. – Szóval? Ki jön enni?

- Én! – Pattantam fel egy pillanat alatt. – Elzsibbadtam. Valakinek hozzunk enni?

- Nekem! – Emelte a magasba a kezét Luhan, és Baekhyunra vigyorgott, aki csak szemet forgatott, majd elindultunk a standok felé.

- Barátnőddel megvagytok? – Érdeklődtem, amikor rendeltünk egy nagy adag hamburgert, és leültünk az egyik asztalhoz.

- Igen – felelte vigyorogva Baekhyun. – Mirae nagyon cuki. Olyan kedves, és vidám, és annyira szép. Jaj, komolyan, ha csak rá gondolok, a szívem hevesen kezd verni.

Muszáj volt elnevetnem magam, annyira aranyosnak találtam Baekhyunt. Még sosem láttam őt ennyire boldognak, és az a mosoly az arcán… szinte levakarhatatlan volt, ahogy a lányról áradozott.

- Legyetek nagyon sokáig együtt, én azt mondom! – Kívántam nekik a legjobbakat.

- Úgy lesz! – Bólogatott vigyorogva, majd arca kissé komollyá vált. – De kérdezhetek én is valamit?

- Persze.

- Ti… vagyis… Sehun meg te… ti együtt vagytok?

- Mi? Jaj, ugyan, dehogy! Csak nagyon egymás nyakára nőttünk. Olyan, mintha a testvérem lenne. Sok időt töltünk együtt, mivel osztálytársak vagyunk, de nincs köztünk több barátságnál. Sehun szereti a csajokat hajkurászni, minden héten más lányért rajong – nevettem el magam.

- Áh, értem! Akkor így már minden világos – válaszolta megkönnyebbülve. – Vagyis nem minden.

- Mire vagy még kíváncsi?

- Mi van veled meg Taoval?

- Tessék? – Kérdeztem, és félrenyeltem az ételt, amit időközben kihoztak.

- Én több időt töltöttem veled, mint a többiek, és nem tudom, nekik mennyire tűnt fel, de én úgy éreztem, hogy ti igencsak közel kerültetek egymáshoz. Ráadásul Tao is sokszor utazott fel hozzád, mindig mondta nekem, hogy mennyire jóban vagytok, aztán… egyszerűen csak megszakadt minden köztetek. Most meg kerülitek egymást, és sosem találkoztok, amikor jössz hozzánk. Mi történt?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Igazából egy kicsit mindig féltem attól, hogy valaki rá fog kérdezni a kapcsolatunkra, de az elmúlt nyolc hónap alatt ez sosem történt meg, és most ez váratlanul ért. Nyilván azért, mert időt akartak nekünk hagyni, hogyha összevesztünk, akkor túltegyük magunkat, de az igazság ennél sokkal rosszabb volt.

Se én, se Tao nem említette soha senkinek, hogy Nagyi ki is volt valójában. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ezt el kell-e valaha mondanom, vagy tartsam meg örökre magamnak, Tao pedig rám hagyta ezt a döntést. Az én nagymamám volt. Ha valaha ki kell derülni a titoknak, azt tőlem kell megtudniuk.

- Ez… eléggé bonyolult – feleltem végül.

- Minseo, felnőtt emberek vagytok. Nem tudom, mi nem működött köztetek, vagy min vesztetek ennyire össze, de nem vagytok már gyerekek, hogy úgy kerülgessétek egymást, mint macska a forró kását. Beszéljétek meg a dolgaitokat, vagy legalább előttünk próbáljatok meg viselkedni, mert ez így nem jó, hogy bármikor, mikor jöttök, Tao egyszerűen csak felszívódik. Nem kérem azt, hogy beszélgessetek, vagy bármi, nem kell, hogy egymás közelében legyetek, ha nem akartok, csak jó lenne, ha egyszer a teljes csapat együtt lenne.

Baekhyun nagyon komolynak tűnt, és én ebbe sosem gondoltam bele, hogy ennyire zavarhatja őt, vagy akárki mást. Persze, én se örültem neki, mikor Tao folyton lelépett, és még köszönni sem köszönt, de mit kellett volna tennem? Ha azt mondom neki, hogy maradjon, akkor is megy. Ő döntött így, ő nem akart látni, és bármennyire is akartam vele beszélni, ő lökött el folyton magától.

Valószínűleg Baekhyun is azért fordult hozzám, mert már megpróbált nem egyszer beszélni Tao fejével, aki hajthatatlan volt, így azt remélte, talán nekem kellene határozottabbnak lennem, felkeresnem őt, és megmondani neki, hogy ezt hagyja abba. Az igazság az, hogy erre én is gondoltam már, de nem mertem semmit se tenni. Csak ő tudja, mikor hajlandó túllépni a történteken, és ha nem is miattunk, de a többiek kedvéért kibírhatna ő is pár napot velem egy légtérben.

- Ez… sokkal bonyolultabb, mint azt gondolnád – feleltem, és Nagyira gondoltam.

