38. rész

~ 38. rész~

  

Tétlenül néztünk körbe. Kétfelé tudtunk volna menni, de lehetetlen volt eldönteni, melyik is vezet minket az erdőbe. Már ha egyáltalán odavezet.

 Gondolkodás nélkül indultam el jobbra, a többiek pedig utánam. Fogalmam sem volt, hogy éppen az épületbe sétálunk vissza, vagy pedig a szabadsághoz közelítünk, de kénytelen voltam elindulni valamerre. Nem maradhattunk egy helyben, azt vitatva, kinek a megérzéseire hallgassunk, mert azzal csak értékes perceket veszítettünk volna, és megadtuk volna a lehetőséget arra, hogy elkapjanak minket.

Kezemet a hasamon tátongó sebhez szorítottam, és úgy törtettem előre. Iszonyatos bűz terjengett idelent, és nem csak a ruháinkból áradó vizelet és ürülékszag miatt. A föld alatt voltunk, ahol nem volt friss levegő, évek óta nem mozdult itt semmi. A falakból kitüremkedtek a rothadó gyökerek és növények, és egy-egy kisebb állat csontváza, vagy éppen bomló teste is ott hevert a talajon. Hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudtam volna megmondani, de nem is érdekelt. Mindeközben itt is éreztük a félelmet és azt a sok haldokló sikolyt. A földön egészen kivehető lábnyomok voltak, valamint hosszú csíkok, mintha valamit (vagy talán valakit/valakiket) elhurcoltak volna. A baj csak az volt, hogy nem tudtuk, melyik irányból indultak, és merrefelé tartottak.

- Szerintem teljesen rossz irányba megyünk – jelentette ki Xiumin.

- Szerintem pedig nem – szólalt meg Suho, és előre futott. Egy ajtó tárult a szemünk elé, és mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottunk fel.

- Ki ne merd nyitni! – kiáltott rá hirtelen Kris. – Ez visszafelé vezet, az épületbe!

Nem szóltunk semmit. Az a pillanatnyi remény már köddé is vált, és kérdés nélkül, elkezdtünk az ellenkező irányba rohanni. Hogyan is gondolhattuk azt, hogy ilyen hamar megtaláljuk a kijáratot? Túl egyszerű lett volna.

Csak futottunk, és futottunk, reménykedve abban, hogy a következő ajtó már a miénk lesz.

- Ez sem az! – felelte egy újabb ajtónál Kris, így szaladtunk tovább. A következőnél is ugyanezt eljátszottuk, majd a harmadiknál már nem bírtam tovább. Elgyengültem, és megálltam. A vér megállás nélkül folyt a gyomromból, és fogalmam sem volt arról, hogy kijutok-e élve.

- Tao, nem állhatunk most meg, gyere! – karolt belém Luhan, és futott volna tovább, de megállítottam.

- Nem veszitek észre, hogy csak körbe-körbe rohangálunk? Ide csak egy be és kijárat van, méghozzá ez az ajtó. Erre kell mennünk! – lihegtem, miközben kezeimmel megtámaszkodtam térdeimen.

- Mi értelme lenne egy ajtónak? Biztosan van másik is, csak úgy el van rejtve, hogy nem találtuk meg. Afféle vészkijáratot biztosan építettek a falakba. Meg kell keresnünk! – hadarta Kyungsoo, és indult volna tovább, de a mögöttünk egyre élesedő lábdobogás hátrálásra késztette.

Xiumin és Kris nagy erőkkel estek neki az ajtónak, hogy valahogyan, de kinyissák. Nem volt más választásunk, a nyomunkban voltak. Valószínűleg észrevették a lyukat a cellában, és leereszkedtek utánunk.

Az ajtó megadta magát, mi pedig berohantunk, majd mivel nem tudtuk semmivel sem eltorlaszolni, ezért jobb híján Chanyeol gatyájából kivettük az övet, és azt kötöttük a kilincsre. Semmi értelme nem volt, de talán néhány másodpercet nyertünk vele.

- Hol az istenben vagyunk? – hallottam meg a színtiszta döbbenetet Kyungsoo hangjából.

Mindannyian megfordultunk, és elborzadtunk a látványon. Tőlünk balra egy kísérleti asztal állt, megannyi késsel, szikével, és orvosi kötszerekkel, injekciókkal, altatókkal. Rajta egy emberi test hevert, szinte teljesen felvágva. Csövek lógtak ki a szájából, a gépek eszeveszetten sípoltak, és a vér még most is ömlött a testéből. Valószínűleg éppen műtötték, amikor megkezdődött a szökés.

Chanyeol és Luhan szinte egyszerre fordultak el a másik irányba, és hányták el magukat. Nekik ez még új volt, sosem láttak így embereket, legfeljebb filmekben, de mi már nem egyszer tapasztaltunk hasonlót. Nem mondom, hogy nem borzasztott el, de tudtam tartani magamat.

