MOONLIGHT EXTRA - 9. rész

~ 9. rész ~

- Hogy mi? De hát… ez… mi? – Értetlenül megráztam a fejem. – Akkor a múltkor a véres kezed… és azok a hangok is… emiatt voltak?

- Igen, pontosan azért.

- Nincs semmilyen kutya? Nem is szoktál edzeni, esetleg valamit barkácsolni?

- Nem, semmi ilyesmi.

- De… ez nem fér a fejembe. Végigjártam a lakásodat, és… nem volt semmi sehol. Akkor meg hol? – Összevissza dadogtam, azt se tudtam, mit mondjak, egyetlen értelmes gondolatom sem támadt. Csak bámultam Haejinra kerek szemekkel, nagyokat pislogva, és próbáltam felfogni, amit mond.

- Ó, szóval elismered, hogy itt jártál? – Nevette el magát. – Tudod, ez a lakás elég régóta a birtokomban van, ráadásul az egész épületet a rokonaim építették. Ebből kifolyólag ennek a lakásnak van egy titkos szobája, az egyik szekrény mögött, amit én rendeztem be erre a célra.

- Mégis… miféle emberek építenek titkos szobákkal lakást?

- Azt jobb, ha nem tudod, vagy legalábbis nem most fogom elárulni – megrázta fejét, majd rám nézett.

- Hát… oké – sóhajtottam fel, és egy rövid időre elgondolkodtam. – Azt hiszem, most teljesen összezavarodtam.

- Ezen nem csodálkozom, ezért se akarlak több információval terhelni. Elég, ha a mostaniakat feldolgozod.

- Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Függetlenül attól, hogy egy cipőben járunk, vagy legalábbis hasonlóban, nem tudom, miket titkolsz még, és hogy azok mennyire ártanak nekem, illetve a barátaimnak – beletúrva hajamba dőltem hátra a kanapén, miközben lassan, halkan sziszegve engedtem ki az eddig bent tartott levegőt.

- Tudom, hogy nem sokat ér a szavam, de te lennél az utolsó, akit bántanék ezen a világon – Haejin előre dőlt, és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy szerelmi vallomás akart lenni, vagy célzás egy újabb titokra, amiről még nem tudok. – Talán úgy tűnhet, hogy ezekkel a szavakkal manipulálni akarlak, de nem így van. Őszintén beszélek, és nem azért, hogy becsapjalak.

- Igazad van, ez tényleg nem sokat ér – fordítottam el néhány kínos másodperc után a tekintetem, majd felkeltem és az ablakhoz léptem.

- Megmutassam azt a bizonyos szobát? Nyugi, nincs ott semmi durva most, ki van takarítva – váltott témát hirtelen. Kissé megrökönyödve fordultam hátra, és némi habozás után, de bólintottam egyet. – Akkor gyere.

Felkelt a kanapéról, majd megindult a hálószobája felé. Néhány lépéssel mögötte követtem, és bár nem voltam biztos abban, hogy látni akarom, vagy, hogy ez a lelki világomnak jót fog tenni, végül a kíváncsiság győzött.

A szobába lépve gyorsan körbefuttattam tekintetem, de semmi különlegeset nem véltem felfedezni. Fehér falak, rajtuk néhány oda nem illő képpel, ágy, íróasztal, szekrény és szanaszét dobálva néhány holmi. Tipikus pasi-lakás, amiből az szűrődik le, hogy a lakója nem túl sűrűn jár haza.

Körülbelül ennyit sikerült első látásra megállapítanom, ugyanis Haejin a ruhásszekrényéhez lépett, majd annak hátulját félretolta, ez pedig egyből odavonzotta a tekintetem.

- Ez most komoly? A titkos szobád Narniába vezet? – Felvont szemöldökkel néztem rá, kis híján el is nevettem magam.

- Túl egyszerű és nyilvánvaló, nem igaz? Pont ez benne a nagyszerű, és pont emiatt senki nem gondol arra, hogy talán rejtegetek valamit – vont vállat, majd átpréselte magát a szűk kis lyukon, és eltűnt a látókörömből.

Sóhajtottam egy nagyot, majd utána indultam. Könnyedén átbújtam én is, habár elég frusztráltan éreztem magam.

A kis helység, ahová érkeztem, olyan volt, mint egy orvosi szoba, én legalábbis ehhez tudtam hasonlítani. Ugyan nem voltak ablakok, és nem is volt túl nagy, de zöld falai és a világítás miatt egész kellemesnek hatott.

