MOONLIGHT EXTRA - 6. rész

~ 6. rész ~

Nem szóltunk egymáshoz, míg felértünk a harmadik emeletre. Ahogy közeledtünk a bizonyos ajtó felé, úgy a gyomromban is egyre nagyobb gombóc keletkezett az idegesség hatására. Noha tudtam, hogy nincs okom félni, elvégre is bármi történik, Taonak nem eshet baja, ezáltal nekem se, mégis tartottam attól, mi vár ránk az ajtó mögött. Már csak azért is, mert ha kiderül, hogy egy elmebeteg pszichopata a szomszédom, akkor ezek után sehol nem fogom biztonságban érezni magam.

Tao megállt, majd rám nézett, végül határozottan kopogott az ajtón. Semmi válasz nem érkezett, így ismét próbálkozott, majd mikor harmadszor se nyílt ki az ajtó, csak vállat rántva fordult felém. Ekkor szedtem csak össze a bátorságom, és lépdeltem én is közelebb.

- Úgy látom, nincs itthon, szóval két választásunk van – újból felém pillantott, én pedig vártam, hogy előrukkoljon az ötletével. – Vagy visszajövünk később, vaaagy… bemegyünk most.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogyan akar mégis bejutni, a hajamhoz nyúlt, és éreztem, ahogy a hullámcsatot kihúzza frizurámból. Meg sem várta, hogy reagáljak valamit, már le is térdelt, és bíbelődni kezdett a zárral.

- Ugye tudod, hogy most épp betörni készülsz egy lakásba, ami sérti a törvényeket? – Kérdeztem, miközben automatikusan ide-oda nézelődtem, nem-e jön valaki, vagy nem figyelnek-e minket.

- Pontosan tudom, de ne aggódj, mire visszajön ez az illető, addigra mi már itt sem leszünk. Vagy ha úgy adódik, itt bent fogjuk várni – felelte, majd abban a pillanatban, ki is nyílt az ajtó, mi pedig gyanútlanul sétáltunk be.

Nem rajongtam az ötletért, hogy szabályt sértsünk, főleg azért nem, mert Taonak se olyan régóta van új személyazonossága, és ha most a rendőrségre kerülnénk, bizony nagy bajok lennének belőle. Ugyanakkor nem akartam feltartani ezzel az egésszel, és én se akartam napokig halasztgatni, így végül nem akadtam fenn a dolgon.

Tao lépett be elsőként az előszobába, én pedig szorosan a nyomába szegődtem. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől, és a legrosszabbra is felkészítettem magam; még levegőt is alig mertem venni, annyira izgultam és feszülten felkaptam a fejem minden apró zajra.

Becsuktam magunk mögött az ajtót, és nem mozdultam, hagytam, hogy Tao körbenézzen mindenhol. Néhány perc alatt körbejárta az összes létező szobát, nekem ez mégis óráknak tűnt, és egyre csak pánikoltam. Amíg ő eltűnt az egyik szobában, én is körbevizslattam a hozzám közel álló bútorokat és tárgyakat, még az ajtókilincset is leellenőriztem, de nem találtam vérfoltokat, vagy bármilyen gyanús dolgot. Sőt, mi több, minden csillogott a tisztaságtól. Mindennek megvolt a maga helye, egy porszemnyi kosz sem éktelenkedett a fogas alatt ácsorgó polcon; sehol nem uralkodott rendetlenség, mintha csak az illető, aki itt élne, alig járna haza.

Tao nagyot sóhajtva ballagott vissza hozzám nem sokkal később, és morcosan nézett rám.

- Legközelebb nézz kevesebb horrorfilmet, és akkor talán nem fogsz minden hülyeségért aggódni – morogta az orra alatt, és megindult a kijárat felé.

- Most miért mondod ezt? Biztos, hogy kell lennie valaminek! Nem vagyok hülye, tudom, mit láttam – emeltem fel a hangom, és értetlenül meredtem utána, majd újra végigfuttattam tekintetem az üres lakásban. – Azt mondta, hogy vigyáz az egyik barátja kutyájára. És most nincs itt az a kutya. Tuti, hogy hazudott.

- Minseo, ugyan már – nevetve fordult vissza az ajtóból. – Eszedbe sem jutott, hogy talán hazavitte azt a kutyát? Szóltál neki, nem? Hogy zavar a kutya. Szerintem visszavitte, hogy ne okozzon még több kellemetlenséget neked, és a többi szomszédnak. Nincs itt semmi, ami miatt aggódnod kellene. Miért nem vallod be, hogy csak engem akartál látni?

- Tessék? – Visító hangon pillantottam én is rá, és nem akartam elhinni, amit mondott. – Ilyenekkel vádolsz? Ebben a helyzetben? Igazam van, akkor is, és valami nem stimmel azzal a fazonnal!

- Biztos? Akkor mutass valami bizonyítékot rá, mert én itt nem találok semmit – tárta szét karjait, majd hátat fordított és kilépett a lakásból. Utána rohantam, és puffogva megvártam, amíg a hullámcsatommal visszazárja az ajtót, majd elindultunk vissza a lakásomba. – Legközelebb ne zaklass, csak akkor, ha tényleg baj van.

- Tényleg baj van – durcásan válaszoltam, de ő csak felsóhajtott. – Egyébként meg lenne miről beszélnünk.

- Nincs miről beszélnünk – visszatűzte a hajamba a csatot, amikor megálltunk a második emeleten, majd köszönés nélkül tovább haladt a földszint felé.

- Most meg hová mész? – Kiáltottam, de nem mentem utána. – A többieket zavarja, hogy így viselkedünk. Nem tudnánk megbeszélni, hogy most akkor mi van velünk? Nem tudok nekik hazudni, és ők nem tudnak arról, hogy ki volt Nagyi. Nem csinálhatjuk ezt tovább, és joguk van tudni arról, hogy mi történt, és miért vagyunk ilyen kapcsolatban.

- Ez az egész rajtad áll. Neked kell elmondanod, milyen családból származol – állt meg egy pillanatra, majd vállat rántott, és zsebre dugta kezeit. – Ami pedig minket illet… nincs miről beszélnünk. Nem kerüllek, csak egyszerűen nem akarlak látni. A többieknek pedig ehhez semmi köze. Szokják meg a helyzetet, ez nem fog változni.

- És mi van az érzéseiddel?

- Az érzéseimmel? Semmi. Az irányodba legalábbis nincsenek – egyenesen a szemeimbe nézett, majd köszönés nélkül lelépett.

Sokáig ácsorogtam a lépcsőházban, és hallgattam léptei tompa puffanását, ahogy egyre távolabb kerül tőlem. Nem csak fizikailag, de lelkileg is. Minden egyes lépéskor még nagyobb űrt éreztem magamban, és mikor hallottam, ahogy a bejárati ajtón kattan a zár, majd hangosan csapódva becsukódik utána, térdre rogytam, ás útjára engedtem a könnyeimet.

