MOONLIGHT EXTRA - 5. rész

~ 5. rész ~

A telefon kicsöngött, és hiába próbáltam hívni a többieket, nem vette fel senki. A sors furcsa fintora, hogy pont ezen a napon senki nem elérhető? A busani társaság szombatonként mindig focizni vagy kosarazni ment, így szinte biztos voltam abban, hogy senki sincs telefonközelben. Kyunghee és Chanyeol elutaztak Szöulba, így teljesen értelmetlen volt nekik szólni, Chen valószínűleg épp egy műtét közben volt, Sehun pedig ezen a hétvégén szintén elutazott nyaralni a családjával. Mégis ilyen helyzetben kit hívjak?

Mert ha ott fent, ez a valaki rossz ember, akkor rá fog jönni, hogy én is kiszúrtam a véres kezét, amit hiába próbált egy konyharuhába csavarva elrejteni az ajtó mögé, amaz véletlenül lecsúszott, miközben velem beszélt. Hiába próbáltam megjátszani magam előtte, és úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre. Ha én magam felfigyeltem erre, ő is tudni fogja, és akkor lejön ide, és rám töri az ajtót, és…

- Aish, szedd már magad össze! – Ráztam meg a fejem.

Miért kell mindig egyből a legrosszabbra gondolni? Lehet csak megvágta magát késsel, mert épp főzött, esetleg festékes volt a keze, mert épp egy képet festett, és akkor zavartam meg, vagy… nem, nem, az egészen biztos, hogy vér volt. Láttam már vért, és tudom, hogy néz ki, és az pontosan az volt.

Nagyon megijedtem, és valamiért úgy éreztem, segítséget kell kérnem. El akartam tűnni a lakásból, de féltem, hogy ha kilépek az ajtón, nekem annyi. Hogy valóban volt-e okom a félelemre, vagy csak a múlt miatt paráztam ennyire, nem érdekelt. De inkább rángatok ide valakit teljesen feleslegesen, minthogy annyiban hagyjam az egészet, és esetleg tényleg kiderüljön, hogy a szomszédom gyilkos.

Ujjaimmal automatikusan megkerestem Tao számát. Noha réges-rég beszéltem vele, és szinte biztos voltam abban, hogy nem fogja felvenni, megpróbálkoztam vele – arról nem beszélve, hogy ő is elvileg a többiekkel volt a pályán. Hosszú ideig csörgött, azonban Tao kinyomta. Ez jó jel volt, ezért megpróbálkoztam vele még egyszer, majd még egyszer, de nem vette fel.

- Nem cseszel ki velem! – Mondtam magamban összeszorított fogakkal, majd elővettem a másik telefonomat. Ez afféle céges telefon volt, ezen keresztül szoktunk a munkatársaimmal beszélni, és intézni a különböző ügyeket. Habár nem szabadott volna mást hívni erről, hisz nyomon tudják követni, mégis ez volt az egyetlen esélyem. Ha innen hívom, ismeretlen számot fog neki jelezni, és akkor talán felveszi.

- Igen, tessék? – Vette fel szinte egyből a telefont, én meg hihetetlenül megkönnyebbültem.

- Kérlek, ne tedd le a telefont! Minseo vagyok, de le ne merd tenni, kérlek! – Hadartam el a mondandómat, és szinte éreztem, ahogy Tao a vonal túlsó végén megfeszül, és ezt nem veszi egyáltalán jó néven.

- Te most szórakozol velem? – Hangja egy kicsit sem volt barátságos, de ez érdekelt most a legkevésbé.

- Baj van, és nem tudtam ki mást hívni! – Tértem egyből a lényegre. Hangom megremegett, és tudtam, másodpercek kérdése, és elsírom magam. Egyrészt azért, mert iszonyatosan feszült voltam, és féltem, mi van, ha tényleg valaki az életemre fog törni, másfelől pedig hosszú idő után először hallottam Tao hangját, és ez egyfajta megnyugvást adott.

- Miféle baj? – Hangja egyből aggódóvá és komollyá vált.

- Nem vagyok benne biztos, de valami nagyon nem stimmel a felettem lakó szomszédommal, és lehet, hogy paranoiás vagyok, de azt hiszem, bántani fog.

- Ne mozdulj, azonnal ott vagyok!

A vonal megszakadt, engem meg ellepett a csend. Hosszú másodpercekig csak ültem az ágyamon, miközben a telefont a kezemben szorítottam, és arra gondoltam, hogy ha ő Busanban van, akkor legalább fél óra, míg ideér. Másrészt rájöttem, hogy fogalma sincs, merre van a lakásom, hacsak a srácok meg nem adták neki valamikor a címemet. Hiába mondta azt, hogy azonnal itt lesz, már elkönyveltem magamban, hogy halott leszek, mire megérkezik.

A bejárati ajtón ugyanis néhány perccel később kopogtatott valaki. Láttam a mozgást odakint, az ajtó alatt beszűrődő fény ezt alá is támasztotta. Tudtam, hogy Haejin az, így igyekeztem csendben maradni, és nem megszólalni, hátha azt hiszi, hogy nem vagyok otthon.

Ismételten kopogtak, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről félelmemben. Magara zártam a szobaajtót, és kinyitottam a szekrényt is, hogyha esetleg betörne, el tudjak bújni. Mindeközben a konyhából elhoztam egy kést, hogyha rám támadna, tudjak védekezni, még ha semmi esélyem se lett volna ellene.

A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, szemeimből megállás nélkül folytak a könnyek, alig bírtam megtörölgetni őket. Ahogy a szekrény előtt gubbasztottam, egyik kezemben a telefonommal, a másikban pedig egy késsel, úgy tűnhetett, mintha filmforgatáson lennék, habár egyáltalán nem így éreztem magam. A jeges rémület ott csúszkált a bensőmben, olyan könnyedén, és felszabadultan, mintha csak egy jégtáncos lenne.

Harmadszor is kopogtak, én pedig ismét megremegtem egész testemben, és ösztönösen még apróbbra húztam össze magam. Magamban azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg, vagy pedig a halálom ne legyen olyan fájdalmas.

A következő pillanatban megszólalt a telefonom, és úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből, miközben egy halk sikoly hagyta el ajkaimat. Gyorsan észbe kaptam, és lehalkítottam a készüléket, majd mikor megláttam Tao nevét a kijelzőn, felvettem:

- Itt van! Siess, kérlek, az ajtó előtt van! – Hadartam neki riadtan, könnyekkel küszködve.

- Az én vagyok – mondta teljesen egyszerűen, és szinte magam előtt láttam, ahogy beszéd közben megforgatja a szemeit.

- Mi?

- Én vagyok az ajtó előtt, nem más. Beengednél?

- Tényleg? – Kellett egy kevés idő, mire felfogtam, mit is mondott, majd gyorsan felpattantam, és mint az őrült, vágtattam ki a szobámból a bejárati ajtóhoz. – Azonnal kinyitom!