Jobbra tőlünk több száz ketrec helyezkedett el, sorokban, egymásra pakolva, nagyjából úgy, mint az állatmenhelyeken. Csak éppen mi nem voltunk állatok, és ezekben a ketrecekben is embereket zártak be. Nem voltak maguknál, senki sem. Némelyikük teste csupa vér volt, néhányan pedig félig farkassá változott állapotban feküdtek a talajon. Mégis kik ők és minek vannak itt? Mit kísérleteztek rajtuk? És miért haltak meg mindannyian? Ők emberek voltak, akkor meg hogy lehetett ilyen kis szűk helyiségben tartani őket?

Mérhetetlen düh száguldott át ereimen, és éreztem, hogy a farkas énem megint elő akar törni. Szembe akartam nézni a fogva tartóinkkal, és egyesével, mindegyiküket meg akartam kínozni jó lassan, és fájdalmas. Mit meg nem adtam volna a bosszúért.

- Úristen… - hallottam magam körül a többiek hangját. Mindenkit feldühített és egyben el is keserítettek a látottak.

Mögöttünk valaki belerúgott az ajtóba, melynek kongása visszhangot vert a falak között.

- Gyorsan! A kijárat felé! – kiáltotta Suho, és ismét futni kezdtünk.

- Ne, várjatok! – torpant meg Xiumin, majd a plafonra nézett. – A szellőző! – mutatott felfelé.

Xiumin felmászott a ketreceken keresztül, melyek szinte majdnem a plafonig értek, és leszedte a rácsot. Megindultunk utána, és egymást követve, minél gyorsabban igyekeztünk felkapaszkodni.

Odalent hangos robajjal betörték az ajtót, és beözönlöttek páran. Noha én elől voltam, és teljesen erőmből kúsztam végig a szűk helyen, de hallottam, ahogy Xiumin ledönti a ketreceket, hogy ne jöjjenek utánunk, ezt követően pedig lövöldözésbe kezdtek odalent. Xiumin felordított, ahogy lábát eltalálta egy golyó, de csúszott utánunk, ahogy csak tudott. Alulról folyamatosan lőttek minket, éreztem, ahogy a lövedéket belefúródnak a fémlapokba.

Görcsölt az egész gyomrom, látásom kezdett elhomályosodni a sok vérveszteség hatására. Percek teltek el, és fogalmunk sem volt, merre megyünk. Aztán egyszer csak Kris eltűnt a szemem elől, miközben ordított egyet.

Egy pillanatra ledermedtem, és megálltam, mire Chanyeol nekem ütközött.

Hideg fuvallat csapott arcomba. Érzékszerveim ismét megélesedtek, és előrébb kúsztam. Kinéztem a résen és megláttam az erdőt. Gyönyörű zöld volt, a nap haloványan sütött odakint. El se akartam hinni. Tényleg megtörténik?

Ezután lepillantottam a mélybe, és megláttam Krist integetni, jelezvén, ugorjunk mindannyian. Nem voltunk olyan magasan, de alacsonyan sem, és bár nem tudtam, hogyan fog a testem reagálni az ugrásra, mégis meg kellett tennem.

- Kint vagyunk! – kiáltottam hátra, és előrevetettem magam.

Fájdalmasan érkeztem a talajra, kezeimmel tompítva az esést, de örültem ennek az érzésnek. Életben voltam, és kijutottunk, innentől kezdve pedig már semmi sem érdekelt. Hogy mi lesz később, hogyan térünk vissza az életbe, nem számított. Csak minél messzebb kellett kerülnünk ettől a helytől.

A többiek is lassan leugrottak, és szorosan a fal mellé simultunk.

- Mindenki egyben van? – kérdeztem, mire mindannyian bólintottak.

- Kibaszottul fáj a lábam – nyögte Xiumin.

Szarul festettünk, és tele voltunk sérülésekkel, de éltünk.

- Akkor? Indulunk? – kérdezte Kris.

Még hosszú másodpercekig álltunk ott, mintha félnénk. Féltünk az előttünk álló élettől, féltünk a szabadságtól, amire eddig csak áhítoztunk. Valójában sosem mertünk igazán belegondolni, milyen lenne a négy falon kívül. Mit tennénk, hová mennénk, kiket keressünk fel, hogyan olvadjunk vissza a társadalomba, mi van, ha valaki felismer minket, mi van, ha kiderül, hogy nem vagyunk emberek? Hogyan éreznénk magunkat, ha legbelül tudjuk, hazudunk a világnak magunkról? És mégis mennyit változott a világ? Egyáltalán valaki emlékszik még ránk? Öt év nekünk borzasztó hosszú volt, de a valóságban ez nem tűnik olyan soknak. Rettegtünk, mindannyian rettegtünk, de sosem mutattuk ki.

Luhan volt az, aki megindult elsőnek. Ő még nem volt itt olyan régóta, így neki könnyebb volt megtenni az első lépéseket. Azonban ahogy elrugaszkodott a faltól, eldördült egy lövés és ő úgy esett össze, mintha egy zsák krumpli.

- Luhan! – kiáltottuk, mire mindkét oldalról lőni kezdtek ránk.

