MOONLIGHT EXTRA - 18. rész

~ 18. rész ~

Egy merő pillanatig döbbent csöndben ültünk, az izgalom szinte tapintható volt a nappaliban, ahogy a szívünk heves és izgatott dobogása is visszhangot vert néhány másodpercig. Chanyeol félrenyelt egy falatot, és hangosan köhögni kezdett, mire Kris elkezdte finoman ütögetni a hátát.

- Igen, azt hiszem, ezt akarom mondani. Vagyis elképzelhetőnek tartom, de ehhez további vizsgálatok kellenek és mindez időbe telik – folytatta Haejin, miközben maga elé vette Chanyeol vérképének az eredményét és még egyszer átfutott rajta.

- Mégis mennyi időbe? – Tette fel a kérdést Lay.

- Passzolom. Ez több mindentől is függ. Egyrészt nem vehetek sok vért Chanyeoltól, mert megviseli a szervezetét, másrészt nem vagyok biztos, hogy mást is meggyógyít-e, vagy csak önmagát tudta. És ha mást is meggyógyít, milyen mennyiségben kell használni a vérét? Elég egy csepp vagy rengeteg kell? Milyen hosszú a gyógyulási folyamat, és mennyire fájdalmas, ha fájdalmas? És nem utolsó sorban ott van az is, hogy mindenkire hatással lesz, vagy aki túl régóta farkas, azon már nem lehet segíteni? Szóval ezekhez újabb kísérletek szükségesek – sorolta ujjain számolva Haejin a legfontosabb dolgokat, mi pedig csak feszülten hallgattuk őt és próbáltuk feldolgozni az elhangzottakat.

Azokban a percekben megkönnyebbülést éreztem, hogy végre találtunk megoldást és megmenthetjük a fiúkat, végre ismét normális életet élhetnek. Haejin szavai megnyugtatóak voltak, ugyanakkor, ahogy belemerültem gondolataimba rájöttem, hogy a neheze még csak most jön és közel sem lesz ezután minden egyszerű.

Tegyük fel, hogy Chanyeol vére hasznos, és mindenkit sikerül meggyógyítani, ismét emberek lehetnek. Ez rendben van, mert egy esetleges baleset következében, ha kórházba kerülnek, nem kell félniük attól, hogy lebuknak, többé nem kell ilyen szempontból rejtőzködve élniük, és minden tettükre odafigyelni.

Másfelől azonban ugyanúgy nem térhetnek vissza a családjukhoz, ugyanúgy az új személyiségükkel kell azonosulniuk és nem fogják elfelejteni azt a sok fájdalmat, és szenvedést, amin keresztülmentek. Soha nem mehetnek haza, nem láthatják a szeretteiket, és abban a tudatban kell élniük, hogy a családjuk halottnak hiszi őket. Mert ha hazamennek, mégis mit mondanak, hol voltak eddig? Elmesélhetik a kísérleti helyet, hogy farkasok voltak, és meggyógyultak? Hinne nekik valaki? Utána ki akarna a közelükbe menni? Mi van, ha félnének tőlük? Teljesen megbélyegeznék őket, és az se biztos, hogy a családjuk ezután ismét elfogadná őket.

Persze meg lehet kockáztatni, hisz akár jól is elsülhet a dolog, és talán néhány év után senkit nem érdekelne, mi történt velük. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha azok, akik a kísérleteket vezették, még élnek és ismét vadászni kezdenének rájuk?

Ha engem kérdeztek volna, biztosan nem mentem volna vissza a családomhoz, de nekem könnyű volt ezt gondolnom, mert nekem már nem volt kihez visszamennem. De vajon ezzel ők is tisztában voltak?

Nem elleneztem, hogy megpróbálják ezt a kísérletet, mert kevesebb veszély fenyegetné őket emberként, de attól még azt az életet kell folytatniuk, amit a szabadulás után elkezdtek.

Mindezek ellenére csendben maradtam, mert ez már nem rólam szólt. Az ő életük volt, nekik kellett döntést hozni, és én csak annyit tehettem, hogy mellettük voltam, mint eddig is.

- Én bármit megadnék, hogy ne kelljen farkasnak lennem – fakadt ki egyszer csak Luhan.

A többiek egy ideig csak értetlenül meredtek rá, azonban egy idő után Kai is felsóhajtott és bólintott egyet.

