22. rész

~ 22. rész~

Még mindig csak értetlenül meredtem hol Krisre, hol Luhanra, hol pedig az újoncra, Chanyeolra. Össze voltam zavarodva. Az elmúlt öt évben, amióta itt voltam, minden egy megszokott rendszerint zajlott. Beletörődtem a nyomorult sorsomba, és vártam a végét. Nem érdekelt semmi, nem számított semmi, csak úgy… voltam. Erre három héttel ezelőtt megjelent Luhan, aki ezzel felborított mindent, és most ott tartottunk, hogy meg akartunk szökni, ami Baekhyunnak sikerült is. De hogy ez ne legyen elég, megjelenik egy magas, vézna srác is, aki nem farkas. Mi a fene folyik itt?

Luhan volt az, aki nagy nehezen összekaparta magát a földről, és felállt, majd Chanyeol elé lépett.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha leülsz és végighallgatsz minket. Hidd el, ez a legokosabb döntés, amit most tehetsz! – Nem tudom, hogy Luhan ezt fenyegetésnek szánta vagy csak úgy mondta, mindenesetre Chanyeol vonakodva, de szót fogadott, és leült a földre.

Követtük a példáját, majd hosszas percekig csendben ültünk és egymást méregettük. Örültem, hogy Chanyeol nem kezdett el dühöngeni és nyavalyogni, nem úgy, mint nemrégiben Luhan, bár tény, hogy ami késik, nem múlik.

- Szóval… mi ez az egész? – az újonc mély és férfias hangja törte meg a csendet. Annyira gyerekes és fiatalos arca volt, a hangja viszont arról árulkodott, hogy egy érett felnőtt.

Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem a beszédbe.

- Nos… amit mondani fogok, az hihetetlennek fog elsőre tűnni, de így van. Talán azt fogod hinni, hogy megőrültünk, de mondom, ez a kegyetlen valóság – tartottam egy fél perc szünetet, amíg összeszedtem gondolataimat, majd folyattam. – A nevem Tao, és immár öt éve vagyok ide bezárva. Ő Kris, akinek ez a hetedik éve – mutattam a velem szemben ülőre, majd utána a szőke felé fordultam. – Ő pedig Luhan, aki nincs még itt egy hónapja.

- Hét éve? Mi a jó életet követtetek el? Kit gyilkoltatok meg? Sorozatgyilkosok vagytok? Vagy gyerekeket erőszakoltatok? – Chanyeol elborzadt, de egyáltalán nem tűnt rémültnek, inkább csak zavartnak. Mielőtt még jobban kiborulhatott volna, leintettem.

- Nem, egyikünk sem követett el semmit. Nem azért, de úgy nézünk ki, mint akik ilyenekre vetemednének? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Nem kell tőlünk félned, nem fogunk bántani. Az igazi ellenségeink azok, akik bezártak ide.

- Miért, kik ők? És miért hoztak ide minket?

- Ez egy bonyolult helyzet és mi sem tudunk mindent. Azért vagyunk itt, mert… nos… kísérleteznek rajtunk.

- Kísérleteznek? Úgy érted… ugye nem vágják le a kezeinket vagy hasonlók?

- Nem, dehogyis – mosolyogtam egy jót a reakcióján. – Ez annál sokkal rosszabb. Nem vagyunk többé emberek.

- Ezt nem egészen értem. Ha nem emberek vagytok, akkor mik?

- Farkasok – szólt közbe Luhan, miközben elnyúlt a padlón, és lehunyta szemeit. Még mindig nem volt teljesen jól, ráfért volna a pihenés, de igyekezett ébren maradni, mert jobban érdekelte, mi történik körülötte.

- Najó, kezdem úgy érezni, hogy ti át akartok verni. Biztos, hogy nem őrültetek meg a bezártságtól? – Chanyeol hisztérikusan felnevetett, és nem azért, mert ennyire vicces volt a helyzet, hanem mert egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez az egész igaz. Mindenki így viselkedik, amikor először olyat hall, amiről eddig úgy gondolta, csak a könyvekben, a filmekben létezik.

- Nézz Luhanra! – bökött az ekkor már alvó srácra Kris. – Szerinted mi történt vele, amiért ilyen ramatyul van?

- Öhm… fogalmam sincs. Talán… talán… - kereste a szavakat és a gondolatokat, de semmi nem jutott az eszébe.

- Ma esett túl az első kísérletezésén – vette át a szót Kris. - Úgy értem… őt csaknem két hónapja elrabolták és idehozták. Ebből egy hónap abból telt, hogy telefecskendezték mindenféle injekcióval, amivel a génjei megváltoztak, és farkas nem lett. Ne kérdezd, pontosan hogyan történik, mert erre senki nem emlékszik, senki nem tudja, hogyan zajlik, csak elképzeléseink vannak arról, mi is történhetett. Ha a szervezeted elbírja ezt a sok mindent, akkor átváltozol és onnantól kezdve időnként megkínoznak, aminek láthatod az eredményét, ha Luhanra nézel. Ha pedig nem bírja el, meghalsz.

