Helyzetjelentés

Sziasztok!

Tudom, ezer éve nem volt már folytatás, és előbb kellett volna szólnom, de sajnos néhány dolog közbejött az életemben, amiért nem tudtam folytatni a történetet, ezért nem voltak mostanság részek. De nem kell aggódni, nem hagytam abba se a történetet, se az írást, be fogom fejezni, csak egyszerűen nem volt időm írni, és ha volt is szabadidőm, azt mással töltöttem.

Mindenesetre nem feledkeztem meg róla, és igyekszem majd a napokban megírni a folytatást, de ha az ünnepek alatt nem is, utána biztosan lesz rész^^

Még egyszer elnézést és mindenkinek boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok!

Az író:
Park Minseo

MOONLIGHT EXTRA - 8. rész

~ 8. rész ~

Újabb percek teltek el, amíg döbbent csöndben néztem rá. Hirtelen nagyon dühös lettem, de nem akartam elkezdeni üvölteni. Nagyi arra tanított, hogy mielőtt azonnal reagálnék valamire, számoljak el magamban háromig, rosszabb esetben tízig. Erre azért volt szükség, mert eltereltem a figyelmemet a számolással, ezalatt az idő alatt megnyugodtam, és így megkíméltem magam egy esetleges kínos helyzettől, és sokkal tisztábban tudtam gondolkodni.

Behunytam a szemeimet, és lassan számolni kezdtem, majd mikor ismét kinyitottam, és megszólaltam, a hangom nyugodt volt, mint előtte.

- Most azt akarod mondani… hogy a barátaimat… ölessem meg?

- Nem, nem, kérlek, ne értsd félre – kezdett el hevesen tiltakozni. – Úgy értettem, hogyha esetleg lesz biztos gyógymódom, akkor értesítheted őket erről. Eszembe se jutott volna megölni őket.

- Pedig ez a „kísérleti alany” kifejezés eléggé így hangzott.

- Bocsánat, rosszul fogalmaztam, tényleg nem ezt akartam. Függetlenül attól, hogy nekem szükségem lenne farkasokra, nem kérnélek ilyenekre, hogy add át őket nekem. Amúgy se kényszeríteném őket ilyenre, hisz mint mondtam, ez önálló döntés.

- Haejin… - vettem egy nagy levegőt, és ismét számolni kezdtem magamban. Ez a téma eléggé felidegesített, már csak azért is, mert úgy beszélt róluk, mintha valami tárgyak lennének. – Először is… Ők emberek. Nem teljesen azok, de élőlények. Olyanok, mint mi, csak sokkal erősebbek, és időnként farkassá változnak, éppen ezért ugyanúgy vannak érzéseik, mint nekünk, és nem érdemlik meg, hogy úgy beszélj róluk, mintha állatok lennének. Másodszor pedig… én nem az anyjuk vagyok, se a családtagjuk, se senkijük, hogy csak úgy „átadom őket”, hogy a te szavaiddal éljek. Én egy barát vagyok, valaki, akire támaszkodhatnak, aki segítséget nyújt a nehéz időkben. Ebből kifolyólag nem én döntöm el, hogy ők mit szeretnének, hogy felkeresnek-e téged és esetleg alávetik magukat ennek a kísérletnek. Mint barát, az a véleményem, hogy a leghülyébb ötlet lenne nekik erről szólni, mert előfordulhat, hogy az életüket, ami kezd egyenesbe jönni, csak úgy eldobnák maguktól a halálukért. Úgyhogy, ha engem kérdezel, én ellenzem, hogy erről tudjanak, mivel még nem elég stabilak lelkileg és nyilván minden lehetőséget megragadnának, hogy olyanok legyenek, mint korábban, mert… ez lenne az egyszerűbb megoldás. Ellenben, ha te mindenképpen őket akarod, és szeretnéd, hogy tudjanak rólad, akkor neked kell őket személyesen felkeresned, és beavatnod őket a dolgokba. Nem állíthatlak meg, nem vagyok neked se az anyád, se senkid, hogy megmondjam, mit csinálj.

Haejin figyelmesen hallgatott végig, majd a mondandóm végén halványan elmosolyodott.

- Hihetetlen, hogy mennyire jó ember vagy, és mennyire hatalmas szíved van. Tetszik, ahogy átlátod a helyzetet, tényleg, igazán nagylelkű vagy.

- Ezt azt hiszem, bóknak szántad, de úgy gondolom, ez egy alapvető dolog, és nincs benne semmi dicséretre méltó. Ők a barátaim, és a legjobbat akarom nekik – feleltem kicsit több élccel a hangomban, mint terveztem, de Haejin nem vette magára, még csak fel sem tűnt neki.

Nem tartottam jó ötletnek, hogy a barátaimat is belevonjam ebbe. Őszintén, nem igazán hittem, hogy ennek a kísérletnek lesz bármiféle pozitív hatása is. Még ha lenne is, senki nem kaphatná vissza a régi életét, hisz egyesek évekre eltűntek, mégis mit mondanának, hol voltak? Olyan dolgokon mentek keresztül, amit sosem mondhatnak el. Hazudniuk kellene, életük végéig. Tudnának így élni? Így is éppen elég nehéz nekik. És különben is… ha valamin változtatsz, akkor sosem lehet ugyanolyanra visszacsinálni. Ha sikeres is lenne a kísérlet, akkor se biztos, hogy minden ugyanolyan tökéletes lenne bennük, mint korábban.

Hogy farkasok maradnak-e, esetleg visszakapják az emberi létüket, oly mindegy volt. A szervezetükben így is, úgy is történtek változások; ki tudja, mennyire változtak meg a génjeik, így ebből kiindulva olyan dolog, mint a családalapítás, nem lehetséges számukra.

- Ez igaz, de nem hiszem, hogy sokan képesek lennének ennyire támogatni őket mindenben, és kiállni mellettük. Nem csak azért, mert ők farkasok, hanem mert alapjáraton ritka az olyan ember a való életben, aki mások érdekeit előbbre valónak tartja saját magánál.

Felsóhajtottam, majd biccentettem egyet a fejemmel, és a nyakláncomat kezdtem el birizgálni.

- Hozok még kólát – állt fel végül Haejin a kanapéról, és mindkettőnk poharát kivitte a konyhába.

Amíg távol volt, csak meredtem magam elé, és ismét pörögni kezdett az agyam. Kezdtem feldolgozni az előbb hallottakat, és igyekeztem helyet találni nekik a gondolataim között. Hiába hittem úgy elsőre, hogy a kísérletnek semmi értelme, mégis eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha mégis. Mi van, ha ez az ember, akinek a nappalijában ülök most, tényleg képes lenne mindezt megcsinálni? Mi lesz utána?

Még ha sikerül is mindent visszafordítani, ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, és az a sok lelki teher és megannyi fájdalom… Ráadásul maga a tény, hogy olyan történt, amire talán a történelem során még nem volt példa, ezt nem lehet csak úgy eltörölni.