Nagy megkönnyebbülés volt Taot látni a túloldalon, és annyira megörültem ennek, hogy a karjaiba borultam. Fel se fogtam, mit művelek, azokban a percekben annyira féltem, és olyan hirtelen lélegeztem fel, hogy nem tudtam, mit teszek, hogy kit ölelek meg éppen.

Egyszerűen csak jó érzés volt ismerős arcot látni, és érezni, megnyugtatni magamat, hogy nem vagyok egyedül, és minden veszedelem elmúlt.

Aztán amikor Tao nem ölelt vissza, csak teljesen lesokkolódva állt egy helyben, én fokozatosan észbe kaptam, majd olyan gyorsan engedtem el, és léptem egyet hátra, mint ahogyan rávetettem magam.

- Öhm… ne haragudj… - törölgettem meg szemeimet, és zavartam elkaptam a tekintetem. Nem mertem rá nézni, mert biztos voltam abban, hogy akkor nem tudok megszólalni. Hosszú idő után ismét találkoztunk, és mégsem tudtam, mit kellene mondanom. – Menjünk be!

Mindketten bementünk, majd kínos csend telepedett közénk. Azt hiszem, ő is az előbbi ölelésem hatása alatt állt. Nem tudtam feldolgozni, hogy itt van, hogy annyi idő után megint láthatom, és meg is érinthetem, és noha mindeközben majd megszakadt a szívem, amiért nem lehetek vele, de most itt volt, és csak ez volt a fontos. Hogy ő mit gondolt, arról fogalmam sem volt, de látszott rajta, hogy teljesen megzavartam azzal, hogy megöleltem. Minden idegessége és undoksága eltűnt, amint meglátott.

- Szép lakás – jegyezte meg csak úgy mellékesen, amivel inkább megnyugtatta magát, hogy biztonságban vagyok. Ezután rám nézett, miközben egy zsebkendőt nyújtott át. – Jól vagy?

- Tessék? Igen, igen, persze, jól vagyok – vettem el tőle remegve, és törölgettem meg arcomat, a tekintetét kerülve.

- Látom – válaszolta. Félve pillantottam rá, és ajkai sarkában egy apró mosolyt láttam felvillanni. – Nem kellene egyedül laknod.

- Valóban nem túl jó dolog, de sajnos nincs kivel összeköltöznöm – mondtam, miközben egy poharat vettem le a szekrényből, és töltöttem bele vizet. – Kérsz?

- Nem, köszi – rázta meg a fejét, majd körbejárt az apró lakásban. – Biztos van valaki ismerősöd, aki szívesen lakna veled.

- Hát… sajnos ez nem ilyen egyszerűen működik.

Tudtam, hogy Tao nem örül annak, amiért egyedül lakom, és valójában pont az ilyen miatt én sem akartam egyedül lenni. Mi van, ha történik velem valami? Nem is az, hogy megtámadnak, mondjuk a szomszédom, hanem ha lebetegszem, és elájulok? Vagy megcsúszok a fürdőben és beverem a fejem? Akkor ki siet a segítségemre? Az egyetemi barátaim mind a családjukkal laktak, vagy kollégiumban, a munkatársaim nagy része pedig felnőtt, családos ember volt.

- Hogy értél ide ilyen gyorsan? – Tereltem el a témát.

- A környéken jártam. Errefelé volt dolgom.

Csak bólintottam egyet, és nem firtattam a dolgot. Nem rám tartozott, éppen mit intézett, de valamiért úgy éreztem, miattam volt Daeguban. Talán volt egy megérzése, hogy itt kell lennie, vagy csak én akartam ezt belemagyarázni az adott helyzetbe. Mindenesetre itt volt, és csak ez számított.

Újabb csend telepedett ránk, amíg megittam a vizet. Most már lenyugodtam teljesen, és az arcom sem volt vörös a sírástól. Tao ismét rám nézett, és ezúttal ő szólalt meg:

- És… ki akart bántani? Mi történt pontosan?

- Én… - nagyot sóhajtottam, majd leültem a székre, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Az elmúlt időszakban furcsa hangokat hallottam odafentről, mintha egy állatot bántanának, máskor pedig olyan… nem is tudom, néha nem tudtam beazonosítani, mit csinálhat, csak valamit nagyon zajongott, de nem is ez a lényeg. Ma bátorkodtam felmenni, és szólni a srácnak, amivel nem lett volna baj, de… a keze csupa vér volt.

- Vér?

- Igen. Nem ismerem őt, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki tart állatot.

- És ez az illető tudja, hogy láttad a vért a kezén?

- Nem tudom. Igyekeztem higgadt maradni, és úgy tenni, mintha nem láttam volna, de… ha én észrevettem, ő is rájöhetett, hogy láttam. Én pedig… én csak nagyon megijedtem, és arra gondoltam, ha tényleg nincs rendben vele valami, akkor engem is bánthat. Ne haragudj, hogy téged hívtalak, de a többiek nem vették fel a telefont.

Tao nem válaszolt, és pontosan tudtam, miért. Nem mondhatta azt, hogy jól tettem, hogy őt hívtam, hisz egyrészt eleinte ő sem vette fel a készüléket, másfelől nem voltunk olyan viszonyban, hogy ilyet mondhasson.

Egyszer csak sarkon fordult, és a kijárat felé indult

- Hová mész? – Kérdeztem teljesen értetlenül.

- Meglátogatom ezt a kis barátunkat.

- Mi? De… nem mehetsz fel! Veszélyes!

- Minseo… farkas vagyok. Nem eshet bajom – emlékeztetett, miközben elmosolyodott. Nem voltam biztos, hogy ezt észrevette magán, mindenesetre jól esett neki, hogy aggódom érte.

Én magam is meg akartam győződni arról, hogy minden félelmem alaptalan volt, így vele tartottam. Habár veszélyesnek tűnt ez a Haejin, Taot is éppen eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, mellette biztonságban vagyok.

MOONLIGHT EXTRA - 4. rész

~ 4. rész ~

Visszatértem a szürke hétköznapokba, és minden ismét egyhangúvá vált. Természetesen szerettem az életemet, és a munkám is változatos volt, hisz nap, mint nap új emberek fordultak meg az üzletünkben, csak a barátaim nélkül mégis más volt. Rengeteg új ismerősre tettem szert, és jól éreztem velük is magamat, még ha továbbra is távolságtartó voltam, de hiányoztak a barátaim. A barátaim, akikkel volt egy közös múltam, egy közös titkom, ami örökre hozzájuk láncolt. Szerettem volna nap mint nap velük lenni, hogy tudjam, jól vannak, és figyelemmel kísérni a fejlődésüket, és elszomorított, hogy mindezt nem tehetem meg.