Egy időre Chanyeol elcsendesedett és próbálta feldolgozni a hallottakat. Nem tiltakozott, nem nevetgélt, nem mondta többé, hogy teljesen meghibbantunk. Ő próbálta érett fejjel átgondolni és értelmezni ezeket, elvégre is, mi okunk lenne hazudni egy ilyen helyen?

- Tegyük fel, hogy igazatok van. Miért történik ez? És hogyan lehet innen kijutni?

- Nem tudjuk – most én voltam az, aki beszélni kezdett. - Nem tudjuk, mit akarnak velünk, miért csinálják ezt, és hogy miért pont mi kerültünk ide, mi alapján választják ki, hogy kikből lesznek farkasok. Kijutni még annyira sem tudjuk, hogyan fogunk. Egész eddig nem kísérleteztünk a szökéssel. Persze voltak, akik megpróbálták, de mindenkit megöltek.

- Egészen két héttel ezelőttiig, amikor is az egyikünk sikeresen kijutott, de hogy mi lett vele, arról fogalmunk sincs. Valószínűleg nem élte túl, hisz nincs hová mennie.

- Miért ne lenne? Ott a családja meg… - kezdte volna sorolni a lehetőségeket, de ismét leintettem.

- Szerinted ennyi idő után mit szólna a családod, hogy visszatértél? És mit mondanál, hol voltál? De ami a legfontosabb: hogyan mondanád el, hogy farkas vagy? Ha egyszer ide bekerülsz, nem mehetsz vissza a régi életedbe.

Chanyeol ismét csendbe burkolódzott és pólója alját kezdte el gyűrögetni. Felsóhajtott majd hátradőlt az ajtónak, lehunyta szemeit és úgy maradt.

Krisszel összenéztünk, majd ismét rá. Nem tudtuk, mit kéne mondani. Nem erre a reakcióra számítottunk. Ennél még az is jobb lett volna, ha kiborul és ordítozni kezd, mert akkor behúzok neki egyet és elcsendesedik, de amikor valaki magában próbálja feldolgozni a hallottakat, akkor azzal mégis mit lehet kezdeni?

- Ha tényleg igaz, amit most elmondtatok és tényleg farkasok vagytok… - törte meg végül ő maga a csendet, de továbbra is mozdulatlanul ült. - ...akkor nekem most el kell fogadnom, hogy többé nem megyek el innen? El kell felejtenem a családom, a barátaim, mindenkit?

- Én inkább amiatt aggódnék, hogy te magad miért nem vagy még farkas? Mert minden bizonnyal nem vagy az – Luhan válaszolt kérdésére, mire mindannyian odapillantottunk. Úgy ült fel, mintha semmi sem történt volna vele órákkal ezelőtt. Felhúzta pólóját, és megtapogatta ép és hibátlan bőrét. Most márt begyógyult minden sebe, teljesen rendbe jött.

- Nem fordult elő még ilyen? Hogy valakivel később foglalkoztak csak?

- Még soha – válaszoltam. – Te vagy az első, és nem tudom, hogy ez aggasztó, vagy örülnünk kellene-e.

- Az ő szempontjából nézve ez jó hír, mert még van esélye, hogyha kikerülünk innen, akkor vissza tud menni a családjához. A nyugtalanító fele, hogy vajon meddig szándékozzák itt bent tartani, és mi mikor hajtjuk végre a szökést? De mivel a szökést nem fogjuk tudni egy nap alatt megvalósítani, valamint szerintem Chanyeolt se szándékozzák két napnál tovább itt tartani, ezért aligha van esélye. Úgy vélem, holnap ilyenkor már te is közülünk való leszel, haver – összegezte a jelen helyzetet Kris, ami egyáltalán nem volt fényes. Sőt, igencsak kétségbeejtő.

Chanyeol egy merő pillanatig ránk meredt, majd tekintetét a földre szegezte. Luhan megértően és sajnálkozva nézett rá; most érezte át azt, amit mi, amikor ő idekerült. Noha még nem volt itt annyi ideje, de látni valakit összetörni és közölni a híreket, hogy bizony semmi jóra ne számítson, igen fájdalmas volt mind neki, mind nekünk.

Szólásra nyitottam a számat, végül visszazártam. Ahogy néztem Chanyeol meggyötört arcát, és a könnyeket, melyek lassan előbukkantak és végigfolytak arcán, igencsak összeszorult a szívem. Ez rosszabb volt mindennél. Még sosem láttam senkit sírni. De ez nem a hisztérikus zokogás volt, amikor üvöltve előtört belőled a tehetetlenség és a szenvedés, hanem ez a csendes, visszafogott, amikor fogalmad sem volt, mit érez a másik. És ez volt a legrosszabb: hogy hiába akartál segíteni, nem tudtál.

Szerettem volna mondani valamit, amivel megnyugtatom, vagy legalább kirobban belőle az a sok visszatartott fájdalom, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni.

- Mi van a kezedben? – kérdezte Luhan. Valahogy mindig ő volt az, aki meg tudta szüntetni a kínos és nyomasztó csendet, főleg akkor, amikor nekem semmi nem jutott az eszembe.