Akkor először éreztem igazán azt, hogy egyedül maradtam.

Szerettem volna valaki karjaiba bújni, érezni mások jelenlétét magam körül, és tudni, hogy minden rendben lesz. Hiányzott a családom, hiányoztak a barátaim, és jó lett volna, ha van valaki, akire tényleg bármikor számíthatok, nem csak a legvégső esetekben. Akire a legapróbb gondjaimmal is rohanhatok, akire korlátok nélkül támaszkodhatok, de ez a személy most hagyott magamra. Családom többé nem volt, és a barátaim is nagyon messze laktak tőlem, ráadásul nekik is van életük, nem zavarhatom őket bármivel.

Felkeltem a földről, majd visszarohantam a lakásomba, és ott sírtam tovább. Szerettem itt lakni, de most először gyűlöltem itt lenni. Ha az ember egyedül van, nincs a világon olyan hely, ahol szívesen lenne. Sosem az számít, hol vagy, hanem, hogy kivel vagy.

Azokban a percekben igyekeztem végiggondolni, mennyi mindenen mentem keresztül, és arra jutottam, hogy sosem éltem igazán. Amikor elhatároztam, hogy iskolába megyek, és végre kilépek a szobám négy fala közül, akkor úgy hittem, még ha nehéz is lesz, de meg fogom találni a boldogságot. Megragadom, és soha el nem engedem. Azt hittem, hogy az öröm, a szeretet örökké tart, hogy ez valami olyasmi, ami állandó.

De most jöttem rá, hogy ez is csak időszakos. Az ember kötődik valakihez, aztán elmúlik minden, majd jön valaki új, és ismét elhagy. Ritka az olyan, amikor valakivel egy életen át tart a kapcsolatod. A boldogság valami olyan lenne, ami csak apró örömökből áll? Akkor így éreztem, és még inkább kétségbeestem. Taoval akartam lenni, de ráeszméltem, hogy ez nem csak rajtam múlik, és ha ő nem akarja, nekem ezt el kell fogadnom.

Sosem hittem volna, hogy élni és másokkal kapcsolatot kialakítani ennyire fájdalmas érzés. Van értelme így a létezésnek? Ki akartam törölni az érzéseimet, és visszasüllyedni abba az életembe, amikor még nem kötődtem senkihez, csak Nagyihoz. Sokkal kényelmesebb volt, mint most. Magányos voltam akkor is, és most is, de legalább nem fájt ennyire.

Aznap délután álomba sírtam magam.

*

A következő napokban nagyon magam alá kerültem. Szokatlanul kedvtelen voltam és a vásárlókhoz se igazán volt türelmem. Unottan szolgáltam ki őket, pedig máskor mindig barátságos és hiperaktív voltam. A kollégáim is észrevették a kedvtelenséget, de nem igazán tudtak segíteni, még csak rákérdezni sem mertek, mi történt. Amióta velük dolgoztam, egyszer sem volt, hogy kimutattam volna, mit is érzek legbelül, sosem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a depresszió és a szomorúság.

De most, amióta Taoval ismét találkoztam, és azt mondta, nem érez irántam semmit, minden összedőlt bennem. Fogalmam sem volt, hogy tényleg így érzett-e, vagy csak azért mondta, mert meg akart bántani, mindenesetre akkor először gondolkodtam el azon, hogy talán hiába vártam rá eddig.

Mert vártam rá. Abban a tudatban éltem, hogy vissza fog találni hozzám, csak kell neki egy kis idő, amíg feldolgozza a történteket. De rájöttem, hogy az élet nem tündérmese, és hogy senkit nem ilyen egyszerű visszakapni.

Naiv voltam, mert nem volt ilyen téren tapasztalatom, és kétségbeestem, mert még annyira se tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Adjam fel végleg, vagy küzdjek érte? Ha feladom, az nem gyengeség? Ha tovább küzdök, van értelme? Mi van, ha azzal csak még jobban megutáltatom magam? Bár tisztában voltam azzal, hogyha nem próbálom meg, akkor sosem tudom meg, mi lesz a vége, mégis… ami igazán aggasztott, hogy nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Azt se tudtam, hol van, és biztos voltam benne, ha felhívom, akkor sem veszi fel a telefont.

Sosem hittem volna, hogy egy kapcsolat fenntartása, vagy helyrehozása ilyen bonyolult és nehéz művelet. Látszólag mindig egyszerűnek tűnik, mégis, amikor az ember ott van, akkor folyton megriad és összezavarodik, és a fejünkben, a szívünkben hatalmas lesz a zűrzavar.

Úrrá lett rajtam egyfajta melankólia, és nem tudtam, kihez forduljak. De hogy ne legyen minden ilyen egyszerű, a dolgok még bonyolultabbá fordultak.

Csütörtökön kora délután hazaküldött a főnököm, miután életemben először veszekedésbe keveredtem az egyik vásárlónkkal. Borzasztóan nehéz lenyelni az elégedetlenkedést, a folytonos beszólogatást a részükről, de én mindig is jól bírtam az ilyet, és nem vettem magamra, lazán elengedtem a fülem mellett a morgolódást, a megjegyzésüket. De annyira feszült voltam, hogy most az egyszer képtelen voltam uralkodni magamon, és úgy, ahogy van leüvöltöttem a vásárló fejét. Noha nem örült ennek a főnököm, mégis megértő volt, hisz sosem volt velem probléma; ő maga mondta, hogy vasárnapig látni sem akar, inkább pihenjek otthon.

Nem akartam hazamenni, mert ott még annyira se tudtam volna lekötni a gondolataimat, de igaza volt, tényleg nem voltam önmagam, és kezdenem kellett valamit magammal.

Szitkozódva vettem elő a lakáskulcsot, miközben a folyosón haladtam, a bejárati ajtó felé. Mielőtt azonban odaértem volna, észrevettem, hogy valaki ácsorog az ajtóm előtt, így gyorsan visszahúzódtam a fal mellé.

Kellett pár másodperc, mire a fejemben helyrerázódtak a dolgok, és tudatosult bennem, hogy Haejin van ott. Toporogtam néhány másodpercig, hogy mitévő legyek, majd végül elővettem a telefonomat és miközben hátat fordítottam, elsétáltam onnan. Azaz csak elsétáltam volna, mert Haejin anélkül, hogy utánam jött volna, megszólított:

- Tudom, hogy ott vagy, Minseo. Hallottam, ahogy jössz.

Teljesen ledermedtem, és a jeges rémület lett rajtam úrrá. Néhány másodpercig meg sem mertem mozdulni, csak ujjaim kezdték el automatikusan bepötyögni Tao számát.

- Nem akarlak bántani, csak beszélgetni szeretnék.

Fogalmam sem volt, mit tegyek; úgy éreztem, mintha Haejin olvasna a gondolataimban, így csak egy rövid „Itt van” üzenetre futotta, amit azonnal elküldtem Taonak, és reméltem, hogy ebből érteni fogja, kire gondolok.