- Maradj itt! – löktem Chanyeolt a fal tövébe, és megindultam a többiek után. míg Xiumin és Suho jobbra, addig Kris, Kyungsoo és én balra indultunk el. Mire odaértünk a fegyveresekhez, akik megtámadtak, ismét farkasokká változtunk. Újabb és újabb golyók fúródtak testünkbe, de már annyira közel voltunk a célunkhoz, hogy mindezeket meg sem éreztük.

Kitéptem a puskát, és fejbe lőttem az illetőt, a következőnek pedig eltörtem a nyakát, míg a másikat a lábammal gáncsoltam el, majd téptem ki a szívét. Rengetegen jöttek, bár nem tudtam, hogyan kerültek ide ilyen sokan. Hallottuk a távolban lövéseket, és az ordibálást, ami valószínűleg az épület udvaráról jöhetett. Még ott is folyt a csata, még mindig voltak, aki küzdöttek az életükért. Nyomasztott a tudat, hogy én meg gyáva módon menekülőre fogtam a dolgot, és inkább saját magunkat mentettem, ahelyett, hogy segítettem volna nekik. Bár tény, hogy sebesülten semmire sem mentem volna.

Megfordultam, hogy hátulról is fedezzük magunkat, amikor is megpillantottam, hogy Chanyeol felé közelít egy fegyveres. Oda akartam rohanni, de mielőtt ezt megtehettem volna, egy újabb dörrenés következtében a fegyveres összeesett. Ekkor láttam meg Luhan szőke fejét felemelkedni a növények közül. Ott volt a fegyver a kezében, amit még adtam neki, és amit egészen eddig magával hozott. Örültem, hogy nem dobta el, de még jobb volt látni, hogy életben van.

A szemem sarkából érzékeltem, ahogy néhány farkas befutott a fák közé. Ezek szerint valakiknek sikerült kijutniuk. Ám nem sokáig menekülhettek, mert hátulról egy egész sorozatot beléjük eresztettek.

- Indulás! – súgta Kris, és hátat fordítottunk.

Megöltünk mindenkit, akik épp erre jöttek, így úgy döntöttünk, mi is az erdőbe rohanunk. A sűrű növényzet jobban fog takarni minket, nagyobb az esélyünk a túlélésre, és nehezebben találnak ránk.

Chanyeolhoz visszaérve ismét emberek lettünk, és egymást támogatva bevetettük magunkat a végtelenségbe. Újabb lövések dördültek fel, ránk lőttek, és utánunk jöttek, de sokkal gyorsabban haladtunk befelé, mint az ellenségeink. Emberi alakban voltunk, de a farkas ösztöneink az ereinkben csörgedeztek, így sokkal egyszerűbben löktük félre az ágakat magunk elől, és léptük át a földből kiálló gyökereket.

- Váljunk szét! – kiáltotta Suho, és Kyunsgoot karjánál fogva balra kezdte el húzni, míg Kris Luhant a kezébe kapva jobbra vette az irányt, mi hárman Chanyeollal és Xiuminnal pedig előre törtettünk.

A lövések lassan elhalkultak, és a kiáltozást sem hallottuk már, csupán csak időnként lehetett ezeket érzékelni. A csend ölelt körbe minket, ami szokatlan volt, mégis zene volt a füleimnek. A fák leveleit enyhén fújta a szél, és a nap erőtlenül törte át a vaskos, zöld falakat. Finom, friss virágillat terjengett körülöttük, ami megnyugtató volt.

Xiuminnal szinte egyszerre estünk össze, és húzódtunk meg az egyik fa törzsében. Mindketten ramatyul festettünk, és csupa vér voltunk.

- Nem állhatunk meg… most nem… mennünk kell! – nyöszörögte Chanyeol, aki teljesen sokkos állapotba került. Megfogtam a kezét, és visszanyomtam a földre, majd megveregettem a vállát.

- Nyugi, haver, most már biztonságban vagyunk, csak… várjunk egy kicsit.

A távolban felvonyított egy farkas, ezt pedig egy lövés követte és minden elcsendesedett. Sötétedni kezdett, és erős köd kúszott felfelé a magasba. Kísérteties és ijesztő volt, de ugyanakkor biztonságot nyújtó.

Lehunytam szemeimet és átadtam magamnak a békességnek. A fülemben még most is hallottam a sikolyokat és a lövéseket, a szemeim előtt ugyanúgy láttam azt a sok kétségbeesett tekintetett és halottat, de végül ezek kezdtek elhomályosodni. Azt hiszem, az ájulás széléhez kerültem. Éreztem kezem alatt Chanyeol testét remegni, és hallottam egy iszonyat nagy robbanást is.

Kinyitottam a szemem és összenéztem Xiuminnal. Mindketten tudtuk, mi volt ez. Az az épület felrobbant. A kísérleti hely, ahol raboskodtunk éveken át, megszűnt létezni. Jó érzéssel töltött el, hogy most, ha el is kapnak minket, vissza már nem megyünk oda.