Kitartottam amellett, hogy ha sikeres is lesz, a régi életüket nem kapják vissza. Sehogy se. Nem mehetnek vissza a régi ismerőseikhez, azokra a környékekre, ahol korábban éltek, mert ha valaki felismeri őket… akkor mindenről lehull a lepel.

Mindezek ellenére nem akartam Haejint visszatartani. Nem ismertem, és neki is megvolt a maga indoka ahhoz, hogy ezt tegye. Ő is bűnös volt, akárcsak én. Ez a bűn pedig az volt, hogy tudtunk a farkasokról, én ráadásul rejtegettem is őket. Ki tudja, hogy valahol máshol a világban nem csinálnak hasonlókat? Ki tudja, talán nem ez volt az első eset. Talán nem Haejin az egyetlen, aki meg akarja őket menteni. Talán ha most nem lesz eredménye, akár évszázadokkal később az, amit most talál, még lehet valakinek segítség. Minden csak nézőpont kérdése.

Valamiért hittem Haejinnek, és megbíztam benne. Valamiért úgy éreztem, nem hazudik, hogy amit mond, nem csak kitalálta, mindezek ellenére akkor is furcsának találtam őt. Olyan érzésem volt, hogy jóval több van a mögött, mint amit mondott, de egyelőre nem akartam faggatni. Neki is voltak titkai, ahogy nekem is, már ha csak Nagyit vesszük alapul. Vajon ő mit szólna, ha tudná, hogy az ismerőse, akit meg akar menteni, az az én nagymamám miatt lett farkas?

Ha csak erre gondoltam, borzasztó bűntudatom támadt. A barátaimnak se mondtam el az igazat, pedig ahogy egyre inkább telt az idő, úgy egyre jobban éreztem, hogy szorul a nyakam körül a hurok. Most, hogy Haejin előállt ezzel az ötlettel, erős késztetést éreztem arra, hogy megosszam a többiekkel is az igazságot, de ez annyira álszentnek tűnt számomra. Nem tudtam, hogy azért akarom ezt tenni, mert attól féltem, hogy a barátaim előbb jönnek rá maguktól a titkomra, vagy azért, mert Haejin kísérletében megláttam azt a lehetőséget, hogy ezzel enyhítsek a saját lelkiismeretemen. Mert ha elmondom a többieknek az igazat Nagyiról, majd közlöm, hogy talán van megoldás visszacsinálni mindent, az nem lenne fair velük szemben. Így is régen tisztáznom kellett volna a helyzetemet.

- Igen elgondolkodtál. Jól vagy? – Törte meg a csendet Haejin, miközben felém nyújtotta a poharamat. Megráztam a fejem, ráemeltem a tekintetem, majd halványan elmosolyodtam.

- Persze, csak azon gondolkoztam, hogy… lehetne még néhány kérdésem? – Kortyoltam bele a kólámba.

- Mondd csak – ült vissza a kanapéra, és ő is inni kezdett.

- Hol hajtod végre a kísérleteket? És mit kezdesz a hullákkal? Hová viszed őket? – Fordultam felé kíváncsian.

Haejin láthatóan meglepődött a kérdéseimen, mert elkerekedett szemekkel nézett rám, és nem tudta eldönteni, tényleg komolyan kérdeztem-e. Én rezzenéstelen arccal figyeltem őt, jelezve, nem állt szándékomban viccelni.

- Nos… nem tudom, mennyire kellene megosztanom veled ilyen információkat…

- Szerintem jogom van tudni. Amúgy is… kinek mondanám el? Ugyanannak a titoknak vagyunk a birtokában, ha egyikünk beköpi a másikat, akkor mindketten bajba kerülünk – vontam vállat.

- Tudom, de nem ezért félek elmondani, hanem csak nem akarlak bajba keverni.

- Nem hiszem, hogy ennél nagyobb bajba keverednék, mint most vagyok. Ha egyszer kiderül, hogy farkasokat rejteget, oly mindegy, hogy tudok-e a te dolgaidról, vagy sem. Valószínűleg életem végéig börtönbe kerülnék, vagy kivégeznének – mondtam ezt olyan lazán, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna.

- Hű, elég lazán veszed ezt az egészet, amilyen fiatal vagy. Ez ijesztő – megborzongott a mondandómtól, és megdörzsölte karjait, mint aki fázik, miközben hitetlenkedve megcsóválta a fejét. -  A veled egykorúak még egyetemre járnak, és a legnagyobb problémájuk, hogy ki vannak éhezve és szexelni akarnak, te meg a halállal és a kivégzéssel dobálódzol.

- Nos, nem vagyok olyan, mint a többiek, nem vagyok átlagos – sóhajtottam fel. – Benne vagyok valamiben, amibe én akartam belekeveredni. Megtehettem volna, hogy nem segítek a farkasoknak, és nem veszek róluk tudomást. Mégis itt vagyok. Szóval?

- Oké, igazad van – válaszolta végül. – A hullákat általában fel szoktam darabolni, bezacskózom, majd belerakom a sporttáskámba, és úgy teszek, mint aki elutazik. Le szoktam utazni Busanba, tekintve, hogy ott van egy nyaralóm, majd beszállok a hajómba, kimegyek a tengerre, és beledobom a táskát a vízbe, ami szépen eltűnik a víz alján.

- A-azta – csodálkozva hallgattam Haejint. Elkerekedtek szemeim, és csak nagyokat pislogtam rá. Előbb hittem azt, hogy elássa az erdőben a testeket, na dehogy a tengerbe… és még fel is darabolja őket. Ez hirtelenjében teljesen lesokkolt.

- Ne nézz így, te kérted, hogy mondjam el. Kegyetlen módszer, de nem akarok lebukni, a tengerben senki nem keresi őket, és a legtöbbjüket lehet megették a ragadozó halak.

- Oké, de akkor is… ez brutális. Mégis csak emberekről beszélünk, akiknek egykoron volt élete, és te teszel arról, hogy tényleg, nyomtalanul eltűnjenek. Jesszusom – kezeimet arcomra tapasztottam, és kisujjaimmal az orrnyergemet kezdtem el dörzsölgetni.

- Tudom, de mi más tehetnék? Nem temethetik el őket tisztességesen, senki nem találhatja meg őket, mert azzal megint csak veszélybe sodornám mind magamat, mind pedig a többi farkas életét. Ha valaki testére rátalálnák, biztosan boncolást fognak végrehajtani az illetőn, és akkor kiderül, hogy farkas volt. Ha pedig ez nyilvánosságra kerül, senki nem lesz biztonságban – magyarázta erősen gesztikulálva, és bal lábát átvetette a másikon.

- Tudom, tudom, én ezt értem, de akkor is… ez… nagyon durva. Most olyan, mintha valami pszichopatával ülnék szemben és ez… komolyan, mintha csak egy film kellős közepébe csöppentem volna – sóhajtottam fel, egyszerűen képtelen voltam felfogni az előbb elhangzottakat.

- Bocsi – vigyorodott el Haejin és kortyolt egyet a kólájából.