- Azt hiszem, én is ezt gondolom. Bár egy ideje már farkas vagyok, és megvan az előnye is, de szeretnék ismét ember lenni. Gyűlölöm ezt az életet – szorította ökölbe kezét, ezzel visszatartva a dühét.

- Osztom én is a véleményt – dörzsölte össze két tenyerét Suho, majd utána összekulcsolta ujjait. – Túl sok a kockázat, a menekülésből és a rejtőzködésből való félelem. Kívülállók vagyunk, ami miatt senkit nem engedhetünk magunkhoz közel, és ha valaki meg is próbál közeledni, el kell őt utasítani. Én legalábbis képtelen vagyok magamban bízni.

- Én se akarok többé farkas lenni – most Baekhyun volt az, aki beszélni kezdett. Miközben magyarázott, kezeivel összevissza hadonászott. - Közülünk azt hiszem, én vagyok az egyetlen, akinek barátnője van, és nagy szó, hogy eddig eljutottam. Szeretem Miraet, de feleségül vehetem, ha farkas vagyok? Családot alapíthatunk, vagy szakítanom kell vele, ha erre kerül a sor? Folyton erre gondolok mostanság. Múltkor szex közben, amikor teljesen belendültünk, azt hittem, hogy át fogok változni. Mi lett volna, ha megtörténik?

Ahogy hallgattam a fiúkat, és ahogy mindenki megosztotta, mennyire utálja ezt az énjét, ezt az életet, fokozatosan rádöbbentem, hogy sokkal jobban szenvednek, mint én azt hittem. Olyan gondolatokat osztottak meg egymással, amit eddig sosem. Mindenkinek nehéz volt elfogadni önmagát és megtanulni harmóniában élni a farkas énjével, de ez nem jelentette azt, hogy szeretik is saját magukat. Elfogadni és szeretni teljesen más, mint valamit elviselni, mert el kell.

Csak kapkodtam ide-oda a fejemet, ahogy egymás szavába vágva mesélték el, ki milyen akadályokba ütközött emiatt, kinek milyen félelmei vannak. Érdekes volt hallgatni őket, de jobbnak láttam, ha kicsit félrevonulok, miután egyre személyesebb témák kerültek elő.

Így hát észrevétlenül felálltam, és kiosontam a konyhába, majd a hátsó ajtón keresztül kiléptem az udvarra. Leültem a hintaágyra, ami két hatalmas tölgyfa közé volt állítva és próbáltam a természet nyugalmát valahogy magamba szívni, hogy én is lecsillapodjak.

Nagyokat sóhajtoztam, és próbáltam nem az elmúlt percekre gondolni. Tudtam, hogy ez olyan dolog, amit nem oldhatunk meg egyből, és ami egy lassú folyamat, így én se akartam feleslegesen idegeskedni és hosszasan agyalni. Pihenni akartam, hogy ismét a kezembe vehessem az életem irányítását, hogyha a srácok nem tudják, mit csináljanak, én ott lehessek támaszként nekik. Én túl voltam az életem nehezén, de nekik még csak most kezdődött el ez a pillanat.

Néhány perccel később azonban ismét kinyílt az ajtó, és Chanyeol lépett ki rajta. Szó nélkül sétált oda hozzám, majd leült mellém. Ránéztem, de nem mondtam semmit, vártam, hogy ő szólaljon meg, hiszen beszélgetni akart.

- Emlékszel a legutóbbi beszélgetésünkre? – Kérdezte egyszer csak, miközben hunyorogva nézett a távolba. Tekintetemmel próbáltam megkeresni azt a pontot, amit ennyire erőteljesen néz, de nem sikerült megfejtenem.

- Igen, emlékszek – bólintottam egyet.

- Azt hiszem, ez volt az a sürgető érzés. Akkor kezdtem el ezt érezni, amikor a kísérleti helyen voltam. Ott kezdődött minden.

Hangja halk volt, és egyenes, képtelen voltam kivenni belőle, hogy mit érez, mire gondolhat. Egy újabbat bólintottam, de nem válaszoltam. Vártam, hogy folytassa.

- Tudod… hiába érzem azt, hogy ez az, ami nyomaszt, mégsem tudom, mit csináljak most. Félre ne értsd, szeretnék segíteni a többieken és tök jó dolog lenne, ha ismét emberek lehetnének, de nem tudom, hogy ez rám milyen hatással lesz. Mármint… olyan lesz, mint egy vérvétel és ennyi? Leveszik a vérem, a többiek meggyógyulnak és én is visszakapom a rendes életemet, és megszűnik ez a sürgető érzés?  - Elhalkult, majd végre rám emelte a tekintetét. Én is ránéztem, de szemeiben ugyanazt a zavarodottságot, nyugtalanságot láttam, mint amit magamon is éreztem.