Vajon ha Baekhyun vagy bárki más megtudná az igazat, mit szólna? Kitagadnának, és soha többé nem akarnának látni? Vagy vagyunk már annyira jó barátok, hogy megpróbálnák elfogadni a helyzetet, és megérteni, hogy nekem sem volt könnyű.

Nyaralni akartam, kikapcsolódni, és pihenni, de ehelyett most is folyton a múlton rágódtam, és azon gondolkodtam, hogy talán ez a nyaralás mégsem lesz olyan szép és üdítő, mint terveztem. Talán ez lesz az utolsó közös nyaralásunk?

MOONLIGHT EXTRA - 1. rész

~ 1. rész ~

*Nyolc hónappal később*

Gyönyörű nyári napnak néztem elébe. Odakint rettentő nagy volt a hőség, perzselően sütött a Nap, és hiába ütött az óra még csak délelőtt tízet, már most is negyven fok meleg volt.

Az egyik előadóteremben ültem, és egy füzettel legyezgettem magamat. Rajtam kívül senki nem tartózkodott bent, az egész iskola a megszokott nyüzsgés és zsongás helyett most kongott az ürességtől.

Lábaimat feltettem az asztalra, és türelmetlenül nézegettem a telefonon az órát. Nekem már három napja befejeződött az egyetem, minden vizsgámat sikeresen megcsináltam, és jelen pillanatban éppen Sehunra vártam, aki elvileg beugrott valami papírok miatt, ami állítólag csak „öt percig tart”, gyakorlatilag fél órája ücsörögtem, hogy végre visszajöjjön, és elindulhassunk.

Ugyanis azt terveztük, hogy az első sikeres év után leugrunk Busanba, hogy meglátogassuk a többieket, valamint megünnepeljük a sikerünket és így köszöntsük a nyarat. Chanyeol és Kyunghee nem tartott velünk, ők egy nappal utánunk fognak csak jönni, Chen viszont majd csak délután érkezik, mert még be kellett mennie az apjához a kórházba.

Az elmúlt hónapok alatt teljesen megváltozott az életem, és a kezdeti depresszióm lassan alábbhagyni látszott. A sok szerencsétlenség ellenére igyekeztem jól viselni a megpróbáltatásokat, összeszedni magam, és arra koncentrálni, ami igazán fontos.

Miután Nagyi meghalt, eladtam az ottani lakásunkat, és elköltöztem. Nem bírtam többé Dalseongban lenni, ahol minden rá emlékeztetett, és mivel egyedül maradtam, egy akkora házra sem volt többé szükségem, így utam Daeguba vezetett. Egy második emeleti lakást béreltem ki, amihez csak egy apró nappali, egy kis konyha és fürdő, valamint egy nem túl nagy szoba tartozott. Nem terveztem senkivel sem összeköltözni, így egymagamnak bőven elég volt ez a kis kuckó, ráadásul a közlekedés is jó volt, és az iskola is a közelben volt. A lakás költsége sem volt olyan magas, és az állásomból való pénz elég volt a lakbérre és arra, hogy ne haljak éhen, sőt! Időnként még félre is tudtam tenni.

Mivel Nagyi meghalt, kénytelen voltam az egyetem mellett részmunkaidőben dolgozni. Egy nem túl híres ruhaüzletben találtam munkát, hétköznap általában délután négytől este nyolcig dolgoztam, hétvégén pedig reggel nyolctól délután kettőig, de előfordult, hogy túlóráztam, vagy az esősebb napokon ki sem nyitottunk. Nem volt egy álommeló, de iskola mellett nem találhattam volna jobbat, és mivel tanulni is akartam, ezért tökéletesen megfelelt. Amikor vizsgaidőszak volt, nem igazán mentem dolgozni, és ilyenkor, ha nem volt pénzem, Chanyeol vagy Kyunghee szülei szívesen kisegítettek.

Nagyi halálát nem sikerült teljesen elfogadnom, ahogy azt sem, hogy ki is volt valójában. Még most is úgy éreztem, hogy ami történik, az nem is az én életem, vagy, hogy egyszer csak beállít, és közli, hogy jól van, minden rendben van vele. Rettenetesen hiányzott, és még most sem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy egy gyilkos volt. Újra és újra átgondoltam, amiket tőle hallottam, próbáltam felidézni a múltamat, hogy valóban voltak-e arra utaló jelek, hogy ilyeneket tervez, de mintha nem lettek volna emlékeim. Semmi sem jutott az eszembe, egyedül csak a mosolyára és a kedvességére emlékeztem, arra, hogy ő volt a kapaszkodóm, és hogy mennyi mindent csináltunk együtt.