- De a kísérletek… azok hol… vannak? – Tettem fel akadozva a kérdést, miközben egyik kezemmel megdörzsölgettem nyakamat.

- Itt a lakásban.

- Tessék? – Hangom néhány oktávval megemelkedett és eltátottam a számat. Erre nem voltam felkészülve, és a meglepődöttségemet nem féltem kimutatni.

- Ebben a lakásban szoktam végrehajtani.

MOONLIGHT EXTRA - 7. rész

~ 7. rész ~

Kinyitotta a lakása ajtaját, majd bement. Én csak néhány másodperccel később léptem utána, egy nagy sóhaj kíséretében. Alaposan szemügyre vettem a konyhát, ami a bejárat mellett helyezkedett el, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Annak ellenére, hogy az már félig-meddig ismerős volt, semmiféle változást nem láttam.

- Kérsz valamit inni? - Pillantott hátra a válla felett, majd felnevetett. – Gyere már beljebb, mondtam, hogy nem harapok. Tényleg csak beszélgetni szeretnék.

- Szerintem teljesen normális, hogy félek tőled - vontam meg vállaimat. – Akkor lenne baj, ha megbíznék benned. Egyébként nem kérek, köszi.

- Ezzel nem vitatkozom – bólintott végül, majd két pohárba töltött kólát és az egyiket felém nyújtotta, amit egy sóhaj kíséretében, de végül elfogadtam. – Gyere, menjünk be a nappaliba, ott kényelmesebb.

Megindult az említett helység felé, én pedig lassú léptekkel utána mentem. Szemügyre vettem a lakás többi részét, és azon gondolkodtam, minek neki ekkora kóceráj? Egyedül van, alig jár haza, akkor meg?

Tudtam, hogy mekkora felelőtlenség egyedül egy vad idegen lakásába bemenni, de mire rájöttem, mit is teszek, már ott csücsültem a kanapén, a lehető legtávolabb Haejintől. Belekortyoltam a kólába, és kérdőn pillantottam rá.

- Szóval? Miről szerettél volna beszélni? Honnan ismersz engem? – Támadtam le a kérdéseimmel.

-  Nos… fogalmam sincs, hol kezdjem - hátradőlt a kanapén és ő is beleivott az italába. – Tudok a kísérleti helyről. Tudom, hogy te mentetted meg a farkasokat a barátaiddal. Azt is tudom, hogy a farkas barátaid elköltöztek Busanba.

Félrenyeltem a kólát, és hangosan köhögni kezdtem, majd megtöröltem a számat, és Haejinre néztem. Jobban szemügyre vettem az arcát, és még most is elképesztően helyesnek találtam, ennek ellenére valamiért egy rejtélyes és kissé tartózkodó aura lengte körbe, ami nem volt számomra szimpatikus.

- Talán… te is farkas vagy? – Elkerekedett szemekkel tettem fel a kérdést.

- Nem, dehogy.

Nevetve megrázta a fejét, bár nem értettem, mi ebben a vicces. Valószínűleg a reakciómat találta ennyire mókásnak.

- Akkor… te is kísérleteztél rajtuk? – Hangom megremegett, így inkább ittam még egy kortyot.

- Isten ments – tagadólag újból megrázta a fejét. – Vagy legalábbis nem abban az értelemben.

- Ezt most nem egészen értem – ráncoltam össze homlokom.

- Ühm… - harapta be alsó ajkát, majd letette az asztalra a poharát és megdörzsölte tenyerét. – Azzal foglalatoskodom, hogy a farkasokból ismét embert csináljak.

Haejin szavai sokáig visszhangot vertek a fejemben, és a hirtelen kettőnk közé beálló csend fülsiketítő volt. Hosszú perceken keresztül bámultam rá; még levegőt is elfelejtettem venni, mert attól féltem, ezzel megzavarom azt a gondolatmenetet, ami hirtelen elindult a fejemben.

Nem tudtam, melyik kérdésemet tegyem fel a több száz közül. Miközben lassú, kimért mozdulattal letettem az asztalra a poharat és hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőt, gyorsan felállítottam egy kérdéssort magamban, és értetlenkedve pillantottam újból a beszélgetőpartneremre.

-  Ez még mindig nem egészen világos. Kaphatnék több magyarázatot erről?

- Nem kell elmesélnem, hogy mi történt a kísérleti helyen, ugye? Hisz te is a részese voltál – vett egy nagy levegőt, miközben hátradőlt a kanapén. - Nos… Nem csak annyi farkas maradt életben, mint ahányat megmentettél, és akiket a barátaidnak tartasz. Még nagyon sokan elbújtak és azóta is rejtőzködve élnek az erdőben. A legtöbben nem voltak olyan szerencsések, mint a barátaid. Nekik nem adatott meg visszatérni a valóságba – tartott egy kisebb szünetet, majd végül folytatta. – Mint mondtam, én kísérletezgetek azon, hogyan is fordítsam vissza a folyamatot. A farkasok eljönnek hozzám, hogy segítsek nekik.

- Várjunk egy pillanatot… Hogyan is jutottak el hozzád a farkasok? Hogyan találkoztál velük? – Néztem rá hunyorogva, mint aki erősen koncentrál arra, hogy minden egyes szót magába szippantson és megjegyezzen.

- Ez egyszerű: az erdőben sétáltam, amikor egy néhány fős társaságra bukkantam. Az egyikük haldoklott, én pedig akkor jöttem rá, hogy a kísérleti hely tönkrement és megannyi farkas lézeng az erdőben. Ez pár nappal a robbanás után történt.

- Jó, de honnan tudtál a helyről? Miért érdekel téged a farkasok sorsa? Miért nem félsz tőlük?

- Ez egy kicsit érzékenyebb pont – sóhajtott fel, és fészkelődni kezdett a kanapén. Megvakarta tarkóját, ezzel néhány másodpercnyi időt nyerve, hogy átgondolja, mit is mondjon nekem, végül összefonta mellkasa előtt a karjait, és csak ezután válaszolt. - Több okom is van rá, de egyelőre legyen annyi elég, hogy van számomra egy fontos személy, akit réges-régen elraboltak és farkast csináltak belőle.

- Szóval személyes érdek fűz hozzájuk – bólintottam egyet, és legbelül úgy éreztem, megkönnyebbültem. Ez volt az a pont, amiért azt kezdtem érezni, hogy Haejin nem ártalmas, és nem akar bántani. - Így már jobban értem a helyzetet. De honnan tudod, hogy az illető farkas lett?

- Az elmúlt éveimet arra áldoztam, hogy megtaláljam ezt a személyt, és… nem tudnál kicsit könnyebbet kérdezni? – Zavartan elnevette magát, és elnézett az egyik irányba, majd újra vissza rám. – Mondjuk azt, hogy nagy nehezen, de rájöttem, hogy létezik a kísérleti hely, és biztos forrásból tudtam, hogy ott tartózkodik az ismerősöm. És miután az a hely megsemmisült, többször is láttam már ezt az illetőt. Időnként követem őt, de sokszor szem elől tévesztem, ám valamiért mindig felbukkan.