Mindössze egy kis íróasztalt és egy hozzátartozó széket, egy vizsgáló - vagy inkább boncasztalt - láttam, valamint néhány szekrényt, amik tele voltak különböző gyógyszerekkel, leletekkel, üvegcsékkel. Rá akartam kérdezni, hogy mégis miket szokott bennük tárolni, de rájöttem, hogy nem is akarom tudni, és valószínűleg nem is tudnám megérteni.

- Azta – nyögtem fel végül, ahogy körbenéztem, majd kissé remegő lábakkal léptem beljebb.

- Na, hogy tetszik? – Kérdezte vigyorogva Haejin.

- Nem is tudom… elsőre egész barátságos, de a tudat, hogy itt emberek halnak meg, és te embereket boncolsz… ez sok mindent megváltoztat – válaszoltam végül hosszas gondolkodás után.

Furcsa érzés kerített hatalmába, és vegyes érzelmeim támadtak. Tényleg hangulatos volt a hely, már amennyire egy ilyen hangulatos lehet, és látszott rajta, hogy Haejin igyekezett barátságosabbá tenni a kis szobát, hogy aki idejön, nyugodtabb legyen, és ne rémüljön halálra. Haejin valóban foglalkozott azokkal, akik idejöttek, törődött velük, meg akarta könnyíteni a helyzetüket, ez pedig azt mutatja, hogy jó ember. De mindeközben ott volt, hogy kísérletezett rajtuk, és hogy sok vér szárad a kezein, arról nem beszélve, milyen durva módon darabolhatta fel őket.

Ez a két dolog sehogy nem fért meg a fejemben. Értettem én, hogy segíteni akar, és ha igaz, hogy tényleg csak akkor tesz ilyet, ha a másik fél is beleegyezik, nem pedig akaratuk ellenére hozza őket ide, akkor az rendben van, de mégis… kettős érzéseim voltak. A halál mindenhogyan halál, és azért, mert beleegyeztek ebbe a kísérletbe, attól még Haejin kezei által haltak meg.

A gondolataim biztosan kiülhettek az arcomra, mert amikor Haejin megszólalt, a hangja komor volt, és kissé bizonytalan.

- Én se szívesen teszem ezt, Minseo.

Rá néztem, és egy pillanat erejéig mintha Haejin meggyötört arcát láttam volna, de igyekezett gyorsan úrrá lenni magán. Megrázta a fejét, majd zsebre dugott kezekkel sétálgatni kezdett a szobában.

- Szeretnél valamit tudni?  Bár azt hiszem, jobb, ha a részletektől megkíméllek.

- Igen, most nem hiszem, hogy bármit fel tudnék fogni, vagy egyáltalán kérdezni tudnék – sóhajtottam fel, és egy falon lévő, farkast ábrázoló képet kezdtem el tanulmányozni. – Azért meg kell hagyni, van humorod.

- Szokták értékelni, de tényleg – nevetett fel halkan Haejin, és mellém lépett.

- Te megbízol bennem? – Váltottam hirtelen témát, majd a mellettem ácsorgó férfira néztem, és elléptem mellőle. Frusztrált, hogy ilyen közel áll hozzám.

Tekintetemmel újra és újra végigmértem a helységet, és közben fejben próbáltam összerakni, elképzelni, ahogy Haejin itt orvososdit játszik. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész, annyira nem illettek össze a dolgok, egyszerűen az agyam képtelen volt befogadni ezeket a gondolatokat.

- Meg – válaszolta egyszerűen.

- Miért?

- Mert ugyanaz a titkunk. És mert amúgy se tehetnék mást.

- Honnan tudod, hogy amit mondtam, azt nem csak kitaláltam? Honnan tudod, hogy nem valaki vagyok a rendőrségről, aki beépült, csakhogy elkapjon téged? Vagy honnan tudod, hogy ezek után nem a rendőrségre megyek, és kitálalok mindenről? – Néztem rá szemrebbenés nélkül.

- Nem fogsz így tenni. Csak tudom és kész. Nem mondhatom el egyelőre, miért – felelte sejtelmesen.

Nem kérdeztem többet. Eszembe sem jutott, hogy a rendőrségre rohanjak, és nem csak azért, mert ezzel saját magamat is veszélybe sodorhatom. Nem mondanám, hogy megbíztam benne, de valami azt súgta, hogy Haejin nem ártalmas.

- Azt hiszem, én most hazamegyek. Ez lassan tényleg sok lesz – sóhajtottam végül.

- Rendben. Kikísérlek – bólintott, majd kezével intett, hogy nyugodtan menjek előre.

Kiléptem a szekrényből, majd szótlanul sétáltam el a bejárati ajtóig. Egy pillanatra megálltam a nappaliban a kandalló előtt, és a falra akasztott képeket vettem szemügyre, majd ahogy meghallottam, hogy Haejin becsukja a szekrényajtót, gyorsan tovább iszkoltam.

