MOONLIGHT EXTRA - 12. rész

~ 12. rész ~

Sokat sétáltam aznap este a városban. Mint mindig, most is rengeteg ember lézengett az utakon, főként a sétáló utcákon, amik tömve voltak kirakatokkal, ételes bódékkal és megannyi standdal. Be is mentem az egyik félreeső és csendesebbnek tűnő sátorba, ahol rajtam kívül másik három fiatal lány tartózkodott, hangosan beszélgetve. Hallás alapján vietnámi turistáknak tűntek, és az alkohol valószínűleg már megtette hatását, ezért nevetgéltek olyan feltűnően.

Leültem az egyik asztalhoz, és a tulajdonos ahjummától kértem egy üveg sojut, na meg mellé némi samgyeopsalt. Bár rengeteg koreai tölti így minden estéjét, én most először csináltam ilyet, mármint ami az egyedül ivást illeti. Az egyetemen többször is eljártam társaságokkal iszogatni, de ez hozzá tartozik a fiatalok életéhez.

Az alkohol ugyan nem megoldás semmire, most azonban egy kicsit tompán akartam érezni magam, remélve, ettől könnyebb lesz elviselni a lelkemet nyomó terhet. Hiába mondta azt Xiumin, hogy minden rendbe jön, mégsem hittem el neki. Életemben először vesztem össze valakivel, ráadásul nem is egy emberrel. Soha nem tapasztaltam még ilyet, soha nem veszekedtem senkivel, erre kapásból egy ilyen problémával találom szembe magam. Nem tehettem mást, minthogy vártam, hátha az idő megoldja ezt a helyzetet.

- Most már alkoholista is lettél? – Ült le velem szembe egyszer csak Tao.

Ránéztem, majd megforgattam a szemeimet.

- Már csak te hiányoztál – sóhajtottam fel halkan, és meghúztam a sojut.

- Látom, jól sikerült a beszélgetés a többiekkel – megeresztett egy mosolyt, rajtam pedig egy pillanat erejéig végigsöpört a düh hulláma, de próbáltam nem tudomást venni róla.

- Én legalább elmondtam, amit el kellett – morogtam az orrom alatt.

- Nem tudom, mire célzol ezzel.

- Tudod jól, miről beszélek. Amit Haejin lakásán láttam. Mióta ismered őt?

Szerettem Taot, ebben biztos voltam, és rosszul esett, hogy lekezelően kell beszélnem vele, hogy a kapcsolatunk erre a szintre süllyedt, ugyanakkor egyre nehezebbe viseltem a piszkálódásait. Azzal, hogy folyamatosan nyaggatott és megpróbált engem hibásnak beállítani, hogy reménykedett abban, hogy a srácokkal is összekapok, csak azt érte el, hogy tőle is egyre távolabb kerültem. Feldühített, amit mondott, hogy a magyarázataim semmit sem értek, hogy azt vélte, amit ő gondol, az úgy is van és meg sem próbálta megérteni, átlátni az én helyzetemet.

Ha pedig így halad, lassan, de biztosan tényleg kiöli belőlem az iránta érzett érzéseimet, és tényleg meg fogom őt utálni. Nem akartam, hogy ez legyen a kettőnk sorsa, és tudtam, hogy ez egy védekezési mechanizmus részéről, de nem tehettem mást. Ha nem akar látni, nem kényszeríthetem rá.

- Nem ismerem, soha nem találkoztam vele.

- Akkor mivel magyarázod, amit láttam?

- Összekeversz valakivel – vont vállat lazán.

- Biztos, hogy nem – ráztam meg tagadólag fejemet. – Vagy titkolsz valamit, vagy te magad sem tudsz arról, hogy ismered.

- Mire akarsz ezzel célozni? – Összeráncolta homlokát, és gyanúsan méregetni kezdett.

- Én semmire. De én se tudtam Nagyi titkáról, lehet, a te életedben is van valami, amit rejtegettek előled.

- Ne hasonlíts össze magaddal! – Förmedt rám hirtelen, majd vett egy mély levegőt, és ismét gunyoros hangnemben folytatta. – De te biztosan tudsz valamit, ha ennyire biztos vagy magadban.

- Csak azt mondom, amit láttam. És tudom, mit láttam – határozottan, lassan és kimérten válaszoltam neki, ami láthatólag megingatta őt. Hiába próbált keménynek tűnni, és visszavágni, elültettem azt a bizonyos bogarat a fülében.

- Ahelyett, hogy rajtam kárörvendenél, foglalkozhatnál a magad dolgával – folytattam tovább, miután nem válaszolt. – Mégis miért örülsz annak, hogy összevesztem a többiekkel? Tudom, hogy hibáztam, de megpróbáltam jóvátenni. Ember vagyok, nem? Hibázhatok. Mégis mivel bizonyítsam be neked, hogy nem tudtam Nagyi titkáról? Az elmúlt nyolc hónapban megfigyeltél engem, nem igaz? Láttál valami gyanúsat, csináltam valami gyanúsat? Na, ugye, hogy nem. Még ezek után is azt hiszed, hogy közöm volt hozzá?

Tao egy ideig csak döbbenten pislogott, szóhoz sem jutott, annyira meglepte ez a kisebb monológom. Tudtam, hogy nem hibáztat, és tudta, hogy nincs közöm ehhez, de sose ismerte volna el.

