~ 47. rész~
Miután a csapat
egyik fele elindult Busanba, mindannyian visszaültünk a tábortűz köré, és mély
hallgatásba burkolództunk. Néhányan nekiálltak vacsorázni, míg mások csak
ücsörögtek és áthatóan meredtek a lángokra, melyek időnként dühödten csaptak
egyet a levegőbe.
Aggódtam értük,
hogy vajon visszajönnek-e, mert ha nem sikerül a tervük, ha nem lesznek meg
azok az iratok… fogalmam sincs, mit tennénk utána. Azokban a percekben arra
gondoltam, fogom magam és hazamegyek, magam mögött hagyom ezt az egészet, itt hagyom
őket, boldoguljanak egyedül, én pedig visszatérek a nyugodt és biztonságos
életembe. De természetesen meg se bírtam mozdulni, mert bár az agyam ezt súgta,
a szívemben képtelen lettem volna nekik hátat fordítani. Rosszul éreztem magam
emiatt a gondolat miatt, de nem tehettem
róla. Féltem, és ez egy egyszerű megoldásnak tűnt. Én pedig ember vagyok, és az
emberek hajlamosak az egyszerűbb utat választani.
Mindenesetre
abban maradtam magammal, ha ők nem jönnek vissza, akkor talán okosabb lenne a
rendőrség segítségét kérni, és feladni magukat. Mégis, ahogy erre gondoltam, nem
értettem egyet magammal. Túl kockázatos lett volna, és megint csak azt mutatta
volna, hogy a felelősséget és ezt az egész terhet le akarom dobni magamról.
Elmélkedésemből
egy gyönyörű hang térített vissza a valóságba, és ahogy felpillantottam,
Kyungsoot láttam meg, amint énekel. Hátára egy sötétszürke pléd volt terítve,
szemeit lehunyta, arcizmai meg-megfeszültek, ahogy a hangokat kipréselte
magából. Biztos voltam benne, hogy korábban is őt hallottam dalolászni. Olyan
átéléssel énekelt, hogy már-már szinte könnybe lábadt a szemem. Nem is igazán
figyeltem arra, miről szól a dal, mert a hangja annyira elvarázsolt, és
teljesen libabőrös lettem. A szívem belesajdult abba a fájdalomba, ami belőle
áradt, és hiába érintette meg a lelkemet, nem teljesen értettem, mire fel ez a
szomorú dal.
Aztán egyszer
csak ő elhalkult, ám egy újabb hang csendült fel. Ezúttal Suho volt az, aki
énekelni kezdett. Hangja lágyabb volt, és belőle is valami furcsa és érthetetlen
keserűség áradt. Nem, ez nem a jelenlegi helyzetünk miatt volt, vagyis nem
teljesen. Mintha… mintha a lelkük mélyén lett volna valami, amiről csak ők
tudtak, amiről eddig sosem meséltek, és ami annyira hiányzott nekik.
Kyunsgoo ismét
dalra fakadt; ezúttal ketten énekeltek. A hangjuk tökéletesen illeszkedett
egymáshoz, kiegészítették egymást ott, ahol a másik hibázott. Mindannyian
csendben hallgattuk őket, meg sem mertünk szólalni, elbűvölve néztük őket. Annyira
szép volt, annyira szívbe markoló.
Aztán amennyire hirtelen
ötlettől vezérelve elkezdtek énekelni, olyan hamar csendesedtek is el.
- Ez igazán
gyönyörű volt – törtem meg a csendet percekkel később, de hangom úgy tűnt,
mintha nem is az enyém lenne, valahonnan távolról érkezett.
- Köszi –
felelte mosolyogva Suho, miközben kicsit zavartan lehajtotta a fejét. – Valójában
énekesek szerettünk volna lenni Kyungsooval, de mielőtt ez megvalósulhatott
volna, tudjátok, mi történt.