De a napok teltek, bennem is lecsillapodtak az érzések, és minden ugyanolyan volt, mint régen. Egészen a következő hét elejéig.

Ezen a júniusi hétfőn épp egy kemény munkanapot tudtam le, és kényelmesen dőltem hátra az ágyamon. Bekapcsoltam a ventilátort a hőség miatt, és kezemben egy jeges limonádéval kapcsolgattam az adókat, majd kezdtem el nézni egy tök random sorozatot. Hosszú percek óta bámultam a képernyőt, és iszogattam az üdítőt, miközben a szemeim majd leragadtak, így úgy döntöttem, elmegyek fürdeni.

Gyorsan lezuhanyoztam, és elvégeztem a szükséges esti arcápolást a nyúzott bőröm miatt, majd az egészet egy fogmosással zártam. Akkor először lettem figyelmes a furcsa hangokra, amiket nem tudtam, mire vélni.

Először azt hittem, hogy csak a lift nyikorog, hisz a lakás, amit béreltem az egyik emeletes épületben, pont a lift mellett helyezkedett el, de csakhamar rájöttem, hogy a hangok nem oldalról jönnek, hanem fentről. Elhallgattam, és fülelni kezdtem.

Apró, halk neszezés volt az egész, mintha valaki parányi körmeivel kaparászta volna a padlót. Arra gondoltam, az illető biztos egy hörcsögöt vagy egy hasonló rágcsálót tart, és az mászkál ide-oda, és így, hogy késő este van, és minden csendes, még hangosabbnak tűnik, mint fényes nappal.

Ebben a tudatban nyitottam meg ismét a csapot, és hagytam az egészet. Túlságosan fáradt voltam, és nem akartam ilyenekkel foglalkozni. Az ágyam már nagyon is vonzott, és tudtam, hogy a holnapi napom se lesz leányálom, így jobbnak láttam, ha tényleg aludni térek.

Lekapcsoltam a tévét, majd a villanyt is, és befeküdtem a puha takaróm alá. Egész életemben nehezen alvó voltam, sokszor órákig forgolódtam, mire elaludtam, de most annyira kimerült voltam, hogy pillanatok alatt elnyomott az álom.

Nem sokkal később azonban felriadtam.

- A jó ég áldjon meg! – Kiáltottam hangosan, miközben felültem az ágyban, és egy hatalmasat csaptam a falba, majd tekintetem a plafonra emeltem.

A hang, ami odafentről jött, sokkal erősebb volt, mint percekkel ezelőtt. Most már biztos voltam abban, hogy valakinek vagy valaminek a körmei élesen kaparják a talajt, amivel nem is lett volna baj, hacsak nem társult volna mindehhez valami éles és fülsiketítő vinnyogás.

- Miért pont most kell játszani azzal a szerencsétlen kutyával? – Tettem fel egy újabb kérdést, de természetesen válasz nem érkezett.

Hosszas percekig hallgattam, ahogy odafent a szomszédra rájött az öt perc és a kutyájával épp kergetőzött vagy mit csinált. Ide-oda csúszkált a padlón a szerencsétlen állat, és hogy meg tudjon állni, a körmeivel felszántotta a parkettát, újra és újra.

Én pedig tehetetlenül forgolódtam az ágyban, és hiába nyomtam a fejemet a párnába, egyáltalán nem tűnt halkabbnak. Ideges lettem és feszült, a hajamat tudtam volna tépni mérgemben. Az egyik dolog, amit a legjobban utáltam, ha nem hagytak aludni. Már pedig nekem az alváshoz nyugalomra volt szükségem, és mindezt most elvették tőlem.

Kikeltem az ágyból és ittam egy pohár vizet, majd végül jó negyed órával később minden ismét elcsendesedett, én pedig reggelig fel sem ébredtem.

És ez így ment az elkövetkezendő napokban, sőt, két héten keresztül. Türelmes típus voltam, és ha ez az egész mindig csak tíz-tizenöt percig tartott volna, akkor még azt mondom, oké, meg tudom szokni.

De ezek a hangok egyre erősödtek, és hosszabb ideig tartottak, és egy idő után már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a szomszéd a kutyájával játszana. Sokkal inkább olyan volt, mintha bántotta volna. Ha éppen nem az állat vonyított és rohangált összevissza, mint aki az életéért fut, akkor az illető éppen barkácsolt, vagy ki tudja, mit művelt. Időnként ugyanis fúrások hangját hallottam, máskor kopácsolást, mint aki szeget üt a falba, megint máskor hangosan ordítozott, vagy éppen jó egy órán át a futógépen edzett. Nem tudtam pontosan, hogy korábban is előfordultak-e ezek a zajongások, vagy csak eddig nem tűntek fel, mindenesetre az elmúlt két hét alatt igencsak megszaporodtak, és ez borzasztóan dühítő volt.

Fogalmam sem volt, ki lakik a felső emeleten, de egyszerűen megelégeltem, amikor a szombati napon is ezt kellett hallgatnom. Pihenni akartam, megnézni a kedvenc sorozatomból pár részt, de rettentő zavaró volt hallgatni, ahogy az a szegény jószág már megint nyüszít, és sír, és kaparja a talajt, miközben össze-vissza futkos odafent, és felborogat mindent, ami az útjába kerül.

Így hát bátorkodtam felmenni a harmadik emeletre, és bekopogni az ajtón. Hallottam odabent a motoszkálást, de senki nem nyitott ajtót, így bekopogtam még egyszer.

- Egy pillanat! – Kiáltotta az illető. Én csak megforgattam a szemem, és karba tett kézzel vártam, hogy kinyíljon az ajtó, és jól beolvassak a kedves szomszédnak.

A kulcsok csörögtek, a retesz eltolódott, majd miután kitárult az ajtó, egy nálam bő egy fejjel magasabb fiatal férfi nyitott ajtót. Igazán jóképű volt már első látásra, és egy pillanat alatt szertefoszlott mindenféle dühös érzésem irányába.

- Segíthetek valamiben? – Mosolygott rám kedvesen, miközben mogyoró barna szemeivel végigmért. Kezével beletúrt sűrű, barna hajába, de ajkairól nem tűnt el a mosoly.

- Öhm… izé… én… - Hebegtem-habogtam összevissza, miközben fülig pirultam, ami láthatóan imponált a fiúnak. De elkaptam róla a tekintetem, és összeszedve magamat, igyekeztem kinyögni, mit is akarok. – Minseo vagyok, alattad eggyel lakom, és öhm…

- Áh, te vagy az, aki néhány hónapja ide költözött, ugye? – Kérdezte, miközben kezet nyújtott. – Haejin vagyok, Park Haejin. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Az a néhány hónap már lassan egy éve lesz, de én is örülök – fogadtam el a gesztust, és megeresztettem egy mosolyt.

- Ne haragudj, nagyon sokat utazom, és emiatt az időérzékem nagyon pocsék.