- Aha – bólintottam újból, és összegeztem magamban az eddig elhangzottakat. – Tehát van valakid, aki farkas lett, és ezért kezdtél bele ebbe az egészbe. Hogyan is működik pontosan ez a visszafordító dolog?

- Huh… - ismételten elnevette magát, miközben a hajába túrt, majd végül belekezdett. – Nem igazán tudom ezt kifejteni, valószínűleg nem is igazán értenéd, csak akkor, ha megmutatnám élőben, egy igazi farkason, de nagyjából olyasmit képzelj el, mint a filmekben.

- Oké, akkor ebbe tényleg ne menjünk bele – megdörzsöltem kezeimmel combjaimat, majd ajkaimat kezdtem el rágcsálni, miközben újabb kérdéseken gondolkodtam. – És mennyire sikeres ez a kísérlet? Van bármiféle haladás?

- Őszintén? Az eredmények nem túlzottan biztatóak, és eddig sok farkason hajtottam végre ilyet, de… egyikük sem élte túl – tette hozzá csendesen.

- Mégis… mennyi az a sok? – Idegesen nyeltem egy nagyot.

- Eddig összesen huszonegy – felelte még halkabban, mint az előbb. – Még mielőtt ítélkeznél, tudom, hogy ez gyilkosságnak számít, pontosan tudom, hogy én vetettem véget az életüknek. De mentségemre szóljon, hogy ők kerestek meg, és mielőtt én bármit is tettem volna velük, felhívtam a figyelmüket, hogy az esélyük arra, hogy mindez sikeres lesz, nem túl sok. Többször is elmondtam ezt nekik, hagytam gondolkodási időt, mielőtt belevágtunk, és csak azután tettem bármit is, hogy ők maguk kijelentették, hogy igen, ezt akarják. – Kezdett el gyorsan hadarni, amit alig bírtam követni, majd miután levegőhöz jutott, immár sokkal lassabban és érthetőbben folytatta. - Tudod… sokuknak az életük így se élet. Bujkálnak, nem mernek visszamenni az emberek közé, nincsenek rokonaik, családtagjaik, nincs fedél a fejük felett, élelmet is alig találnak, rendes ruházatuk sincs és ebből kifolyólag tisztálkodni sem tudnak, ami betegségekhez vezet. A legtöbben borzalmas állapotokban jöttek el hozzám. Előbb vagy utóbb meghaltak volna, és ők maguk választották ezt az utat. Ez egy remény volt számukra, valami, amibe kapaszkodhattak, és ami egy kicsit felemelte őket az eddigi nyomorult sorsukból.

- Eszembe nem jutott ítélkezni – feleltem némi hallgatás után, miközben hátratűrtem a hajam a fülem mögé, és megigazítottam magamon a ruhámat. – Tudom, hogy minden kísérletnek ára van, tudom, hogy az ilyenek áldozatokkal járnak, és nem megy egyről a kettőre. Nem mondanám, hogy helyesnek vélem, amit teszel, de ha önként mentek hozzád, és ha egy nap tényleg sikerül valamit elérned, akkor azt mondom, megérte. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, és ez tiszteletreméltó, de… azért gondolj arra is, hogy talán nincs mit visszacsinálni. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem tudom, hogy ilyen esetekben is működik az, hogy ha valamit megváltoztatsz, akkor azt vissza is lehet csinálni, de ezt tartsd szem előtt, rendben? Mert ha ezt nem lehet visszafordítani, akkor minden hiába van, és ebből a szempontból gyilkos vagy. Ellenben ha végül sikerül, és sokak visszakaphatják az életüket, akkor talán helyesen cselekszel. De még akkor is ott lesz benned a bűntudat, hogy ehhez mennyi életet kellett elvenned.

Komolyan néztem rá, és hevesen bólogatott minden egyes szavamra, majd végül arcába temette kezeit. Azt hittem egy merő pillanatig, hogy el fogja sírni magát, bennem pedig megállt az ütő, mert fogalmam sem volt, hogy akkor hogyan vigasztaljam meg. Nem értettem ezekhez a dolgokhoz, ahhoz meg pláne nem, hogy egy felnőtt férfin, akit nem is ismertem, hogyan segítsek ilyen helyzetben.

- Tudom, tudom, én ezzel tisztában vagyok, különben nem kezdtem volna el – sóhajtott fel végül, és szipogott egyet, majd elvette az asztalról a kóláját, és ivott belőle. Elidőztem az arcán, és megkönnyebbültem, mikor nem láttam könnyesnek a szemeit. – Én csak vissza akarom kapni azt a személyt, és ezért hajlandó vagyok bármit megtenni. Tudom, hogy nem büntetlen, amit csinálok, de vállalom a következményeket.

- Rendben. Ahogy gondolod – bólintottam, és én is megittam a pohár tartalmát. – Már csak azt nem értem, nekem mégis mi közöm ehhez? Úgy értem… oké, hogy én is tudok a farkasokról, és én mentettem meg néhányat, de miért akartál velem beszélni?

- Igazság szerint magam sem tudom… - válaszolta. – Sikerült nekik megfelelő életet biztosítanod, még csak kívánhatni se kívánhatnak ennél jobbat. Mindezek ellenére, ha akarod… én felajánlom, hogy részt vehetnek a kísérletben, mint kísérleti alany.

MOONLIGHT EXTRA - 6. rész

~ 6. rész ~

Nem szóltunk egymáshoz, míg felértünk a harmadik emeletre. Ahogy közeledtünk a bizonyos ajtó felé, úgy a gyomromban is egyre nagyobb gombóc keletkezett az idegesség hatására. Noha tudtam, hogy nincs okom félni, elvégre is bármi történik, Taonak nem eshet baja, ezáltal nekem se, mégis tartottam attól, mi vár ránk az ajtó mögött. Már csak azért is, mert ha kiderül, hogy egy elmebeteg pszichopata a szomszédom, akkor ezek után sehol nem fogom biztonságban érezni magam.

Tao megállt, majd rám nézett, végül határozottan kopogott az ajtón. Semmi válasz nem érkezett, így ismét próbálkozott, majd mikor harmadszor se nyílt ki az ajtó, csak vállat rántva fordult felém. Ekkor szedtem csak össze a bátorságom, és lépdeltem én is közelebb.

- Úgy látom, nincs itthon, szóval két választásunk van – újból felém pillantott, én pedig vártam, hogy előrukkoljon az ötletével. – Vagy visszajövünk később, vaaagy… bemegyünk most.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogyan akar mégis bejutni, a hajamhoz nyúlt, és éreztem, ahogy a hullámcsatot kihúzza frizurámból. Meg sem várta, hogy reagáljak valamit, már le is térdelt, és bíbelődni kezdett a zárral.

- Ugye tudod, hogy most épp betörni készülsz egy lakásba, ami sérti a törvényeket? – Kérdeztem, miközben automatikusan ide-oda nézelődtem, nem-e jön valaki, vagy nem figyelnek-e minket.