Végül zsebre tettem a telefonomat, és egy nagy levegővétel után megfordultam, majd odasétáltam hozzá. Felesleges lett volna elmenekülni, úgyis elkapott volna, és ha tényleg bántani akart volna, akkor betört volna a lakásomba és ott várt volna rám.

- Szia, Haejin – Erőltettem magamra egy mosolyt, a lakáskulcsomat lóbálva a kezemben, mintha most jöttem volna haza.

- Pocsékul festesz – jelentette ki, ahogy meglátott, én pedig csak felvont szemöldökkel néztem rá.

- Kedves fogadtatás – forgattam meg szemeimet. – Mi járatban errefelé?

- Ezt ott hagytad a lakásomban – emelte fel a kezét, melyben egy fekete hullámcsatot tartott. – Ez a tiéd, nem igaz?

Egy merő pillanatig értetlenül néztem rá, majd nyeltem egy nagyot, és elfordítottam a tekintetem. Valószínűleg kieshetett a hajamból, amikor Taoval betörtünk a lakásába. Nem tudtam, hirtelen mit mondjak, mivel magyarázzam ki magam; annyira lefagyott az agyam, hogy képtelen voltam gondolkodni.

- Igazából sejtettem, hogy valamikor be fogsz törni hozzám – tette hozzá végül egy sóhaj kíséretében, majd ellökte magát a faltól, és megszüntette a köztünk lévő távolságot. Ösztönösen léptem egyet hátra, és csak akkor álltam meg, amikor ő is. – Láttad a kezemen a vért aznap, ugye?

Nem tudtam, mit feleljek, annyira féltem. Ökölbe szorítottam remegő kezeimet, és magamban egyre csak azt kántáltam, hogy érjen mielőbb ide Tao.

- I-igen – bólintottam egy aprót végül.

- Szeretnék erről beszélni veled. Igazság szerint már előbb meg akartalak keresni, de… nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Ezzel azt hiszem, megkönnyítetted a helyzetemet – halványan elmosolyodott, és zsebre dugta egyik kezét, majd közelebb lépett, és egy határozott mozdulattal visszatette a hajcsatot a hajamba.

- Velem? B-beszélni? – Dadogtam, és értetlenül pislogtam rá. Ha lehet, még jobban összezavarodtam, és bár kíváncsi lettem, a félelmem nem múlt el.

- Igen. Te vagy a farkasok megmentője, nem? – Szélesen elmosolyodott, majd elsétált mellettem, és elindult felfelé az emeletre.

Ha lehet, még inkább lefagytam, majd végül gondolkodás nélkül utána indultam. Tudtam, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam meg ezzel, és hogyha bármiféle bajom esik, azt csak saját magamnak köszönhetem, hisz nem ismertem, nem tudtam, milyen ember, jót akar-e vagy rosszat. De ezzel a kérdésével felkeltette az érdeklődésemet, és csak arra tudtam gondolni, hogyha rossz ember is, akkor is meg kell védenem a barátaimat, nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljenek. 

MOONLIGHT EXTRA - 5. rész

~ 5. rész ~

A telefon kicsöngött, és hiába próbáltam hívni a többieket, nem vette fel senki. A sors furcsa fintora, hogy pont ezen a napon senki nem elérhető? A busani társaság szombatonként mindig focizni vagy kosarazni ment, így szinte biztos voltam abban, hogy senki sincs telefonközelben. Kyunghee és Chanyeol elutaztak Szöulba, így teljesen értelmetlen volt nekik szólni, Chen valószínűleg épp egy műtét közben volt, Sehun pedig ezen a hétvégén szintén elutazott nyaralni a családjával. Mégis ilyen helyzetben kit hívjak?

Mert ha ott fent, ez a valaki rossz ember, akkor rá fog jönni, hogy én is kiszúrtam a véres kezét, amit hiába próbált egy konyharuhába csavarva elrejteni az ajtó mögé, amaz véletlenül lecsúszott, miközben velem beszélt. Hiába próbáltam megjátszani magam előtte, és úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre. Ha én magam felfigyeltem erre, ő is tudni fogja, és akkor lejön ide, és rám töri az ajtót, és…

- Aish, szedd már magad össze! – Ráztam meg a fejem.

Miért kell mindig egyből a legrosszabbra gondolni? Lehet csak megvágta magát késsel, mert épp főzött, esetleg festékes volt a keze, mert épp egy képet festett, és akkor zavartam meg, vagy… nem, nem, az egészen biztos, hogy vér volt. Láttam már vért, és tudom, hogy néz ki, és az pontosan az volt.

Nagyon megijedtem, és valamiért úgy éreztem, segítséget kell kérnem. El akartam tűnni a lakásból, de féltem, hogy ha kilépek az ajtón, nekem annyi. Hogy valóban volt-e okom a félelemre, vagy csak a múlt miatt paráztam ennyire, nem érdekelt. De inkább rángatok ide valakit teljesen feleslegesen, minthogy annyiban hagyjam az egészet, és esetleg tényleg kiderüljön, hogy a szomszédom gyilkos.

Ujjaimmal automatikusan megkerestem Tao számát. Noha réges-rég beszéltem vele, és szinte biztos voltam abban, hogy nem fogja felvenni, megpróbálkoztam vele – arról nem beszélve, hogy ő is elvileg a többiekkel volt a pályán. Hosszú ideig csörgött, azonban Tao kinyomta. Ez jó jel volt, ezért megpróbálkoztam vele még egyszer, majd még egyszer, de nem vette fel.

- Nem cseszel ki velem! – Mondtam magamban összeszorított fogakkal, majd elővettem a másik telefonomat. Ez afféle céges telefon volt, ezen keresztül szoktunk a munkatársaimmal beszélni, és intézni a különböző ügyeket. Habár nem szabadott volna mást hívni erről, hisz nyomon tudják követni, mégis ez volt az egyetlen esélyem. Ha innen hívom, ismeretlen számot fog neki jelezni, és akkor talán felveszi.

- Igen, tessék? – Vette fel szinte egyből a telefont, én meg hihetetlenül megkönnyebbültem.

- Kérlek, ne tedd le a telefont! Minseo vagyok, de le ne merd tenni, kérlek! – Hadartam el a mondandómat, és szinte éreztem, ahogy Tao a vonal túlsó végén megfeszül, és ezt nem veszi egyáltalán jó néven.

- Te most szórakozol velem? – Hangja egy kicsit sem volt barátságos, de ez érdekelt most a legkevésbé.

- Baj van, és nem tudtam ki mást hívni! – Tértem egyből a lényegre. Hangom megremegett, és tudtam, másodpercek kérdése, és elsírom magam. Egyrészt azért, mert iszonyatosan feszült voltam, és féltem, mi van, ha tényleg valaki az életemre fog törni, másfelől pedig hosszú idő után először hallottam Tao hangját, és ez egyfajta megnyugvást adott.