- Ó. Hát, ez megesik időnként.

- És öhm… miben lehetek a segítségedre?

- Á, igen. Nos… ez kicsit kellemetlen, de örülnék neki, ha a kutyáddal nem késő este játszanál. Tudod, a szobám pont a nappalid alatt van, vagy legalábbis gondolom, hogy a nappali alatt, és nagyon zavaró tud lenni, amikor a kutyád ide-oda rohangál – igyekeztem finom a tudtára adni, mi is a gondom vele, és függetlenül attól, hogy nagyon aranyosnak és jóképűnek tűnt, nem akartam, hogy azt higgye, a lehengerlő mosolyával mindent megold. Egyelőre úgy terveztem, csak a kutya miatt szólok, mert az idegesített a leginkább, de fejben már jó előre elhatároztam, ha ezután sem lesz csend, akkor minden mást is a fejéhez vágok.

- Kutya? A kutyám…? – Nézett rám teljesen értetlenül, mint aki nem tudja, miről beszélek, majd fejbe csapta magát, és elnevette magát, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. – Á, a kutyám, aki nem az én kutyám. Ne haragudj, az egyik barátom hosszabb időre elutazott, és rám bízta pár hétig a kutyáját, szóval most nekem kell vigyáznom rá. De sajnos napközben én is dolgozom, így szegény egész nap bent van a lakásban, és este jön rá a mehetnék, és muszáj foglalkoznom vele, különben széttép mindent. Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire lehallatszik, de akkor ezentúl igyekszem halkabban játszani vele, vagy pedig inkább elviszem sétálni.

- Semmi baj, nem nagy gond, sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, ráadásul gondolom nem volt még dolgod kutyával.

- Nem, fogalmam sincs, hogy kell egy háziállattal bánni.

- Ha gondolod, akkor majd időnként elvihetem én is sétáltatni, ha éppen ráérek. Meg persze, ha akarod – ajánlottam fel a segítségemet, bár fogalmam sem volt, mi ütött belém. Mit művelsz, Minseo? Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben.

- Persze, természetesen. Viszont, ha nem gond… majd máskor beszélünk, mert nekem perceken belül el kellene indulnom a munkahelyemre. Sajnos a mai nap is dolgoznom kell.

- Ó, rendben, nem tartalak fel, ne haragudj – szabadkoztam.

 - Te ne haragudj a kutyás dolog miatt! Köszi, hogy szóltál. Viszlát máskor.

- Szia!

Intettem neki egyet, ő pedig becsukta az ajtót. Hatalmas mosollyal az arcomon mentem vissza a lakásomba, mert tényleg nagyon barátságos volt és jól is nézett ki, nem mellesleg kellemes volt a kisugárzása.

Ám amint becsuktam az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam, be is zártam, és még egy széket is odatoltam elé, majd a félelemtől remegő lábakkal a szobámba rohantam, és tárcsázni kezdtem Kris számát.

Az egy dolog, hogy jóképű volt a srác, de az is biztos, hogy nincs semmiféle kutyája, és hogy valami borzalmas dolgokat művelhet a lakásában. Hisz mi másért lett volna tiszta vér a keze?

MOONLIGHT EXTRA - 3. rész

~ 3. rész ~

Baekhyunnak végül csak annyit mondtam, hogy majd megpróbálok vele beszélni, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Nem tudtam, hogyan kellene elmondanom az igazat, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom. Abban viszont biztos voltam, hogy nem most, nem ezen a héten, amikor a társaság nagy része végre megint együtt lesz, és beterveztünk egy csomó közös programot. Ha mindent elrontanék, azért sokkal jobban haragudnának.

Vagy csak önző voltam, és úgy hittem, ha lesznek közös emlékeink, és utána derül ki az igazság, könnyebben fogják elfogadni, hogy milyen ember volt Nagyi. De azt is tudtam, ha tovább halogatom a dolgokat, azt ugyancsak nem fogják jó néven venni.

Egyelőre viszont tartottam a számat, és annyiban hagytam a dolgokat.

Miután megettük a kajánkat, visszamentünk a többiekhez, és vittünk nekik is enni. Ezután megejtettünk még egy strandolást, majd ahogy a nap lemenőben volt, mi is hazafelé vettük az irányt.

- Sziasztok! – üdvözöltem Layt, és Kait, amint összefutottam velük a nappaliban. Nemrég jöhettek haza, mert még mindig rajtuk volt a munkaruhájuk, és fáradtan terültek el a kanapén.

 - Szia! – köszönt Kai, Lay azonban csak intett egyet felém, miközben csukott szemekkel feküdt, ám egyikük sem volt hajlandó felállni. – Bocsi, hullák vagyunk.

- Azt látom – ültem le melléjük. – Ennyire leterhelnek titeket?

- A főnökünk egy őrült – fordult felém Kai, miközben lábait Layre pakolta. – Kirúgott pár felszolgálót, mondván, hogy túl sokba kerül kifizetni ennyi embert, így még több munka szakadt a nyakunkba. Nem is lenne ezzel gond, ha nem napi tíz meg tizenkét órákat kellene robotolnunk.

- Ha ez így folytatódik, én magam fogom belefőzni a legközelebbi levesbe – nyöszörögte Lay, miközben a hasára fordult.

- Vagy egészben lenyeled, mint a farkas a nagymamát a Piroska és a farkasban – csúszott ki a számon, mire a konyha irányából hangos nevetés hallatszódott, Kaitól és Laytól pedig csak egy gyilkos pillantást kaptam, bár ha nem lettek volna ilyen nyúzottak, biztosan ők is díjazták volna. – Elnézést, ezt magamban akartam tartani – próbáltam komolyra venni a dolgot.

- Vagy az, de akkor téged is megeszünk – válaszolta Lay.

- Jaj, nekem – terültem el én is a kanapén. – Tényleg kitartást ehhez az egészhez, nem lehet könnyű, főleg nem ebben a baromi melegben.

- Háh, erről jut eszembe! – Élénkült fel hirtelen Lay, és pillanatok alatt ülő helyzetbe vágta magát, majd a combjára csapott. - Kai ma úgy beégett egy lány előtt.

- Lay, kussolj! – Villámokat szórva nézett az említett a fiúra, de az nem fogadott szót.

- Kainak van most egy lány, aki tetszik, vagyis csak párszor jött be hozzánk eddig enni, de mindig Kai szolgálta ki. Tényleg szép csajszi, mondtam is neki, hogy szólítsa már le, vagy valahogy kezdeményezzen, de olyan beszari egy alak – csípett bele Kai lábába, aki erre csak jól megrúgta a kezét.

- Ha tovább folytatod, esküszöm, megöllek!

- És ma Kai gondolta, felhívja a figyelmét a lánynak, hát, ez olyan zseniálisan sikerült neki – nevetett hangosan Lay, miközben a kezeivel tapsolni kezdett.