Most legalábbis nem. Még nem állt készen az igazságra. Még nem volt sínen az élete, még nem állt talpra, és ezért az egyetlen kapaszkodója az életében ez a gyűlölet volt.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, terelni kezdte a témát.

- Az egy dolog, hogy elmondtad a nagymamáddal kapcsolatos dolgot, na, de mi van a Haejinessel?

- Tao… Ha gyűlöletre építesz, az életed sivár lesz, és elkeseredett, tele ürességgel és haraggal. Ezt akarod?

- Vajon mit szólnának, ha megtudnák, milyen titkod van még?

- A Haejines dolgot neked is el kellene mondanod – forgattam meg szemeimet. – Amúgy meg el fogom mondani, csak előbb emésszék meg ezt.

- Még mindig nem tudom, miről beszélsz, és…

-  Tényleg ennyire utálsz? – Emeltem fel hirtelen a hangom, a szavába vágva.

Tao nem válaszolt, én meg csak becsuktam szemeimet, és vettem egy nagy levegőt, majd hátradőltem a széken.

Tudtam, hogy direkt cukkol, és hogy szándékosan idegesít, de nem értettem, mit akar ezzel elérni. Mire jó, ha kiborít? Mitől lesz neki attól jobb? Nem fogom akkor se azt mondani, hogy közöm volt Nagyi dolgaihoz. Nem fogom azt mondani, amit hallani akar.

Tudtam, hogy gyűlölni akar, tudtam, hogy az utálat és a szeretet között sodródik, de mit tehettem volna? Neki kell leküzdenie az érzéseit, neki kell kinyitnia a szemeit és meglátni az igazságot, én pedig nem fogok hazudni neki.

Taoval ezután csendben ültünk egymással szemben. Én eszegettem evőpálcikával a maradék ételt a tányéron, Tao pedig kisajátította magának a sojus üvegemet, és azt kortyolgatta. Ennyit arról, hogy ma egy jót iszok kikapcsolódásként.

Percekkel később hirtelen leült valaki mellénk, mi pedig egy emberként fordultunk az illető felé.

Haejin volt az.

- Te meg mit keresel itt? Hogy találtál meg? – Hangom két oktávval feljebb ugrott, úgy szegeztem neki a kérdést.

- Követtelek – felelte egyszerűen.

- De… de… a barátaim… Te mit akarsz tőlük?

- Nem a barátaidat akarom, mondtam, hogy nem bántom őket. Miatta jöttem – mutatott Taora, miközben ránézett. – Szia, öcskös! – halványan elmosolyodott.

- Öcskös?! – Nem tudtam megmondani, Tao vagy én voltam az, aki ezen jobban meglepődött.

Ahogy Taora tévedt a tekintetem, és megláttam elgyötört, mégis döbbent arcát, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Tao úgy nézett Haejinre, mint aki csodát lát, mintha valami megmagyarázhatatlan és földöntúli lényt pillantott volna meg maga előtt. Még sose láttam ilyen rémültnek, ugyanakkor ilyen elvarázsoltnak.

Érzelmek sokaságát láttam végigfutni rajta, de mozdulni nem mozdult. Ajkait ugyan enyhén eltátotta többször is, mintha mondani akarna valamit, de végül egy szót sem szólt. Csak ült némán, mint akit odakötöztek a székhez, és pislogás nélkül bámult Haejinre.

Tekintetem ezután a másik férfira tévedt, aki megállás nélkül mosolygott, de látni lehetett rajta, hogy legszívesebben Tao nyakába ugrana és agyon ölelgetné. Aztán ahogy Tao nem reagált semmit, úgy az arcáról is fokozatosan, alig észrevehetően, de halványodni kezdett az a mosoly.

Felváltva néztem rájuk, de én sem mertem megtörni a csendet, sőt. Egy idő után már zavaró tényezőnek éreztem magam, de nem mertem otthagyni őket. És nem csak azért, mert kíváncsi voltam, hanem mert jelen pillanatban egyik személyben sem bíztam meg.

Ha ők ketten tényleg testvérek… akkor ez most valami nagy találkozás? Futott át fejemben egy kósza gondolat. Ahogy ezt a kérdést boncolgatni kezdtem magamban, úgy egyre több kérdés vetődött fel bennem, és némi magyarázatot is kaptam egyes dolgokra. Például, hogy Haejinnél miért láttam Taoról képeket, egészen fiatal korától kezdve, és hogy Haejin miért is kezdett el kísérletezni azon, hogy a farkasokból ismét embert csináljon. Tao lett volna az a bizonyos személy, aki miatt ezt elkezdte?

Teljesen összezavarodva ültem közöttük. Ha tényleg testvérek, akkor Tao miért nem mesélt soha róla? És miért nem hasonlítanak egymásra? Ráadásul úgy tudtam, Tao kínai származású, Haejin pedig koreai. Vagy mindketten félig koreaiak, félig kínaiak lennének? De akkor az egyikük miért Park Haejin, a másikjuk miért Huang Zitao? Bár az is igaz, hogy csaknem hat év telt el azóta, hogy Taot elrabolták, akármelyikük nevet változtathatott.

Próbáltam összerakni magamban a dolgokat, de túl keveset tudtam ahhoz, hogy ebből bármit is megértsek, így felhagytam vele.

Miután egy ideje egyikük sem szólt, fészkelődni kezdtem a helyemen, és kicsit erőteljesebben krákogtam néhányat. Mindketten zavartan fordultak felém.