- Pontosan tudom, de ne aggódj, mire visszajön ez az illető, addigra mi már itt sem leszünk. Vagy ha úgy adódik, itt bent fogjuk várni – felelte, majd abban a pillanatban, ki is nyílt az ajtó, mi pedig gyanútlanul sétáltunk be.

Nem rajongtam az ötletért, hogy szabályt sértsünk, főleg azért nem, mert Taonak se olyan régóta van új személyazonossága, és ha most a rendőrségre kerülnénk, bizony nagy bajok lennének belőle. Ugyanakkor nem akartam feltartani ezzel az egésszel, és én se akartam napokig halasztgatni, így végül nem akadtam fenn a dolgon.

Tao lépett be elsőként az előszobába, én pedig szorosan a nyomába szegődtem. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől, és a legrosszabbra is felkészítettem magam; még levegőt is alig mertem venni, annyira izgultam és feszülten felkaptam a fejem minden apró zajra.

Becsuktam magunk mögött az ajtót, és nem mozdultam, hagytam, hogy Tao körbenézzen mindenhol. Néhány perc alatt körbejárta az összes létező szobát, nekem ez mégis óráknak tűnt, és egyre csak pánikoltam. Amíg ő eltűnt az egyik szobában, én is körbevizslattam a hozzám közel álló bútorokat és tárgyakat, még az ajtókilincset is leellenőriztem, de nem találtam vérfoltokat, vagy bármilyen gyanús dolgot. Sőt, mi több, minden csillogott a tisztaságtól. Mindennek megvolt a maga helye, egy porszemnyi kosz sem éktelenkedett a fogas alatt ácsorgó polcon; sehol nem uralkodott rendetlenség, mintha csak az illető, aki itt élne, alig járna haza.

Tao nagyot sóhajtva ballagott vissza hozzám nem sokkal később, és morcosan nézett rám.

- Legközelebb nézz kevesebb horrorfilmet, és akkor talán nem fogsz minden hülyeségért aggódni – morogta az orra alatt, és megindult a kijárat felé.

- Most miért mondod ezt? Biztos, hogy kell lennie valaminek! Nem vagyok hülye, tudom, mit láttam – emeltem fel a hangom, és értetlenül meredtem utána, majd újra végigfuttattam tekintetem az üres lakásban. – Azt mondta, hogy vigyáz az egyik barátja kutyájára. És most nincs itt az a kutya. Tuti, hogy hazudott.

- Minseo, ugyan már – nevetve fordult vissza az ajtóból. – Eszedbe sem jutott, hogy talán hazavitte azt a kutyát? Szóltál neki, nem? Hogy zavar a kutya. Szerintem visszavitte, hogy ne okozzon még több kellemetlenséget neked, és a többi szomszédnak. Nincs itt semmi, ami miatt aggódnod kellene. Miért nem vallod be, hogy csak engem akartál látni?

- Tessék? – Visító hangon pillantottam én is rá, és nem akartam elhinni, amit mondott. – Ilyenekkel vádolsz? Ebben a helyzetben? Igazam van, akkor is, és valami nem stimmel azzal a fazonnal!

- Biztos? Akkor mutass valami bizonyítékot rá, mert én itt nem találok semmit – tárta szét karjait, majd hátat fordított és kilépett a lakásból. Utána rohantam, és puffogva megvártam, amíg a hullámcsatommal visszazárja az ajtót, majd elindultunk vissza a lakásomba. – Legközelebb ne zaklass, csak akkor, ha tényleg baj van.

- Tényleg baj van – durcásan válaszoltam, de ő csak felsóhajtott. – Egyébként meg lenne miről beszélnünk.

- Nincs miről beszélnünk – visszatűzte a hajamba a csatot, amikor megálltunk a második emeleten, majd köszönés nélkül tovább haladt a földszint felé.

- Most meg hová mész? – Kiáltottam, de nem mentem utána. – A többieket zavarja, hogy így viselkedünk. Nem tudnánk megbeszélni, hogy most akkor mi van velünk? Nem tudok nekik hazudni, és ők nem tudnak arról, hogy ki volt Nagyi. Nem csinálhatjuk ezt tovább, és joguk van tudni arról, hogy mi történt, és miért vagyunk ilyen kapcsolatban.

- Ez az egész rajtad áll. Neked kell elmondanod, milyen családból származol – állt meg egy pillanatra, majd vállat rántott, és zsebre dugta kezeit. – Ami pedig minket illet… nincs miről beszélnünk. Nem kerüllek, csak egyszerűen nem akarlak látni. A többieknek pedig ehhez semmi köze. Szokják meg a helyzetet, ez nem fog változni.

- És mi van az érzéseiddel?

- Az érzéseimmel? Semmi. Az irányodba legalábbis nincsenek – egyenesen a szemeimbe nézett, majd köszönés nélkül lelépett.

Sokáig ácsorogtam a lépcsőházban, és hallgattam léptei tompa puffanását, ahogy egyre távolabb kerül tőlem. Nem csak fizikailag, de lelkileg is. Minden egyes lépéskor még nagyobb űrt éreztem magamban, és mikor hallottam, ahogy a bejárati ajtón kattan a zár, majd hangosan csapódva becsukódik utána, térdre rogytam, ás útjára engedtem a könnyeimet.

Akkor először éreztem igazán azt, hogy egyedül maradtam.

Szerettem volna valaki karjaiba bújni, érezni mások jelenlétét magam körül, és tudni, hogy minden rendben lesz. Hiányzott a családom, hiányoztak a barátaim, és jó lett volna, ha van valaki, akire tényleg bármikor számíthatok, nem csak a legvégső esetekben. Akire a legapróbb gondjaimmal is rohanhatok, akire korlátok nélkül támaszkodhatok, de ez a személy most hagyott magamra. Családom többé nem volt, és a barátaim is nagyon messze laktak tőlem, ráadásul nekik is van életük, nem zavarhatom őket bármivel.

Felkeltem a földről, majd visszarohantam a lakásomba, és ott sírtam tovább. Szerettem itt lakni, de most először gyűlöltem itt lenni. Ha az ember egyedül van, nincs a világon olyan hely, ahol szívesen lenne. Sosem az számít, hol vagy, hanem, hogy kivel vagy.

Azokban a percekben igyekeztem végiggondolni, mennyi mindenen mentem keresztül, és arra jutottam, hogy sosem éltem igazán. Amikor elhatároztam, hogy iskolába megyek, és végre kilépek a szobám négy fala közül, akkor úgy hittem, még ha nehéz is lesz, de meg fogom találni a boldogságot. Megragadom, és soha el nem engedem. Azt hittem, hogy az öröm, a szeretet örökké tart, hogy ez valami olyasmi, ami állandó.

De most jöttem rá, hogy ez is csak időszakos. Az ember kötődik valakihez, aztán elmúlik minden, majd jön valaki új, és ismét elhagy. Ritka az olyan, amikor valakivel egy életen át tart a kapcsolatod. A boldogság valami olyan lenne, ami csak apró örömökből áll? Akkor így éreztem, és még inkább kétségbeestem. Taoval akartam lenni, de ráeszméltem, hogy ez nem csak rajtam múlik, és ha ő nem akarja, nekem ezt el kell fogadnom.