- Jók is voltak
azok az évek – vette át a szót Kyungsoo újabb percek után. Most már értettem,
honnan ez a tehetség az énekhez. – Suhoval a gimnáziumi évek alatt ismerkedtünk
meg. Mindketten ugyanabba a középiskolába jártunk, zene tagozatra, és már
rögtön az elején barátokká váltunk. Ugyanaz volt az életcélunk, énekesek
akartunk lenni, és tudtuk, hogy együtt ezt sokkal könnyebben véghez is
vihetjük. Sok közös van bennünk, és testvérekként tekintünk egymásra, éppen
ezért ugyanarra az egyetemre jelentkeztünk, miközben töretlenül haladtunk előre
álmaink megvalósításában. Aztán egy nap, ahogy mindenki más, azokban a
cellákban ébredtünk, és az álmunk szertefoszlott.
Ahogy kiejtette
ezeket a szavakat, mintha kést szúrtak volna a szívembe. Még most is képtelen
voltam felfogni, mennyi álom veszett ködbe, köztük az övék is. Tudták, mit
akarnak, már-már szinte ott álltak a siker kapujában, az iskolában bizonyára
rengeteg rajongójuk volt, és erre tessék… Talán soha az életben nem állhatnak
színpadra. Minden, amire vágytak, többé nem lehet az övék.
- Sajnálom, hogy
így alakult – szólalt meg ezúttal Sehun. Örültem, hogy nem nekem kellett erre
mondanom valamit, mert a sírás annyira mardosta a torkomat, hogyha nekem kell
beszélnem, biztosan kitörnek belőlem a könnyek.
Rossz volt
belegondolni, hogy még csak meg sem próbálhatnak színpadra állni. Mert ezek
után nyilván nem tehetik meg. Túlságosan kockázatos lenne. Ha híressé válnak,
és egy nap véletlenül kiderül, mik is ők valójában, az igen nagy botrányt
okozna. És ha ők lebuknak, akkor talán nem kell sok, hogy a többieket is
felkeresik. Bár nem akartam ennyire előre szaladni a jövőben, most egyelőre
minden lehetetlennek tűnt és meg kellett húzódnunk.
- Khm… –
krákogott egyet végül Kyungsoo, hogy a zavart csendet szertefoszlassa. – Hol
fogunk lakni? Mert itt nem maradhatunk. Ráadásul, ha a rendőrség keresi a
túlélőket, könnyen lehet, hogy errefelé is jönni fognak.
- Én fel tudok
pénzt ajánlani, hogy amíg nem találtok munkát vagy valami, addig fizetem az
albérletet. Nemrég adtuk el Szöulban a lakásunkat, abból maradt még bőven.
Tudom, kellemetlennek érzitek, hogy szinte én látlak el most titeket, de majd
ha lesz rendes állásotok, visszafizetitek. Nagyon szívesen segítek nektek
anyagilag is – feleltem.
- Nagyon
köszönjük – válaszolta mindenki kórusban, de még így is éreztem a levegőben, hogy
nem szívesen fogadják el a támogatást. Megértettem őket, elvégre is senki nem
szeret anyagilag másokra szorulni, de nekik most semmi jövedelmük nem volt. A
nulláról kellett indulniuk, így nem tehettek mást.
- De mégis hol
találunk rendes lakást?
- Majd én
segítek keresni – egy számomra idegen hang hasított a levegőbe, a hátunk mögül.
Egy sötét alak állt ott, aki ahogy lassan felénk bicegett, úgy kirajzolódott teljes
egésze. Szőke hajú srác volt, már amennyire meg tudtam ítélni, ugyanis a
sapkája szorosan fejére simult. Arca nagyon fiatalnak tűnt, korombelinek
tippeltem, de nem kizárt, hogy idősebb volt. – Sziasztok! Luhan vagyok. Azt
hiszem, nem sokan ismertek.
- Luhan! Jobban
vagy? – pattant fel egyből Baekhyun, és átadta a helyét, aki óvatosan helyet
foglalt. Nagyon kimérten mozgott, biztos voltam benne, hogy nem teljesen
gyógyultak még be a sérülései.