- Lay, fogd be! – Sziszegte Kai még mindig a kanapén fekve.

- Épp vitte ki a lánynak a megrendelt ételt és italt, és gondolta, szexi táncmozdulatokkal libben elé, de az ablakon beszűrődő napfény pont belevilágított Kai szemébe, és emiatt összezavarodott, és kis híján pofára esett. Sikeresen megérkezett a lány elé, ledobta az asztalra a tálcát, de az ital ráborult… és úristen, hát ezt látni kellett volna. Szegény lány… Komolyan, ez filmbe illő jelenet volt – vihorászott Lay, amint szemei előtt újra és újra lejátszódott az esemény.

- Mondtam, hogy megöllek! – Pattant fel erre Kai, és vöröslő fejjel ütögetni kezdte barátját.

- Na, most miért? – Állta az ütéseket Lay, ugyanis annyira nevetett, hogy képtelen volt bármit is tenni. – Szerintem táncosnak kellene lenned.

- Te szemét! – Kiáltott rá Kai.

Lay ezután futásnak eredt, Kai pedig utána, én meg csak ültem a kanapén, és a fejemet fogtam, hogy lehetnek ennyire bolondok. Még hallottam, ahogy becsapódik valamelyik szobaajtó, és Lay felordít, aztán a figyelmem másra terelődött.

Xiumin csörtetett le az emeletről, igen feldúlt állapotban, miközben megállás nélkül szitkozódott. Észre sem vette, hogy ott vagyok, pedig köszöntem, mégis simán elsétált mellettem. Kris, aki mögötte jött, ő csak mentében megsimogatta a fejem, majd a dühödt srác után eredt, aki ekkor már elhagyta a lakást.

Értetlenül bámultam utánuk, de végül csak vállat vontam. Gondoltam, hogy majd elmondják, ha akarják.

Időközben beesteledett, és miután lezuhanyoztam, a vacsora is készen volt. Nem volt túl nagy az ebédlő, de a társaság odatömörült, hogy mindannyian egyszerre tudjunk enni. Szűkösen üldögéltünk egymás mellett, de ettől eléggé családias érzésem támadt. Mint egy jó nagycsalád.

Evés közben sokat beszélgettünk, és nevetgéltünk, rengeteg munkahelyi sztorit osztottak meg velünk a srácok, ahogy Sehunnal mi is meséltünk az egyetemi éveinkről. Igazán kellemes volt a hangulat, és azt kívántam, bárcsak így maradna minden.

Már épp befejeztük a vacsorát, amikor Kris is visszatért közénk. Vele is váltottam pár szót, amiből megtudtam, hogy szereti a munkáját, de szerettem volna mindezt részletesebben hallani, hogy miért is változott meg ennyire, és mi van azzal az életével, amit eddig élt. De a sok nevetés mellett most nem fért meg a komoly beszélgetés, így ezt későbbre halasztottuk.

- Xiumin merre van? – Kérdeztem.

- Valahol kint van még.

- Történt vele valami? Eléggé idegesnek tűnt, függetlenül attól, hogy majdnem mindig ilyen idegállapotban van.

- Hát… - hajolt közelebb Kris, egészen a fülemig, majd suttogva válaszolt. – Úgy tűnik, kirúgták. Megint.

- Óh – dőltem hátra, és arra gondoltam, ez így nem lesz jó, ha így folytatja. – Azt hiszem, beszélek vele.

Kris csak bólintott, majd felálltam az asztaltól, és kimentem az udvarra. Meleg volt az időjárás, de mégsem az a fullasztó hőség. Ezt az évszakot szerettem a legjobban, mivel eléggé fázós típus voltam, ráadásul az emberek nyáron mindig vidámabbak voltak.

Fogalmam sem volt, hol lehet Xiumin, abban reménykedtem, hogy a teraszon ül, de ott nem volt. Végül a hátsó kert felé vettem az irányt, és ahogy egyre közeledtem, úgy egyre inkább felfigyeltem egy hangra. Amint befordultam a ház sarkánál, megpillantottam az alacsony srácot, aki ijesztően izmosnak és erősnek tűnt, ahogy püfölte a bokszzsákot. Haja és arca csurom víz volt, ahogy a ruháján is hatalmas foltokban meglátszódott az izzadság. Tényleg ki lehetett borulva, amit nem csodáltam. Valahogy semmi sem akart összejönni az életében.

- Hello, Xiumin! – Sétáltam oda, miközben megszólítottam, de nem hogy válaszra nem méltatta, még csak felém sem nézett. Nem vettem magamra, hisz nem voltunk olyan jóban, vagyis éppenséggel alkalmunk nem volt még beszélgetni, habár teljesen eltérő volt a személyiségünk is.

Néhány percig csak ácsorogtam, összefont karokkal, a ház falának dőlve, és reméltem, hogy legalább egy pillantást vet rám, de igyekezett figyelmen kívül hagyni, így jobbnak láttam, ha én szólalok meg.

- Hallottam, mi történt…

- Aish, komolyan ezért jöttél? – Kiáltott rám, miközben egy pillanatra abbahagyta a bokszolást. Megtörölte az arcáról csordogáló cseppeket, majd folytatta a püfölést. – Remélem, Kris mindenkinek elmondta.

- Nem, nem mondta el, csak nekem, de igazából magamtól is rájöttem, hogy mi történt – feleltem, noha ez nem teljesen volt igaz. Xiumin nem reagált semmit, csak megszállottan bokszolt tovább. – Igazából most azzal kellene jönnöm, hogy ne húzd fel magad, és majd találsz jobb melót, meg hasonló biztató dolgokkal, de azt hiszem, a te esetedben ez teljesen felesleges lenne.

- Igen, jól gondolod – mondta, de még ezután sem nézett rám. – Örülnék, ha most elmennél innen.

- Ellenben, lenne egy tanácsom, ha nem bánod.

- Teszek a tanácsaidra! – Egy gyors és dühödt pillantással méltatott, de ezután is csak ignorált.

- Ha jól vettem észre, akkor szeretsz edzeni, és a legtöbb sportban jó is vagy – megdörzsöltem végtagjaimat, mert egy enyhe fuvallat söpört végig az udvaron, amitől kirázott a hideg. – Szerintem neked sportedzőnek kellene lenned.

- Mi van? – Xiumin azonnal abbahagyta a bokszolást, és értetlenül kapta rám a tekintetét, miközben nagyokat sóhajtozott.

- Ez csak egy ötlet, és úgy gondoltam, ezt szívesebben csinálnád, mint bármiféle másik melót. Bármilyen tanfolyamon elvégezheted a sportedzőit, ráadásul a környék tele van kemény alakokkal, biztosan lenne egy csomó ember, akinek szüksége lenne a tanácsaidra. De nem kell rám hallgatnod, mondom, ez csak egy tipp – emeltem védekezően magam elé a kezeimet, majd megeresztettem egy halvány mosolyt, és visszamentem a lakásba, magára hagyva őt a gondolataival.