Újból lehunytam a szemem. Minden kiegyensúlyozott és nyugodt volt. Csodás a természet és ez a szabadság. Mintha a fellegekben jártam volna. Már a fájdalmat sem éreztem a gyomromnál, se azt a rengeteg vágást és karmolást a testem minden tájékán.

Szirénák zaját fújta felénk a szél. És valami furcsán ismerős illatot. De nem tudtam volna megmondani, mi ez.

- Te is érzed? – kérdezte Xiumin, de nem tudtam válaszolni neki. A hirtelen jött sötétség gyorsan ölelt magához, és ringatott el. Nem fájt, nem volt durva vagy kegyetlen, inkább gyengéd és szeretetteljes.

Mielőtt végleg elveszítettem volna magam felett az irányítást, utolsóként csak ennyit hallottam Xiumintól:

- Ez Kai lesz.

37. rész

~ 37. rész~

- Mégis mire gondolsz? – jött az egyöntetű kérdés a többiektől.

- Hát… mondtátok, hogy a rendőrség kilőve. Nos, szerintem akkor is hozzájuk kellene fordulni. Rengeteg könyvet olvastam, amiben mindenféle zűrös és lehetetlen helyzetből kihagyták a rendőrséget, holott a végén mégis csak ők tettek rendet. Mi amúgy is kevesen vagyunk, semmit sem tehetünk egyedül, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. A zsaruk azonban fegyveres erőkkel jönnének, illetve mennének a kísérleti helyhez – törökülésbe ültem, és kihúztam magam, miközben a többiek figyelmüket rám összpontosították.

- A farkasokat akarod kinyíratni? Mert ez nagyon úgy hangzik. Ha tudomást szerez róluk a rendőrség… - vonta egyből kétségbe az ötletemet Lay.

- És ha ki is szabadulnak a többiek, hová mennek? Sokuknak már nincs otthona és személyazonossága. Ezzel mit kezdünk?

- Igen, tudom, de vegyünk mindent szép sorjában – tartottam egy kisebb szünetet, amíg összeszedtem a gondolataimat, majd folytattam. - Nem derülhet ki a rendőrség számára, hogy farkasok, sőt, szerintem úgy a világban sem kellene, mert akkor mindenkit megölnének. Ettől függetlenül csinálhatnánk azt, hogy például Baekhyun összeveri meg karmolja és harapja Kait, mi pedig elmegyünk a rendőrséghez segítséget kérni, hogy megtámadtak minket az erdőben – feleltem.

- És előbb a rendőrséghez megyünk, mintsem a kórházba? Ez túl gyanús lenne, nem gondolod?

- Ráadásul mit keresnénk az erdőben?

- Túrázunk! Arra a napra túrát kell szerveznünk! – kiabálta be lelkesen az ötletét Sehun. – Aznap elmegyünk a Muhandae erdőbe kirándulni, és akkor történik a baj.

- Ez tetszik, ez egy kiváló terv. De akkor is… támadás… meg a kórház… egyik farkas sem mehet kórházba.

- Ki mondta, hogy mennie kell? – tettem fel a kérdést. – A rendőrség közelebb van az erdőhöz, mint a kórház. A támadást követően egyből a rendőrségre megyünk, sebesülten, és riasztjuk őket, onnan pedig rohanunk a kórházba. Természetesen nem megyünk oda, hisz nincs szükségetek orvosra, de erről nekik nem kell tudniuk.

- Ez eddig oké, de mit mondunk, mi támadta meg? Mert a támadás alatt nyilván állatot fognak érteni, és ha farkasként fognak az erdőben rohangálni a többiek… nyilván őket fogják célba venni.

Egy pillanatra mindenki elcsöndesedett. Erre én sem gondoltam, de nem adtam fel, és ahogy elnéztem, mindannyian azon erőlködtek, hogy a tervünket minél tökéletesebben és hihetőbben hozzuk össze. Nem engedhettük meg magunknak, hogy bárhol belénk kössenek, mindenre ki kellett találnunk magyarázatot, mert ha csak egy kicsit is hibázunk, nem csak saját magunkat sodorjuk veszélybe, hanem a többieket is.

- Hát nem állattámadás lesz, hanem lőtt sérülés. Egy ember lőtt rá – törte meg a csendet percekkel később Chen.

- Jó, de én nem vállalok be még egy lövést – tiltakozott Baekhyun, amin jót nevettünk, így egy kicsit oldódott a feszültség.

- Szóval kirándulunk, és elkezdenek lőni ránk, de nem tudjuk, kik és miért és a rendőrséghez megyünk, majd a kórházba – foglalta össze az eddigi tervet Kai. – De ez még így is túl egyszerű és gyanús és… hiányos.

- Nem is kell bonyolultnak lennie. De az tény, hogy még így nem egész.

- Lehetne, mondjuk az is, hogy… elmegyünk hatan túrázni, de csak négyen jövünk vissza, és azt mondjuk, hogy ketten meghaltak. Vagy ez már túl sok?

- Végül is… nem hülyeség. Talán ha történik haláleset, akkor jobban fogja őket izgatni a dolog.