- Igen, azt
hiszem, már jól vagyok. Még néhány óra, és egy karcolásom sem marad – eresztett
meg egy bárgyú mosolyt. Nem volt őszinte, a fájdalmai miatt képtelen volt
szívből jövően mosolyogni. – Hallottam a beszélgetést, hogy lakást keresünk
magunknak. Én tudok segíteni. Ingatlanosként dolgozok, vagyis dolgoztam Gwangjuban.
Biztosan találok a közelben valami jó albérletet, ami megfizethető, és jó
állapotú is, és ahol akár többen is lakhatunk.
- Ez mind szép
és jó, de nem mehetsz vissza a munkahelyedre, ezt te is tudod – figyelmeztette
Kai.
- Tudom, nem is
terveztem. De ismerek jó pár honlapot, ahol körbe tudok nézni. Meg embereket
is, akikkel felvehetitek a kapcsolatot. Majd azt mondjátok nekik, hogy ismertek
engem, és én ajánlottam őket, hogy segítsenek a lehető legjobban, így biztosan
sikerül normális lakáshoz jutni. – lassan beszélt, és sokszor tartott szünetet.
Minden egyes levegővételkor eltorzult az arca, mintha savanyú gyümölcsöt
rágcsálna. A mai nap már sokadszor éreztem azt a keserűséget a lelkemben. Arra
gondoltam, bár át tudnám venni mindegyikük fájdalmát, vagy akár egy érintéssel
mindent helyre tudnék hozni.
Hirtelenjében
erős fáradtság tört rám. Kimerítő volt a napom, ahogy mindenkinek, és holnap
ugyancsak ez várt ránk. Úgy döntöttem, inkább lefekszem aludni, mert másnap még
nehezebb lesz minden. Először Chanyeolt kell visszavinnünk, ami nagy port fog
kavarni, és biztosan engem is keresni fog a rendőrség. Utána pedig jöhet minden
más.
Úgy éreztem,
mintha évek óta ezen az ügyön dolgoznánk, és nem jutunk előrébb. Vajon mikor
sikerül mindenki életét rendbe hoznunk? Egyáltalán sikerülni fog?
*
Másnap nem
Chennel mentem az egyetemre, hanem Sehunnal. Szerencsétlent egész nap nem
láttam, mert az apját próbálta puhítani, hogy ne legyen rá annyira mérges.
Vissza kellett volna adnia a kocsit, de Taoék elvitték, és ki kellett találnia
egy fedő sztorit, mégis hol van. Az apja pedig nem akarta elhinni, hogy csak
úgy kölcsönadta az egyik haverjának, meg volt róla győződve, hogy összetörte a
fia és most autószerelőnél van, márpedig tényleg ez volt az igazság.
Természetesen a
mai nap sem ültem végig az előadásokat, és amilyen hamar csak tudtam, a
kórházba rohantam. Ott eltöltöttem pár órát Nagyival, akinek az állapota
tényleg javulóban volt. Ezután pedig a tanulásra hivatkozva hazamentem, de
eszem ágában sem volt a könyveket bújni. Izgatottan vártam, mikor hallok
motoszkálást vagy örömteli kiabálást a szomszédból, amikor is Chanyeol
visszatér.
A terv az volt,
hogy Chen behozza autóval, majd egy kevésbé mozgalmas környéken kiteszi, és
eltűnik, Chanyeol pedig szépen hazasétál.
Délután három
tájt meg is jelent Chanyeol. Már amennyire az ablakból láttam, a ruhája szakadt
és fűfoltos, az arca koszos és nyúzott volt, mint aki nemrég tért észhez a
kábulatból. Haja összetapadt a sártól, és összevissza állt feje tetején, néhány
falevéllel díszítve. Kótyagos léptekkel lépdelt a puha és nyirkos füvön,
néhányszor meg-megcsúszva, elesve. Az én szemszögemből egész jól sikerült a
színészkedése, reméltem, mindenki más is beveszi.