- Nem igazán tudom, mit kellene most mondani, de azt hiszem, még találkozni fogunk – zavartan túrt a hajába, amikor utolért, mire csak bólintottam egyet.

- Hát akkor… szia – eresztettem meg egy kissé kínos mosolyt, majd kinyitottam az ajtót, és elhagytam a lakást. Haejin csak intett egyet, majd becsukta azt, én pedig fellélegeztem.

Abban a pillanatban, ahogy kiléptem, megcsörrent a telefonom. Tao volt az. Csak most jutott eszembe, hogy néhány órával ezelőtt küldtem neki egy üzenetet, hogy itt van Haejin. Meglepő volt, hogy csak most válaszolt, ez nem jellemző rá, de úgy voltam vele, hogy biztos más dolga volt, és örültem, hogy nem esett bajom.

Nagyot sóhajtva vettem fel a telefont, majd gyorsan elhadartam neki, hogy minden rendben, jól vagyok és ez is csak egy téves riasztás volt. Tao zsörtölődött egy kicsit magában, majd elköszöntem tőle. Ahelyett, hogy hazamentem volna, elindultam sétálni a városban.

Ki kellett szellőztetnem a fejem és átgondolnom, mi legyen a következő lépés.

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Tudom, ezer éve nem volt már folytatás, és előbb kellett volna szólnom, de sajnos néhány dolog közbejött az életemben, amiért nem tudtam folytatni a történetet, ezért nem voltak mostanság részek. De nem kell aggódni, nem hagytam abba se a történetet, se az írást, be fogom fejezni, csak egyszerűen nem volt időm írni, és ha volt is szabadidőm, azt mással töltöttem.

Mindenesetre nem feledkeztem meg róla, és igyekszem majd a napokban megírni a folytatást, de ha az ünnepek alatt nem is, utána biztosan lesz rész^^

Még egyszer elnézést és mindenkinek boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok!

Az író:
Park Minseo

MOONLIGHT EXTRA - 8. rész

~ 8. rész ~

Újabb percek teltek el, amíg döbbent csöndben néztem rá. Hirtelen nagyon dühös lettem, de nem akartam elkezdeni üvölteni. Nagyi arra tanított, hogy mielőtt azonnal reagálnék valamire, számoljak el magamban háromig, rosszabb esetben tízig. Erre azért volt szükség, mert eltereltem a figyelmemet a számolással, ezalatt az idő alatt megnyugodtam, és így megkíméltem magam egy esetleges kínos helyzettől, és sokkal tisztábban tudtam gondolkodni.

Behunytam a szemeimet, és lassan számolni kezdtem, majd mikor ismét kinyitottam, és megszólaltam, a hangom nyugodt volt, mint előtte.

- Most azt akarod mondani… hogy a barátaimat… ölessem meg?

- Nem, nem, kérlek, ne értsd félre – kezdett el hevesen tiltakozni. – Úgy értettem, hogyha esetleg lesz biztos gyógymódom, akkor értesítheted őket erről. Eszembe se jutott volna megölni őket.

- Pedig ez a „kísérleti alany” kifejezés eléggé így hangzott.

- Bocsánat, rosszul fogalmaztam, tényleg nem ezt akartam. Függetlenül attól, hogy nekem szükségem lenne farkasokra, nem kérnélek ilyenekre, hogy add át őket nekem. Amúgy se kényszeríteném őket ilyenre, hisz mint mondtam, ez önálló döntés.

- Haejin… - vettem egy nagy levegőt, és ismét számolni kezdtem magamban. Ez a téma eléggé felidegesített, már csak azért is, mert úgy beszélt róluk, mintha valami tárgyak lennének. – Először is… Ők emberek. Nem teljesen azok, de élőlények. Olyanok, mint mi, csak sokkal erősebbek, és időnként farkassá változnak, éppen ezért ugyanúgy vannak érzéseik, mint nekünk, és nem érdemlik meg, hogy úgy beszélj róluk, mintha állatok lennének. Másodszor pedig… én nem az anyjuk vagyok, se a családtagjuk, se senkijük, hogy csak úgy „átadom őket”, hogy a te szavaiddal éljek. Én egy barát vagyok, valaki, akire támaszkodhatnak, aki segítséget nyújt a nehéz időkben. Ebből kifolyólag nem én döntöm el, hogy ők mit szeretnének, hogy felkeresnek-e téged és esetleg alávetik magukat ennek a kísérletnek. Mint barát, az a véleményem, hogy a leghülyébb ötlet lenne nekik erről szólni, mert előfordulhat, hogy az életüket, ami kezd egyenesbe jönni, csak úgy eldobnák maguktól a halálukért. Úgyhogy, ha engem kérdezel, én ellenzem, hogy erről tudjanak, mivel még nem elég stabilak lelkileg és nyilván minden lehetőséget megragadnának, hogy olyanok legyenek, mint korábban, mert… ez lenne az egyszerűbb megoldás. Ellenben, ha te mindenképpen őket akarod, és szeretnéd, hogy tudjanak rólad, akkor neked kell őket személyesen felkeresned, és beavatnod őket a dolgokba. Nem állíthatlak meg, nem vagyok neked se az anyád, se senkid, hogy megmondjam, mit csinálj.