- Bocsi, hogy megzavarom az idilli pillanatot, de… elárulnátok, mégis mi folyik itt? – Nagyokat pislogva cikázott tekintetem közöttük.

A kérdésre végül Haejin válaszolt, és kezdetleges vidámsága már kissé alábbhagyott. Valószínűleg nem ilyen reakcióra számított Taot illetően.

- Nos… Tao az öcsém. Jó ideje keresem már, és tudok róla, de eddig nem mertem kapcsolatba lépni vele. Azt hiszem, így is sokkoltam – félve pillantott az említettre, majd ismét rám.

- De… te nem meghaltál? – Tao alig halhatóan, szinte nyöszörögve préselte ki magából a kérdést. Az izgalomtól a torka teljesen kiszáradhatott, ami miatt képtelen volt normális hangerőn beszélni.

- Nem – rázta meg fejét Haejin. – Miből gondolod ezt?

- Amíg bent voltunk… szinte biztosak voltunk abban… hogy a családtagjainkat, a rokonainkat megölték… - suttogta remegve.

Régen láttam Taot ennyire megtörtnek, és abban a pillanatban, ahogy könnyáztatta arcára néztem, elszégyelltem magam, amiért percekkel ezelőtt még én is beszólogattam neki. Bár nem volt igazságos az ő részéről sem, hogy engem piszkált, hisz mindketten nehéz időket éltünk meg, de őt nagyobb sérülés érte, mint engem. Tao csak ezzel leplezte a fájdalmát, amit titkon még mindig nem dolgozott fel. A többiek is küzdöttek, lelki csatákat vívtak magukban, de Tao sosem mutatta ki érzéseit, sosem terhelte ezekkel a többieket, ő inkább magába fojtotta. Egyedül szenvedett, és most, hogy olyannak láttam, mint közel kilenc hónappal ezelőtt, a szökés után, összeszorult a szívem.

- Igen, mindenki családjával végeztek – erősítette meg az állítását Haejin.

- De akkor te miért nem…?

- Én csak a féltestvéred vagyok, tudod jól. Talán ez volt a szerencsém – mosolyodott el fájdalmasan.

- Akkor a szüleim…?

Haejin nem válaszolt, arca semlegessé vált. Tao nyelt egyet, és remegő ujjait kezdte tördelni.

Az volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, jobb lesz, ha távozom. Bár szerettem volna tudni a teljes igazságot, és szerettem volna megvigasztalni mindkettőjüket, úgy gondoltam jobb, ha most egymásra támaszkodnak, és megbeszélik, amit meg kell.

Észrevétlenül álltam fel a székről, a táskámat a kezembe vettem, és halk léptekkel kisétáltam a sátorból. 

MOONLIGHT EXTRA - 11. rész

~ 11. rész ~

Tao olyan értetlen tekintettel bámult rám, mintha azt mondtam volna, hogy még ma meg fogunk halni. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, hanem gyorsan befaltam még néhány kanál fagyit, aztán egyszerűen csak felálltam, és elsétáltam.

Nem akartam válaszokat, nem akartam, hogy mentegetőzésbe kezdjen. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy valóban Tao volt a fényképeken, mivel csak futtában láttam őket, bár ezzel inkább csak magamat győzködtem. Nyilvánvaló volt, Tao arcát bárhol felismerném, de egyszerűen nem akartam, hogy még több rejtély legyen az életemben. És ha tényleg jól láttam mindent, akkor hagyni akartam, hadd gondolkozzon el és tudja, előbb vagy utóbb, de mindenre fény derül.

*

Még aznap, késő délután leutaztam Busanba. Hazaugrottam néhány holmimért, de nem vittem túl sok mindent magammal. Egyrészt, mert vasárnap így is, úgy is vissza kellett volna jönnöm, hisz hétfőn már dolgoztam, másfelől pedig nem hiszem, hogy a többiek elbírták volna viselni a jelenlétemet, miután felfedtem az igazat.

Miközben a vonaton zötykölődtem, és a fejemet nekidöntve az ablaknak bámultam a mellettünk elsuhanó tájakat, és városokat, addig azon gondolkoztam, vajon hogyan kellene a lehető legkíméletesebben elmondanom az igazat? Egyszerűen csak üljek le velük szembe, és vágjam a képükbe, vagy azért kellene elé mégis valamiféle bevezető? Aztán kezdjek mentegetőzésbe, hogy én előbb el akartam mondani, csak egyszerűen nem volt bátorságom, és még én se dolgoztam fel teljesen? Elhinnék ezt nekem?

Barátok voltunk, elég szoros kapcsolatot ápoltam velük, de mégis… meddig mehet el az ember egy baráti kapcsolatban? Hazugságnak, megtévesztésnek vagy árulásnak tűnne ez a szemükben? Megértenék az én helyzetemet, megértenék, hogy miért maradtam csendben?

Sok minden kavargott a fejemben, és borzasztó rosszul éreztem magam. A torkomban egy fojtogató gombóc keletkezett, és minden egyes nyeléskor meg is fájdult az egész nyakam, még a szemeim is könnybe lábadtak, ha arra gondoltam, talán most jött el az a pillanat, amikor elveszítem a számomra fontos embereket.