- Miféle baj? – Hangja egyből aggódóvá és komollyá vált.

- Nem vagyok benne biztos, de valami nagyon nem stimmel a felettem lakó szomszédommal, és lehet, hogy paranoiás vagyok, de azt hiszem, bántani fog.

- Ne mozdulj, azonnal ott vagyok!

A vonal megszakadt, engem meg ellepett a csend. Hosszú másodpercekig csak ültem az ágyamon, miközben a telefont a kezemben szorítottam, és arra gondoltam, hogy ha ő Busanban van, akkor legalább fél óra, míg ideér. Másrészt rájöttem, hogy fogalma sincs, merre van a lakásom, hacsak a srácok meg nem adták neki valamikor a címemet. Hiába mondta azt, hogy azonnal itt lesz, már elkönyveltem magamban, hogy halott leszek, mire megérkezik.

A bejárati ajtón ugyanis néhány perccel később kopogtatott valaki. Láttam a mozgást odakint, az ajtó alatt beszűrődő fény ezt alá is támasztotta. Tudtam, hogy Haejin az, így igyekeztem csendben maradni, és nem megszólalni, hátha azt hiszi, hogy nem vagyok otthon.

Ismételten kopogtak, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről félelmemben. Magara zártam a szobaajtót, és kinyitottam a szekrényt is, hogyha esetleg betörne, el tudjak bújni. Mindeközben a konyhából elhoztam egy kést, hogyha rám támadna, tudjak védekezni, még ha semmi esélyem se lett volna ellene.

A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, szemeimből megállás nélkül folytak a könnyek, alig bírtam megtörölgetni őket. Ahogy a szekrény előtt gubbasztottam, egyik kezemben a telefonommal, a másikban pedig egy késsel, úgy tűnhetett, mintha filmforgatáson lennék, habár egyáltalán nem így éreztem magam. A jeges rémület ott csúszkált a bensőmben, olyan könnyedén, és felszabadultan, mintha csak egy jégtáncos lenne.

Harmadszor is kopogtak, én pedig ismét megremegtem egész testemben, és ösztönösen még apróbbra húztam össze magam. Magamban azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg, vagy pedig a halálom ne legyen olyan fájdalmas.

A következő pillanatban megszólalt a telefonom, és úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből, miközben egy halk sikoly hagyta el ajkaimat. Gyorsan észbe kaptam, és lehalkítottam a készüléket, majd mikor megláttam Tao nevét a kijelzőn, felvettem:

- Itt van! Siess, kérlek, az ajtó előtt van! – Hadartam neki riadtan, könnyekkel küszködve.

- Az én vagyok – mondta teljesen egyszerűen, és szinte magam előtt láttam, ahogy beszéd közben megforgatja a szemeit.

- Mi?

- Én vagyok az ajtó előtt, nem más. Beengednél?

- Tényleg? – Kellett egy kevés idő, mire felfogtam, mit is mondott, majd gyorsan felpattantam, és mint az őrült, vágtattam ki a szobámból a bejárati ajtóhoz. – Azonnal kinyitom!

Nagy megkönnyebbülés volt Taot látni a túloldalon, és annyira megörültem ennek, hogy a karjaiba borultam. Fel se fogtam, mit művelek, azokban a percekben annyira féltem, és olyan hirtelen lélegeztem fel, hogy nem tudtam, mit teszek, hogy kit ölelek meg éppen.

Egyszerűen csak jó érzés volt ismerős arcot látni, és érezni, megnyugtatni magamat, hogy nem vagyok egyedül, és minden veszedelem elmúlt.

Aztán amikor Tao nem ölelt vissza, csak teljesen lesokkolódva állt egy helyben, én fokozatosan észbe kaptam, majd olyan gyorsan engedtem el, és léptem egyet hátra, mint ahogyan rávetettem magam.

- Öhm… ne haragudj… - törölgettem meg szemeimet, és zavartam elkaptam a tekintetem. Nem mertem rá nézni, mert biztos voltam abban, hogy akkor nem tudok megszólalni. Hosszú idő után ismét találkoztunk, és mégsem tudtam, mit kellene mondanom. – Menjünk be!

Mindketten bementünk, majd kínos csend telepedett közénk. Azt hiszem, ő is az előbbi ölelésem hatása alatt állt. Nem tudtam feldolgozni, hogy itt van, hogy annyi idő után megint láthatom, és meg is érinthetem, és noha mindeközben majd megszakadt a szívem, amiért nem lehetek vele, de most itt volt, és csak ez volt a fontos. Hogy ő mit gondolt, arról fogalmam sem volt, de látszott rajta, hogy teljesen megzavartam azzal, hogy megöleltem. Minden idegessége és undoksága eltűnt, amint meglátott.

- Szép lakás – jegyezte meg csak úgy mellékesen, amivel inkább megnyugtatta magát, hogy biztonságban vagyok. Ezután rám nézett, miközben egy zsebkendőt nyújtott át. – Jól vagy?

- Tessék? Igen, igen, persze, jól vagyok – vettem el tőle remegve, és törölgettem meg arcomat, a tekintetét kerülve.

- Látom – válaszolta. Félve pillantottam rá, és ajkai sarkában egy apró mosolyt láttam felvillanni. – Nem kellene egyedül laknod.

- Valóban nem túl jó dolog, de sajnos nincs kivel összeköltöznöm – mondtam, miközben egy poharat vettem le a szekrényből, és töltöttem bele vizet. – Kérsz?

- Nem, köszi – rázta meg a fejét, majd körbejárt az apró lakásban. – Biztos van valaki ismerősöd, aki szívesen lakna veled.

- Hát… sajnos ez nem ilyen egyszerűen működik.

Tudtam, hogy Tao nem örül annak, amiért egyedül lakom, és valójában pont az ilyen miatt én sem akartam egyedül lenni. Mi van, ha történik velem valami? Nem is az, hogy megtámadnak, mondjuk a szomszédom, hanem ha lebetegszem, és elájulok? Vagy megcsúszok a fürdőben és beverem a fejem? Akkor ki siet a segítségemre? Az egyetemi barátaim mind a családjukkal laktak, vagy kollégiumban, a munkatársaim nagy része pedig felnőtt, családos ember volt.

- Hogy értél ide ilyen gyorsan? – Tereltem el a témát.

- A környéken jártam. Errefelé volt dolgom.

Csak bólintottam egyet, és nem firtattam a dolgot. Nem rám tartozott, éppen mit intézett, de valamiért úgy éreztem, miattam volt Daeguban. Talán volt egy megérzése, hogy itt kell lennie, vagy csak én akartam ezt belemagyarázni az adott helyzetbe. Mindenesetre itt volt, és csak ez számított.

Újabb csend telepedett ránk, amíg megittam a vizet. Most már lenyugodtam teljesen, és az arcom sem volt vörös a sírástól. Tao ismét rám nézett, és ezúttal ő szólalt meg:

- És… ki akart bántani? Mi történt pontosan?