Xiumin tipikusan az az ember volt, akinél nem ér semmit a szentbeszéd, sokkal egyszerűbb, ha az ember lényegre törően és röviden beszél. Most ezt alkalmazva rajta rájöttem, hogy ez tényleg hatásos, a reakciójából ítélve legalábbis így tűnt. De hogy mennyire gondolja át, és hogy mit fog lépni, azt már ő dönti el, mindenesetre mélyen reméltem, hogy valamiféle segítséget, vagy támpontot tudtam neki adni a jelenlegi helyzetében.

Nem sokkal később Chen is megérkezett és ő is tartott beszámolót arról, hogy mi van vele mostanság. A legtöbb idejét a suli mellett az apja kórházában tölti, és ott gyakornokoskodik, ezért nagyon ritkán találkozunk vele mi is. Sajnos az élete részét ez tölti ki, így néhány véres és ijesztő sztorin kívül nem nagyon tud mit mesélni, de mindenesetre köszöni szépen, jól van, él és virul, és imádja azt, amit csinál.

Másnap Kyunghee és Chanyeol is csatlakozott hozzánk, és majd kicsattantak az örömtől. A többiekhez képest, ők is jól vannak, a kapcsolatuk még most is lángol és mindketten nagyon boldogok. Kyunghee manapság rengeteg időt tölt a rajzolással, emiatt pedig sok helyre utazik, ugyanis a nyár végén szeretne tartani egy kiállítás a saját rajzaiból, ehhez pedig minél több képet szeretne készíteni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezalatt a pár nap alatt rengeteg ihletet fog belőlünk meríteni.

Ami Chanyeolt illeti… Habár ő is vidámnak tűnt, mégsem volt már ugyanaz az ember. Igyekezett visszakapni önmagát, de még most is látszott rajta, hogy megviselték a kísérleti helyen történtek. Időnként elbambult, és olyankor az arckifejezése teljesen megváltozott, eltorzult a fájdalomtól és a félelemtől. Igyekezett a gondolataitól megszabadulni, de amiken keresztül ment, nem tudta még feldolgozni. Tudtam, hogy sok időbe fog neki ez telni, és hogy mindennél jobban szeretné ő is visszakapni a régi önmagát, de aggódtam miatta, hogy mi van, ha nem sikerül neki, mi van, ha egy nap elszakad benne valami, és teljesen megkattan? Mi van, ha sosem talál vissza a való énjéhez? De nem akartam ezen gondolkozni, próbáltam erre nem figyelni, és minél több vidámságot csempészni az életébe, hogy ezzel is növeljem a boldog pillanatokat, és csökkentsem az esélyét a mély depressziónak.

Ez az egy hét iszonyatosan hamar eltelt; a napok úgy múltak el, hogy szinte észre sem vettem. A napjaink legnagyobb részét a strandon töltöttük, órák hosszat fürödtünk, amit képtelenek voltunk megunni. Mindenféle ökörséget elkövettünk, a fiúknak még barátnőt is próbáltunk szerezni, de aligha akart összejönni.

Ha pedig éppen nem sütött a nap, hanem esett az eső, akkor a lakásban voltunk, iszogattunk, és társasjátékoztunk. Mivel sokan voltunk, lehetetlen volt, hogy egy percre is csendben maradjunk, valakivel mindig megtaláltuk a saját társaságunkat.

Nehezen váltam el a srácoktól, mert nagyon szerettem velük lenni, és tudtam, hogy hiányozni fognak, ugyanakkor biztos voltam abban, hogy még fogunk találkozni. De akkor is, rossz érzés volt, hogy a sok nyüzsgés és állandó zajongás után, most haza kell térnem a csendes kis lakásomba, ahol egyedül vagyok. Időnként fontolóra vettem, hogy én is Busanba költözöm a srácokhoz, hogy ne legyek egyedül, de az egyetemet nem akartam otthagyni, és végre akartam egy helyet, ahol letelepedhetek.

Így hát, ha nehezen is, de visszatértem én is a daegui otthonomba, ám akkor még nem is sejtettem, hogy pár nap múlva az életem ismét fenekestül fel fog fordulni. 

MOONLIGHT EXTRA - 2. rész

~ 2. rész ~

A nagy forgalom miatt sajnos a tervezett három óra helyett, majdnem négy óra alatt értünk el Busanba, ami ebben a fullasztó melegben nem volt éppen kellemes. Sehunnal igyekeztük az utazást elviselhetőbbé tenné; zenét hallgattunk és énekelgettünk, beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott, szidtuk a többi sofőrt, és természetesen megegyeztünk abban, hogy amint megérkezünk, ledobjuk a cuccainkat, és irány a tenger.

Még le sem parkoltunk az autóval, de az ajtóban már ott állt vigyorogva Suho és Kyungsoo. Kiszálltunk a kocsiból, és egy öleléssel üdvözöltem mindkettőjüket, majd miután Sehunnal is lepacsiztak, segítettek bepakolni a csomagjainkat.

- Mi ez a jó illat? – Kérdeztem, amint beléptünk a konyhába, majd megpillantottam az asztalon egy nagy adag zöldséges rizst és rengeteg húst. – Hú! Ezt nekünk főztétek? Lehet enni? Farkaséhes vagyok!

- Minseo, még egy ilyen szóvicc, és fellógatlak a csillárra! – Fenyegetett meg Kyungsoo, de természetesen ő is velünk nevetett.

Gyorsan megejtettünk négyen egy ebédet, ugyanis a többiek még nem voltak semerre. Luhan és Baekhyun aludtak, a többiek viszont még dolgoztak, de szerencsére csak a mai napon, az utána lévő egy hétre sikerült kivenniük pár nap szabadságot.

- És, mizu veletek mostanság? – Érdeklődtem.

- Minden király – dőlt hátra a széken Suho, és kinyújtotta lábait az asztal alatt. – Van most egy gazdag család, és a lányuk énekes akar lenni. Iskolába nem jár, mert hát nem engedik a szülei, túlságosan féltik, szóval magántanárok tanítják. Úgy néz ki, heti kétszer én is fogok menni hozzájuk, hogy segítsek fejlődni.

- Na, ez tök jó – mondta teli szájjal Sehun. – Tehetséges a lány?

- Azt nem mondanám, hogy olyan kiemelkedően jó, de legalább megfizetik rendesen az óráimat. Nem hiszem, hogy énekes lesz belőle, és szerintem hamarosan erre ő is rá fog jönni, tekintve, hogy ő az egyetlen örökös a családban, de a szülei is úgy vélik, hogy most élje ki magát, mint később.

- Hmm… érdekes. De a lényeg, hogy van munkád, és építgetheted az álmaidat.