- Nem tudom, Chanyeol. Nem tudok neked mit mondani. Lehet, hogy csak ennyi lesz, de lehet, hogy mást is fogsz érezni. Nem tudom.

- Mi van, ha megölök valakit a véremmel? Mi van, ha nem mindenkinél lesz hatásos?  Akkor már gyilkos is leszek? És mi van, ha lelkileg ezek után sem könnyebbülök meg, vagy csak még mocskosabbnak érzem magam? – Két kezével az alkaromba kapaszkodott, miközben kétségbeesetten nézett rám.

Kissé megrémülve és aggódva fordultam felé; kezeimbe fogtam kezeit, és ujjaimmal simogatni kezdtem kézfejét, remélve, ezzel talán sikerül megnyugtatnom. Bár azt hiszem, ez inkább számomra volt megnyugtató, miközben beszéltem hozzá.

- Nézd, Chanyeol, nem vagyok jövendőmondó, és nem tudhatom, mi fog történni. Lehet, hogy meg fognak halni mások, az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy megkönnyebbülsz ezekután, de lehet, hogy nem. Én csak azt tudom mondani, hogyha úgy érzed, a jelenlegi helyzet nem jó, akkor lépned kell. Csak akkor tudod meg, hogy mi fog történni, ha megpróbálod. De csak és kizárólag akkor tegyél lépéseket, ha hajlandó vagy vállalni a következményeket és együtt tudsz élni azzal, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kellene. A te véredről van szó, a te életedről és egyedül csak te tudod, hogy mit akarsz tenni. Se én, se más nem mondhatjuk meg neked, mert akkor életed végéig másokat hibáztatnál, és az sokkal fájdalmasabb dolog. Nem kell most azonnal döntened. Haejin előtte még biztosan elvégez jó pár vizsgálatot, és nyilván nem egyből élő embereken fog kísérletezni, ráadásul senki nem várja el tőled, hogy megtedd ezt a lépést.

Próbáltam valami értelmeset és valami lelkesítőt mondani Chanyeolnak, de úgy éreztem, teljesen felesleges dologról hablatyolok és semmi újat nem mondok neki. Ő válaszokat akart, amit ugyancsak nem kapott meg.

Az élet döntések sorozatából áll, és néha sokkal egyszerűbb, ha mások mondják meg, mit tegyünk. Ugyanakkor később azt érezhetjük, hogy mások befolyásolták az életünket, és sosem teljesedhettünk ki, emiatt pedig harag, düh, fojtogató elégedetlenség gerjedhet bennünk, amit nehéz legyőzni.

Tényleg nem tudtam, mi lenne a helyes megoldás. Chanyeol könnyen gyilkossá válhat, de vajon ő lenne gyilkos, vagy azok, akik a többieket farkassá tették? Ha erre az egészre fény derülne a világon, ha az egészből rendőrségi ügy lenne… Kinek az oldalára állna az igazság? Ki állna az oldalukra és kik követelnék a halálukat? Megbírnának ekkora felhajtással és gyűlölettel küzdeni?

De még ha mindezt sikerül csendben is elintézni, akkor sem lesz semmi a régi, és a lelki világuk se biztos, hogy rendbe jönne. Se Chanyeolnak, se a többieknek. Mégis ki döntheti el, hogy ebben a helyzetben mi a legjobb megoldás? Egyáltalán van jó megoldás?

Chanyeol szemei könnybe lábadtak, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Annyira szerettem volna segíteni, de már sokadjára éreztem azt, hogy tehetetlen vagyok. Gyűlöltem ezt az érzést, de bíztam abban, hogy idővel minden a helyére kerül és megoldódik.

- Bocsánat, hogy megzavarom az idilli kis románcotokat, de Minseo, most azonnal beszélnünk kell! – Chanyeollal úgy rebbentünk szét, mintha valami rosszat tettünk volna. Ijedten és zavartan néztem Taora, miközben Chanyeol elfordult, és könnyes szemeit törölgette ujjaival.