- Ez? – mutatta fel a kezében lévő fényképet, amit már percek óra nézegetett, majd átnyújtotta Luhannak. – Ez egy kép a barátaimról.

- Mikor készült?

Chanyeol elmosolyodott, már-már kényszeresen felnevetett. Megtörölte a szemeit, majd lábait törökülésbe helyzete, és visszavette Luhantól a fényképet, amit ezután az én kezembe csúsztatott.

- Tegnap délután – felelte, amin mindannyian meglepődtünk. Tegnap még minden rendben volt. Tegnap még boldog volt, tegnap még szórakozott és a jövőjét tervezgette. Most meg itt ült, és a múltjáról ábrándozott. – Jobbra mellettem a lány a barátnőm. Kyungheenak hívják. Már két éve együtt vagyunk. Biztos ki lehet most borulva, hogy eltűntem. Bárcsak ott lehetnék mellette… – Chanyeol szemeibe ismét könnycseppek gyűltek, és azt hiszem, mindannyian eléggé letargikus állapotba kerültünk. Tőlünk elvettek mindent, emlékeink alig voltak, de neki… neki az élete egy karnyújtásnyira volt, mégsem érhette el.

- Nagyon szép lány – feleltem.

- Igen, valóban az – mosolyodott el újból. – A két srác a szélén Chen és Sehun, a legjobb barátaim, a másik csajszi mellettem pedig Minseo, az új lány.

- Új lány? – simítottam végig a képen, miközben alaposabban szemügyre vettem őt is. Annyira furcsa érzés fogott el vele kapcsolatban. Mintha a szívem… gyorsabban kezdett volna el verni. De hisz miért? Szép volt, sőt, kifejezetten gyönyörű azokkal a nagy, zöld mosolygós szemekkel, a hófehér arccal és a sötét hajával. Nyugodtságot és kedvességet sugárzott, mégis volt valami a tekintetében, amitől a mellkasom összeszorult. Szerettem volna megismerni, megölelni és megsimogatni az arcát, majd azokat a puha ajkakat megkóstolni… várjunk, mi?! Mi van velem? Ez csak egy kép egy tök idegen lányról, mégis miket képzelget itt?

Gyorsan visszaadtam Chanyeolnak, mielőtt túl sokáig maradt volna nálam.

- Minseo a szomszédom, körülbelül egy hónapja költözött a városba. Nem volt túl jó élete, ezért is kötött ki vidéken, de azt hiszem, most már nagyon boldog. – ismét elmosolyodott, ahogy felidézte az emlékeket, de ez a mosoly aligha volt boldog. Inkább keserűen, fájdalmasan boldog.

- Te hol laksz? – újból Luhan vette át a szót.

- Dalseongban.

Innentől kezdve nem igazán érdekelt, miről beszélgetnek. Egyszerűen képtelen voltam rájuk figyelni, a hangjuk lassan eltompult és megszűnt létezni. Szemeim előtt egyre jobban ennek a lánynak az arca lebegett, és nem tudtam kiűzni magamból azt a furcsa érzést, ami magával ragadott.

Ha ki is jutok innen, nem fogok tudni hová menni. Nem mehetek vissza a családomhoz, se a barátaimhoz, senkihez. Ha kikerülünk innen, a múltunkat nem bolygathatjuk. Ami megtörtént, megtörtént, és ezen aligha változtathatunk, bármennyire fáj és nehéz elfogadni ezt a tényt.

Éppen ezért kell új célokat keresni, új embereket megismerni és egy teljesen új életet felépíteni. Mi is mások vagyunk, így hát el kell engedni mindent, ami volt és ezekbe az új dolgokba kapaszkodni.

Az a lány nekem akkor egy új dolog volt az életemben, akit meg akartam ismerni. Ő volt a reményem, akibe kapaszkodhattam, és akiért küzdeni akartam.

- Chanyeol – szólítottam meg az idegen srácot, mire rám emelte tekintetét. Már nem sírt, nem nézett ki olyan nyúzottnak és levertnek, de szemeiben most is ott bujkált a keserűség. – Nem kell aggódnod, ki fogunk innen jutni, mindannyian!

 

21. rész

~ 21. rész~

Meg sem bírtam mozdulni a félelemtől. Egész testem lebénult, minden végtagom megmerevedett; csak álltam egy helyben, miközben a támadóm - akire nemrég még azt hittem, hogy egy állat -, szorosan ölelt hátulról, egyik kezével betapasztva a számat. Eszembe sem jutott sikítani vagy megpróbálni kiszabadulni szorításából, úgyis tudtam, hogy kapásból eltörné a nyakamat.

Lehunytam szemeimet, és azért imádkoztam, hogy ez az egész csak legyen egy rossz álom vagy, hogy Nagyi felébredjen, és kijöjjön és segítsen, vagy bármi, csak ne kelljen ezzel az idegennel itt és most lennem. Fejemben már az is leforgott, hogy meg fog erőszakolni, majd feldarabol, esetleg élve eltemet, vagy akár engem is elrabol, ahogy Chanyeollal tették. A lehető összes kegyetlen verziót láttam magam előtt, melyek hatására szemeim könnybe lábadtak és lassan végigcsorogtak az arcomon.