Tiszteltem őt, és szerettem, és nem fért a fejembe, hogy volt minderre képes. Azt hiszem, tényleg nem volt vele minden rendben, és egy kicsit megőrült. Ha valóban így volt - és szerettem volna, hogy így legyen, mert ezáltal könnyebben el tudtam volna fogadni a tetteit -, akkor egyrészt nem értettem, hogy az orvosok miért nem vettek nála észre semmit, másfelől én miért nem láttam nála semmit? Kicsit haragudtam magamra, amiért nem figyeltem rá eléggé, mert talán akkor feltűnt volna valami a viselkedésében, bár az is igaz, hogy nem néhány hónap alatt változott meg, hanem hosszú évekig tartott ez a folyamat. Nagyjából akkor kezdődhetett, amikor meghaltak a szüleim, és ha ez így volt, akkor aligha tudtam volna segíteni rajta.

Tudtam, hogy még sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy ezt az egészet megemésszem, és elfelejtsem, habár abban is biztos voltam, hogy soha nem fogom mindezt megérteni. Egy részem mindig is csalódott lesz, és dühös, és szomorú, amiért ilyen helyzetbe kerültünk, de a másik részem szeretni és becsülni fogja őt, amiért sosem hagyott el és szeretetben nevelt fel.

A szívem nem csak miatta fájt, hanem Tao miatt is. Azóta a nap óta, hogy otthagyott minket a kórházban, soha többé nem láttam, de még csak beszélni sem beszéltem vele. Kezdetben még próbáltam hívni telefonon, de sosem vette fel. Nagyon hiányzott ő is, és szerettem volna helyretenni a dolgokat, de tudtam, hogy neki sokkal több időbe fog telni minden. Néhányszor leutaztam Busanba, de bármikor, mikor ott voltam, ő eltűnt onnan, és ha egy egész hétvégét töltöttem ott, akkor sem jött haza.

Biztos voltam benne, hogy direkt kerül, és nem csak azért, mert neheztel rám, hanem mert ha ott lennék a közelében, lassabban dolgozná fel a történteket. Haragudnom kellett volna rá, amiért úgy viselkedett Nagyival, ahogy, hogy kiabált velem, és hogy olyan durván kezelt, de megértettem. Rettentő mérges lehetett, a bosszú még most is mélyen élt benne, és ő csak erre várt. Meg akarta ölni azt, aki farkassá tette, és tudom, hogyha nem a nagymamám lett volna, az illetőnek eltöri a nyakát, miután rendesen megkínozta. Bár nem volt kedves Nagyival, és örömmel töltötte el a szenvedésének látványa, a kedvemért mégis megálljt parancsolt magának, és ezért hálás voltam.

Szerettem őt, és erre főként akkor jöttem rá, amikor már nem volt mellettem. Az érzéseim sosem lankadtak iránta, és csak arra vártam, mikor fogunk ismét találkozni. Még ha a hiánya fájdalmas is volt, úgy gondoltam, bármennyi időt képes lennék rá várni. És ez az érzés csodálatos volt. Tudni, hogy van, akiért megadnék bármit, hogy még ha sokáig nem is látom, a szívem nem kergül meg, nem felejti őt el, és nem lép félre. Mindig ettől féltem, hogy ha netán lesz egyszer valakim, akit szeretek, és valamiért hosszabb időre el kell szakadnunk egymástól, akkor egy idő után a szívem feladja őt, és keres mást a helyére. Jó érzés volt, hogy tudtam, hosszú távon is ki tudok mellette tartani. Természetesen más kérdés volt, ő mit gondol rólam, de bíztam abban, hogy hasonlóképpen vélekedik, már csak azért is, mert ha én nem vagyok, talán sosem szöknek meg. Akkor sosem vesz erőt magán, hogy kísérletet tegyenek erre, ha én nem vagyok, ő még talán most is az egyik koszos cellában rohadna, mély nyomorúságban szenvedve. Kötődött hozzám, egyfajta láthatatlan kötelék alakult ki köztünk, amitől nem lehet egykönnyen megválni.

Sajnáltam őt, és hibásnak éreztem magam, hisz valóban miattam lett farkas, és most nem élhet normális életet. Nem okoltam magam, hisz a tudtomon kívül történt minden, de mégis… egy enyhe bűntudatom volt ez irányába. Reméltem, hogy sikerül megbékélnie önmagával, és a helyzetével, és hogy le fog tudni tenni a bosszúról, mert ha nem… nem csak engem nem fog visszakapni, de súlyos problémái lesznek az életében.

Ami pedig a busani társaságot illeti: az ő sorsuk is jól alakult, a legtöbbjüknek legalábbis. A beilleszkedéssel kapcsolatban sokuknak gondjuk volt, és nehezen tudtak uralkodni magukon, gyakran voltak balhék, de szerencsére ez főként saját maguk között tört ki, és nem nyilvános helyen. Ha jól tudom, háromszor kellett új tévét venniük, rengeteg tányért is összetörtek, és egyszer ablak, illetve ajtócserére is szükségük volt. Törtek-zúztak, üvöltöztek és verekedtek, de mindezt maguk között, ami megnyugtató volt, hisz tudták kezelni egymás dühkitöréseit.