- És veled mi van, Kyungsoo?

- Velem? Két hét múlva lesznek az utolsó vizsgáim, azokra készülök most, és nagyon remélem, hogy sikerül jól teljesítenem. Kicsit izgulok, pedig egyszer már megcsináltam a régebbi sulimban.

- Nem tudom, minek aggódsz, ha osztályelső vagy – jegyezte meg mellékesen Suho, majd megveregette a barátja vállát. – Szerintem egy-két év, és fel fognak fedezni.

- Azt mondod?

- Régebben is tehetséges voltál, és emlékszel, hogy majdnem gyakornok lettél? Levelet is kaptál egy cégtől, hogy szeretettel várnak, csak hát… akkor történt az, hogy eltűntél. Szerintem most sem lesz másképp.

- Hát, ha tényleg így alakul, és híres leszel, azért remélem, meghívsz minket valamelyik koncertedre – válaszoltam mosolyogva.

Jó érzéssel töltött el, hogy az életük valóban kezd visszatérni az eredeti kerékvágásba. Most talán sokkal jobban küzdenek mindenért, mint eddig valaha bármikor. Hisz pontosan tudják, milyen az, amikor évekre senkivé válnak, és nem marad semmijük sem. Az eredeti önmaguk a világ számára halottak, és halottak is maradnak. Felnéztem rájuk, amiért mindezt képesek voltak elviselni, és elfogadni, hogy többé nem lehetnek azok, akik eddig voltak.

- Természetesen. Sőt, VIP jegyet kaptok minden alkalommal. Majd csinálok egy saját műsort is, amibe meghívlak titeket. Na, mit szóltok? – tervezgette nagy buzgón az ötleteit Kyungsoo, amin mi csak jót mosolyogtunk, és reméltünk, hogy sikerül megvalósítani minden elképzelését.

- Nem tudom, ti hogy vagytok srácok, de nekem iszonyatosan melegem van, és megkívántam a tengert! – nyögött fel Sehun, és le is kapta azonnal a pólóját.

Mind a négyen átöltöztünk fürdőruhába, majd lesétáltunk a közeli tengerparthoz, ami körülbelül tíz-tizenöt percre lehetett.

A víz kellemesen langyos volt, már-már szinte meleg, és iszonyatosan hűsítő érzés volt megmártózni benne. Rettentően sokan voltak a parton, és csodálkoztam is, amikor egy órával később csatlakozott hozzánk Luhan és Baekhyun is. Hogy a francba találtak meg minket ennyi ember között?

- Tudod, Minseo, farkasok vagyunk, és jó a szaglásunk – emlékeztetett Luhan. Időnként valóban elfelejtettem, hogy mik is ők valójában, és szerencsére ők ezt sosem vették sértésnek. Inkább pozitívan fogták fel, hisz azt jelentette, nem lógnak ki a társadalomból, nincs bennük semmi furcsa, amiért mások kirekesztenék őket, vagy gyanúsan tekintenének rájuk. Azt hiszem, sikerült beilleszkedniük, legalábbis külső szemmel így láttam. Az persze más volt, hogy ők még mindig nem érezték ezt, de ehhez idő kell.

A délután nagy részét a tengerben töltöttük, és jókat szórakoztunk, nevetgéltünk, játszottunk. Most először éreztem magam igazán felszabadultnak, és jókedvűnek, és az, hogy a srácokkal ennyi időt töltöttem, csak még jobban segített abban, hogy lelkileg helyrejöjjek. Az ilyen boldog pillanatok felhalmozása és megőrzése volt a legfontosabb, hogyha egyedül maradok és el akarna nyelni a szomorúság, akkor fel tudjam mindezt idézni, és saját magamtól is hátat tudjak fordítani a fájdalomnak.

Egy órával később kimentem a vízből, mert kezdtem kicsit fázni, majd nem sokkal később Luhan is csatlakozott hozzám. Úgy vetődött le mellém, mint akit kidobott a tenger; hatalmasat hasalt mellettem és nyögött fel hangosan.

- Te mit művelsz? – néztem rá bambán, és igyekeztem visszatartani a kitörni készülő nevetést.

- Ja, csak összeakadtak a lábaim. Igazából meg akartalak ijeszteni – röhögött fel a végén, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, és magára terített egy törölközőt.

- Így jár az, aki másokkal szívózni próbál – jegyeztem meg, miközben letettem a telefont a kezemből. – Na, mesélj valamit magadról!

- Nem sok minden van. Még most is utálom a munkám, és szeretnék végre megint házakat eladni. Hiányzik a régi életem, és ez sajnos szomorúvá tesz. Igyekszem élvezni az életet, de így elég nehéz. És haragszom is magamra. Ha akkor nem megyek oda, és vissza tudom tartani magam… Most talán lenne egy rendes állásom.

- Vagy az is lehet, hogy a börtönben csücsülnél, vagy újabb kísérleteket hajtanának végre rajtad, mert lebuktál volna – Feleltem, majd én is felültem. – Nézd, Luhan. Talán nem fog tetszeni, amit most mondok, de szerintem sokkal jobb, hogy így alakult minden. Ne értsd félre, én tényleg szeretném, ha azt csinálnád, amihez kedved van, de ha ott maradtál volna, akkor egyedül lennél, és ha a farkas éned kitört volna, akkor mihez kezdtél volna? Az elmúlt időszakban hányszor kellett megszenvedned a farkasoddal? Minden teliholdkor csak a többiek segítségével vagy képes átváltozni, és nem hülyeségeket tenni; ők mindig melletted vannak, és segítenek. Ha maradtál volna a munkahelyeden… talán egy hónapig se bírtad volna.

- Tudom, és ez bosszant a legjobban. Hogy gyengének érzem magam. Nem tudom, hogy a többieknek mennyi időbe telt, mire ezt az átváltozást megtanulták, és ki tudtak egyezni a farkasukkal, de én már elég régóta szenvedek ezzel. Baromira kellemetlen, és minden átváltozás fáj, és úgy érzem, megőrülök. Folyton azt hiszem, hogy nem vagyok elég erős, és emiatt lenéznek a többiek.

- Nem hiszem, hogy a többiek emiatt lenéznének. Amúgy… szerintem azért tart nálad ez sokáig, mert nem fogadtad el, ami veled történt. Nem fogadtad el, hogy farkas vagy, és ezentúl ketten osztoztok a testeteken. Vagyis… te vagy az irányító, neked jut több, de szerintem a farkasod érzi, hogy nem kedveled, és hogy a legszívesebben megszabadulnál tőle. Elvégre is, te voltál az, aki a legtöbbször tört-zúzott a lakásban, te akadtál ki a legtöbbször, és szerintem emiatt lehetett.

- De… én… nem tudom. Én csak… a régi életemet akarom.