Megfogtam a
konyhában a szemetes zsákot, ami igaz, csak félig volt tele, majd kimentem az
udvarra. Chanyeol ekkor ért oda a bejárati ajtóhoz, majd néhányat kopogott,
várt pár másodpercet, és benyitott. Szinte hallottam, ahogy anyukája felsikolt
a meglepődöttségtől, és bár háttal voltam nekik, magam előtt láttam azt is,
ahogy a fia nyakába ugrik, szorosan magához húzza, és olyan erősen szorítja,
miközben potyognak a könnyei, hogy Chanyeol alig kap levegőt.
Nem tudtam,
mennyire fog sikerülni a színjáték, így úgy döntöttem, én is közbeavatkozom.
Átrohantam hozzájuk, majd mivel nyitva volt az ajtó, én is befutottam. Ott
álltak a nappaliban, mindkét szülője és két húga is Chanyeolt ölelte, aki
szintén könnyekben tört ki. Ez nem megjátszott volt. Szívszorító látványt
nyújtottak, és egyszerűen képtelen voltam sokáig megszólalni.
- Chanyeol…? –
kérdeztem én is rekedtes, elcsukló hangon, mintha most először láttam volna őt.
Mindannyian felém fordultak. – Bocsánat, nem akartam betörni, én csak
meghallottam… - szabadkoztam, ami szintén része volt a kis játékunknak.
Chanyeol azonban elengedte a családját, odarohant hozzám, és engem is megölelt.
Pont úgy, mint előző nap. Ez pont elég volt ahhoz, hogy ismét elsírjam magam.
- Én ezt nem
bírom… - suttogta a fülembe, jelezve, egyszerűen képtelen arra, hogy a
családját így lássa. Még ha ez egy boldog pillanat is volt, mindenki megtörten
állt mögöttünk, az arcuk beesett volt az álmatlanságtól, ami legfőképpen az
anyukáján látszódott. Olyan volt a légkör, mintha megfagyott volna az idő
akkor, amikor Chanyeol eltűnt. Hallottam a szipogásukat, és ahogy a törött
lelkük apró szilánkjai lassan eggyé forrnak. Ugyanakkor Chanyeol ezzel a
mondatával arra is utalt, hogy ő képtelen eljátszani a szerepét, képtelen lesz
a szemükbe hazudni, és azt mondani, nem emlékszik semmire. El akarta mondani az
igazat, már csak azért is, mert így biztos lehetett abban, hogy a családja idővel
jól lesz és minden a helyére fog kerülni. De ha azt mondja, nem emlékszik,
mindig ott marad egy szürke folt a közös életükben, ami ha csak szóba kerül,
félelmet fog kelteni bennük.
- Menni fog,
bátor vagy – csak ennyit súgtam vissza, mely inkább úgy hangzott, hogy „Játszd
a szereped, mert így védheted meg őket”.
A következő
percekre pedig alig emlékszem, olyan gyorsan történt minden. A szülei
betessékeltek a lakásba, mindannyian helyet foglaltunk a kanapén. A testvérei a
konyhába futottak, hogy italt hozzanak nekünk, az apukája a telefonon tárcsázni
kezdett – biztos voltam abban, hogy a rendőrséget hívta -, anyukája pedig
Chanyeolt ölelve zokogott, és zokogott. Képtelen voltam ennyi érzelem közepette
gondolkodni, így inkább közöltem, hogy felhívom Kyungheet. A mobilom hiányában
emiatt haza kellett rohannom, és onnan tárcsáztam.
Mire
visszaértem, a rendőrség már ott volt és Chanyeolt faggatták.
- Én… nem
emlékszem semmire – felelte a kérdésükre. Maga elé nézett, mereven, sötéten,
homályosan, mint aki azon erőlködik, hogy emlékeket idézzen fel, bármit, ahol
az elmúlt egy hónapban volt.