- Öhm… oké – nem mertem tiltakozni, annyira zavarban voltam. Kicsit haboztam, majd Chanyeolra néztem, vajon rendben lesz-e, de aztán megállapítottam, hogy jót fog tenni neki egy kis egyedüllét, így végül felálltam. Tao elindult, én pedig követtem.

Bementünk a lakásba, majd onnan egyenesen az ő szobájába. Nem értettem, mit akar, de elég határozottnak és dühösnek tűnt, így nem mertem leállni vitatkozni vele.

Ahogy becsukta az ajtót, összerezzentem, és tanácstalanul, kissé feszengve néztem rá.

- Ülj csak le – mutatott az ágyára, én pedig vonakodva, de leültem.

- Mi az? – Hangom remegett, ahogy megszólaltam, és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Nem értettem, hogy a testem miért reagál ilyen furcsán, hisz semmi rejtegetnivalóm nem volt.

Tao odahúzott elém egy széket, nagyjából egy méterre tőlem, majd néhány másodpercig engem méregetett. Próbáltam nem ránézni, és elkerülni a pillantását; valamiért nagyon nem éreztem jól magam vele egy légtérben.

Tao végül néhány képet vágott hozzám, én pedig eleinte meg se mertem mozdulni. Tekintetemmel követtem a földre esett képeket és hosszas másodpercek elteltével fedeztem fel, hogy az egyik képen mintha magamat látnám.

- Ez mi? – Kérdeztem, miközben lassú mozdulattal lenyúltam az egyikhez, és két ujjam közé fogva felemeltem. Tényleg én voltam rajta.

- Ezt szeretném én is tudni – dőlt hátra Tao a széken. Hangja cinikus volt és komor, de érezni lehetett benne a megvetést. – Elmagyaráznád nekem, hogy mégis mit kerestek a képeid Haejin lakásában?

MOONLIGHT EXTRA - 17. rész

~ 17. rész ~

Egész éjjel azon rágódtam, amit Chanyeol mondott. Újra és újra felidéztem a szavait, de minél többet gondolkoztam, annál jobban csak összezavarodtam. Segíteni akartam, de nem tudtam, mi lenne a legnagyobb segítség számára. Még ha egy nap rá is jön, mi volt ez a sürgető érzés benne, attól még ott volt az a kérdés, vajon ki támadta meg és milyen okból? Tudta, hogy ki ő, hogy hozzánk tartozik? Tudta az illető, hogy ismeri a többi farkast és talán ez egy fenyegetés akart lenni? Vagy egy szimplán kissé megtébolyult farkasról van szó, és ennek a támadásnak igazából nincs is jelentősége?

Bárhogy is erőlködtem, semerre se jutottam, mindenhogyan falakba ütköztem. Végül mégis elnyomott az álom.

*

Másnap nyúzottan ébredtem, mint aki semmit nem aludt. Igazság szerint néhány óránál többet tényleg nem bírtam pihenni; még ha fáradt is voltam, a szemeim úgy pattantak ki, mint aki kellőképpen kialudta magát.

Első utam a fürdőbe vezetett, majd miután kicsit megmosakodtam és rendbe szedtem magam, a konyhába indultam. Finom illatok terjengtek, és a gyomrom is összerándult, de valahogy mégsem volt étvágyam.

Becsoszogtam a konyhába, majd kicsit meglepődtem azon, hogy milyen sokan vagyunk bent, jóformán az egész társaság ott reggelizett. Csak intettem nekik egyet, majd kivettem egy üdítőt a hűtőből, és a nappaliba mentem, mivel kicsit túl zsúfoltnak éreztem a helységet.

Leültem a kanapéra, és nem telt el sok idő, amikor Baekhyun battyogott be Luhan és Lay társaságában. Meglepődtem rajtuk és eleinte feszengtek, végül leültek mellém.

- Nem vagy éhes? – Kérdezte Luhan, de csak megráztam a fejem.

- Nem bántásból, de mennyit aludtál az éjjel? Pocsékul nézel ki – jegyezte meg Baekhyun, amin halkan felnevettem.

- Nos, nem túl sokat. Mostanság nem alszom valami jól – feleltem egy sóhaj kíséretében.

- Érthető, sok minden történt veled – bólintott megértően Baekhyun, majd folytatta - Nézd, Minseo… Azt hiszem, nemrégiben kicsit túlreagáltuk a helyzetet. Tegnap este beszélgettünk a srácokkal, és Kris is elmondta, hogy mi a helyzet Chanyeollal, valamint, hogy ki az a Haejin, aki itt volt. Bár még most sem teljesen világos minden, és nekünk is kell egy kis idő, amíg feldolgozzuk, ami történt, de szeretnénk, ha tudnád, hogy ránk számíthatsz.