- Én… - nagyot sóhajtottam, majd leültem a székre, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Az elmúlt időszakban furcsa hangokat hallottam odafentről, mintha egy állatot bántanának, máskor pedig olyan… nem is tudom, néha nem tudtam beazonosítani, mit csinálhat, csak valamit nagyon zajongott, de nem is ez a lényeg. Ma bátorkodtam felmenni, és szólni a srácnak, amivel nem lett volna baj, de… a keze csupa vér volt.

- Vér?

- Igen. Nem ismerem őt, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki tart állatot.

- És ez az illető tudja, hogy láttad a vért a kezén?

- Nem tudom. Igyekeztem higgadt maradni, és úgy tenni, mintha nem láttam volna, de… ha én észrevettem, ő is rájöhetett, hogy láttam. Én pedig… én csak nagyon megijedtem, és arra gondoltam, ha tényleg nincs rendben vele valami, akkor engem is bánthat. Ne haragudj, hogy téged hívtalak, de a többiek nem vették fel a telefont.

Tao nem válaszolt, és pontosan tudtam, miért. Nem mondhatta azt, hogy jól tettem, hogy őt hívtam, hisz egyrészt eleinte ő sem vette fel a készüléket, másfelől nem voltunk olyan viszonyban, hogy ilyet mondhasson.

Egyszer csak sarkon fordult, és a kijárat felé indult

- Hová mész? – Kérdeztem teljesen értetlenül.

- Meglátogatom ezt a kis barátunkat.

- Mi? De… nem mehetsz fel! Veszélyes!

- Minseo… farkas vagyok. Nem eshet bajom – emlékeztetett, miközben elmosolyodott. Nem voltam biztos, hogy ezt észrevette magán, mindenesetre jól esett neki, hogy aggódom érte.

Én magam is meg akartam győződni arról, hogy minden félelmem alaptalan volt, így vele tartottam. Habár veszélyesnek tűnt ez a Haejin, Taot is éppen eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, mellette biztonságban vagyok.

MOONLIGHT EXTRA - 4. rész

~ 4. rész ~

Visszatértem a szürke hétköznapokba, és minden ismét egyhangúvá vált. Természetesen szerettem az életemet, és a munkám is változatos volt, hisz nap, mint nap új emberek fordultak meg az üzletünkben, csak a barátaim nélkül mégis más volt. Rengeteg új ismerősre tettem szert, és jól éreztem velük is magamat, még ha továbbra is távolságtartó voltam, de hiányoztak a barátaim. A barátaim, akikkel volt egy közös múltam, egy közös titkom, ami örökre hozzájuk láncolt. Szerettem volna nap mint nap velük lenni, hogy tudjam, jól vannak, és figyelemmel kísérni a fejlődésüket, és elszomorított, hogy mindezt nem tehetem meg.

De a napok teltek, bennem is lecsillapodtak az érzések, és minden ugyanolyan volt, mint régen. Egészen a következő hét elejéig.

Ezen a júniusi hétfőn épp egy kemény munkanapot tudtam le, és kényelmesen dőltem hátra az ágyamon. Bekapcsoltam a ventilátort a hőség miatt, és kezemben egy jeges limonádéval kapcsolgattam az adókat, majd kezdtem el nézni egy tök random sorozatot. Hosszú percek óta bámultam a képernyőt, és iszogattam az üdítőt, miközben a szemeim majd leragadtak, így úgy döntöttem, elmegyek fürdeni.

Gyorsan lezuhanyoztam, és elvégeztem a szükséges esti arcápolást a nyúzott bőröm miatt, majd az egészet egy fogmosással zártam. Akkor először lettem figyelmes a furcsa hangokra, amiket nem tudtam, mire vélni.

Először azt hittem, hogy csak a lift nyikorog, hisz a lakás, amit béreltem az egyik emeletes épületben, pont a lift mellett helyezkedett el, de csakhamar rájöttem, hogy a hangok nem oldalról jönnek, hanem fentről. Elhallgattam, és fülelni kezdtem.

Apró, halk neszezés volt az egész, mintha valaki parányi körmeivel kaparászta volna a padlót. Arra gondoltam, az illető biztos egy hörcsögöt vagy egy hasonló rágcsálót tart, és az mászkál ide-oda, és így, hogy késő este van, és minden csendes, még hangosabbnak tűnik, mint fényes nappal.

Ebben a tudatban nyitottam meg ismét a csapot, és hagytam az egészet. Túlságosan fáradt voltam, és nem akartam ilyenekkel foglalkozni. Az ágyam már nagyon is vonzott, és tudtam, hogy a holnapi napom se lesz leányálom, így jobbnak láttam, ha tényleg aludni térek.

Lekapcsoltam a tévét, majd a villanyt is, és befeküdtem a puha takaróm alá. Egész életemben nehezen alvó voltam, sokszor órákig forgolódtam, mire elaludtam, de most annyira kimerült voltam, hogy pillanatok alatt elnyomott az álom.

Nem sokkal később azonban felriadtam.

- A jó ég áldjon meg! – Kiáltottam hangosan, miközben felültem az ágyban, és egy hatalmasat csaptam a falba, majd tekintetem a plafonra emeltem.

A hang, ami odafentről jött, sokkal erősebb volt, mint percekkel ezelőtt. Most már biztos voltam abban, hogy valakinek vagy valaminek a körmei élesen kaparják a talajt, amivel nem is lett volna baj, hacsak nem társult volna mindehhez valami éles és fülsiketítő vinnyogás.

- Miért pont most kell játszani azzal a szerencsétlen kutyával? – Tettem fel egy újabb kérdést, de természetesen válasz nem érkezett.

Hosszas percekig hallgattam, ahogy odafent a szomszédra rájött az öt perc és a kutyájával épp kergetőzött vagy mit csinált. Ide-oda csúszkált a padlón a szerencsétlen állat, és hogy meg tudjon állni, a körmeivel felszántotta a parkettát, újra és újra.

Én pedig tehetetlenül forgolódtam az ágyban, és hiába nyomtam a fejemet a párnába, egyáltalán nem tűnt halkabbnak. Ideges lettem és feszült, a hajamat tudtam volna tépni mérgemben. Az egyik dolog, amit a legjobban utáltam, ha nem hagytak aludni. Már pedig nekem az alváshoz nyugalomra volt szükségem, és mindezt most elvették tőlem.

Kikeltem az ágyból és ittam egy pohár vizet, majd végül jó negyed órával később minden ismét elcsendesedett, én pedig reggelig fel sem ébredtem.

És ez így ment az elkövetkezendő napokban, sőt, két héten keresztül. Türelmes típus voltam, és ha ez az egész mindig csak tíz-tizenöt percig tartott volna, akkor még azt mondom, oké, meg tudom szokni.