Éreztem, ahogy szorítása enyhült derekam körül, amint a könnycseppek ujjaihoz értek, én pedig utat engedtem egy nagyobb sóhajnak.

- Nem akarlak bántani – suttogta pontosan a fülembe, én pedig akaratlanul is libabőrös lettem és kirázott a hideg. Nem hittem neki, mégis… a félelem mintha engedett volna mellkasomban. – Most elengedlek, rendben?

Egy aprót bólintottam, pedig testem még most is ugyanolyan sokkos állapotban volt. Az idegen lassan levette kezét a számról, és másik keze is lecsúszott derekamról, én pedig arra gondoltam, hogy itt az esély, hogy elfussak, kirohanjak innen, miközben segítségért ordítozok.

Végül mégsem tettem semmi ilyesmit. Nem lett volna értelme, hisz azon nyomban utánam ugrik és végez velem.

Egy gyors mozdulattal előrébb léptem egyet, majd szembefordultam vele, és tartva a tisztes távolságot mértem végig őt. Kapkodtam a levegőt, mint aki kilométereket futott, és kezeimmel kitöröltem szememből a könnyeket. Értetlenül meredtem az előttem álló fiúra, aki nem sokkal volt magasabb nálam, és körülbelül velem egy idős lehetett, már amennyit láttam az arcából a sötétség miatt.

- Nem akartalak megijeszteni – felelte végül, hogy a hosszas csendet megtörje.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg megnyugodtam és a lehető legjobban összezavarodtam. Rám támad, megfenyeget, hogy megöl és utána közli velem, hogy nem akar bántani és megijeszteni. Ez egy új módszer arra, hogy fiatal lányokat erőszakoljanak meg, raboljanak el? Chanyeol is bedőlt egy ilyennek, azért nincs itt? Vagy… tényleg igazat mond, és… akkor meg mit akar? Mit keres itt?

- Ki vagy te? – kérdeztem határozottan, bár hangom iszonyatosan remegett. Körbenéztem magam körül, hátha találok valamit, amit a kezembe vehetek, és ha esetleg újra nekem esne, védekezni tudjak, de pechemre semmi sem volt a közelben, így csak álltam vele szemben, miközben reménykedtem, hogy élve megúszom ezt az estét.

- Az egy hosszú történet – felelte kissé erőtlenül. Most meg mi van vele?

Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez, csak akkor láttam, hogy ő… nos… kissé furcsa volt a testtartása. Mintha… nem is tudom, mintha… fájdalmai lennének. Kezével az egyik oszlopnak támaszkodott, és valahogy biztos voltam abban, hogyha elengedi, akkor elesik. Vagy csak rosszul láttam, és igazából egyenesen állt? Fogalmam sem volt, túlságosan beleolvadt a sötétségbe.

- Mit akarsz… tőlem? – kérdeztem félve, bizonytalanul. Egyáltalán nem tetszett ez a helyzet, és el akartam menni, de valami mégis megakadályozott ebben. Nem tűnt veszedelmesnek a támadóm, és ez furdalta a kíváncsiságomat.

Felsóhajtott, és elfordult tőlem. Igazam volt, tényleg az oszlopnak támaszkodott, mert most az egész testével dőlt neki.

- Most… menj el innen! – utasította alig hallhatóan. – Felejtsd el, hogy itt láttál!

- Nem félsz, hogy kihívom a rendőrséget? – a bátorságom kezdett visszatérni. Még mindig értetlenkedve meredtem rá, valami nagyon furcsa volt ebben az egészben.

- Már rég nem lennél itt, ha ilyen terveid lennének – válaszolta, és egy pillantást vetett rám.

Nem szóltunk egymáshoz. Képtelen voltam hátat fordítani és otthagyni, pedig aligha ez lett volna a legjobb megoldás. Mégis… valahogy attól féltem, ha elindulok, akkor kegyetlenül megjárom. Nem… ez nem igaz, nem féltem ettől, inkább csak érdekelt, hogy ki ő és mit keres itt.

- Felkapcsolom a villanyt – jelentettem ki határozottan, mert idegesített, hogy úgy beszélgetek egy vad idegennel, hogy még az arcát sem látom tisztán. Mintha csak egy mumus lenne. Nem volt olyan érzésem, hogy a valóságban vagyok és meg akartam győződni arról, hogy nem álmodok.

- Ne merészeld! – felelte újból fenyegetően, és rám villantotta szemeit, melyek most élénk zölden világítottak. Hátrahőköltem egy pillanatra, és újabb félelemhullám futott végig testemen, de még ez sem volt elég, hogy megijesszen. A kisugárzásában volt valami, ami nem taszított el magától. Talán idióta voltam, talán ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem az életemben, de ez akkor nem érdekelt. – Ha jót akarsz magadnak, ne merészeld! Tűnj el innen!