- Rendben. Tegyük fel, hogy ez eddig megvan és odamennek a rendőrök. Hogyan találnak rá az épületre? Mi van, ha nem lesz ott semmi, vagy el se jutnak odáig? Mi van, ha nem sikerül a bentieknek a szökés, és nem jutnak ki? Mi van, ha kudarcba fullad minden?

- Majd… valamelyikünk, aki farkas, ott marad a rendőrökkel és elvezeti oda. Már ha aznap tényleg erősebb lesz a farkas énetek.

- És mi van, ha farkassá változik közben?

- Nem fog. Aznap az erdőben rohangálhattok farkasként, és a vérhold után már nyugodtabbak lesztek. Ráadásul már évek óta farkasok, tudjátok kontrollálni magatokat, nem? Főleg egy ilyen helyzetben.

- Ja, fogjuk rá.

- Oké. Tételezzük fel, hogy bejön ez a terv, a rendőrség megtalálja a helyet. Mi lesz ezután? Mi van, ha megtudják, hogy farkasokkal kísérleteztek és hogy talán élnek is közöttünk? Ha ez bekerül a hírekbe… És mi lesz a farkasokkal? Hogyan szedjük őket össze? Mert nem mehetnek az emberek közé azonnal. Vissza kell rázódniuk az életükbe.

- Tekintve a helyet, nem sokan fognak kijutni és életben maradni. Ezért talán majd a rendőrség nem is keres farkasokat. Akik pedig kijutottak… nekik… ki kell alakítani egy helyet, ahol meghúzódhatnak.

- Mire gondolsz?

- Nem tudom. Valami nagyobb szállásra… kollégiumra? Vagy…

- Kemping! Kyunghee szülei ezzel foglalkoznak, van több kempingjük is. Valahol innét nem messze is van egy, nem tudom pontosan, hol, majd megkérdezem. De akár azt kibérelhetjük.

- Mégis hány főre?

- Nem tudom. Az egészet.

- És miből fizetjük? Meg az ételt és a ruhákat? Ez irtó sok pénz, és tekintve, hogy Kainak, Laynek és Baekhyunnak nincs keresete, maradtunk hárman. A szüleink nem adnának kölcsön ennyi pénzt.

- Hát… én nemrég költöztem ide Szöulból. Ez a ház kisebb, mint az ottani, és maradt bőven pénzünk, szóval… - osztottam meg ezt a kis apró információt, amit eddig sosem említettem senkinek. - Talán meg tudom beszélni Nagyival, hogy abból adhatna kölcsön.

- Te tudod, Minseo. Ha megengedi, és te nem érzed magad kellemetlenül emiatt, akkor szerintem mindannyian benne vagyunk. Aztán majd idővel törlesztünk neked.

A tervünk kezdett kialakulni, és egésszé érni. Ahogy ez egyre jobban alakot öltött, úgy egyre inkább úgy tűnt, valósággá válik, meg fog történni és ez rettentő ijesztő volt számomra. De mindannyian féltünk. Mindannyian tartottunk attól, mi van, ha elbukunk. Ha nem sikerül az ottaniaknak megszökniük, vagy éppen ránk találnak a kempingben. A farkasainkat kivégzik, vagy talán további kísérleteknek vetik alá, csak immár hivatalosan. Minket pedig lecsukhatnak. És akkor minden hiába volt.

Ez az egész olyan volt, mintha csak álmodnánk, vagy mintha mi magunk lennénk egy könyv, egy film szereplői. Ugyancsak eszembe jutott, hogy nemrég még milyen nyugodt, ám annál unalmasabb és magányos életet éltem Szöulban, most pedig itt voltam egy isten háta mögötti kisvárosban, és éppen farkasokat akartam megmenteni egy kísérleti helyről néhány barátommal, és néhány farkassal. Mi ez, ha nem őrület? Mégis minek lehetne ezt nevezni? Mert aligha lehetne ezt valóságnak hívni. Pedig az volt.

Mégis mi a fenét művelünk?

Végignéztem a társaságunkon. Mindenki magába mélyedt, és hasonlókon gondolkodhatott, mint én. Ha nem sikerül, mi lesz a családunkkal? Vagy mi van, ha mi magunk halunk meg? Vajon segíteni fog nekünk a rendőrség, vagy csak azt hiszik majd, hogy néhány fiatal szórakozik? Túlságosan gyerekek voltunk még legbelül, hogy fel tudjuk fogni, mibe keveredtünk, de azt hiszem, ehhez sosem lehet igazán felnőni. Amikor az ember a lehetetlennel találja szembe magát, olyan mindegy, hogy gyerek, vagy már érett felnőtt… itt csakis a józanság és a higgadtság az, ami számít. Meg a képzelőerő, hogy elhiggyük, tényleg ez a valóság, és nem őrültünk meg.