De ezek a hangok egyre erősödtek, és hosszabb ideig tartottak, és egy idő után már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a szomszéd a kutyájával játszana. Sokkal inkább olyan volt, mintha bántotta volna. Ha éppen nem az állat vonyított és rohangált összevissza, mint aki az életéért fut, akkor az illető éppen barkácsolt, vagy ki tudja, mit művelt. Időnként ugyanis fúrások hangját hallottam, máskor kopácsolást, mint aki szeget üt a falba, megint máskor hangosan ordítozott, vagy éppen jó egy órán át a futógépen edzett. Nem tudtam pontosan, hogy korábban is előfordultak-e ezek a zajongások, vagy csak eddig nem tűntek fel, mindenesetre az elmúlt két hét alatt igencsak megszaporodtak, és ez borzasztóan dühítő volt.

Fogalmam sem volt, ki lakik a felső emeleten, de egyszerűen megelégeltem, amikor a szombati napon is ezt kellett hallgatnom. Pihenni akartam, megnézni a kedvenc sorozatomból pár részt, de rettentő zavaró volt hallgatni, ahogy az a szegény jószág már megint nyüszít, és sír, és kaparja a talajt, miközben össze-vissza futkos odafent, és felborogat mindent, ami az útjába kerül.

Így hát bátorkodtam felmenni a harmadik emeletre, és bekopogni az ajtón. Hallottam odabent a motoszkálást, de senki nem nyitott ajtót, így bekopogtam még egyszer.

- Egy pillanat! – Kiáltotta az illető. Én csak megforgattam a szemem, és karba tett kézzel vártam, hogy kinyíljon az ajtó, és jól beolvassak a kedves szomszédnak.

A kulcsok csörögtek, a retesz eltolódott, majd miután kitárult az ajtó, egy nálam bő egy fejjel magasabb fiatal férfi nyitott ajtót. Igazán jóképű volt már első látásra, és egy pillanat alatt szertefoszlott mindenféle dühös érzésem irányába.

- Segíthetek valamiben? – Mosolygott rám kedvesen, miközben mogyoró barna szemeivel végigmért. Kezével beletúrt sűrű, barna hajába, de ajkairól nem tűnt el a mosoly.

- Öhm… izé… én… - Hebegtem-habogtam összevissza, miközben fülig pirultam, ami láthatóan imponált a fiúnak. De elkaptam róla a tekintetem, és összeszedve magamat, igyekeztem kinyögni, mit is akarok. – Minseo vagyok, alattad eggyel lakom, és öhm…

- Áh, te vagy az, aki néhány hónapja ide költözött, ugye? – Kérdezte, miközben kezet nyújtott. – Haejin vagyok, Park Haejin. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Az a néhány hónap már lassan egy éve lesz, de én is örülök – fogadtam el a gesztust, és megeresztettem egy mosolyt.

- Ne haragudj, nagyon sokat utazom, és emiatt az időérzékem nagyon pocsék.

- Ó. Hát, ez megesik időnként.

- És öhm… miben lehetek a segítségedre?

- Á, igen. Nos… ez kicsit kellemetlen, de örülnék neki, ha a kutyáddal nem késő este játszanál. Tudod, a szobám pont a nappalid alatt van, vagy legalábbis gondolom, hogy a nappali alatt, és nagyon zavaró tud lenni, amikor a kutyád ide-oda rohangál – igyekeztem finom a tudtára adni, mi is a gondom vele, és függetlenül attól, hogy nagyon aranyosnak és jóképűnek tűnt, nem akartam, hogy azt higgye, a lehengerlő mosolyával mindent megold. Egyelőre úgy terveztem, csak a kutya miatt szólok, mert az idegesített a leginkább, de fejben már jó előre elhatároztam, ha ezután sem lesz csend, akkor minden mást is a fejéhez vágok.

- Kutya? A kutyám…? – Nézett rám teljesen értetlenül, mint aki nem tudja, miről beszélek, majd fejbe csapta magát, és elnevette magát, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. – Á, a kutyám, aki nem az én kutyám. Ne haragudj, az egyik barátom hosszabb időre elutazott, és rám bízta pár hétig a kutyáját, szóval most nekem kell vigyáznom rá. De sajnos napközben én is dolgozom, így szegény egész nap bent van a lakásban, és este jön rá a mehetnék, és muszáj foglalkoznom vele, különben széttép mindent. Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire lehallatszik, de akkor ezentúl igyekszem halkabban játszani vele, vagy pedig inkább elviszem sétálni.

- Semmi baj, nem nagy gond, sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, ráadásul gondolom nem volt még dolgod kutyával.

- Nem, fogalmam sincs, hogy kell egy háziállattal bánni.

- Ha gondolod, akkor majd időnként elvihetem én is sétáltatni, ha éppen ráérek. Meg persze, ha akarod – ajánlottam fel a segítségemet, bár fogalmam sem volt, mi ütött belém. Mit művelsz, Minseo? Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben.

- Persze, természetesen. Viszont, ha nem gond… majd máskor beszélünk, mert nekem perceken belül el kellene indulnom a munkahelyemre. Sajnos a mai nap is dolgoznom kell.

- Ó, rendben, nem tartalak fel, ne haragudj – szabadkoztam.

 - Te ne haragudj a kutyás dolog miatt! Köszi, hogy szóltál. Viszlát máskor.

- Szia!

Intettem neki egyet, ő pedig becsukta az ajtót. Hatalmas mosollyal az arcomon mentem vissza a lakásomba, mert tényleg nagyon barátságos volt és jól is nézett ki, nem mellesleg kellemes volt a kisugárzása.

Ám amint becsuktam az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam, be is zártam, és még egy széket is odatoltam elé, majd a félelemtől remegő lábakkal a szobámba rohantam, és tárcsázni kezdtem Kris számát.

Az egy dolog, hogy jóképű volt a srác, de az is biztos, hogy nincs semmiféle kutyája, és hogy valami borzalmas dolgokat művelhet a lakásában. Hisz mi másért lett volna tiszta vér a keze?

MOONLIGHT EXTRA - 3. rész

~ 3. rész ~

Baekhyunnak végül csak annyit mondtam, hogy majd megpróbálok vele beszélni, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Nem tudtam, hogyan kellene elmondanom az igazat, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom. Abban viszont biztos voltam, hogy nem most, nem ezen a héten, amikor a társaság nagy része végre megint együtt lesz, és beterveztünk egy csomó közös programot. Ha mindent elrontanék, azért sokkal jobban haragudnának.

Vagy csak önző voltam, és úgy hittem, ha lesznek közös emlékeink, és utána derül ki az igazság, könnyebben fogják elfogadni, hogy milyen ember volt Nagyi. De azt is tudtam, ha tovább halogatom a dolgokat, azt ugyancsak nem fogják jó néven venni.

Egyelőre viszont tartottam a számat, és annyiban hagytam a dolgokat.