- Jól vagy? – kérdeztem, mit sem törődve az előbbi fenyegetésével. Ha bántani akart volna… már megtette volna. Különben is, ő maga mondta, hogy nem áll szándékában semmit sem tenni velem, így ez az egész csak egy üres fenyegetőzés volt részéről. Távol akart tartani magától, már csak azt nem értettem, hogy miért. Minek támadt rám az előbb, ha most meg elküld a fenébe? Talán… én ijesztettem meg őt, amikor közeledni kezdtem felé? Talán nem számított arra, hogy késő este valaki kint van az udvaron és váratlanul érte jelenlétem?

- Igen, jól vagyok – mondta, de hangjában megint volt valami furcsa. Nehezen ejtette ki ezt a három szót. Az egyik pillanatban még magabiztos volt, a másik pillanatban pedig már úgy kellett kipréselnie magából a szavakat. Valami nagyon nem stimmelt vele, mintha megállás nélkül erőlködnie kellene, hogy egyáltalán beszélni tudjon.

Újból csend telepedett ránk. Ő azt várta, hogy eltűnjek, én pedig nem tudtam, mit tegyek most. Nem hagyhattam itt, egyszerűen az ösztöneim azt súgták, hogy nem fordíthatok hátat, mert… miért is? Tényleg azt akarja, hogy hagyjam itt, és másnap majd higgyem azt, hogy ezt az egészet álmodtam? Miért kéne neki hinnem? És különben is… amíg nem látom az arcát, nem tudok döntést hozni.

Győzött a kíváncsiságom, így hátraléptem még kettőt, majd felkattintottam a villanyt. Az idegen felmordult, és eltakarta szemeit a hirtelen jött világosságtól, majd az oszlop túloldalára ment, hogy ne láthassam.

- Mi a fenét művelsz? – kérdezte kicsit sem kedves hangnemben.

- Tudni akarom, hogy ki vagy, ha már egyszer rám támadtál! – feleltem én is ugyanolyan határozottan. Az, hogy végre többet láttam, mint eddig, erőt adott és az összes félelmemet kiszorította belőlem.

- Mondtam, hogy tűnj el! – ismételgette magát, és ahogy meghallotta, hogy közelítek felé, csak még beljebb ment a fészerben. – Ne gyere a közelembe! – ellökte magát az oszloptól, és mielőtt elérte volna a fészer túlsó végét, összeesett.

- Te jó ég! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, és gyorsan a szám elé kaptam a kezemet. – Te vérzel! Te… te megsebesültél! – mutogattam rá és nem mertem megközelíteni. Ott álltam két lépésnyire mellette, és néztem, ahogy próbálja feltornázni magát a földről. Egy fekete nadrág volt rajta, és egy fehér felső, de az utóbbi tocsogott a vértől. Ahogy jobban szemügyre vettem, fokozatosan fedeztem fel, hogy nem csak a pólója véres, hanem mindkét keze, és az egész arca is. Ruhái gyűröttek voltak, és koszosak, mintha egy hajléktalan lenne.

- Mondtam, hogy ne kapcsold fel azt a rohadt villanyt… - lehelte erőtlenül és a hátára fordult a talajon. Képtelen volt megmozdulni, az egész fájdalom átjárta a testét, és ahogy barna szemeibe néztem, mérhetetlen kétségbeesést és szenvedést láttam. Mi a franc történt vele?

Ez volt az a pillanat, amikor minden érzésemet elnyomtam magamban, és leguggoltam mellé. Lekaptam a pulóveremet, hogy a hasán lévő sebre helyezhessem, ezzel is segítve elállítani a vérzést.

- Téged meglőttek! – mondtam ismét túl hangosan a döbbenettől. Ismét elszörnyedtem a látványtól. A gyomrom igencsak felfordult, és nem sok kellett, hogy elhányjam magam. Sosem láttam ennyi vért, és fogalmam sem volt róla, miért van még életben. Nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, ennyi vérveszteségbe már régen belehaltak volna. Tudni akartam, mi történt vele, de ahhoz előbb meg kellett mentenem az életét. – Ezt szorítsd ide! – húztam kezét a pulóveremre.

- Mi a fenét csinálsz? – kérdezte értetlenül, de nem törődtem vele. Felpattantam és egy kis kutakodás után, sikerült az egyik polcról leemelnem egy poharat. Kirohantam az udvarra, majd a kerti csapból megtöltöttem azt vízzel, és visszamentem az idegenhez.

- Ezt idd meg! – segítettem neki kicsit felülni, hogy néhány kortyot igyon. Nem tiltakozott, és olyan mohón itta a vizet, mint aki napok óta nem jutott folyadékhoz.

Miután kiürült a pohár, visszafeküdt a földre, és lehunyta szemeit.

- Hiába segítesz, nem érem meg a reggelt – mondta elkeseredetten, mégis, szája sarkában egy apró mosoly jelent meg. Nagyot sóhajtott, majd köhögni kezdett, végül elcsendesedett. Arca meg-megrándult a fájdalomtól, mely folyamatosan belé nyílalt.

- Mit mondtál, hogy hívnak?

- Baekhyun – emelte rám tekintetét ismét.

Kezeim közé fogtam arcát, és úgy néztem mélyen szemeibe.