Mondhatnám, hogyha valóban ilyen jó a kapcsolatunk, akkor ezt is megbocsátják, de ez nem így működik. Azért, mert valakit tisztelünk, kedvelünk, és sok mindent elnézünk neki, nem azt jelenti, hogy nincsenek határok, és hogy minden egyes hibánkat köteles elfelejteni, és csak legyinteni egyet. Nem. Ha hibáztunk, akkor hibáztunk. Ha megsértettünk, megbántottunk valakit, és ebből kifolyólag az illető többé nem is akar látni minket, akkor ezt el kell fogadnunk.

Sóhajtottam egyet, majd megtöröltem a szemeimet, és próbáltam uralkodni magamon. Noha tudtam, nem szabadna negatívan hozzáállnom az egészhez, hisz bármi megtörténhet, úgy éreztem, jobb, ha felkészítem magam a legrosszabbra. Bár tudtam, az elején így is ki fognak akadni, és mérgesek lesznek rám, a kérdés már csak az volt, hogy idővel meg tudnak-e nekem bocsátani.

Az a két óra, amíg leértem vonattal Busanba, szinte csak pár percnek hatott, és azon kaptam magam, hogy szállok le a vonatról. Már kezdett sötétedni, és szerencsére nem volt már olyan fülledt meleg sem, sőt, egy vékonyka kardigánt magamra is kellett vennem. Nem volt nagy tömeg, így hamar kiszúrtam Kris magas és karakteres alakját. Vidáman elmosolyodtam, és integetni kezdtem neki, mire ő is visszaintett egyet.

- Jó újra látni, azt hittem, csak később találkozunk – tárta ki karjait, majd szorosan magához ölelt, miközben összekócolta a hajamat.

- Én se számítottam erre, de jó érzés itt lenni – öleltem át kezeimmel derekát, és ahogy a hajamhoz ért, gyengéden megütöttem a hátát.

- Mi hozott ide ilyen késő esti órákban? Valami baj van? – Elengedett és aggódva mért végig.

Sóhajtottam és lassan elindultam az ismerős úton hazafelé. Mindössze tizenöt percre laktak a vasútállomástól, és mivel többször voltam már náluk, már könnyen eljutottam a lakásukig.

- Mondhatni van egy kis gond. Nem mondtam el nektek valamit, amit már régen el kellett volna – hangom bizonytalan volt, ahogy próbáltam visszanyelni könnyeimet.

- Ez elég rosszul hangzik. Elmondod most nekem, vagy majd a többiek előtt szeretnéd? – Futólag megsimogatta a vállam, amitől még inkább elérzékenyültem, de tartottam magam.

- Majd ott. Addig összeszedem a gondolataim.

Kris csak bólintott egyet, majd gyorsan témát váltott, és egészen hazáig szóval tartott és nevettetett.

A többiek vidáman üdvözöltek, ahogy megérkeztünk, és egy szokásos, családias vacsorában volt részem. Nagyon hiányoztak már, és szerettem ezeket a közös étkezéseket, mert ez volt az, ami igazán számított nekem. Szerettem őket boldognak látni, mert tudtam, ez a gyógyulás jele és idővel, ha nem is minden lesz ugyanolyan, mint régen, de megközelíthetjük azt az állapotot.

Mégis, ez alkalommal keserű érzés fogott el, hogy talán soha többé nem lesz részem ilyen vacsorákban, ilyen boldog és örömteli percekben, és hogy minden, amiért küzdöttem, el fogom veszíteni. Attól pedig csak még jobban összeszorult a szívem, hogy ők mekkorát fognak bennem csalódni, és hogyha bennem nem bízhattak, ha én, aki mindig mellettük volt és segített, átvertem, akkor mégis hogyan állhatnának az élethez, a jövőhöz pozitívan?

Úgy éreztem, minél többet gondolok erre, annál zavarosabb gondolataim támadnak, és csak bonyolítom a dolgokat. Tudtam, hogy jobb lesz mielőbb túlesni ezen, bármi is lesz a vége.

Így hát vacsora után, amikor átmentünk a nappaliba, vettem egy nagy levegőt, és megköszörültem a torkomat:

- Srácok… azt hiszem, beszélnem kell veletek egy komoly dologról – A hangom borzasztóan halk volt, és remegett, és erre a bizonytalanságra egyből odafigyeltek.

- Mi történt? Összejöttél Sehunnal? – Próbált poénkodni Baekhyun, mire részemről csak szemet forgatva válaszoltam, a mellette ülő Kai pedig istenesen hátba vágta.

- Kirúgtak a munkahelyedről?

- Nincs hol laknod?

- Terhes vagy?

- Külföldre költözöl?

Halkan felnevettem, ahogy jobbnál jobb ötletekkel álltak elő, de csak megráztam a fejem. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy elhülyéskedik a dolgot, függetlenül attól, hogy szándékosan tették-e vagy csak mert ilyen a természetük.

- Nem, egyik sem. Ez… annál sokkal fontosabb – komolyodtam el ismét, mire mindannyian elhalkultak.

- Ez tényleg ennyire komoly? Mi történt? – Kérdezte aggódva Luhan.

- Nos… - vettem egy hatalmas levegőt, és a földet kezdtem el bámulni. – Több mint valószínű, hogy ezután szóba sem akartok majd állni velem, amit meg is fogok érteni, és tudom, hogy előbb el kellett volna mondanom, de valamiért nagyon nehezen ment.