- Pont ez a baj. El kell engedned a régi életed. Azt már sosem fogod visszakapni, bármennyire is szeretted. És a régi életednek nem volt része a farkasod, és ez olyan, mintha megtagadnád őt. Olyat akarsz, amiben ő nincs benne, ez pedig egyelő azzal, hogy nem akarod őt.

Luhan nem válaszolt, csak mélyen hallgatott. Még ha most elsőre nem is hitte, hogy igazam van, biztos voltam abban, párszor még át fogja gondolni, és be fogja ismerni, hogy le kell mondania arról, ami volt.

- A munka miatt meg ne aggódj. Továbbra is keresgélj, küld be mindenhová az önéletrajzod, kisebb cégekhez is, és mellette próbáld meg élvezni azt, amit jelenleg csinálsz. Ha elfogadod a mostani helyzeted, utána minden sokkal egyszerűbb és jobb lesz.

Luhan rám mosolygott, és már épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor a vízből megérkezett hozzánk a többi három fiú is, így csak hálásan nézett rám, ami felért egy köszönettel.

- Ki kér enni? – Kérdezte Baekhyun.

- Ne szórakozz, mielőtt idejöttünk, teletömted magad kajával! – Ripakodott rá Luhan.

- Jól van, na, sokat mozogtam a vízben, elfáradtam, megéheztem, és hatalmas belem van, sokat kell ennem – magyarázta meg a helyzetet. – Szóval? Ki jön enni?

- Én! – Pattantam fel egy pillanat alatt. – Elzsibbadtam. Valakinek hozzunk enni?

- Nekem! – Emelte a magasba a kezét Luhan, és Baekhyunra vigyorgott, aki csak szemet forgatott, majd elindultunk a standok felé.

- Barátnőddel megvagytok? – Érdeklődtem, amikor rendeltünk egy nagy adag hamburgert, és leültünk az egyik asztalhoz.

- Igen – felelte vigyorogva Baekhyun. – Mirae nagyon cuki. Olyan kedves, és vidám, és annyira szép. Jaj, komolyan, ha csak rá gondolok, a szívem hevesen kezd verni.

Muszáj volt elnevetnem magam, annyira aranyosnak találtam Baekhyunt. Még sosem láttam őt ennyire boldognak, és az a mosoly az arcán… szinte levakarhatatlan volt, ahogy a lányról áradozott.

- Legyetek nagyon sokáig együtt, én azt mondom! – Kívántam nekik a legjobbakat.

- Úgy lesz! – Bólogatott vigyorogva, majd arca kissé komollyá vált. – De kérdezhetek én is valamit?

- Persze.

- Ti… vagyis… Sehun meg te… ti együtt vagytok?

- Mi? Jaj, ugyan, dehogy! Csak nagyon egymás nyakára nőttünk. Olyan, mintha a testvérem lenne. Sok időt töltünk együtt, mivel osztálytársak vagyunk, de nincs köztünk több barátságnál. Sehun szereti a csajokat hajkurászni, minden héten más lányért rajong – nevettem el magam.

- Áh, értem! Akkor így már minden világos – válaszolta megkönnyebbülve. – Vagyis nem minden.

- Mire vagy még kíváncsi?

- Mi van veled meg Taoval?

- Tessék? – Kérdeztem, és félrenyeltem az ételt, amit időközben kihoztak.

- Én több időt töltöttem veled, mint a többiek, és nem tudom, nekik mennyire tűnt fel, de én úgy éreztem, hogy ti igencsak közel kerültetek egymáshoz. Ráadásul Tao is sokszor utazott fel hozzád, mindig mondta nekem, hogy mennyire jóban vagytok, aztán… egyszerűen csak megszakadt minden köztetek. Most meg kerülitek egymást, és sosem találkoztok, amikor jössz hozzánk. Mi történt?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Igazából egy kicsit mindig féltem attól, hogy valaki rá fog kérdezni a kapcsolatunkra, de az elmúlt nyolc hónap alatt ez sosem történt meg, és most ez váratlanul ért. Nyilván azért, mert időt akartak nekünk hagyni, hogyha összevesztünk, akkor túltegyük magunkat, de az igazság ennél sokkal rosszabb volt.

Se én, se Tao nem említette soha senkinek, hogy Nagyi ki is volt valójában. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ezt el kell-e valaha mondanom, vagy tartsam meg örökre magamnak, Tao pedig rám hagyta ezt a döntést. Az én nagymamám volt. Ha valaha ki kell derülni a titoknak, azt tőlem kell megtudniuk.

- Ez… eléggé bonyolult – feleltem végül.

- Minseo, felnőtt emberek vagytok. Nem tudom, mi nem működött köztetek, vagy min vesztetek ennyire össze, de nem vagytok már gyerekek, hogy úgy kerülgessétek egymást, mint macska a forró kását. Beszéljétek meg a dolgaitokat, vagy legalább előttünk próbáljatok meg viselkedni, mert ez így nem jó, hogy bármikor, mikor jöttök, Tao egyszerűen csak felszívódik. Nem kérem azt, hogy beszélgessetek, vagy bármi, nem kell, hogy egymás közelében legyetek, ha nem akartok, csak jó lenne, ha egyszer a teljes csapat együtt lenne.

Baekhyun nagyon komolynak tűnt, és én ebbe sosem gondoltam bele, hogy ennyire zavarhatja őt, vagy akárki mást. Persze, én se örültem neki, mikor Tao folyton lelépett, és még köszönni sem köszönt, de mit kellett volna tennem? Ha azt mondom neki, hogy maradjon, akkor is megy. Ő döntött így, ő nem akart látni, és bármennyire is akartam vele beszélni, ő lökött el folyton magától.

Valószínűleg Baekhyun is azért fordult hozzám, mert már megpróbált nem egyszer beszélni Tao fejével, aki hajthatatlan volt, így azt remélte, talán nekem kellene határozottabbnak lennem, felkeresnem őt, és megmondani neki, hogy ezt hagyja abba. Az igazság az, hogy erre én is gondoltam már, de nem mertem semmit se tenni. Csak ő tudja, mikor hajlandó túllépni a történteken, és ha nem is miattunk, de a többiek kedvéért kibírhatna ő is pár napot velem egy légtérben.

- Ez… sokkal bonyolultabb, mint azt gondolnád – feleltem, és Nagyira gondoltam.

Vajon ha Baekhyun vagy bárki más megtudná az igazat, mit szólna? Kitagadnának, és soha többé nem akarnának látni? Vagy vagyunk már annyira jó barátok, hogy megpróbálnák elfogadni a helyzetet, és megérteni, hogy nekem sem volt könnyű.

Nyaralni akartam, kikapcsolódni, és pihenni, de ehelyett most is folyton a múlton rágódtam, és azon gondolkodtam, hogy talán ez a nyaralás mégsem lesz olyan szép és üdítő, mint terveztem. Talán ez lesz az utolsó közös nyaralásunk?