Sosem hittem volna, hogy élni és másokkal kapcsolatot kialakítani ennyire fájdalmas érzés. Van értelme így a létezésnek? Ki akartam törölni az érzéseimet, és visszasüllyedni abba az életembe, amikor még nem kötődtem senkihez, csak Nagyihoz. Sokkal kényelmesebb volt, mint most. Magányos voltam akkor is, és most is, de legalább nem fájt ennyire.

Aznap délután álomba sírtam magam.

*

A következő napokban nagyon magam alá kerültem. Szokatlanul kedvtelen voltam és a vásárlókhoz se igazán volt türelmem. Unottan szolgáltam ki őket, pedig máskor mindig barátságos és hiperaktív voltam. A kollégáim is észrevették a kedvtelenséget, de nem igazán tudtak segíteni, még csak rákérdezni sem mertek, mi történt. Amióta velük dolgoztam, egyszer sem volt, hogy kimutattam volna, mit is érzek legbelül, sosem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a depresszió és a szomorúság.

De most, amióta Taoval ismét találkoztam, és azt mondta, nem érez irántam semmit, minden összedőlt bennem. Fogalmam sem volt, hogy tényleg így érzett-e, vagy csak azért mondta, mert meg akart bántani, mindenesetre akkor először gondolkodtam el azon, hogy talán hiába vártam rá eddig.

Mert vártam rá. Abban a tudatban éltem, hogy vissza fog találni hozzám, csak kell neki egy kis idő, amíg feldolgozza a történteket. De rájöttem, hogy az élet nem tündérmese, és hogy senkit nem ilyen egyszerű visszakapni.

Naiv voltam, mert nem volt ilyen téren tapasztalatom, és kétségbeestem, mert még annyira se tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Adjam fel végleg, vagy küzdjek érte? Ha feladom, az nem gyengeség? Ha tovább küzdök, van értelme? Mi van, ha azzal csak még jobban megutáltatom magam? Bár tisztában voltam azzal, hogyha nem próbálom meg, akkor sosem tudom meg, mi lesz a vége, mégis… ami igazán aggasztott, hogy nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Azt se tudtam, hol van, és biztos voltam benne, ha felhívom, akkor sem veszi fel a telefont.

Sosem hittem volna, hogy egy kapcsolat fenntartása, vagy helyrehozása ilyen bonyolult és nehéz művelet. Látszólag mindig egyszerűnek tűnik, mégis, amikor az ember ott van, akkor folyton megriad és összezavarodik, és a fejünkben, a szívünkben hatalmas lesz a zűrzavar.

Úrrá lett rajtam egyfajta melankólia, és nem tudtam, kihez forduljak. De hogy ne legyen minden ilyen egyszerű, a dolgok még bonyolultabbá fordultak.

Csütörtökön kora délután hazaküldött a főnököm, miután életemben először veszekedésbe keveredtem az egyik vásárlónkkal. Borzasztóan nehéz lenyelni az elégedetlenkedést, a folytonos beszólogatást a részükről, de én mindig is jól bírtam az ilyet, és nem vettem magamra, lazán elengedtem a fülem mellett a morgolódást, a megjegyzésüket. De annyira feszült voltam, hogy most az egyszer képtelen voltam uralkodni magamon, és úgy, ahogy van leüvöltöttem a vásárló fejét. Noha nem örült ennek a főnököm, mégis megértő volt, hisz sosem volt velem probléma; ő maga mondta, hogy vasárnapig látni sem akar, inkább pihenjek otthon.

Nem akartam hazamenni, mert ott még annyira se tudtam volna lekötni a gondolataimat, de igaza volt, tényleg nem voltam önmagam, és kezdenem kellett valamit magammal.

Szitkozódva vettem elő a lakáskulcsot, miközben a folyosón haladtam, a bejárati ajtó felé. Mielőtt azonban odaértem volna, észrevettem, hogy valaki ácsorog az ajtóm előtt, így gyorsan visszahúzódtam a fal mellé.

Kellett pár másodperc, mire a fejemben helyrerázódtak a dolgok, és tudatosult bennem, hogy Haejin van ott. Toporogtam néhány másodpercig, hogy mitévő legyek, majd végül elővettem a telefonomat és miközben hátat fordítottam, elsétáltam onnan. Azaz csak elsétáltam volna, mert Haejin anélkül, hogy utánam jött volna, megszólított:

- Tudom, hogy ott vagy, Minseo. Hallottam, ahogy jössz.

Teljesen ledermedtem, és a jeges rémület lett rajtam úrrá. Néhány másodpercig meg sem mertem mozdulni, csak ujjaim kezdték el automatikusan bepötyögni Tao számát.

- Nem akarlak bántani, csak beszélgetni szeretnék.

Fogalmam sem volt, mit tegyek; úgy éreztem, mintha Haejin olvasna a gondolataimban, így csak egy rövid „Itt van” üzenetre futotta, amit azonnal elküldtem Taonak, és reméltem, hogy ebből érteni fogja, kire gondolok.

Végül zsebre tettem a telefonomat, és egy nagy levegővétel után megfordultam, majd odasétáltam hozzá. Felesleges lett volna elmenekülni, úgyis elkapott volna, és ha tényleg bántani akart volna, akkor betört volna a lakásomba és ott várt volna rám.

- Szia, Haejin – Erőltettem magamra egy mosolyt, a lakáskulcsomat lóbálva a kezemben, mintha most jöttem volna haza.

- Pocsékul festesz – jelentette ki, ahogy meglátott, én pedig csak felvont szemöldökkel néztem rá.

- Kedves fogadtatás – forgattam meg szemeimet. – Mi járatban errefelé?

- Ezt ott hagytad a lakásomban – emelte fel a kezét, melyben egy fekete hullámcsatot tartott. – Ez a tiéd, nem igaz?

Egy merő pillanatig értetlenül néztem rá, majd nyeltem egy nagyot, és elfordítottam a tekintetem. Valószínűleg kieshetett a hajamból, amikor Taoval betörtünk a lakásába. Nem tudtam, hirtelen mit mondjak, mivel magyarázzam ki magam; annyira lefagyott az agyam, hogy képtelen voltam gondolkodni.

- Igazából sejtettem, hogy valamikor be fogsz törni hozzám – tette hozzá végül egy sóhaj kíséretében, majd ellökte magát a faltól, és megszüntette a köztünk lévő távolságot. Ösztönösen léptem egyet hátra, és csak akkor álltam meg, amikor ő is. – Láttad a kezemen a vért aznap, ugye?

Nem tudtam, mit feleljek, annyira féltem. Ökölbe szorítottam remegő kezeimet, és magamban egyre csak azt kántáltam, hogy érjen mielőbb ide Tao.

- I-igen – bólintottam egy aprót végül.