- Jézus, Minseo, ne hülyülj már, miért utálnánk meg? – Legyintett könnyedén Suho.

- Emlékeztek még Nagyira? Mindig is tiszteltem őt, mert igyekezett mindent megadni, és szeretetben nevelt fel, sok okos és hasznos dologra tanított meg – halványan elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem rá, majd arcom ismét elkomorult. – Nagyi nem volt teljesen rendben. Azt hiszem, egy kissé őrült volt, de erre csak a kórházban jöttem rá, mielőtt meghalt.

- Őrült? Hogy érted, hogy őrült volt? – Mindannyian értetlenül néztek rám, semmi ötletük sem volt, mire akarok kilyukadni, egyedül Kris szemeiben láttam, hogy valami nagyon nem tetszik neki.

- Nem volt épelméjű, úgy értem – tartottam egy kisebb szünetet, de mindvégig kerültem a szemkontaktust. – Mielőtt meghalt, elmondta, hogy ő volt az, aki azt a kísérleti helyet üzemeltette, hogy miattam hozta létre és nekem akart farkasokat létrehozni.

A hangom elakadt, és nem tudtam, mit mondjak ezután. Hirtelenjében úgy éreztem, ha magyarázkodni kezdenék, az csak rontana a helyzeten, de a kínos és feszült csend még inkább kikészítette idegeimet. Szólásra nyitottam a számat, végül összezártam. Nem mertem a többiekre nézni, csak ujjaimat tördeltem és próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam.

- Ez komoly? – Baekhyun volt az első, aki megtörte hosszú percek után a csendet. Nem bírtam rá nézni. Nem tudtam, mit mondjak, így csak egy aprót bólintottam.

Aztán egyszerűen csak felállt a kanapéról és elsétált. Felemeltem a fejem, és láttam távolodó alakját, miközben úgy éreztem, a szívem darabokra szakad.

- Baekhyun… - motyogtam magamban, majd ismét a földet kezdtem el pásztázni.

- Én ezt nem értem… - túrt zavartan a hajába Lay. – Ez nekem sok.

- Azt akarod mondani, hogy a te nagymamád tehet mindenről? Hogy zakkant volt és ezért történt ez velünk? És te tényleg nem tudtál erről? – Kris vádló hangja rosszabb volt mindennél. Nem kiabált, de érezni lehetett a visszatartott dühöt. Még sosem beszélt velem így, és ez egyszerre megrémisztett és elkeserített.

- Igen, ő volt, és nem, nem tudtam volna róla – suttogtam.

- Miért csak most mondod ezt el? Erről már régen tudnunk kellett volna – ezúttal D.O nézett rám úgy, mintha csak egy darab rongy lennék. Egy pillanat erejéig rá emeltem a tekintetem, de nem bírtam őket nézni.

- Tudom. El kellett volna mondanom. De nem tudtam – feleltem szaggatottan. Az erőm teljesen elhagyott, egyszerűen semmi nem jutott az eszembe, amivel mentegetőzhettem volna, vagy jobban megmagyarázhattam volna a helyzetet. A szavak ott tolongtak a fejemben, de képtelen voltam hangot adni nekik.

Kris és még néhányan hirtelen felkeltek, és minden szó nélkül ők is elhagyták a nappalit. Utánuk fordultam, és könnyes szemekkel néztem rájuk, de továbbra se tudtam, mit mondjak. Tudtam, hogy most csalódtak bennem és hogy összezavartam őket, hogy most időt kell hagynom nekik, amíg helyre teszik a gondolataikat, és nem csak magukra gondolnak. Mert most magukat helyezték előtértbe, az életüket, a fájdalmukat, amivel még mindig nem birkóztak meg. Most, hogy találtak egy bűnbakot, tudtam, hogy hibáztatni fognak, így talán könnyebben elviselik az őket ért csapásokat, így talán fel tudják dolgozni, ami velük történt.

És ha ezen túl lesznek, akkor talán én is helyet kapok a gondolataik között, és belátják, hogy nekem sem volt egyszerű helyzetem. Talán akkor majd bocsánatot kérnek, és átérzik az én fájdalmamat is. Bár nekem nem voltak olyan erős érzéseim, nem volt annyi utálat és veszteség az életemben, de attól még nekem sem volt könnyű.

Hibáztam. Lehet, tényleg el kellett volna mondanom, de ki tudja, akkor mi történt volna? Talán akkor sosem gyógyulnak meg, talán sosem fognak arra koncentrálni, hogy farkasként is normális életük legyen. Talán. De lehet, hogy a hallgatásommal tettem tönkre mindent. Ki tudja? Ez most már nem számított.

- Önző vagy, Minseo – Kai éles hangja törte meg az újonnan beállt csendet, és amikor ránéztem, mérhetetlen dühöt láttam szemeiben. Nyeltem egy nagyot, de most nem fordítottam el a fejem. Látni akartam az érzelmeiket, látni akartam, mit okoztam, hogy tanuljak a hibámból, és többé ne tegyek hülyeségeket az életemben. – Ez az információ sok mindent megváltoztat. Mégis hogyan bízzunk benned ezután?

Kai is felállt, majd magamra hagyott.