Miután megettük a kajánkat, visszamentünk a többiekhez, és vittünk nekik is enni. Ezután megejtettünk még egy strandolást, majd ahogy a nap lemenőben volt, mi is hazafelé vettük az irányt.

- Sziasztok! – üdvözöltem Layt, és Kait, amint összefutottam velük a nappaliban. Nemrég jöhettek haza, mert még mindig rajtuk volt a munkaruhájuk, és fáradtan terültek el a kanapén.

 - Szia! – köszönt Kai, Lay azonban csak intett egyet felém, miközben csukott szemekkel feküdt, ám egyikük sem volt hajlandó felállni. – Bocsi, hullák vagyunk.

- Azt látom – ültem le melléjük. – Ennyire leterhelnek titeket?

- A főnökünk egy őrült – fordult felém Kai, miközben lábait Layre pakolta. – Kirúgott pár felszolgálót, mondván, hogy túl sokba kerül kifizetni ennyi embert, így még több munka szakadt a nyakunkba. Nem is lenne ezzel gond, ha nem napi tíz meg tizenkét órákat kellene robotolnunk.

- Ha ez így folytatódik, én magam fogom belefőzni a legközelebbi levesbe – nyöszörögte Lay, miközben a hasára fordult.

- Vagy egészben lenyeled, mint a farkas a nagymamát a Piroska és a farkasban – csúszott ki a számon, mire a konyha irányából hangos nevetés hallatszódott, Kaitól és Laytól pedig csak egy gyilkos pillantást kaptam, bár ha nem lettek volna ilyen nyúzottak, biztosan ők is díjazták volna. – Elnézést, ezt magamban akartam tartani – próbáltam komolyra venni a dolgot.

- Vagy az, de akkor téged is megeszünk – válaszolta Lay.

- Jaj, nekem – terültem el én is a kanapén. – Tényleg kitartást ehhez az egészhez, nem lehet könnyű, főleg nem ebben a baromi melegben.

- Háh, erről jut eszembe! – Élénkült fel hirtelen Lay, és pillanatok alatt ülő helyzetbe vágta magát, majd a combjára csapott. - Kai ma úgy beégett egy lány előtt.

- Lay, kussolj! – Villámokat szórva nézett az említett a fiúra, de az nem fogadott szót.

- Kainak van most egy lány, aki tetszik, vagyis csak párszor jött be hozzánk eddig enni, de mindig Kai szolgálta ki. Tényleg szép csajszi, mondtam is neki, hogy szólítsa már le, vagy valahogy kezdeményezzen, de olyan beszari egy alak – csípett bele Kai lábába, aki erre csak jól megrúgta a kezét.

- Ha tovább folytatod, esküszöm, megöllek!

- És ma Kai gondolta, felhívja a figyelmét a lánynak, hát, ez olyan zseniálisan sikerült neki – nevetett hangosan Lay, miközben a kezeivel tapsolni kezdett.

- Lay, fogd be! – Sziszegte Kai még mindig a kanapén fekve.

- Épp vitte ki a lánynak a megrendelt ételt és italt, és gondolta, szexi táncmozdulatokkal libben elé, de az ablakon beszűrődő napfény pont belevilágított Kai szemébe, és emiatt összezavarodott, és kis híján pofára esett. Sikeresen megérkezett a lány elé, ledobta az asztalra a tálcát, de az ital ráborult… és úristen, hát ezt látni kellett volna. Szegény lány… Komolyan, ez filmbe illő jelenet volt – vihorászott Lay, amint szemei előtt újra és újra lejátszódott az esemény.

- Mondtam, hogy megöllek! – Pattant fel erre Kai, és vöröslő fejjel ütögetni kezdte barátját.

- Na, most miért? – Állta az ütéseket Lay, ugyanis annyira nevetett, hogy képtelen volt bármit is tenni. – Szerintem táncosnak kellene lenned.

- Te szemét! – Kiáltott rá Kai.

Lay ezután futásnak eredt, Kai pedig utána, én meg csak ültem a kanapén, és a fejemet fogtam, hogy lehetnek ennyire bolondok. Még hallottam, ahogy becsapódik valamelyik szobaajtó, és Lay felordít, aztán a figyelmem másra terelődött.

Xiumin csörtetett le az emeletről, igen feldúlt állapotban, miközben megállás nélkül szitkozódott. Észre sem vette, hogy ott vagyok, pedig köszöntem, mégis simán elsétált mellettem. Kris, aki mögötte jött, ő csak mentében megsimogatta a fejem, majd a dühödt srác után eredt, aki ekkor már elhagyta a lakást.

Értetlenül bámultam utánuk, de végül csak vállat vontam. Gondoltam, hogy majd elmondják, ha akarják.

Időközben beesteledett, és miután lezuhanyoztam, a vacsora is készen volt. Nem volt túl nagy az ebédlő, de a társaság odatömörült, hogy mindannyian egyszerre tudjunk enni. Szűkösen üldögéltünk egymás mellett, de ettől eléggé családias érzésem támadt. Mint egy jó nagycsalád.

Evés közben sokat beszélgettünk, és nevetgéltünk, rengeteg munkahelyi sztorit osztottak meg velünk a srácok, ahogy Sehunnal mi is meséltünk az egyetemi éveinkről. Igazán kellemes volt a hangulat, és azt kívántam, bárcsak így maradna minden.

Már épp befejeztük a vacsorát, amikor Kris is visszatért közénk. Vele is váltottam pár szót, amiből megtudtam, hogy szereti a munkáját, de szerettem volna mindezt részletesebben hallani, hogy miért is változott meg ennyire, és mi van azzal az életével, amit eddig élt. De a sok nevetés mellett most nem fért meg a komoly beszélgetés, így ezt későbbre halasztottuk.

- Xiumin merre van? – Kérdeztem.

- Valahol kint van még.

- Történt vele valami? Eléggé idegesnek tűnt, függetlenül attól, hogy majdnem mindig ilyen idegállapotban van.

- Hát… - hajolt közelebb Kris, egészen a fülemig, majd suttogva válaszolt. – Úgy tűnik, kirúgták. Megint.

- Óh – dőltem hátra, és arra gondoltam, ez így nem lesz jó, ha így folytatja. – Azt hiszem, beszélek vele.

Kris csak bólintott, majd felálltam az asztaltól, és kimentem az udvarra. Meleg volt az időjárás, de mégsem az a fullasztó hőség. Ezt az évszakot szerettem a legjobban, mivel eléggé fázós típus voltam, ráadásul az emberek nyáron mindig vidámabbak voltak.

Fogalmam sem volt, hol lehet Xiumin, abban reménykedtem, hogy a teraszon ül, de ott nem volt. Végül a hátsó kert felé vettem az irányt, és ahogy egyre közeledtem, úgy egyre inkább felfigyeltem egy hangra. Amint befordultam a ház sarkánál, megpillantottam az alacsony srácot, aki ijesztően izmosnak és erősnek tűnt, ahogy püfölte a bokszzsákot. Haja és arca csurom víz volt, ahogy a ruháján is hatalmas foltokban meglátszódott az izzadság. Tényleg ki lehetett borulva, amit nem csodáltam. Valahogy semmi sem akart összejönni az életében.