Ezekben a percekben gondolkodtam el először azon, vajon milyen lehet azon a kísérleti helyen? Noha Baekhyunnal már beszéltem erről régebben, de mégis… ők vajon odabent mit érezhettek éveken keresztül? Sosem reménykedhettek a szabadulásban, talán egy idő után már mindenről lemondtak, és csak meghalni akartak. De odabent még ezt sem tehették. Mennyit aggódhattak a szeretteik miatt, és a családjuk, a barátaik is nehéz időkön mentek keresztül. Édes istenem… tényleg létezik ennyi szörnyűség a világban?

És ez lehet, hogy csak egy egészen apró töredéke annak, amikről még én sem tudok.

Vége lesz mindennek valaha? És ha vége lesz… vajon hogyan végződik? Vajon jól döntöttünk, mikor belekezdtünk ebbe? Vagy a helyes cselekedet az lett volna, ha csöndben maradunk és megpróbálunk úgy élni, mintha mi sem történt volna, miközben elviseljük a bűntudatod, ami egész életünket végigkísérte volna?

Vajon létezik helyes megoldás, döntés?

És vajon ha mindez a világ számára kiderül, vajon ha tudnának, hogy vannak farkasok, hogyan reagálnának? Az ördög kegyetlen teremtményeinek gondolnák őket, szörnyetegeknek, és el akarnák őket pusztítani? Félnének tőlük? Vagy sajnálnák, amiért ilyen sorsra jutottak akaratukon kívül? Mert nem ők akartak farkasokká válni, mert nem ők választották ezt az utat és én ezért nem tudom őket elítélni. Vajon ez segítene azon, hogy az emberek felnyissák a szemüket, és rájöjjenek, hogy milyen romlott világban élünk és megpróbálnának ebből kifolyólag jobbá tenni az életet? Vagy maradna minden ugyanúgy, ahogy eddig és mindenki némaságba burkolódzna?

- Minseo… nem veszed fel a telefonod? – bökött oldalba Sehun, amitől a gondolataim és a félelmeim egyből köddé váltak. Most már én is hallottam csörögni a mobilomat, így gyorsan kihalásztam a zsebemből, és felvettem.

- Halló, tessék? – szóltam bele, ugyanis nem írt ki számot.

- Jó napot kívánok, Dr. Song Jaehee vagyok, a Daegu Kórházból telefonálok. Park Minseot keresem.

- Igen, én vagyok az. Jó napot.

- Ön rokona Park Hwayeonnak?

- Igen, az unokája vagyok.

- Sajnálattal közlöm, hogy a nagymamáját egy órával ezelőtt behozták hozzánk és…

- Tessék? Mi történt vele? Ugye, jól van? – a gyomromban hatalmas gombóc keletkezett, és idegességemben a könnyek a szemembe szöktek. Felpattantam, és gyorsan a táskámba dobáltam néhány fontosabb dolgot, majd felhúztam a cipőmet is.

- Igen, jelen pillanatban minden rendben vele, stabilizáltuk az állapotát, de be tudna most jönni a kórházba? Személyesen könnyebb lenne beszélgetni.

- Fél óra múlva ott vagyok – feleltem, és azonnal ki is nyomtam a telefont.

- Minden rendben, Minseo? Hová mész? – kérdezte óvatosan Baekhyun, hisz látni lehetett a reakciómból, hogy valami történt.

- Nagyi kórházba került, most odamegyek. Majd jövök valamikor.

Azzal fogtam magam és otthagytam a többieket, mit sem törődve a tervünkkel, az életünkkel, a jövőnkkel.

36. rész

~ 36. rész~

Kirohantam az ajtón, és mindenkivel, aki ember volt és szembejött velem, egy mozdulattal végeztem. Azokban a percekben nem Tao voltam, hanem a farkas. Emberként nem lettem volna képes ölni, bármit is tettek velem. De farkasként ez teljesen más volt. Az a felem pusztításra született, és minden egyes alkalommal, amikor eltörtem valaki nyakát vagy éppen kitéptem a szívét, jobban éreztem magam. Feltöltődtem. Szárnyaltam. Mintha ezalatt az öt év alatt csak erre várt volna a farkas bennem. Végre megbosszulhattam az elmúlt évek kínzásait és fájdalmait.

Eljött a pillanat, hogy a szabadságunkért küzdjünk.

Néhány másik farkas a nyomomba szegődött, ezzel is fedezve egymást. Előre törtünk, csak futottunk és gyilkoltunk, habár fogalmunk sem volt, merre van a kijárat. A folyosókat sosem láthattuk, így nehéz volt tájékozódni. Mégis… ismertük a járást, hisz számtalan alkalommal hurcoltak minket végig. Ha csukott szemmel képesek vagyunk megtalálni a szabadba vezető utat, akkor nyitott szemmel semmi sem lehet akadály.

Öltünk, minél gyorsabban és célratörően. Nem tudtuk, mennyien jutunk ki, talán pont mi veszünk oda, de ez sem érdekelt. Minél többen meghalnak, annál nagyobb az esélye, hogy valakinek vagy esetleg mi magunknak sikerüljön megmenekülni.