- Értem –
felelte az egyik rendőr, és körbepillantott a családon.
Nem elégítette
ki a válasz, és nem is igazán hitt Chanyeolnak, de mégis mit várt? Hogy egyből
mesélni fog, még ha vannak emlékei is? Szerencsétlen most tért vissza egy hónap
után, ki tudja, mennyi szörnyűséget kellett átélnie, amit feldolgozni sem volt
ideje, és azt várják tőle, hogy azonnal beszéljen? Persze, megértettem a
rendőröket is, talán azt hitték, köze van a kísérleti hely felrobbanásához, és
talán az egyik túlélője annak. Ha pedig túlélő, akkor mielőbb beszélnie kell,
hogy akár több embert mentsenek meg, vagy pedig a tetteseket elfogják. De akkor
is túl soknak találtam a hirtelen kérdésáradatot.
Persze mi ketten
Chanyeollal tudtuk az igazat, és ennek tudatában igen nehéz volt hazudni.
- Nekem csak
annyi rémlik, hogy tegnap jöttem haza az iskolából, ott ültem a buszon, és
elszundítottam… aztán… aztán egy negyed órával ezelőtt pár utcasarokkal arrébb
ébredtem fel. Kilöktek egy autóból, ha jól emlékszem… - mondta kétségbeesetten.
Megfogta homlokát, mintha belefájdult volna a sok erőlködésbe.
- Az a tegnap
már csaknem egy hónapja volt – világosította fel a másik rendőr, mire Chanyeol
olyan arcot vágott, mint amikor egy kisgyereknek azt mondják, hogy nem létezik
a Mikulás. Az a döbbenet olyan színtiszta és igaz volt, amennyire csak
lehetett. Hatalmas barna szemei még inkább elkerekedtek, és hosszú percekig
csak meredten bámult előre. Anyukája szüntelen a hátát simogatta, Chanyeol
pedig ide-oda kapkodta a fejét a családtagjai és a rendőrök között.
- Lehetetlen… -
motyogta maga elé, pont úgy, mint tegnap nekem, amikor a tábortűz körül ültünk.
Most, ahogy néztem, ismét annak a láttam, mint amikor megismertem. Ugyanaz a
kisfiús arc, bőre szinte teljesen kisimult, és ettől a döbbenet sokkal nagyobb
hatást ért el.
- Uram,
szeretnénk, ha bejönne a rendőrségre és ott is vallomást tenne. Mindent rögzítenünk
kell, így talán megtudhatjuk, hogy köze van ahhoz, ami tegnap… - kezdte a
magasabbik zsaru, de az apukája ekkor közbevágott.
- Ennyi elég
lesz! – határozott volt, és fel is állt ülő helyzetéből. Közelebb lépett a
rendőrökhöz, és kissé az ajtó irányába terelte őket. – A fiam most tért haza.
Először meg kell nyugodnia, és csak azután tud bármiben segíteni. Nem hiszem,
hogy most kellene elmondani neki, mi történt a közelben. Kérem, menjenek most
el, és amint megnyugszik, és készen áll, mindenképpen bevisszük a rendőrségre!
Örültem, hogy az
apukája ennyire törődik a fiával, és nem akarja egyből kideríteni az igazságot.
Ha nem is tudta, de így legalább időt nyert Chanyeolnak abban, hogy
felkészüljön a többi hazugságra és színjátékra.
A rendőröknek
bár nem tetszett a helyzet, végül mégis csak elmentek. Ezután a családtagok
ismét Chanyeol köré gyűltek, és megölelték egymást. Megeresztettem egy mosolyt
felé, de amint találkozott pillantásom az övével, le is olvadt arcomról. Chanyeol
rémült tekintete emlékeztetett arra, hogy most éppen egy színjáték kellős
közepette vagyunk, ahol az érzelmeken kívül minden megjátszott.