- Megbízol bennem, Baekhyun? – kérdeztem, ő pedig ugyan kissé határozatlanul, de bólintott. – Helyes, mert meg fogom menteni az életedet.

Elengedtem, majd felálltam mellőle, és mielőtt kirohantam volna a fészerből, még hozzátettem:

- Hozok segítséget.

Lekapcsoltam a villanyt, majd becsuktam magam után az ajtót, és visszasiettem a lakásba.

Mégis mi a fenét művelek? 

20. rész

~ 20. rész~

Egy hét telt el Baekhyun szökése óta. Fogalmunk sem volt arról, mi lett a srác sorsa; sikerült túlélnie és valahová elrejtőznie, vagy megtalálták és megölték? Biztos voltam abban, hogyha a nyomára bukkannak, gondolkodás nélkül lövik szét az agyát. Nem lett volna értelme életben hagyni. Igazából nem sok esélyt adtam neki. Még ha sikerült is elmenekülnie, képtelenség, hogy életben maradjon és valaki segítsen neki. Ha ki is jut az erdőből, és menedékre lel néhány jólelkű ember lakásán, akkor sem maradhat tovább néhány napnál. Mennie kell, de hová? Mihez fog kezdeni? Hol fog aludni, mit fog enni, hogyan fog új személyazonosságot szerezni, mit fog dolgozni? Három évig volt elzárva a külvilágtól, halottnak nyilvánították, farkas lett és senkiben sem bízhat többé. A nulláról kéne kezdenie… de vajon megéri? Mi értelme odakint élni a nagyvilágban, ha nem maradt senkije? Mert mint mondtam, ha életben is van a családja, nem mehet oda hozzájuk. Ha biztonságban akarja tudni őket, akkor el kell felejtenie őket.

Sajnáltam Baekhyunt, mert tudtam, nem húzza sokáig, mégis felnéztem rá, amiért ekkora lépést képes volt megtenni. Általa bennem is megmozdult valami, amit nem tudtam kezelni jelen pillanatban. Egészen eddig úgy voltam vele, nincs értelme elmenni és meg akarok halni. Noha még most is úgy véltem, hogy odakint nem vár ránk semmi, de mégsem akartam itt maradni. Hogy itt halok meg vagy ott, nem volt mindegy. Tudni szerettem volna, hogy miért teszik ezt velünk, hogy mire kellünk nekik, de mégis… kezdtem úgy érezni, talán Luhannak igaza van és bosszút kell állnunk. Nem magunkért, hanem a családunkért. A barátainkért. A szeretteinkért. Mindenkiért, akik fontosak nekünk. Mert elszakítottak minket tőlük, és fájdalmat okoztak ezzel nekik. Elvesztettek minket, szenvedtek éveken keresztül, és még ha minket büntetésből is hoztak ide, ők akkor sem érdemeltek ekkora gyötrelmeket.

Meg kellett próbálnunk innen elmennünk. Azt mondták, nem ölnek meg minket, ha elmenekülünk. Valószínűleg túl sokunkat veszítették már el és nem kockáztathatták, hogy még kevesebb legyen a létszám, ezért akartak minket a fenyegetéssel visszatartani. Azonban ha többen megyünk, ha csapatosan lázadunk, néhányunknak sikerülhet kijutnia. Igaz, akkor nem fog érni semmit sem ez az új szabály, és gondolkodás nélkül nyitnak ránk tüzet… de ha csak egy valaki a falakon túlra jut… akkor talán… le tudnánk buktatni ezt a helyet. Ha valahogy sikerülne ezt a kócerájt megsemmisíteni, ha ide tudnánk küldeni a rendőrséget… talán vége lenne mindennek. Valószínűleg minket, akik itt maradnánk így is, úgy is megölnének, de legalább nem lenne több ilyen eset. Többé senkit nem kínoznának, többé senkit nem szakítanának el a szeretteitől és többé egy családnak sem kellene ilyenek miatt szenvednie.

Nem magunk miatt kellett megpróbálni, hanem mások miatt. Az ártatlanok miatt, akik élték átlagos életüket, és észre sem vették, hogy figyelik őket. Azok miatt, akik békésen sétáltak haza munkájukból, és már csak alig tíz perc választotta el őket attól, hogy szerelmükkel lehessenek, amikor is hirtelen valaki leütötte és elrabolta őket. Azok miatt, akik gyanútlanul ültek egy padon a folyóparton, nézték a csodás naplementét és ez volt az utolsó emlékük, mielőtt elvesztették az eszméletüket és egy börtönben ébredtek, teljesen más emberként.

Nem engedhettem meg, hogy ezt tegyék. Nem akartam, hogy több ilyen legyen. Én beletörődtem abba, hogy meg fogunk halni, ahogy az itt élők nagy része már elfogadta a sorsát, és mindenféle szökés csak a dacolás miatt történt. Tudtuk, hogy ami itt vár ránk, nem élet, és hogy hiába tudjuk meg, mire kellünk, az életünk nem fog változni. Ki tudja, talán sokkal rosszabb sors vár ránk, ha megtudjuk, mit akarnak velünk kezdeni. Bármit is terveztek, azt nem hívják életnek.