Krisnek jól ment a sora, egy bankban dolgozott biztonsági őrként, ami meglepően jó munkának tűnt hozzá képest. Igaz, jóformán semmit nem kellett csinálnia, de tökéletesen illett hozzá, tekintve, hogy az élete legnagyobb részét a megfigyeléssel és a verekedéssel töltötte, ezekre pedig nagy szüksége volt. És ha jól tudom, kétszer már sikerült is megakadályoznia egy betörést, amiért elismerést kapott.

Luhan kezdetben egy étteremben dolgozott, azonban egyáltalán nem szerette, és rengeteg ingatlanoshoz beadta az önéletrajzát, de mindenhonnan elutasították, miszerint nincs elég tapasztalata. Hiába dolgozott éveket ebben a szakmában, miután rátámadt a főnökére, azokat az éveket semmisé kellett tenni, ráadásul nevet változtatott, így mindent, amit a múltjában tett, most nem számított. De nem adta fel, és mélyen reménykedett abban, hogy egy napon visszatérhet, és a csúcsra küzdheti magát.

Xiumin élete sem alakult éppen sikeresen. Mindig is agresszív volt, és nagyszájú, sokat káromkodott és mindig kimondta azt, amit gondolt, de a főnökei ezt egyáltalán nem tolerálták, így neki már víg ötször is munkahelyet kellett váltania. Ha jól tudom, most egy benzinkútnál dolgozik, amit jobban gyűlöl, mint bármi mást.

Baekhyun szintén nem volt túl szerencsés eleinte; az első munkahelyéről csaknem három hét után kirúgták, mert az egyik munkatársa meggyanúsította azzal, hogy ellopott egy ruhát. Utána hosszú ideig keresett állást, főként ruhaboltokban akart dolgozni, mert szerette a divatot, és imádott öltözködni, de sajnos mindenhonnan visszautasították. Végül a többiek unszolására megpróbálkozott egy kávézónál is, ahová azonnal felvették, és ahol már csaknem két hónapja dolgozik. Időközben rájött, hogy imádja a kávét, és szeret kreatívkodni, így ő lett a kávézó baristája. A vendégek imádják, mivel mindig vidám és kedveskedő, talán éppen ezért alakult úgy, hogy nemrégiben megismerkedett egy lánnyal, akivel egy ideje találkozgatnak, és igen jól alakul a kapcsolatuk.

Suho és Kyungsoo, a két mókamester a mai napig élvezik az életet, és amiből lehet, viccet csinálnak, talán pont ezért is alakul úgy az életük, ahogy szeretnék. Mindketten énekesi pályára készültek, de a tragédia miatt a karrierjük odaveszett. Azonban Kyungsoo ismét beült az iskola padba, zene tagozatra, hogy előröl kezdjen mindent, ismét végigzongorázza azokat az éveket, amiket egyszer már megtett, hogy egy napon valamelyik zenei cég felfedezze és felvegyék gyakornoknak, majd debütálhasson egy fiúbandában. Nem mondott le erről az álmáról, és töretlenül haladt előre.

Suhonak nem volt kedve még egyszer mindezt végigcsinálnia, és a kedve is elment ettől, ugyanakkor nem mondott le az éneklésről. Úgy tervezte, hogy elvégez egy tanári szakot, hogy énektanár lehessen, vagy legalábbis segíthessen mások hangját fejleszteni. Tervei közt az is szerepelt, hogy egy napon saját zenei stúdiót hozzon létre, de ez még igen távolinak tűnt. Egyébként mellékállásként már most segédkezett néhány helybéli fiatalnak, és természetesen Kyungsoonak is előszeretettel osztogatott tanácsokat. Nem mellesleg, mindketten ugyanannál a szórakozóhelyen dolgoztak pultosként, de időnként saját maguk is felléptek a színpadon.

Kai és Lay egy étteremben kezdtek el dolgozni, felszolgálóként, amit mindketten nagyon szerettek, de egyikük sem tervezte, hogy örökre itt maradjanak. Egy esti iskolába ők is beiratkoztak, de egyelőre halványlila gőzük sem volt arról, mit is szeretnének csinálni a jövőben. Azt hiszem, talán őket viselte meg a legjobban az, hogy többé nem élhetik az átlagos életüket, és nem kaphatják vissza a régi önmagukat.

A többi farkast illetően nem sok mindent tudtam, de ők is jól megvoltak, és dolgoztak, vagy éppen iskolába jártak. Ha jól tudom, Ravi azonban visszatért a régi életéhez, miután megkereste a családját, és kiderült, hogy a felesége már egy másik férfival van együtt, és soha többé nem akarja látni őt.

Sajnos nem minden ment ilyen fényesen, ugyanis ketten közülük öngyilkosok lettek. Nem bírták ezt a feszültséget, képtelenek voltak elfogadni a helyzetet, és visszailleszkedni a társadalomba úgy, hogy mindenük, ami volt, nem kaphatják vissza. Szomorú és fájdalmas, de valamilyen szinten számítottam arra, hogy lesznek, akik feladják, és aggódtam, hogy a többieknek se jusson soha ilyen az eszükbe.