Haejin figyelmesen hallgatott végig, majd a mondandóm végén halványan elmosolyodott.

- Hihetetlen, hogy mennyire jó ember vagy, és mennyire hatalmas szíved van. Tetszik, ahogy átlátod a helyzetet, tényleg, igazán nagylelkű vagy.

- Ezt azt hiszem, bóknak szántad, de úgy gondolom, ez egy alapvető dolog, és nincs benne semmi dicséretre méltó. Ők a barátaim, és a legjobbat akarom nekik – feleltem kicsit több élccel a hangomban, mint terveztem, de Haejin nem vette magára, még csak fel sem tűnt neki.

Nem tartottam jó ötletnek, hogy a barátaimat is belevonjam ebbe. Őszintén, nem igazán hittem, hogy ennek a kísérletnek lesz bármiféle pozitív hatása is. Még ha lenne is, senki nem kaphatná vissza a régi életét, hisz egyesek évekre eltűntek, mégis mit mondanának, hol voltak? Olyan dolgokon mentek keresztül, amit sosem mondhatnak el. Hazudniuk kellene, életük végéig. Tudnának így élni? Így is éppen elég nehéz nekik. És különben is… ha valamin változtatsz, akkor sosem lehet ugyanolyanra visszacsinálni. Ha sikeres is lenne a kísérlet, akkor se biztos, hogy minden ugyanolyan tökéletes lenne bennük, mint korábban.

Hogy farkasok maradnak-e, esetleg visszakapják az emberi létüket, oly mindegy volt. A szervezetükben így is, úgy is történtek változások; ki tudja, mennyire változtak meg a génjeik, így ebből kiindulva olyan dolog, mint a családalapítás, nem lehetséges számukra.

- Ez igaz, de nem hiszem, hogy sokan képesek lennének ennyire támogatni őket mindenben, és kiállni mellettük. Nem csak azért, mert ők farkasok, hanem mert alapjáraton ritka az olyan ember a való életben, aki mások érdekeit előbbre valónak tartja saját magánál.

Felsóhajtottam, majd biccentettem egyet a fejemmel, és a nyakláncomat kezdtem el birizgálni.

- Hozok még kólát – állt fel végül Haejin a kanapéról, és mindkettőnk poharát kivitte a konyhába.

Amíg távol volt, csak meredtem magam elé, és ismét pörögni kezdett az agyam. Kezdtem feldolgozni az előbb hallottakat, és igyekeztem helyet találni nekik a gondolataim között. Hiába hittem úgy elsőre, hogy a kísérletnek semmi értelme, mégis eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha mégis. Mi van, ha ez az ember, akinek a nappalijában ülök most, tényleg képes lenne mindezt megcsinálni? Mi lesz utána?

Még ha sikerül is mindent visszafordítani, ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, és az a sok lelki teher és megannyi fájdalom… Ráadásul maga a tény, hogy olyan történt, amire talán a történelem során még nem volt példa, ezt nem lehet csak úgy eltörölni.

Kitartottam amellett, hogy ha sikeres is lesz, a régi életüket nem kapják vissza. Sehogy se. Nem mehetnek vissza a régi ismerőseikhez, azokra a környékekre, ahol korábban éltek, mert ha valaki felismeri őket… akkor mindenről lehull a lepel.

Mindezek ellenére nem akartam Haejint visszatartani. Nem ismertem, és neki is megvolt a maga indoka ahhoz, hogy ezt tegye. Ő is bűnös volt, akárcsak én. Ez a bűn pedig az volt, hogy tudtunk a farkasokról, én ráadásul rejtegettem is őket. Ki tudja, hogy valahol máshol a világban nem csinálnak hasonlókat? Ki tudja, talán nem ez volt az első eset. Talán nem Haejin az egyetlen, aki meg akarja őket menteni. Talán ha most nem lesz eredménye, akár évszázadokkal később az, amit most talál, még lehet valakinek segítség. Minden csak nézőpont kérdése.