- Hello, Xiumin! – Sétáltam oda, miközben megszólítottam, de nem hogy válaszra nem méltatta, még csak felém sem nézett. Nem vettem magamra, hisz nem voltunk olyan jóban, vagyis éppenséggel alkalmunk nem volt még beszélgetni, habár teljesen eltérő volt a személyiségünk is.

Néhány percig csak ácsorogtam, összefont karokkal, a ház falának dőlve, és reméltem, hogy legalább egy pillantást vet rám, de igyekezett figyelmen kívül hagyni, így jobbnak láttam, ha én szólalok meg.

- Hallottam, mi történt…

- Aish, komolyan ezért jöttél? – Kiáltott rám, miközben egy pillanatra abbahagyta a bokszolást. Megtörölte az arcáról csordogáló cseppeket, majd folytatta a püfölést. – Remélem, Kris mindenkinek elmondta.

- Nem, nem mondta el, csak nekem, de igazából magamtól is rájöttem, hogy mi történt – feleltem, noha ez nem teljesen volt igaz. Xiumin nem reagált semmit, csak megszállottan bokszolt tovább. – Igazából most azzal kellene jönnöm, hogy ne húzd fel magad, és majd találsz jobb melót, meg hasonló biztató dolgokkal, de azt hiszem, a te esetedben ez teljesen felesleges lenne.

- Igen, jól gondolod – mondta, de még ezután sem nézett rám. – Örülnék, ha most elmennél innen.

- Ellenben, lenne egy tanácsom, ha nem bánod.

- Teszek a tanácsaidra! – Egy gyors és dühödt pillantással méltatott, de ezután is csak ignorált.

- Ha jól vettem észre, akkor szeretsz edzeni, és a legtöbb sportban jó is vagy – megdörzsöltem végtagjaimat, mert egy enyhe fuvallat söpört végig az udvaron, amitől kirázott a hideg. – Szerintem neked sportedzőnek kellene lenned.

- Mi van? – Xiumin azonnal abbahagyta a bokszolást, és értetlenül kapta rám a tekintetét, miközben nagyokat sóhajtozott.

- Ez csak egy ötlet, és úgy gondoltam, ezt szívesebben csinálnád, mint bármiféle másik melót. Bármilyen tanfolyamon elvégezheted a sportedzőit, ráadásul a környék tele van kemény alakokkal, biztosan lenne egy csomó ember, akinek szüksége lenne a tanácsaidra. De nem kell rám hallgatnod, mondom, ez csak egy tipp – emeltem védekezően magam elé a kezeimet, majd megeresztettem egy halvány mosolyt, és visszamentem a lakásba, magára hagyva őt a gondolataival.

Xiumin tipikusan az az ember volt, akinél nem ér semmit a szentbeszéd, sokkal egyszerűbb, ha az ember lényegre törően és röviden beszél. Most ezt alkalmazva rajta rájöttem, hogy ez tényleg hatásos, a reakciójából ítélve legalábbis így tűnt. De hogy mennyire gondolja át, és hogy mit fog lépni, azt már ő dönti el, mindenesetre mélyen reméltem, hogy valamiféle segítséget, vagy támpontot tudtam neki adni a jelenlegi helyzetében.

Nem sokkal később Chen is megérkezett és ő is tartott beszámolót arról, hogy mi van vele mostanság. A legtöbb idejét a suli mellett az apja kórházában tölti, és ott gyakornokoskodik, ezért nagyon ritkán találkozunk vele mi is. Sajnos az élete részét ez tölti ki, így néhány véres és ijesztő sztorin kívül nem nagyon tud mit mesélni, de mindenesetre köszöni szépen, jól van, él és virul, és imádja azt, amit csinál.

Másnap Kyunghee és Chanyeol is csatlakozott hozzánk, és majd kicsattantak az örömtől. A többiekhez képest, ők is jól vannak, a kapcsolatuk még most is lángol és mindketten nagyon boldogok. Kyunghee manapság rengeteg időt tölt a rajzolással, emiatt pedig sok helyre utazik, ugyanis a nyár végén szeretne tartani egy kiállítás a saját rajzaiból, ehhez pedig minél több képet szeretne készíteni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezalatt a pár nap alatt rengeteg ihletet fog belőlünk meríteni.

Ami Chanyeolt illeti… Habár ő is vidámnak tűnt, mégsem volt már ugyanaz az ember. Igyekezett visszakapni önmagát, de még most is látszott rajta, hogy megviselték a kísérleti helyen történtek. Időnként elbambult, és olyankor az arckifejezése teljesen megváltozott, eltorzult a fájdalomtól és a félelemtől. Igyekezett a gondolataitól megszabadulni, de amiken keresztül ment, nem tudta még feldolgozni. Tudtam, hogy sok időbe fog neki ez telni, és hogy mindennél jobban szeretné ő is visszakapni a régi önmagát, de aggódtam miatta, hogy mi van, ha nem sikerül neki, mi van, ha egy nap elszakad benne valami, és teljesen megkattan? Mi van, ha sosem talál vissza a való énjéhez? De nem akartam ezen gondolkozni, próbáltam erre nem figyelni, és minél több vidámságot csempészni az életébe, hogy ezzel is növeljem a boldog pillanatokat, és csökkentsem az esélyét a mély depressziónak.

Ez az egy hét iszonyatosan hamar eltelt; a napok úgy múltak el, hogy szinte észre sem vettem. A napjaink legnagyobb részét a strandon töltöttük, órák hosszat fürödtünk, amit képtelenek voltunk megunni. Mindenféle ökörséget elkövettünk, a fiúknak még barátnőt is próbáltunk szerezni, de aligha akart összejönni.

Ha pedig éppen nem sütött a nap, hanem esett az eső, akkor a lakásban voltunk, iszogattunk, és társasjátékoztunk. Mivel sokan voltunk, lehetetlen volt, hogy egy percre is csendben maradjunk, valakivel mindig megtaláltuk a saját társaságunkat.

Nehezen váltam el a srácoktól, mert nagyon szerettem velük lenni, és tudtam, hogy hiányozni fognak, ugyanakkor biztos voltam abban, hogy még fogunk találkozni. De akkor is, rossz érzés volt, hogy a sok nyüzsgés és állandó zajongás után, most haza kell térnem a csendes kis lakásomba, ahol egyedül vagyok. Időnként fontolóra vettem, hogy én is Busanba költözöm a srácokhoz, hogy ne legyek egyedül, de az egyetemet nem akartam otthagyni, és végre akartam egy helyet, ahol letelepedhetek.

Így hát, ha nehezen is, de visszatértem én is a daegui otthonomba, ám akkor még nem is sejtettem, hogy pár nap múlva az életem ismét fenekestül fel fog fordulni.