Az órámra pillantottam, és megállapítottam, hogy Sehun már csaknem egy órája megvárakoztat. Levettem a lábam az asztalról, mert a széle már rettenetesen nyomta, és ettől zsibbadni kezdett. Kicsit megmasszíroztam, majd mikor már épp tárcsázni készültem, beesett az ajtón Sehun.

- Na, végre! – Emeltem kezeimet az ég felé hálálkodva, miközben megforgattam a szemeimet. – Remélem, hogyha egyszer barátnőd lesz, őt nem várakoztatod meg!

- Bocsánat, ne haragudj, tényleg! De volt valaki barom előttem, aki tök sok időt töltött az irodában, ráadásul most egy másik titkárnő volt bent, aki olyan lassan csinált mindent, hogy azt hittem, nem is él! - Számolt be a késésnek okáról.

Felkaptam a táskámat az asztalról, és a vállamra dobtam, míg a gurulós bőröndöm fogóját is kihúztam, és elindultam az ajtó felé.

- No problem, de ezért ki kell engesztelned – feleltem neki vigyorogva.

- Igenis, hölgyem, meghívlak egy fagyira – válaszolta, hisz pontosan tudta, mire gondoltam. – És hogy meg legyél velem elégedve, jó fej leszek, és hozom a táskádat! – Vette le a vállamról a nehezebbik csomagot, és saját magára pakolta.

- Ez nem jófejség, ezt udvariasságnak hívják. Tudod, ezt minden rendes pasi megteszi – öltöttem nyelvet, mire Sehun csak grimaszolt egyet.

- Szóval én nem vagyok rendes pasi? – Kérdezett vissza sértődötten. – Akkor tessék, visszaadom.

Csak megráztam a fejem, majd bokán rúgtam, és elnevettem magam. Nagy nehezen, de levánszorogtunk a parkolóba, bepakoltunk a táskáinkat, majd beültünk a kocsiba, és végre célba vettük Busant. 

Moonlight coming soon~

Kedves Olvasóim!

Iszonyatosan meg vagyok csúszva a folytatással, egyáltalán nem terveztem, hogy ennyire nem lesz időm a történetre. Sajnos sok minden közbejött, tanulás, vizsgák, magánéleti dolgok, és emellett csak a Broken Souls című írásomra tudtam koncentrálni. Sajnálom, hogy így alakult =(

Mindenesetre befejeztem a Broken Soulsot, és mától kezdve teljes erőbedobással a Moonlightra fogok koncentrálni. Már megírtam hat részt, szóval ebben a hónapban várható ennek is a folytatása.^^ Kíváncsiak vagytok már, ugye? Készüljetek, mert szerintem izgalmas lesz, és lesznek benne nem várt csavarok. ;)

Azért azt ajánlom, hogy olvassatok bele az előző évadba, vagy legalábbis valamennyire elevenítsétek fel, nehogy valami érthetetlen legyen majd a folytatásban.

Köszönöm, hogy ennyit várakoztatok, már tényleg nem kell sokat várnotok, még egy kis türelmet kérek csak, igyekszem mielőbb hozni azokat a bizonyos"extra" részeket! ^^

Hatalmas ölelés,

Park Minseo

Kérdőív eredménye

Moonlight kérdőív
eredmény

Kedves Olvasóim!

Bár korábbra terveztem a történet folytatását, de sajnos semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Sok minden közbejött, ezért nem úgy haladtam, ahogy eleinte elképzeltem, mindenesetre most megint kedvet kaptam az íráshoz, és lassacskán, de írogatom a folytatást. Nem tudom, mikor fogom publikálni, szerintem kelleni fog még egy hónap, de majd meglátjuk, nem szeretnék semmit sem ígérgetni.

Addig is, amíg nem érkeznek meg az új részek, gondoltam megosztom veletek a kérdőívnek az eredményét.

Először is szeretném megköszönni mind a 19 embernek, aki vette a fáradságot, és kitöltötte a kérdéssorozatot. Kevesebb kitöltőre számítottam, még ha 56 ember jelezte is, hogy olvassa a történetet. (ha nagyon bele akarok menni a számokba, ez azt jelenti, hogy az olvasóim 34%-a szánt időt erre). Úgyhogy mindenkinek egy hatalmas köszönet és ölelés jár ezért! ;)

Másodszor pedig… lássuk az eredményeket!

Korod?

Az átlag életkor 16,8-ra jön ki, a legfiatalabb olvasóm 13, míg a legidősebb 23 éves. Természetesen azóta lehet, hogy valaki már idősebb lett, de nem hiszem, hogy ez sokat változtatna az eredményen.

Hol találtál rá a történetre?