Percek alatt értünk ki az udvarra, ami már ekkor kész csatatér volt. Mindenhol halott és vérző testek hevertek, kitépett szívek és még az utolsó lélegzetért küzdő mellkasok emelkedtek a levegőbe. Vér és izzadságszag terjengett odakint. Minden csupa vörös színben pompázott, mintha csak több száz vödörnyi festéket öntöttek volna szanaszét.

A puskaropogások egy pillanatra sem hagytak alább. Fentről lőttek mindenkit. Vajon a távolban ezt meghallja valaki, vagy annyira az erdő mélyén vagyunk, hogy senki nem siet a segítségünkre? Egy farkast fejen talált egy lövedék, de még ekkor sem hagyta abba. Addig ütött, harapott és karmolt, ameddig csak bírta. Ekkor tűnt csak fel, hogy az épületben valaki megnyomta a riasztót, ami fülsiketítően üvöltött, de mindezt elnyomta a háború zaja.

Felnéztem az égre. A Hold narancsvörös volt. Vérhold.

Hsát tényleg eljött ez a nap és nem álmodok.

Alig akartam elhinni, hogy mindez most valóra válik. Nemrég még el sem tudtam képzelni az életemet a való életben, és egyenesen értelmetlennek tartottam, hogy mi valaha kijutunk innen, de most… Itt volt egy karnyújtásnyira és én mindent megtettem azért, hogy ne ragadjak itt. El akartam tűnni, a falakon kívül akartam lenni, és semmi áron nem maradhattam itt.

Néhány körülöttem álló farkasnak jeleztem, hogy fel kell jutnunk és a fegyveres őröket le kell szedni, különben esélytelen, hogy valaki az udvaron túléli. Nem kellett kétszer szólnom, már el is indultak felfelé.

Néhányan igyekeztek átjutni a falakon, de esélytelen volt. Mindenkit leszedtek, aki a falak közelébe került. Túl sokan voltak, és előnyben, ráadásul biztos voltam abban, hogy a falakon túl is várni fognak rájuk. Az udvaron keresztül képtelenség lett volna megmenekülni.

Én is a többiek után vetettem magam. Pillanatok alatt felértem, és igyekeztem minél gyorsabban megölni őket. Muszáj volt felülről fedeznem a többieket, de mindhiába küzdöttünk, csak egyre több és több fegyveres jelent meg.

- Tao! Mi az isten faszát csinálsz itt? Gyere! – kiáltotta felém egy emberi alak, és amikor felé kaptam a tekintetét, Suhot pillantottam meg. Ez a pillanatnyi figyelmetlenség pedig elég volt ahhoz, hogy valaki egy hatalmasat rúgjon belém, majd éreztem, ahogy néhány golyó fúródik testembe. Odakaptam tekintetem, kitéptem a fegyvert az illető kezéből, és úgy arcon ütöttem vele, hogy az orra egészen az agyába csúszott.

A hirtelen ért golyók hatására a testem legyengült, és a mélybe zuhantam, egyenesen a csatamező kellős közepére. Mire feltápászkodtam, vagy hatezerszer végigtapostak rajtam és jó pár ütést is kaptam. Arcom, egész testem tiszta seb volt. Szerencsére nem változtam vissza emberi alakba, így a fájdalom nem volt annyira erős. A farkas énem sokkal szívósabb volt, ezért sokkal több mindent kibírt – például a golyókat is kilökte a szervezetem, habár a helyük iszonyatosan égetett.

Ki akartam jutni a tömegből, mert ha nem fegyverrel lőnek le, akkor agyontapossuk egymást. Már így is rengeteg agyvelőben és belekben csúsztam-másztam, mindenem csupa vér és nyúlós, ragacsos anyag volt.

Tekintetemmel kerestem a kikutat, miközben megállás nélkül öldököltem mindenkit, aki csak az utamba került. Folyamatosan fogyadoztunk, de nyugtatott a tudat, hogy nem csak mi vagyunk egyre kevesebben, hanem az ellenség is.

Valami éles szúródott gyomromba. Amikor odanéztem, egy kést találtam a hasamban. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy egy körülbelül öt centiméteres vágás húzódott a nyomán. Kirántottam a kést, és beleállítottam egy fegyveres torkába. Két kézzel kaptam ezután a sebhez, és reméltem, hogy nem vérzek el.

Valaki ekkor ott termett mellettem, és kézen ragadva, teljes erőből elkezdett kirángatni a tömegből. Csak akkor realizáltam, hogy az illető Xiumin, amikor már ismét az épületben tartózkodtunk.

Nekidőltem a falnak, és nagyokat sóhajtoztam. Egy lélek sem volt a közelünkben, mindenki odakint küzdött a szabadságért. Visszaváltoztam emberi formába, ahogy Xiumin is tette.

- Nincs időnk pihenni, haver, el kell tűnnünk innen mielőbb! – sürgetett, és hónom alá nyúlva segített továbbmenni.

- Jó, jó, várj, de itt vannak a többiek is! Luhan és Kris! És Chanyeol! Meg kell találni őket! Nem mehetünk el nélkülük! – akartam visszafelé venni az irányt, de Xiumin nem tágított.