Valamiért hittem Haejinnek, és megbíztam benne. Valamiért úgy éreztem, nem hazudik, hogy amit mond, nem csak kitalálta, mindezek ellenére akkor is furcsának találtam őt. Olyan érzésem volt, hogy jóval több van a mögött, mint amit mondott, de egyelőre nem akartam faggatni. Neki is voltak titkai, ahogy nekem is, már ha csak Nagyit vesszük alapul. Vajon ő mit szólna, ha tudná, hogy az ismerőse, akit meg akar menteni, az az én nagymamám miatt lett farkas?

Ha csak erre gondoltam, borzasztó bűntudatom támadt. A barátaimnak se mondtam el az igazat, pedig ahogy egyre inkább telt az idő, úgy egyre jobban éreztem, hogy szorul a nyakam körül a hurok. Most, hogy Haejin előállt ezzel az ötlettel, erős késztetést éreztem arra, hogy megosszam a többiekkel is az igazságot, de ez annyira álszentnek tűnt számomra. Nem tudtam, hogy azért akarom ezt tenni, mert attól féltem, hogy a barátaim előbb jönnek rá maguktól a titkomra, vagy azért, mert Haejin kísérletében megláttam azt a lehetőséget, hogy ezzel enyhítsek a saját lelkiismeretemen. Mert ha elmondom a többieknek az igazat Nagyiról, majd közlöm, hogy talán van megoldás visszacsinálni mindent, az nem lenne fair velük szemben. Így is régen tisztáznom kellett volna a helyzetemet.

- Igen elgondolkodtál. Jól vagy? – Törte meg a csendet Haejin, miközben felém nyújtotta a poharamat. Megráztam a fejem, ráemeltem a tekintetem, majd halványan elmosolyodtam.

- Persze, csak azon gondolkoztam, hogy… lehetne még néhány kérdésem? – Kortyoltam bele a kólámba.

- Mondd csak – ült vissza a kanapéra, és ő is inni kezdett.

- Hol hajtod végre a kísérleteket? És mit kezdesz a hullákkal? Hová viszed őket? – Fordultam felé kíváncsian.

Haejin láthatóan meglepődött a kérdéseimen, mert elkerekedett szemekkel nézett rám, és nem tudta eldönteni, tényleg komolyan kérdeztem-e. Én rezzenéstelen arccal figyeltem őt, jelezve, nem állt szándékomban viccelni.

- Nos… nem tudom, mennyire kellene megosztanom veled ilyen információkat…

- Szerintem jogom van tudni. Amúgy is… kinek mondanám el? Ugyanannak a titoknak vagyunk a birtokában, ha egyikünk beköpi a másikat, akkor mindketten bajba kerülünk – vontam vállat.

- Tudom, de nem ezért félek elmondani, hanem csak nem akarlak bajba keverni.

- Nem hiszem, hogy ennél nagyobb bajba keverednék, mint most vagyok. Ha egyszer kiderül, hogy farkasokat rejteget, oly mindegy, hogy tudok-e a te dolgaidról, vagy sem. Valószínűleg életem végéig börtönbe kerülnék, vagy kivégeznének – mondtam ezt olyan lazán, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna.

- Hű, elég lazán veszed ezt az egészet, amilyen fiatal vagy. Ez ijesztő – megborzongott a mondandómtól, és megdörzsölte karjait, mint aki fázik, miközben hitetlenkedve megcsóválta a fejét. -  A veled egykorúak még egyetemre járnak, és a legnagyobb problémájuk, hogy ki vannak éhezve és szexelni akarnak, te meg a halállal és a kivégzéssel dobálódzol.

- Nos, nem vagyok olyan, mint a többiek, nem vagyok átlagos – sóhajtottam fel. – Benne vagyok valamiben, amibe én akartam belekeveredni. Megtehettem volna, hogy nem segítek a farkasoknak, és nem veszek róluk tudomást. Mégis itt vagyok. Szóval?

- Oké, igazad van – válaszolta végül. – A hullákat általában fel szoktam darabolni, bezacskózom, majd belerakom a sporttáskámba, és úgy teszek, mint aki elutazik. Le szoktam utazni Busanba, tekintve, hogy ott van egy nyaralóm, majd beszállok a hajómba, kimegyek a tengerre, és beledobom a táskát a vízbe, ami szépen eltűnik a víz alján.

- A-azta – csodálkozva hallgattam Haejint. Elkerekedtek szemeim, és csak nagyokat pislogtam rá. Előbb hittem azt, hogy elássa az erdőben a testeket, na dehogy a tengerbe… és még fel is darabolja őket. Ez hirtelenjében teljesen lesokkolt.