- Szeretnék erről beszélni veled. Igazság szerint már előbb meg akartalak keresni, de… nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Ezzel azt hiszem, megkönnyítetted a helyzetemet – halványan elmosolyodott, és zsebre dugta egyik kezét, majd közelebb lépett, és egy határozott mozdulattal visszatette a hajcsatot a hajamba.

- Velem? B-beszélni? – Dadogtam, és értetlenül pislogtam rá. Ha lehet, még jobban összezavarodtam, és bár kíváncsi lettem, a félelmem nem múlt el.

- Igen. Te vagy a farkasok megmentője, nem? – Szélesen elmosolyodott, majd elsétált mellettem, és elindult felfelé az emeletre.

Ha lehet, még inkább lefagytam, majd végül gondolkodás nélkül utána indultam. Tudtam, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam meg ezzel, és hogyha bármiféle bajom esik, azt csak saját magamnak köszönhetem, hisz nem ismertem, nem tudtam, milyen ember, jót akar-e vagy rosszat. De ezzel a kérdésével felkeltette az érdeklődésemet, és csak arra tudtam gondolni, hogyha rossz ember is, akkor is meg kell védenem a barátaimat, nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljenek. 

MOONLIGHT EXTRA - 5. rész

~ 5. rész ~

A telefon kicsöngött, és hiába próbáltam hívni a többieket, nem vette fel senki. A sors furcsa fintora, hogy pont ezen a napon senki nem elérhető? A busani társaság szombatonként mindig focizni vagy kosarazni ment, így szinte biztos voltam abban, hogy senki sincs telefonközelben. Kyunghee és Chanyeol elutaztak Szöulba, így teljesen értelmetlen volt nekik szólni, Chen valószínűleg épp egy műtét közben volt, Sehun pedig ezen a hétvégén szintén elutazott nyaralni a családjával. Mégis ilyen helyzetben kit hívjak?

Mert ha ott fent, ez a valaki rossz ember, akkor rá fog jönni, hogy én is kiszúrtam a véres kezét, amit hiába próbált egy konyharuhába csavarva elrejteni az ajtó mögé, amaz véletlenül lecsúszott, miközben velem beszélt. Hiába próbáltam megjátszani magam előtte, és úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre. Ha én magam felfigyeltem erre, ő is tudni fogja, és akkor lejön ide, és rám töri az ajtót, és…

- Aish, szedd már magad össze! – Ráztam meg a fejem.

Miért kell mindig egyből a legrosszabbra gondolni? Lehet csak megvágta magát késsel, mert épp főzött, esetleg festékes volt a keze, mert épp egy képet festett, és akkor zavartam meg, vagy… nem, nem, az egészen biztos, hogy vér volt. Láttam már vért, és tudom, hogy néz ki, és az pontosan az volt.

Nagyon megijedtem, és valamiért úgy éreztem, segítséget kell kérnem. El akartam tűnni a lakásból, de féltem, hogy ha kilépek az ajtón, nekem annyi. Hogy valóban volt-e okom a félelemre, vagy csak a múlt miatt paráztam ennyire, nem érdekelt. De inkább rángatok ide valakit teljesen feleslegesen, minthogy annyiban hagyjam az egészet, és esetleg tényleg kiderüljön, hogy a szomszédom gyilkos.

Ujjaimmal automatikusan megkerestem Tao számát. Noha réges-rég beszéltem vele, és szinte biztos voltam abban, hogy nem fogja felvenni, megpróbálkoztam vele – arról nem beszélve, hogy ő is elvileg a többiekkel volt a pályán. Hosszú ideig csörgött, azonban Tao kinyomta. Ez jó jel volt, ezért megpróbálkoztam vele még egyszer, majd még egyszer, de nem vette fel.

- Nem cseszel ki velem! – Mondtam magamban összeszorított fogakkal, majd elővettem a másik telefonomat. Ez afféle céges telefon volt, ezen keresztül szoktunk a munkatársaimmal beszélni, és intézni a különböző ügyeket. Habár nem szabadott volna mást hívni erről, hisz nyomon tudják követni, mégis ez volt az egyetlen esélyem. Ha innen hívom, ismeretlen számot fog neki jelezni, és akkor talán felveszi.

- Igen, tessék? – Vette fel szinte egyből a telefont, én meg hihetetlenül megkönnyebbültem.

- Kérlek, ne tedd le a telefont! Minseo vagyok, de le ne merd tenni, kérlek! – Hadartam el a mondandómat, és szinte éreztem, ahogy Tao a vonal túlsó végén megfeszül, és ezt nem veszi egyáltalán jó néven.

- Te most szórakozol velem? – Hangja egy kicsit sem volt barátságos, de ez érdekelt most a legkevésbé.

- Baj van, és nem tudtam ki mást hívni! – Tértem egyből a lényegre. Hangom megremegett, és tudtam, másodpercek kérdése, és elsírom magam. Egyrészt azért, mert iszonyatosan feszült voltam, és féltem, mi van, ha tényleg valaki az életemre fog törni, másfelől pedig hosszú idő után először hallottam Tao hangját, és ez egyfajta megnyugvást adott.

- Miféle baj? – Hangja egyből aggódóvá és komollyá vált.

- Nem vagyok benne biztos, de valami nagyon nem stimmel a felettem lakó szomszédommal, és lehet, hogy paranoiás vagyok, de azt hiszem, bántani fog.

- Ne mozdulj, azonnal ott vagyok!

A vonal megszakadt, engem meg ellepett a csend. Hosszú másodpercekig csak ültem az ágyamon, miközben a telefont a kezemben szorítottam, és arra gondoltam, hogy ha ő Busanban van, akkor legalább fél óra, míg ideér. Másrészt rájöttem, hogy fogalma sincs, merre van a lakásom, hacsak a srácok meg nem adták neki valamikor a címemet. Hiába mondta azt, hogy azonnal itt lesz, már elkönyveltem magamban, hogy halott leszek, mire megérkezik.

A bejárati ajtón ugyanis néhány perccel később kopogtatott valaki. Láttam a mozgást odakint, az ajtó alatt beszűrődő fény ezt alá is támasztotta. Tudtam, hogy Haejin az, így igyekeztem csendben maradni, és nem megszólalni, hátha azt hiszi, hogy nem vagyok otthon.

Ismételten kopogtak, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről félelmemben. Magara zártam a szobaajtót, és kinyitottam a szekrényt is, hogyha esetleg betörne, el tudjak bújni. Mindeközben a konyhából elhoztam egy kést, hogyha rám támadna, tudjak védekezni, még ha semmi esélyem se lett volna ellene.

A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, szemeimből megállás nélkül folytak a könnyek, alig bírtam megtörölgetni őket. Ahogy a szekrény előtt gubbasztottam, egyik kezemben a telefonommal, a másikban pedig egy késsel, úgy tűnhetett, mintha filmforgatáson lennék, habár egyáltalán nem így éreztem magam. A jeges rémület ott csúszkált a bensőmben, olyan könnyedén, és felszabadultan, mintha csak egy jégtáncos lenne.