- Nyugalom, biztonságban vannak! – mondta, de nem tudtam, hogy ez igaz, vagy csak azért felelte ezt, hogy bekussoljak. – Ne akarj hősködni, meg vagy sérülve, így semmi esélyed túlélni!

- Jó, de akkor sem hagyhatjuk itt a többi farkast! Segíteni kell nekik!

- Nem menthetsz meg mindenkit, fogd már fel! – rivallt rám, majd két fegyveressel végzett, akik pont felénk tartottak. – Jól vannak a többiek, már csak rád vártunk!

- Mi? Rám vártatok? Szóval tudod, hol vannak? Miért nem ezzel kezdted? - forgattam meg szemeimet, majd Xiumin támogatásával elindultunk a cellák irányába. Nem tudtam, minek megyünk arra, de bíztam benne, hogy okkal teszi és semmi hülyeségbe nem kever bele.

Néhány perccel később megálltunk egy cellaajtó előtt, majd hármat kopogott Xiumin, és benyitott.

- Itt vagyunk! – jelentette ki, és ledobott a földre. Hatalmasat csattantam, és ha nem lettem volna megsérülve, Xiumint istenesen pofán csaptam volna.

- Jól vagy? – kérdezte egy ismerős hang, és mikor felnéztem, Kris guggolt mellettem. Csak bólintottam egyet, majd körbenéztem a szűk kis cellában, és örömmel vettem tudomásul, hogy Luhan és Chanyeol is köztünk van. Szerencsére senki nem halt még meg.

- Minek vagyunk itt? – kérdeztem.

- Itt fogunk megszökni! – mondta nagy büszkén Suho.

- Ja, gondolom… az előbb is kis híján megölettél – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Lassan ülő helyzetbe tornáztam magam, miközben Kris levette Chanyeolról a pulóverét és ezzel kötötte át hasamat, hogy csillapítsa a vérzést. – Hol voltál eddig? – szegeztem a kérdést magas, nyúlánk srácnak, aki még most is ugyanolyan megszeppent volt, mint egy hónappal ezelőtt, amikor idekerült.

- Az én cellámban. Chanyeolt hozzám zárták be – válaszolt Xiumin helyette. Valahogy jó érzéssel töltött el, hogy ők ketten együtt voltak. Chanyeolt senki másra nem bíztam volna, egyes-egyedül Xiumin lett volna képes megvédeni őt és biztonságban tudni, Xiuminnak pedig szüksége volt új barátokra, miután elveszítette az előzőket.

- És farkas?

- Nem. Egy ujjal sem értek hozzá.

Akkor meg minek van itt? Fel akartam tenni a kérdést, de értelmetlen lett volna. Egyikünk sem tudta a választ. Hogy valóban tévedésből került ide, vagy valami mást tervük volt vele, már nem számított. A lényeg az volt, hogy mindannyian itt vagyunk, és el kell tűnnünk, mielőtt ránk találnak.

- Hogyan tovább?

- Gyere, segíts Kyungsoo! – kérte barátját Suho, majd a wc-hez léptek, és óvatosan eltolták a helyéről, ami alatt egy kisebb lyuk éktelenkedett. – Itt fogunk kimászni!

Mindannyian értetlenül meredtünk a két srácra, akik büszkén húzták ki magukat.

- Ez halálosan komoly? Ezt nem gondoltátok komolyan, ugye? – nézett rájuk Xiumin idegesen. – Azt hittem, ennél jobb ötlettel álltok elő. Azt akarjátok, hogy ahol éppen szartatok, azon másszunk keresztül?

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem nem érdekel mindez, csak menjünk. Odakint mindenki harcol, ez az egyetlen esélyünk. – jelentette ki Luhan. – Én megyek elsőnek!

- Ezt mégis mennyi időbe telt kiásnotok? – kérdeztem.

- Négy éve vagyunk itt, szóval már egy ideje ezen küszködünk. Amikor idekerültünk, már rögtön feltűnt, hogy alattunk húzódik egy kisebb járat, ahol nyilván mindenféle csövek és kábelek vannak, amik az épületet ellátják fűtéssel és vízzel. Nos, négy évünkbe telt kézzel kiásni akkora lyukat, hogy kiférjünk rajta.

- És ez hová vezet?

- Nem tudjuk. Remélhetőleg, ki az erdőbe. Még nem voltunk lent, szóval nem tudjuk, mire számítsunk.

Nem volt több kérdésem. Luhan után Kris mászott le, majd nagy nehezen Xiumin, utána Chanyeol, én, Suho és Kyungsoo. Nem tudtam elképzelni, hogyan sikerült négy éven keresztül feltűnésmentesnek hagyniuk, ráadásul… ezen keresztül wc-ztek. És utána ott matattak… és mégis hová tűnt az a sok beton meg tégla? Nem akartam tudni, hogyan tüntették el. Nem is érdekelt semmi ezzel kapcsolatban, csupán csak kint akartam lenni a szabadban.

- Oké, és akkor most merre?