- Ne nézz így, te kérted, hogy mondjam el. Kegyetlen módszer, de nem akarok lebukni, a tengerben senki nem keresi őket, és a legtöbbjüket lehet megették a ragadozó halak.

- Oké, de akkor is… ez brutális. Mégis csak emberekről beszélünk, akiknek egykoron volt élete, és te teszel arról, hogy tényleg, nyomtalanul eltűnjenek. Jesszusom – kezeimet arcomra tapasztottam, és kisujjaimmal az orrnyergemet kezdtem el dörzsölgetni.

- Tudom, de mi más tehetnék? Nem temethetik el őket tisztességesen, senki nem találhatja meg őket, mert azzal megint csak veszélybe sodornám mind magamat, mind pedig a többi farkas életét. Ha valaki testére rátalálnák, biztosan boncolást fognak végrehajtani az illetőn, és akkor kiderül, hogy farkas volt. Ha pedig ez nyilvánosságra kerül, senki nem lesz biztonságban – magyarázta erősen gesztikulálva, és bal lábát átvetette a másikon.

- Tudom, tudom, én ezt értem, de akkor is… ez… nagyon durva. Most olyan, mintha valami pszichopatával ülnék szemben és ez… komolyan, mintha csak egy film kellős közepébe csöppentem volna – sóhajtottam fel, egyszerűen képtelen voltam felfogni az előbb elhangzottakat.

- Bocsi – vigyorodott el Haejin és kortyolt egyet a kólájából.

- De a kísérletek… azok hol… vannak? – Tettem fel akadozva a kérdést, miközben egyik kezemmel megdörzsölgettem nyakamat.

- Itt a lakásban.

- Tessék? – Hangom néhány oktávval megemelkedett és eltátottam a számat. Erre nem voltam felkészülve, és a meglepődöttségemet nem féltem kimutatni.

- Ebben a lakásban szoktam végrehajtani.

MOONLIGHT EXTRA - 7. rész

~ 7. rész ~

Kinyitotta a lakása ajtaját, majd bement. Én csak néhány másodperccel később léptem utána, egy nagy sóhaj kíséretében. Alaposan szemügyre vettem a konyhát, ami a bejárat mellett helyezkedett el, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Annak ellenére, hogy az már félig-meddig ismerős volt, semmiféle változást nem láttam.

- Kérsz valamit inni? - Pillantott hátra a válla felett, majd felnevetett. – Gyere már beljebb, mondtam, hogy nem harapok. Tényleg csak beszélgetni szeretnék.

- Szerintem teljesen normális, hogy félek tőled - vontam meg vállaimat. – Akkor lenne baj, ha megbíznék benned. Egyébként nem kérek, köszi.

- Ezzel nem vitatkozom – bólintott végül, majd két pohárba töltött kólát és az egyiket felém nyújtotta, amit egy sóhaj kíséretében, de végül elfogadtam. – Gyere, menjünk be a nappaliba, ott kényelmesebb.

Megindult az említett helység felé, én pedig lassú léptekkel utána mentem. Szemügyre vettem a lakás többi részét, és azon gondolkodtam, minek neki ekkora kóceráj? Egyedül van, alig jár haza, akkor meg?

Tudtam, hogy mekkora felelőtlenség egyedül egy vad idegen lakásába bemenni, de mire rájöttem, mit is teszek, már ott csücsültem a kanapén, a lehető legtávolabb Haejintől. Belekortyoltam a kólába, és kérdőn pillantottam rá.

- Szóval? Miről szerettél volna beszélni? Honnan ismersz engem? – Támadtam le a kérdéseimmel.

-  Nos… fogalmam sincs, hol kezdjem - hátradőlt a kanapén és ő is beleivott az italába. – Tudok a kísérleti helyről. Tudom, hogy te mentetted meg a farkasokat a barátaiddal. Azt is tudom, hogy a farkas barátaid elköltöztek Busanba.

Félrenyeltem a kólát, és hangosan köhögni kezdtem, majd megtöröltem a számat, és Haejinre néztem. Jobban szemügyre vettem az arcát, és még most is elképesztően helyesnek találtam, ennek ellenére valamiért egy rejtélyes és kissé tartózkodó aura lengte körbe, ami nem volt számomra szimpatikus.

- Talán… te is farkas vagy? – Elkerekedett szemekkel tettem fel a kérdést.

- Nem, dehogy.

Nevetve megrázta a fejét, bár nem értettem, mi ebben a vicces. Valószínűleg a reakciómat találta ennyire mókásnak.

- Akkor… te is kísérleteztél rajtuk? – Hangom megremegett, így inkább ittam még egy kortyot.