Facebookon, egy írós csoportban – 7 személy

Másik írásod/blogod kapcsán – 5 személy

Kpop-fanfiction.gp-n – 4 személy

Ismerős ajánlotta – 2 személy

Ismerem az írót – 1 személy

Ami itt személy szerint meglepett, hogy sokan a k-pop-fanfictions.gportal.hu oldalon találtatok rá a történetre; erre egyáltalán nem számítottam. Továbbá annak is nagyon örültem, hogy vannak visszatérő olvasóim. J

Olvastál már tőlem bármi mást ezen a történeten kívül?

Erre a kérdésre fele-fele arányban válaszoltatok. Sokan írtátok, hogy nem olvastatok korábban még tőlem, de tervezitek a jövőben. Ha valóban szántok időt erre, én azt nagyon jó néven veszem, és remélem, hogy majd valahol hagytok is nyomot erről, hogy tudjam, hogyan vélekedtek. Úgyhogy jó olvasást, bármelyikbe is kezdtek bele! ^^

Azok közül, akik pedig már olvastak tőlem, főként a Nightmaret és a Broken Soulst említettétek, de szerepelt még a Somewhere I Belong és az ExtraOrdinary is. Igazából… ez a másik négy történetem az, amit én is ajánlanék nektek, attól függően, milyen témában szeretnétek olvasni. Van néhány rövidebb, pár részes írásom is, ha esetleg valaki nem akar olyan hosszúakat olvasni, de ezeket mind megtaláljátok oldalt a „További írásaim” menüpont alatt. 

Mi a véleményed a történetről? Mi tetszett benne a legjobban? Mi nem tetszett benne?

Huh… na ez az a kérdés, ami nekem sokat jelentett, és amiből fejlődhetek, de… jaj nekem. :D Annyit tudnék erről írni, de szerintem elég, ha magamnak megjegyzem a dolgokat. Igazából mindannyian azt írtátok, hogy nagyon szerettétek, és tetszett, de volt néhány rész, jelenet, amit kevésbé fogott meg, vagy éppen hiányoltatok a történetből. Az a baj, hogy ezzel sajnos nem sokat tudok kezdeni, hisz ami valakinek tetszett, az másnak lehet pont nem, és igazából… ahány ember, annyiféle vélemény létezik, én meg ugye azt írom, amit gondolok, és így nehéz úgy összehozni olyan történetet, ami mindenkinek megfelel. De végülis végigolvastátok, szerettétek, és akkor már annyira borzasztó nem lehet.^^ 

Amit negatívumként felhoztatok, és gondoltam, megemlítem, az például a történet eleje, Minseo szemszögéből. Kicsit én is éreztem, hogy vontatott, bár nem gondolom azt, hogy Minseo sajnáltatta magát. Igazából… az egy elég személyes rész, és amikor írtam, én is magam alatt voltam, pont ezért tűnhetett vontatottnak, de igazából itt azon volt a lényeg, hogy egy megszokott állapotból igen nehéz kitörni, ráadásul, aki lelkileg le van amortizálva, annak nem egyszerű ilyen nagy lépéseket megtenni. Az a baj, hogy aki nem volt olyan helyzetben, amikor sokan bántották, és megállt az élete, és félt minden újtól, az nehezen fogja megérteni, hogy valaki miért úgy cselekszik, ahogy. De… erre szoktam azt mondani, hogy nem vagyunk egyformák, mindenki máshogy reagál mindenre, és ez az, amit fentebb említettem, hogy nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. Valaki meg pont ezt emelte ki kedvenc résznek. :D

Minseo és Tao kapcsolatáról írtátok néhányan, hogy jobban ki kellett volna fejtenem. Öhm… Na, ez egy igen bonyolult dolog, mert ebben a helyzetben én nem érzem azt, hogy a szerelemnek kellett volna a főszerepben lennie. Alapból az egész történet nem erre épül, még ha egy enyhe szerelmi szál mindig is végigkövette a történetet. Ha úgy zárom a történetet, hogy összehozom őket, és minden happy, az szerintem tönkretette volna a végét, vagyis olyan lett volna, mintha két különálló történetet írtam volna. Vagy legalábbis én így érzem – bár egyébként az elejétől fogva az volt a tervem, hogy nem hozom őket össze. De ne aggódjatok, nem véletlenül lesz a történetnek folytatása, ugyanis abban akarok jobban kitérni kettejük kapcsolatára, szóval, ha maradtak nyitott kérdések, akkor remélhetőleg választ fogtok kapni.