Harmadszor is kopogtak, én pedig ismét megremegtem egész testemben, és ösztönösen még apróbbra húztam össze magam. Magamban azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg, vagy pedig a halálom ne legyen olyan fájdalmas.

A következő pillanatban megszólalt a telefonom, és úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből, miközben egy halk sikoly hagyta el ajkaimat. Gyorsan észbe kaptam, és lehalkítottam a készüléket, majd mikor megláttam Tao nevét a kijelzőn, felvettem:

- Itt van! Siess, kérlek, az ajtó előtt van! – Hadartam neki riadtan, könnyekkel küszködve.

- Az én vagyok – mondta teljesen egyszerűen, és szinte magam előtt láttam, ahogy beszéd közben megforgatja a szemeit.

- Mi?

- Én vagyok az ajtó előtt, nem más. Beengednél?

- Tényleg? – Kellett egy kevés idő, mire felfogtam, mit is mondott, majd gyorsan felpattantam, és mint az őrült, vágtattam ki a szobámból a bejárati ajtóhoz. – Azonnal kinyitom!

Nagy megkönnyebbülés volt Taot látni a túloldalon, és annyira megörültem ennek, hogy a karjaiba borultam. Fel se fogtam, mit művelek, azokban a percekben annyira féltem, és olyan hirtelen lélegeztem fel, hogy nem tudtam, mit teszek, hogy kit ölelek meg éppen.

Egyszerűen csak jó érzés volt ismerős arcot látni, és érezni, megnyugtatni magamat, hogy nem vagyok egyedül, és minden veszedelem elmúlt.

Aztán amikor Tao nem ölelt vissza, csak teljesen lesokkolódva állt egy helyben, én fokozatosan észbe kaptam, majd olyan gyorsan engedtem el, és léptem egyet hátra, mint ahogyan rávetettem magam.

- Öhm… ne haragudj… - törölgettem meg szemeimet, és zavartam elkaptam a tekintetem. Nem mertem rá nézni, mert biztos voltam abban, hogy akkor nem tudok megszólalni. Hosszú idő után ismét találkoztunk, és mégsem tudtam, mit kellene mondanom. – Menjünk be!

Mindketten bementünk, majd kínos csend telepedett közénk. Azt hiszem, ő is az előbbi ölelésem hatása alatt állt. Nem tudtam feldolgozni, hogy itt van, hogy annyi idő után megint láthatom, és meg is érinthetem, és noha mindeközben majd megszakadt a szívem, amiért nem lehetek vele, de most itt volt, és csak ez volt a fontos. Hogy ő mit gondolt, arról fogalmam sem volt, de látszott rajta, hogy teljesen megzavartam azzal, hogy megöleltem. Minden idegessége és undoksága eltűnt, amint meglátott.

- Szép lakás – jegyezte meg csak úgy mellékesen, amivel inkább megnyugtatta magát, hogy biztonságban vagyok. Ezután rám nézett, miközben egy zsebkendőt nyújtott át. – Jól vagy?

- Tessék? Igen, igen, persze, jól vagyok – vettem el tőle remegve, és törölgettem meg arcomat, a tekintetét kerülve.

- Látom – válaszolta. Félve pillantottam rá, és ajkai sarkában egy apró mosolyt láttam felvillanni. – Nem kellene egyedül laknod.

- Valóban nem túl jó dolog, de sajnos nincs kivel összeköltöznöm – mondtam, miközben egy poharat vettem le a szekrényből, és töltöttem bele vizet. – Kérsz?

- Nem, köszi – rázta meg a fejét, majd körbejárt az apró lakásban. – Biztos van valaki ismerősöd, aki szívesen lakna veled.

- Hát… sajnos ez nem ilyen egyszerűen működik.

Tudtam, hogy Tao nem örül annak, amiért egyedül lakom, és valójában pont az ilyen miatt én sem akartam egyedül lenni. Mi van, ha történik velem valami? Nem is az, hogy megtámadnak, mondjuk a szomszédom, hanem ha lebetegszem, és elájulok? Vagy megcsúszok a fürdőben és beverem a fejem? Akkor ki siet a segítségemre? Az egyetemi barátaim mind a családjukkal laktak, vagy kollégiumban, a munkatársaim nagy része pedig felnőtt, családos ember volt.

- Hogy értél ide ilyen gyorsan? – Tereltem el a témát.

- A környéken jártam. Errefelé volt dolgom.

Csak bólintottam egyet, és nem firtattam a dolgot. Nem rám tartozott, éppen mit intézett, de valamiért úgy éreztem, miattam volt Daeguban. Talán volt egy megérzése, hogy itt kell lennie, vagy csak én akartam ezt belemagyarázni az adott helyzetbe. Mindenesetre itt volt, és csak ez számított.

Újabb csend telepedett ránk, amíg megittam a vizet. Most már lenyugodtam teljesen, és az arcom sem volt vörös a sírástól. Tao ismét rám nézett, és ezúttal ő szólalt meg:

- És… ki akart bántani? Mi történt pontosan?

- Én… - nagyot sóhajtottam, majd leültem a székre, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Az elmúlt időszakban furcsa hangokat hallottam odafentről, mintha egy állatot bántanának, máskor pedig olyan… nem is tudom, néha nem tudtam beazonosítani, mit csinálhat, csak valamit nagyon zajongott, de nem is ez a lényeg. Ma bátorkodtam felmenni, és szólni a srácnak, amivel nem lett volna baj, de… a keze csupa vér volt.

- Vér?

- Igen. Nem ismerem őt, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki tart állatot.

- És ez az illető tudja, hogy láttad a vért a kezén?

- Nem tudom. Igyekeztem higgadt maradni, és úgy tenni, mintha nem láttam volna, de… ha én észrevettem, ő is rájöhetett, hogy láttam. Én pedig… én csak nagyon megijedtem, és arra gondoltam, ha tényleg nincs rendben vele valami, akkor engem is bánthat. Ne haragudj, hogy téged hívtalak, de a többiek nem vették fel a telefont.

Tao nem válaszolt, és pontosan tudtam, miért. Nem mondhatta azt, hogy jól tettem, hogy őt hívtam, hisz egyrészt eleinte ő sem vette fel a készüléket, másfelől nem voltunk olyan viszonyban, hogy ilyet mondhasson.

Egyszer csak sarkon fordult, és a kijárat felé indult

- Hová mész? – Kérdeztem teljesen értetlenül.

- Meglátogatom ezt a kis barátunkat.

- Mi? De… nem mehetsz fel! Veszélyes!

- Minseo… farkas vagyok. Nem eshet bajom – emlékeztetett, miközben elmosolyodott. Nem voltam biztos, hogy ezt észrevette magán, mindenesetre jól esett neki, hogy aggódom érte.

Én magam is meg akartam győződni arról, hogy minden félelmem alaptalan volt, így vele tartottam. Habár veszélyesnek tűnt ez a Haejin, Taot is éppen eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, mellette biztonságban vagyok.