- Ez tényleg önzőség volt részedről. Csak magadra gondoltál, ránk nem. Mert mi voltunk a családod, és neked család kellett, mindenáron. Kihasználtál minket a boldogságod érdekében – Luhan hangja inkább lehangolt volt, semmint dühös, de talán némi megértést is felfedeztem benne. Vagy ezt csak beleképzeltem volna? Magam sem tudtam.

- Ez nem igaz. Nem azért tettem, egyszerűen csak… nem tudtam, mi a helyes – néztem rá kétségbeesetten, de mintha meg sem hallotta volna.

Ő is elsétált, én pedig egyedül maradtam az üres nappaliban. Ott álltam, egymagamban, és az ajtó irányába néztem, amerre mindenki távozott.

Könnyeim lassan eleredtek, majd zokogva huppantam vissza a kanapéra, és arcomat kezeimbe temetve hangosan felsírtam. Nagyon fájt. Eszméletlenül fájt, még ha meg is értettem a reakciójukat. Nem hibáztattam őket, sokkal inkább magamat. Amiről azt hittem, jó döntés volt, rossznak bizonyult. De mégis ki dönti el, mi számít rossznak? Honnan tudjuk, mikor hozunk jó, vagy rossz döntést? Egyáltalán létezik jó és rossz döntés?

Annyi mindent akartam mondani, de tudtam, hogy felesleges. Úgy éreztem, sosem lesz a kapcsolatom velük ugyanolyan jó. Olyan nehezen nyíltam meg mások előtt, sosem voltak barátaim, teljesen elzárkózva éltem a világtól, és ők voltak azok, akiknek elsőként megnyíltam, akik elfogadtak, és most mégis úgy tűnt, mindent elveszítettem.

Az egész helyzet annyira ironikus volt. Nagyi azért akart farkasokat, hogy legyenek barátaim, akik mindig mellettem lesznek és mindent megtesznek értem, és még ha nem is minden a terv szerint haladt, végül mégis ezek a farkasok lettek a barátaim.

Mostanáig.

Hittem nekik. Ők voltak azok, akik megtanítottak hinni abban, hogy nem mindenki rossz, hogy léteznek tisztalelkű emberek, akik nem vernek át, akik elfogadnak és szeretnek. Hogy az életben vannak csodálatos dolgok, bármennyi nehézségen kell keresztülmennünk.

Most mégis elhagytak ezek az emberek, és én váltam olyan rossz emberré, árulóvá, akiktől egészen eddig tartottam.

- Ne aggódj, Minseo, minden rendben lesz – törte meg a csendet hirtelen egy hang.

Felkaptam a fejem, és az illetőre néztem. Xiumin volt az. Az ajtóban állt, a falnak nekitámaszkodva bal vállával. Nem bírtam neki felelni, csak újból sírni kezdtem.

- Ne okold magad. Neked sem volt könnyű ezt magadban tartani, és ezt ők is tudják. Csak adj nekik időt, rendben?

Aprót bólintottam, majd felkeltem a kanapéról. Az ajtó irányába mutogattam, jelezve, hogy elmegyek sétálni. Még mindig képtelen voltam beszélni, de szerencsére Xiumin megértette, mit akarok.

- Menj csak, de ne maradj sokáig. Veszélyes este odakint.

Biccentett fejével, majd a szobája felé vette az irányt, én pedig elhagyva a lakást, kiléptem a hűvöskés éjszakába.

MOONLIGHT EXTRA - 10. rész

  

~ 10. rész ~

A város tele volt nyüzsgő emberekkel, és iszonyatosan tűzött a nap. Régen honolt már ilyen forróság az épületek között, de még a hideg vagy jeges üdítők sem javítottak sokat a helyzeten. Ennek ellenére sokan mászkáltak az utcákon, és gyűltek össze a szökőkutak körül hűsölés gyanánt.

Alapjáraton nem rajongtam a nagy tömegekért, mivel mindig is zárkózott voltam, de most kivételesen jól esett közöttük sétálgatni és csak úgy nézelődni. Valamiért nagyobb biztonságban éreztem magam, valószínűleg azért, mert az elmúlt órákban igen feszült volt a légkör körülöttem.

Bár örültem a sok embernek, mégis a fülembe helyeztem a fülest, és zenét kapcsoltam, hogy elnyomjam a város zaját, és csak a belső gondolataimra koncentrálhassak.

Újra és újra átgondoltam Haejin szavait, az egész beszélgetésünket, és magát a helyzetet is. Ő valaki, aki segíteni próbál a farkasokon, én viszont nem akarom, hogy belemenjenek a kísérletekbe. De megtagadhatom én ezt tőlük? Jogom van eltitkolni egy ilyen fontos dolgot, ami akár meg is mentheti őket? Bár nagyobb volt a valószínűsége, hogy meghalnának, de mégis... Őket akarom ezzel védeni, vagy saját magamat?

Aztán ott volt az is, hogy a mai napig nem mondtam el nekik, ki vagyok én, hogy a nagymamám miatt történt velük ez a szerencsétlenség, hogy közöm van nekem is az őket ért kínzásokhoz, hogy részben én tettem tönkre az életüket. Barátok voltunk, ám a barátságunk a kezdetektől fogva hazugságon alapult.

Ezek után pedig úgy éreztem, nem dönthetek a sorsuk felett. Bűntudatom volt, már-már szinte mocskosnak éreztem magam, hogy miközben azt hitték, és én is azt mutattam a világ felé, hogy ártatlan, jólelkű és segítőkész vagyok, hogy mennyire szánnivaló vagyok, amiért ilyen tragikus az életem, addig valójában mindennek én voltam az okozója, és ugyanolyan kegyetlen voltam, talán kegyetlenebbül is bántam velük, mint amiken én mentem keresztül.