Halottak voltunk. Mindannyian halottak voltunk attól a naptól kezdve, hogy kinyitottuk a szemünket a sötétségben.

*

Újabb egy hét telt el és ugyanúgy nem történt semmi. Azóta a nap óta nem említettük meg többé a szökést. Mind a hárman gondoltunk rá, de egyikünk sem osztotta meg a másikkal a véleményét. Mindez szép és jó volt, de hogyan kellett volna nekiállnunk? Hogyan győzzük meg a többieket, ha nem tudunk velük kapcsolatba lépni? Hogyan tudjunk mindent észrevétlenül elrendezni? Nem szedtük a gyógyszereket, amikkel a farkas énünket elnyomták, de mi lesz, ha eljön a telihold? Hogyan reagálunk rá? Én változtam már át farkassá, Kris is, és nem volt kellemes. De Luhan… ő nem tudja kontrollálni magát. Túl sok kezdő farkas volt közöttünk, és ha teliholdkor átváltoznak többen is, akkor rá fognak jönni, hogy min kísérletezgetünk és akkor lőttek az egész szökésnek.

 Bizonytalan voltam a döntésemben, az egyik pillanatban még jó ötletnek véltem, a másikban már egyáltalán nem akartam az egészet. Ha tényleg tenni akarunk valamit, ha tényleg meg akarjuk próbálni, akkor tudnunk kell, ki van benne, és a következő telihold után mindenkinek nélkülöznie kell a gyógyszereket, hogy egy hónappal később, az azt követő teliholdkor mindenki egyszerre változzon át. Akkor már nem fog számítani, ki hal meg, a lényeg, hogy öljünk és fedezzük egymást, segítsünk minél többünket kijuttatni.

De mindez túl kockázatos volt. Tetszett az ötlet, és szerettem volna még egyszer látni a külvilágot, ugyanakkor az öt év óta rám telepedett fásultság és beletörődés még most is megakadályozott. Kris hasonló helyzetben volt, Luhan pedig hiába is próbált higgadt maradni, legbelül már alig várta, hogy végre kimondhassuk, hogy igen, megyünk, nem maradunk itt. Az igazság az, hogy amennyire idiótának tartottam, ő volt az, aki tartotta bennem a lelket. Ha ő nincs közöttünk, biztosan meg sem fordul a fejemben a szökés kísérlete, de Luhan ott volt, aki az első perctől kezdve ezt szajkózta.

Nem tudtam, mit kéne kezdenem, pedig gyorsan kellett dönteni, mert ki tudja, mennyi időnk maradt, ki tudja, hányan esnek addig áldozatul. Hiába volt itt Luhan, hiába volt ott Baekhyun, akinek sikerült, és hiába tudtam, hogy lennének támogatóim, valami löket még hiányzott. Valami még kellett, ami az utolsó akadályokat is lerombolja bennem és arra késztet, hogy lépést tegyek a szökés érdekében.

Mert ha én erre az elhatározásra jutok, akkor mindenki más is követi a példámat. Nem voltunk népszerűek a farkasok között, mint Xiumin, de mindenki tudta, hogy Kris és én vagyunk a legerősebb, azok, akik a legrégebb óta itt vannak, és ha mi mondunk valamit és cselekszünk… akkor a többiek velünk tartanak.

*

Luhan egy szerdai napon esett túl az első megkínzásán. Kiáltásai visszhangot vertek az egész épületben, és a szívem szakadt meg, amikor félholtra verve hozták vissza. Nem volt egy ép bőrfelület a testén, mindenhonnan folyt belőle a vér, a ruhái szakadtan lógtak rajta.

- Luhan… - rázogattam, de meg sem moccant. Nem volt tudatánál, és ez igazán kétségbe ejtett. Az első kínzások a legfontosabbak, ha azokat túléled, kevesebb az esélyed, hogy meghalsz. – A francba! – szitkozódtam magamban, mire Kris is hajlandó volt felkelni a földről.

- Engedj, hadd nézzem! – térdelt a törékeny kis szöszi mellé. Krist sosem érdekelte, mi van másokkal, de Luhan volt az első, akiért tenni akart valamit. Meg kellett volna, hogy lepjen, de Luhan nem csak belém, hanem Krisbe is visszahozta az élni akarást és az emberséget.
- Nem lélegzik – állapította meg, miközben a szájához hajolt, majd megtapogatta a mellkasát is. – Azt hiszem, eltört a bordája, és átszúrta a tüdejét. Mindjárt helyrehozom.

Kris ujjaival addig nyomogatta a mellkasát, amíg meg nem találta a törött bordát, majd a csont alá nyúlt és visszaemelte a helyére. Luhan mellkasa teljesen besüppedt, és hallottam a húsa cuppanó hangját is.