Egyébként ez volt a másik dolog, amiről kétes vélemények voltak. Úgy értem, néhányan írtátok, hogy örültök, hogy nem jöttek össze, mások pedig pont azt mondták, hogy össze kellett volna őket hoznom. Ízlések, és pofonok :P

Néhányan jeleztétek, hogy szerintetek túl sok volt a szereplő, és nem mindenki kapott elég jelenetet. Nos… igen, a túl sok szereplővel egyetértek, de annyira nehezen tudtam megválni akárkitől is, túlságosan szeretem az EXO tagokat. Én is éreztem, hogy sokan vannak, mindenesetre valamilyen szinten mindenkinek meg volt az a szerepe, ami segített a történet előhaladásában. Az, hogy nem mindenki kapott elég szerepet, nos… nem is terveztem, hogy mindenkiről olyan sokat írok, mert az lehetetlen lett volna. Megvolt az a néhány főszereplő, és a mellékszereplők, akik közül valakinek több jelenete volt, valakinek nem. Aki sok szereplővel ír, az pontosan tudja, hogy nem lehet mindenki egyenlő, mert a történet egy idő után ellaposodna, és túl hosszú lenne, ha pedig valami túl hosszú, akkor kevesebben olvassák, és sokkal több idő írni, és mivel több idő írni, egy idő után az írónak is elmegy a kedve az egésztől. :D Vagyis én így tapasztaltam magamnál.

Azt hiszem, lényegében ennyi, amit ezzel kapcsolatban meg szerettem volna osztani. Izgalmasnak, érdekesnek, ötletesnek tartottátok a sztorit, sokan kiemeltétek, hogy tetszett, hogy nem sablonos farkasok voltak benne, hogy részletesen kidolgoztam egy csomó mindent, hogy erkölcsi kérdéseket és kemény témákat feszegettem, és hogy szembe mertem menni az elvárásokkal. Örülök, hogy így gondoljátok, még ha voltak benne apróbb hibák is, de hát na, nem vagyok profi író, én is ember vagyok, természetes, hogy hibázom.

És köszönöm szépen, hogy mindezt megosztottátok velem, és hogy mindezek ellenére végigolvastátok a történetet^.^ Igyekszem a későbbiekben is hozni a formámat, és kevesebbet hibázni!

Mennyire volt követhető a történet cselekménye így, hogy két szálon futott, ráadásul két szemszögből is íródott?

Mielőtt nekiálltam a történetnek, nagyon el kellett gondolkoznom azon, hogy mennyire vágjak bele egy két szálon futó írásba, hisz azt nagyon könnyű elrontani, ráadásul ez is emberfüggő; valaki rengeteg ilyet olvasott, és könnyen kiismeri magát, másnak talán ez volt az első, és emiatt bonyolult és zavaros volt.

Szerencsére a legtöbben tudtátok követni, és írtátok, hogy így sokkal izgalmasabb volt, mert jobban megismertétek a (fő)szereplőket. Ennek kifejezetten örültem, mert egyébként baromi nehéz volt fejben is összeállítani az egész cselekményt. Magamnak csináltam is egy táblázatot, amibe fejezetenként leírtam, hogy kik szerepelnek benne, és miről szól az adott rész, valamint volt egy naptáram is excelben, amiben dátum szerint követtem az eseményeket. Ezek nélkül tuti összezavarodtam volna az írásban.

Egyébként főként a történet elejét említettétek, hogy ott volt zavaros, ami részben az én hibám, mert elfelejtettem közölni, hogy két szálon fog futni a cselekmény – vagy nem tudom, hogy leírtam-e valahol, vagy sem, erre sajnos nem emlékszem. Másrészt, ami gondot okozott, hogy a két szál között előfordult, hogy volt egy egy hónapos eltérés, de ahogy mindkét oldal folyamatosan közeledett egymáshoz, úgy egyre jobban összeálltak a dolgok nálatok is.

Mindenesetre remélem, hogy ezt leszámítva is élveztétek a történetet, bár gondolom, miután rájöttetek, hogyan is íródik a történet, már nyomon követhető volt. J

Ki volt a kedvenc szereplőd és miért?

Jaj, ez a kérdés annyira tetszett. :D Olyan jókat nevettem sokszor a válaszaitokon, amikor egy-egy szereplőt jellemeztetek.

Ezek alapján a két kedvenc karakter Kris (6 szavazat) és Xiumin (6 szavazat).

Őszintén? Nem lepődöm meg. Függetlenül attól, hogy ez az első történetem, amiben nem a két főszereplő a kedvenc, én hasonló eredményre számítottam, mert nekem is ők ketten nagyon a szívemhez nőttek.

Krisről a ridegségét emeltétek ki és azt, hogy mindig megmondja a tutit. Tetszettek a beszólásai és a viselkedése, és az is, hogy függetlenül attól, mennyire érzéketlennek mutatja magát, ő is valójában érzelmes lény, főleg akkor, amikor elkezd Luhannal törődni. Róla mondtátok még azt, hogy a jellemének a fejlődése nagyon észrevehető volt.

Xiumint pedig azért szerettétek, mert olyan kis erőszakos volt, és mivel alapjáraton egy nagyon aranyos ember, így nehezen tudtátok elképzelni ilyen szerepben. De úgy látom, ez nagyon tetszett.

Második helyen Tao és Luhan áll 5-5 szavazattal. Taoról azt írtátok, hogy rá teljesen ráillet ez a farkas szerep, függetlenül attól, hogy voltak rossz tulajdonságai is, Luhan esetlen és kicsit naiv karakterét pedig egyenesen imádtátok.