Egy cseppet sem éreztem jól magam, és tudtam, hogy változtatnom kell ezen, de nem volt elég bátorságom kinyitni a szám. Féltem, hogy akkor mindent elveszítenék.

Felsóhajtottam, majd mivel kissé elfáradtam, bementem az éppen útközbe eső fagyizóba, vettem magamnak egy nagy adag fagyi kelyhet, és leültem az egyik ablak melletti székre.

Miközben kanalazgattam a hűsítőmet, addig az embereket figyeltem, és azon gondolkodtam, vajon nekik milyen problémáik lehetnek. Ők is kételkednek magukban, és tesznek rossz dolgokat? Vajon nekik mit jelent egy átlagos probléma az életükben? És vajon melyik ember az közülük, aki elveszítette az egyik rokonát, ismerősét, és még csak nem is sejti, hogy farkas lett belőle?

Láttam azt a rengeteg boldog és nevető arcot, és magamat véltem felfedezni bennük. Én is elhitettem a munkatársaimmal, az egyetemi barátaimmal, a lakóépületben a szomszédjaimmal, hogy egy vidám és boldog lány vagyok, aki törtet előre, szorgalmasan tanul, hogy elérje a célját, és hogy minden a legnagyobb rendben van.

De nem, valójában semmi nem volt rendben. Ez az egész csak egy álarc volt. Persze, voltak boldog napjaim és pillanataim, de minden mosoly, minden nevetés mögött ott húzódott a fájdalom, a csalódás, és rengeteg hazugság.

Ha tudnák, ki vagyok. Ha tudnák, mit tettem, hogy mibe keveredtem bele, hogy a nagymamám milyen ember volt… Vajon mit szólnának ehhez? Ki tudna elfogadni és ki barátkozna velem ezután? Mondják azt, hogy az igaz barátok mindig kiállnak mellettünk, még akkor is, ha hibázunk, és nem ítélkeznek felettünk, hanem segítenek legyőzni a rosszat. De szerintem ez nem teljesen igaz. Ha valaki életében sötét árnyak jelennek meg, még a barátok is meg fognak ijedni. Talán nem fordítanak hátat, de félni fognak, és nem fognak bennünk bízni, és akkor az a barátság már nem lesz teljesen őszinte. A barátainkat sem kényszeríthetjük arra, és nem várhatjuk el tőlük, hogy mindig, minden helyzetben elfogadjanak minket, és jónak lássanak. Ha rossz dolgokba keveredtünk, talán jobb, ha ők maguk is menekülőre fogják, mielőtt még nekik is bajuk esne.

- Ne egyél annyit, mert megbetegszel – szakította meg gondolatmenetemet egy ismerős hang, és hirtelen eltűnt kezeim közül a fagyispoharam. Meglepetten pislogtam az üres helyére, majd lassan tekintetem a velem szemben ülő alakra emelten, és még inkább elkerekedtek szemeim.

- Tao? Te meg mit keresel itt? És… hogyan találtál meg? – Értetlenül meredtem rá, miközben kissé morcosan figyeltem, ahogy lassan megeszegeti a fagylaltomat.

- Beszélnünk kell, és normál esetben azt mondanám, hogy farkas vagyok, ezért kiszimatoltam, merre vagy, de most bevallom, hogy követtelek – mondta teljesen higgadtan, miközben újabb adag fagyit tolt a szájába.

- Miről is kell beszélnünk? – Bólintottam egyet, majd két kézzel nyújtózkodni kezdtem felé. – Nem adnád vissza? Melegem van.

- Mondjuk arról, hogy miután küldtél egy üzenetet, miért csak órákkal később válaszoltál, hogy minden oké, téves riasztás – hátradőlt a széken, hogy még véletlenül se kaparinthassam meg, amit szeretnék, miközben gyanakodva nézett rám.

Puffogva néztem rá, majd melleim alatt összefonva karjaimat én is kényelmesen elhelyezkedtem a széken.

- Nincs ezen mit magyarázni, tényleg téves volt. Beszélgettem Haejinnel, mint két szomszéd, akik épp ismerkednek – vontam vállat unottan. – Nekem kellene kérdőre vonnom téged, hogy miért csak órákkal később jelentél meg. Mi lett volna, ha tényleg komoly a helyzet?

- Ahhoz képest, hogy csak beszélgettetek szomszédokhoz méltóan, eléggé elhúzódott, nem gondolod? – Nézett rám továbbra is átható tekintettel. – Én pedig nem órákkal később jelentem meg, hanem percekkel az üzenet után. Láttam, ahogy bemész Haejin lakásába.

Egy pillanatra ledermedtem, és Taora pillantottam. Ő ugyanolyan semleges arckifejezéssel nézett rám, mint eddig, így kissé kipirult arccal fordultam el tőle és kezdtem el a járdán elhaladó embereket pásztázni.

- Nos… - köszörültem meg a torkomat. – Tényleg csak beszélgettünk.

- És elárulnád, hogy miről?