- Isten ments – tagadólag újból megrázta a fejét. – Vagy legalábbis nem abban az értelemben.

- Ezt most nem egészen értem – ráncoltam össze homlokom.

- Ühm… - harapta be alsó ajkát, majd letette az asztalra a poharát és megdörzsölte tenyerét. – Azzal foglalatoskodom, hogy a farkasokból ismét embert csináljak.

Haejin szavai sokáig visszhangot vertek a fejemben, és a hirtelen kettőnk közé beálló csend fülsiketítő volt. Hosszú perceken keresztül bámultam rá; még levegőt is elfelejtettem venni, mert attól féltem, ezzel megzavarom azt a gondolatmenetet, ami hirtelen elindult a fejemben.

Nem tudtam, melyik kérdésemet tegyem fel a több száz közül. Miközben lassú, kimért mozdulattal letettem az asztalra a poharat és hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőt, gyorsan felállítottam egy kérdéssort magamban, és értetlenkedve pillantottam újból a beszélgetőpartneremre.

-  Ez még mindig nem egészen világos. Kaphatnék több magyarázatot erről?

- Nem kell elmesélnem, hogy mi történt a kísérleti helyen, ugye? Hisz te is a részese voltál – vett egy nagy levegőt, miközben hátradőlt a kanapén. - Nos… Nem csak annyi farkas maradt életben, mint ahányat megmentettél, és akiket a barátaidnak tartasz. Még nagyon sokan elbújtak és azóta is rejtőzködve élnek az erdőben. A legtöbben nem voltak olyan szerencsések, mint a barátaid. Nekik nem adatott meg visszatérni a valóságba – tartott egy kisebb szünetet, majd végül folytatta. – Mint mondtam, én kísérletezgetek azon, hogyan is fordítsam vissza a folyamatot. A farkasok eljönnek hozzám, hogy segítsek nekik.

- Várjunk egy pillanatot… Hogyan is jutottak el hozzád a farkasok? Hogyan találkoztál velük? – Néztem rá hunyorogva, mint aki erősen koncentrál arra, hogy minden egyes szót magába szippantson és megjegyezzen.

- Ez egyszerű: az erdőben sétáltam, amikor egy néhány fős társaságra bukkantam. Az egyikük haldoklott, én pedig akkor jöttem rá, hogy a kísérleti hely tönkrement és megannyi farkas lézeng az erdőben. Ez pár nappal a robbanás után történt.

- Jó, de honnan tudtál a helyről? Miért érdekel téged a farkasok sorsa? Miért nem félsz tőlük?

- Ez egy kicsit érzékenyebb pont – sóhajtott fel, és fészkelődni kezdett a kanapén. Megvakarta tarkóját, ezzel néhány másodpercnyi időt nyerve, hogy átgondolja, mit is mondjon nekem, végül összefonta mellkasa előtt a karjait, és csak ezután válaszolt. - Több okom is van rá, de egyelőre legyen annyi elég, hogy van számomra egy fontos személy, akit réges-régen elraboltak és farkast csináltak belőle.

- Szóval személyes érdek fűz hozzájuk – bólintottam egyet, és legbelül úgy éreztem, megkönnyebbültem. Ez volt az a pont, amiért azt kezdtem érezni, hogy Haejin nem ártalmas, és nem akar bántani. - Így már jobban értem a helyzetet. De honnan tudod, hogy az illető farkas lett?

- Az elmúlt éveimet arra áldoztam, hogy megtaláljam ezt a személyt, és… nem tudnál kicsit könnyebbet kérdezni? – Zavartan elnevette magát, és elnézett az egyik irányba, majd újra vissza rám. – Mondjuk azt, hogy nagy nehezen, de rájöttem, hogy létezik a kísérleti hely, és biztos forrásból tudtam, hogy ott tartózkodik az ismerősöm. És miután az a hely megsemmisült, többször is láttam már ezt az illetőt. Időnként követem őt, de sokszor szem elől tévesztem, ám valamiért mindig felbukkan.

- Aha – bólintottam újból, és összegeztem magamban az eddig elhangzottakat. – Tehát van valakid, aki farkas lett, és ezért kezdtél bele ebbe az egészbe. Hogyan is működik pontosan ez a visszafordító dolog?

- Huh… - ismételten elnevette magát, miközben a hajába túrt, majd végül belekezdett. – Nem igazán tudom ezt kifejteni, valószínűleg nem is igazán értenéd, csak akkor, ha megmutatnám élőben, egy igazi farkason, de nagyjából olyasmit képzelj el, mint a filmekben.