A harmadik helyet pedig Minseo és Sehun foglalhatja el 4-4 szavazattal. Sehunban azt szerettétek, hogy férfias volt, ráadásul néhányatoknak ő a kedvence az EXO-ból, Minseoról pedig azt írtátok, hogy bár az elején azt hittétek, ő végig ilyen érzékeny, gyenge karakter marad, végül a végére megerősödött, így nála is látszik a jellemfejlődés.

Ezen kívül még kiemeltétek Chanyeolt (3 szavazat), mint kedvenc szereplő, valamint felsoroltátok még Chent, Baekhyunt, Leot és Nagyit is.

Mi a véleményed a többi szereplőről?

A véleményetek szerint mindenkinek megvolt a maga szerepe, eltaláltam a szereplők karakterét. Főként Leo és Ravi párost emeltétek ki, őket szerettétek még nagyon, tetszett a gonosz, erőszakos személyiségük, főleg Leonál. Ezzel egyetértek, őket én is imádtam, habár féltem őket beleírni, mert nem tudtam, milyen véleménnyel lesztek róluk, de végül csak jól döntöttem.

Chanyeolt és Baekhyunt említettétek még, hogy róluk többet olvastatok volna. Hát… meglátjuk, mi lesz a folytatásban. Itt is csak azt tudom mondani, hogy nehéz mindenkiről írni, nem elégíthetem ki mindenki vágyát sajnos. =/

Mi a véleményed Nagyiról? Számítottál arra, hogy ő áll mindennek a hátterében? Ha igen, volt, hogy sikerült elterelnem róla a gyanút?

Szerintem ezt a kérdést felesleges feszegetni, szinte senki nem számított arra, hogy Nagyi lesz a főgonosz. :D Érhető, hisz egész végig igyekeztem mellékszereplőként feltűntetni, ráadásul mikor kórházba került, inkább tűnt áldozatnak, mint tettesnek. Ha mégis megfordult a gyanú, azt pedig sikerült elterelnem, úgyhogy… jó vagyok. Bocsánat, de bármikor, mikor olvastam a véleményeteket, én olyan jókat vigyorogtam magamban a gép előtt, hogy senki, de tényleg szinte senki nem is gondolt rá, és én erre most annyira büszke vagyok. :D Tényleg ne haragudjatok emiatt, de olyan jó érzés volt. Tudom, sunyi vagyok, mint a Nagyi, de ez van. :P

Számodra mi volt a legváratlanabb fordulat a történet során és miért?

Az előző kérdés után nem kétséges, hogy Nagyi gonoszsága lepett meg titeket a legjobban. Én lepődtem volna meg, ha nem így lett volna. :D Nagyon meghökkentő volt, hogy egy ilyen idős néni mire képes, de hát kicsit dilinyós volt, ő mindent, amit tett, jónak vélt.

Ezenkívül még Chanyeol elrablását és azt, hogy nem változtatták át farkassá emeltétek ki, valamint Sehun szerelmi vallomását.

Melyik volt a kedvenc jeleneted és miért?

Három nagy kedvenc jelenetet soroltatok fel: Minseo és Tao csókjelenetét, a szökést, valamint Baekhyun és Minseo csikizős jelenetét a szobában. Szerintem nem kérdéses, miért pont ez a három került be a top3 listába. :D

Továbbá megemlítettétek még Tao és Minseo tetőn és a parton történő beszélgetését; azt, amikor Tao megfenyegette Sehunt és elvitte a kocsiját; Luhan bekerülését a kísérleti helyre és amikor megvédte Chanyeolt; a Leo lakásán történteket; Sehun és Minseo játékát, amikor a rendőrökkel elhitették, hogy járnak; a wc-n keresztül való mászást, valamint Suho és D.O. éneklős jelenetét.

A többi kérdéssel kapcsolatos válaszokat nem osztom meg, azokra nem hiszem, hogy kíváncsiak vagytok, inkább számomra fontosak. De ha valamelyik kérdésre érdekel a válasz, szóljatok, és megosztom veletek.

Lényegében ennyi lettem volna. Köszönöm még egyszer, hogy kitöltöttétek a kérdőívet, nagyon jól esett, hogy szántatok időt erre, én tanultam belőlük, az biztos. Számomra érdekes volt olvasni a válaszaitokat, és amire rájöttem, hogy tényleg mennyire eltérő az emberek véleménye, gondolata. Remélem, hogy ezek után csak jobb leszek, és bízom benne, hogy ti is olvasni fogtok a későbbiekben, ha mást nem, akkor a Moonlight folytatását! ^^

Aki esetleg nem töltötte ki még a kérdőívet, nyugodtan megteheti ezek után is. Nem a kérdőív eredménye a fontos, hanem az, hogy én kapjak visszajelzést, legyen az bármilyen is! Szóval, ha valakit az tart vissza, hogy már van eredmény, az nem baj, attól még nyugodtan töltsétek ki!

Köszönöm még egyszer és további szép napot!