- Hát… - sóhajtottam fel – Érdekes dolgokat tudtam meg, de nem hiszem, hogy pont neked kellene elmondanom, amikor te voltál az nemrég, aki magamra hagyott és nem akart soha többé látni. Vagy most akkor mi van köztünk? – Szúrós tekintettel néztem rá ismét, de válaszul csak megforgatta a szemeit.

- Az más. Nem bízok ebben a Haejinben sem, és benned sem. Ha a többieket is érinti, tudni akarom. Már pedig biztos vagyok benne, hogy érinti, megérzem az ilyet – letette az asztalra az üres poharat, továbbra is engem méregetve.

- Bennem nem bízol? Miért is? – Vontam fel az egyik szemöldököm.

- Miért kellene? Elvégre is a többieknek a mai napig nem mondtad el, ki vagy valójában – mondta gunyorosan.

- Ez a probléma? Még mindig itt tartasz? Chh… - Horkantam fel, és gyűlölködve néztem rá. – Szerintem ehhez nem sok közöd van, és majd elmondom, ha akarom.

- De, közöm van hozzá, és meddig akarod húzni még a dolgokat? – Könyökölt fel az asztalra.

- Te akarsz engem kioktatni? Tényleg? – Csóváltam meg hitetlenkedve a fejem. – Te sem vagy jobb nálam, ha azt vesszük.

- Miért? Én nem tettem semmit ellenük.

- Így gondolod? – Kérdeztem vissza, majd megráztam a fejem. – Nézd, Tao, nem mondom azt, hogy helyes, amit teszek, de nekem is idő kell ehhez. Engem is igazán megérthetnél.

- Volt rá csaknem nyolc hónapod, hogy ezt rendezd magadban és elmond a többieknek.

- Ahogy neked is volt nyolc hónapod arra, hogy megemészd a történteket, és ne engem hibáztass azért, amit a nagymamám tett – vágtam vissza, és álltam a tekintetét.

- Azért nekem mégiscsak nehezebb, mint neked. A nagymamád elvette az életemet, ahogy sok más emberét is. Ide egy élet is kevés lenne, hogy ezt megbocsássam – sziszegte fogai között, és lejjebb vette hangerejét, hogy a körülöttünk lévők ne halljanak minket.

- Nem is mondtam, hogy bocsáss meg neki, de attól még engem nem utálhatsz. És mit gondolsz, nekem könnyű elfogadnom, hogy a nagymamám ilyen ember volt? – Hajoltam közelebb hozzá, és én is halkabban kezdtem el beszélni.

- Ezt úgy mondod, mintha nem tudtál volna a tervéről.

- Komolyan azt hiszed, hogy tudtam róla?

- Ki tudja? Honnan tudjam, mikor mondtál igazat, és mikor nem? Miért is kellene megbíznom benned?

Egy pillanat erejéig elgondolkodtam Tao szavain. Tényleg, miért is kellene megbíznia bennem? Honnan kéne mégis tudnia, hogy én nem voltam benne? Függetlenül attól, mennyit segítettem neki és a többi farkasnak, és hogy ez az egész eléggé lehetetlennek tűnt, honnan tudja, hogy nem mindent így terveztem el előre? Nem ismer se ő, se a többiek régóta, és ezek után tűnhet úgy, hogy mindent csak megjátszottam. Persze, ahhoz elég profinak kellene lennem, és egyáltalán nem vagyok jó színész, és egy nyomós ok is kellene, de ha nem ismersz valakit, akkor nehéz bízni a másikban. Ráadásul így, hogy rejtegettem dolgokat előlük, még inkább azt bizonyította, hogy nem vagyok egy „tiszta” ember.

- Te most komolyan ezt feltételezed rólam? – Kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve, majd ahelyett, hogy kioktattam volna, vagy elkezdtem volna vele kiabálni, mélyet sóhajtottam, és lehunytam szemeimet. Gyorsan lenyugtattam magam, majd amikor Taora néztem, már sokkal higgadtabban válaszoltam.

- Rendben, legyen. A legközelebbi vonattal leutazom Busanba, és mindent elmondok nekik. Így megfelel?

Tao egy pillanat erejéig döbbenten meredt rám, nem erre a válaszra számított, majd végül nagyon lassan bólintott egyet.

- Rendben.

- Nagyszerű. Akkor most kérlek, vegyél nekem még egy fagyit, ha már megetted az enyémet – néztem rá morcosan.

Tao szó nélkül állt fel az asztaltól, majd percekkel később egy ugyanolyan fagyikehellyel tért vissza, és lerakta elém. Lassan elkezdtem kanalazgatni, Tao pedig már épp indult volna el, amikor utána szóltam:

- Nem akarsz nekem véletlenül valamit elárulni?

Megtorpant, majd lassan megfordult és értetlenül pillantott le rám.

- Nem tudom, mire gondolsz.

- Valóban? – Emeltem rá tekintetem közömbösen.

- Belekevertek valamit abba a fagyiba, hogy ilyen vagy? – Kérdezett vissza összeráncolt homlokkal.

Féloldalasan elmosolyodtam, majd lenyaltam ajkaimról az olvadt fagyaltot, és olyan áthatóan néztem rá, mint ahogy ő nézett rám percekkel ezelőtt.

- Ha már te engem kioktattál az előbb, akkor szerintem én is jogosan megkérdezhetem, hogy mégis Haejin nappalijában miért virított ott egy csomó olyan kép, amin te és ő rajta vagytok? Kettőnk közül akkor ki is, aki titkolódzik?