- Oké, akkor ebbe tényleg ne menjünk bele – megdörzsöltem kezeimmel combjaimat, majd ajkaimat kezdtem el rágcsálni, miközben újabb kérdéseken gondolkodtam. – És mennyire sikeres ez a kísérlet? Van bármiféle haladás?

- Őszintén? Az eredmények nem túlzottan biztatóak, és eddig sok farkason hajtottam végre ilyet, de… egyikük sem élte túl – tette hozzá csendesen.

- Mégis… mennyi az a sok? – Idegesen nyeltem egy nagyot.

- Eddig összesen huszonegy – felelte még halkabban, mint az előbb. – Még mielőtt ítélkeznél, tudom, hogy ez gyilkosságnak számít, pontosan tudom, hogy én vetettem véget az életüknek. De mentségemre szóljon, hogy ők kerestek meg, és mielőtt én bármit is tettem volna velük, felhívtam a figyelmüket, hogy az esélyük arra, hogy mindez sikeres lesz, nem túl sok. Többször is elmondtam ezt nekik, hagytam gondolkodási időt, mielőtt belevágtunk, és csak azután tettem bármit is, hogy ők maguk kijelentették, hogy igen, ezt akarják. – Kezdett el gyorsan hadarni, amit alig bírtam követni, majd miután levegőhöz jutott, immár sokkal lassabban és érthetőbben folytatta. - Tudod… sokuknak az életük így se élet. Bujkálnak, nem mernek visszamenni az emberek közé, nincsenek rokonaik, családtagjaik, nincs fedél a fejük felett, élelmet is alig találnak, rendes ruházatuk sincs és ebből kifolyólag tisztálkodni sem tudnak, ami betegségekhez vezet. A legtöbben borzalmas állapotokban jöttek el hozzám. Előbb vagy utóbb meghaltak volna, és ők maguk választották ezt az utat. Ez egy remény volt számukra, valami, amibe kapaszkodhattak, és ami egy kicsit felemelte őket az eddigi nyomorult sorsukból.

- Eszembe nem jutott ítélkezni – feleltem némi hallgatás után, miközben hátratűrtem a hajam a fülem mögé, és megigazítottam magamon a ruhámat. – Tudom, hogy minden kísérletnek ára van, tudom, hogy az ilyenek áldozatokkal járnak, és nem megy egyről a kettőre. Nem mondanám, hogy helyesnek vélem, amit teszel, de ha önként mentek hozzád, és ha egy nap tényleg sikerül valamit elérned, akkor azt mondom, megérte. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, és ez tiszteletreméltó, de… azért gondolj arra is, hogy talán nincs mit visszacsinálni. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem tudom, hogy ilyen esetekben is működik az, hogy ha valamit megváltoztatsz, akkor azt vissza is lehet csinálni, de ezt tartsd szem előtt, rendben? Mert ha ezt nem lehet visszafordítani, akkor minden hiába van, és ebből a szempontból gyilkos vagy. Ellenben ha végül sikerül, és sokak visszakaphatják az életüket, akkor talán helyesen cselekszel. De még akkor is ott lesz benned a bűntudat, hogy ehhez mennyi életet kellett elvenned.

Komolyan néztem rá, és hevesen bólogatott minden egyes szavamra, majd végül arcába temette kezeit. Azt hittem egy merő pillanatig, hogy el fogja sírni magát, bennem pedig megállt az ütő, mert fogalmam sem volt, hogy akkor hogyan vigasztaljam meg. Nem értettem ezekhez a dolgokhoz, ahhoz meg pláne nem, hogy egy felnőtt férfin, akit nem is ismertem, hogyan segítsek ilyen helyzetben.

- Tudom, tudom, én ezzel tisztában vagyok, különben nem kezdtem volna el – sóhajtott fel végül, és szipogott egyet, majd elvette az asztalról a kóláját, és ivott belőle. Elidőztem az arcán, és megkönnyebbültem, mikor nem láttam könnyesnek a szemeit. – Én csak vissza akarom kapni azt a személyt, és ezért hajlandó vagyok bármit megtenni. Tudom, hogy nem büntetlen, amit csinálok, de vállalom a következményeket.

- Rendben. Ahogy gondolod – bólintottam, és én is megittam a pohár tartalmát. – Már csak azt nem értem, nekem mégis mi közöm ehhez? Úgy értem… oké, hogy én is tudok a farkasokról, és én mentettem meg néhányat, de miért akartál velem beszélni?

- Igazság szerint magam sem tudom… - válaszolta. – Sikerült nekik megfelelő életet biztosítanod, még csak kívánhatni se kívánhatnak ennél jobbat. Mindezek ellenére, ha akarod… én felajánlom, hogy részt vehetnek a kísérletben, mint kísérleti alany.