- Tao, fogd meg és tartsd egyenesen a fejét, hogy rendesen kapjon levegőt! Néhány percig még fognom kell a csontot, hogy összeforrjanak! – utasította, én pedig tettem, amit mondott. Nem tudom, hol tanulta ezt Kris, sejtéseim szerint abban a két évben, amíg ide nem kerültem. Ő volt az első farkas, bizonyára eleinte még ő is küzdött a társai életéért, hogy ne legyen egyedül.

Hosszú percek teltek el, és már kezdtük feladni a reményt, amikor Luhan tüdeje ismét emelkedni kezdett. Újabb percek múlva már magához tért, egy órán belül pedig a sebei is csak apró horzsolódásokká és zúzódásokká gyógyultak.

- Nem haltam meg? – nyöszörögte Luhan még alélt állapotában.

- Bocs, de nem hagyhattuk. Valakinek szórakoztatnia kell minket – mondta Kris viccelődve, ami szintén újdonság volt tőle.

- Kapd be!

Mosolyognom kellett, ahogy két cellatársam először életükben poénkodtak egymással. Jó érzéssel töltött el, hogy egy úgynevezett idilli élet volt kialakulóban. Kris is nyitni kezdett felénk, a zárkózottság alábbhagyott nála és valami egészen új ember vált belőle. Ötletem sem volt, miért akart kijutni, de ez nem is rám tartozott.

Már esteledett, a vacsorán túl voltunk, és Luhan mélyen aludt. Bizonyára teljesen kikészítette a szervezetét a sok kínzás és a méreg, amit a szervezetébe pumpáltak. Az én szemeim is lassan le-lecsukódtak, amikor egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. A folyosóról jött, egyre közeledett felénk, és előttünk állt meg. Dulakodást hallottam, cipők suhogását, szitokszavakat. Felültem, és vártam, mi fog történni.

Az ajtó rövidesen kinyílt, majd valakit belöktek, és elterült a földön, végül az ajtó bezárult. Még hallottam, ahogy valaki azt súgja a másiknak, hogy „holnap a szöszit is elvisszük, hacsak addigra fel nem falják a többiek”, majd minden elnémult odakint.

Idebent azonban az idegen dühödten verni kezdte az ajtót, és megállás nélkül ordibált.

- Hé! Ez rohadtul nem vicces! Kurva gyorsan engedjenek ki innen! Én nem tettem semmit, én nem ide tartozom! Legalább okot mondjanak, amiért letartóztatnak! Óvodában vagyunk, vagy mi a szösz? Most azonnal nyissák ki ezt a kicseszett ajtót, vagy én fogom szétrúgni a kurva picsájukat!

- Befognád már végre? Aludni szeretnék! – förmedt rá Luhan álmos hangon, majd vetett egy pillantást az illetőre, végül visszahanyatlott a földre.  – Én is ilyen szánalmas voltam, amikor idekerültem? – kérdezte, de választ egyáltalán nem várt – és nem is kapott.

- Ti meg kik vagytok? – fordult meg ijedtében a srác, akit nem mondtam volna huszonötnél többnek. – Hogy lehet innen kijutni?

- Sehogy.

- Na, jó emberekkel áldott meg a sors – forgatta meg szemeit. – Nem tudom, mi ez a hely, de haza kell mennem a családomhoz!

- Az többé nem létezik, haver – álltam fel, és próbáltam higgadt maradni. Semmi kedvem sem volt most egy újabb újoncot kitanítani és elmondani neki, amit tudni kell az itteni létről, főleg úgy, hogy már én sem voltam biztos a saját szabályaimban. - Most bizonyára nem értesz semmit, de mindent elmagyarázok, ha lenyugszol.

- Dehogy fogok lenyugodni! Haza kell mennem most azonnal! – fordult volna meg, hogy újra ütögetni kezdje az ajtót, de gyorsan elkaptam a karját, és a falnak löktem. – Ecsém, mi bajod van?

- Nekem semmi, de törődj bele, hogy nincs többé családod. Már hetek óta itt vagy, valószínűleg már halottnak nyilvánítottak és el is temettek. Többé nem térhetsz vissza közéjük, úgyhogy ne üvöltözz, mert nem mész vele semmire! Mától farkas vagy, és ezt el kell fogadnod!

- Fa-farkas? Hogy… mi? Ne nevettess már! Mit szívott a haverotok? – pillantott Krisre a vékonyka, magas srác. – Nem tudom, miről hadoválsz itt össze-vissza, de pontosan tudom, hogy ma szeptember tizedike van, szerda este, és tegnap még a barátaimmal voltam szórakozni.

Értetlenül meredtem rá, majd néztem Krisre, és végül Luhanra, aki addigra már ébren volt és minden erejét összeszedve koncentrálni próbált.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem percekkel később. Hiába vizslattam az arcát, ő teljesen biztosan állította, hogy amit mond, az igaz. Ha pedig igaz, akkor ő még nem farkas. És ha nem farkas… akkor mit keres itt?

- Igen, biztos.

Nem mosták át az agyát, az egyszer tuti. Ha valaki ilyen tisztán emlékszik, akkor igazat mond. De… mégis mit kezdjünk most vele? Miért van itt és ki ő?

A döbbent csendet végül Luhan törte meg:

- Mi a neved?

- Park Chanyeol.