- Igen, kicsit tényleg túl hamar ítélkeztünk feletted, pedig valószínűleg neked sem lehetett könnyű akkor – vette át a szót Lay. - Sőt, egész idő alatt mindig minket helyeztél magad elé, segítettél és támogattál minket, holott neked is szükséged lett volna ránk, azonban mi ezt nem vettük figyelembe. Szóval, amit mondani akarok, és azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy sajnáljuk, ha megbántottunk és rosszul érezted magad.

Ellágyultam a fiúk szavaitól, nem vártam ilyen hamar bocsánatkérésre, sőt, igazság szerint sose hittem, hogy valaha megbocsátanak nekem. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék, a könnyeim egyszerűen csak potyogni kezdtem, én pedig remegő kezekkel próbáltam letörölni őket arcomról.

- Nos… elfogadom a bocsánatkérést, és megértem a reakciótokat. Azt hiszem, senkinek sem volt könnyű az elmúlt időszak, és mivel ez nem egy gyakori helyzet, szerintem nem is igazán volt itt jó vagy rossz döntés. Ha előbb mondom el, hogy Nagyi tehet mindenről, akkor is így reagáltatok volna valószínűleg – mondtam végül, és hogy megnyugodjak, ittam egy jó nagy kortyot az üdítőmből.

- Igen, valószínűleg. Tényleg sajnáljuk, amit mondtunk vagy tettünk. Neked ő a nagymamád volt, az egyetlen élő rokonod, akit elveszítettél, egyedül maradtál, ráadásul most itt van ez az egész Chanyeollal is. Te pont ugyanúgy szenvedsz, ahogy mi is – csóválta meg a fejét Luhan, és már éppen megölelt volna, amikor berontott a nappaliba Kai.

- Emberek, elég az érzelmekből, folyton megsiratjátok szegény lányt – csapta vállon Luhant, majd össze is kócolta az említett haját, aki erre csak hasba vágta a másikat.

Szép lassan mindenki beözönlött a nappaliba, és egyesével bocsánatot kértek, majd eltöltöttünk egy kellemesnek mondható reggelt, mint a régi szép időkben. Kavarogtak bennem az érzések, még ha haragudtam is rájuk vagy hibáztak, akkor is tudtam, hogy mindig itt leszünk egymásnak. És ez valamelyest megnyugtató volt számomra.

Emlékszem, mennyire féltem elköltözni és elkezdeni az egyetemet főleg úgy, hogy előtte nem igazán volt kapcsolatom az emberekkel. Nem tudtam, mit hogyan kezeljek, mire hogyan reagáljak, de az idő múlásával mindezt megtanultam. Hiába írtam egymagamnak könyveket, ahol már ezerféle szituációra ezerféle reakciót elképzeltem, de a valóság mégis más volt. Még ha fájdalmasabb is, de sokkal gyönyörűbb, mert embernek lenni és élni, átélni és megélni az érzelmeket olyasfajta dolog, amire nincsenek szavak. Az érzelmek és a hibáink tesznek minket emberré.

Minden olyan nehezen indult, de most úgy éreztem, sokkal több mindent kaptam a világtól, mint valaha bármikor. Nem volt tökéletes az életem, tele volt fájdalommal, szenvedéssel, és néha úgy éreztem, sokkal többet érdemlek ennél, mégis… ahogy a srácokra néztem, és felidéztem az emlékeinket, rájöttem, hogy ennél többet sosem kaphatok és nem is akarok kapni. Hisz a boldogságom sose nagy tettekben mutatkozott meg, hanem azokban a hétköznapi, átlagos kis pillanatokban; azok a mosolyok és könnyek, nevetések és veszekedések színesítették be az életemet. Sokkal izgalmasabb volt, mint egy hullámvasút, és sokkal tartalmasabb, mint kívánhattam volna. Meg voltam elégedve az életemmel minden rossz ellenére, el tudtam fogadni, hogy nincs olyan, hogy tökéletes élet, és miután ezt elfogadtam, csak ezután értettem meg, mi is az a boldogság.

A fiúk megállás nélkül bolondoztak a nappaliban, és amikor Kyungsoo lerúgott egy poharat az asztalról, mert Suho megcsikizte a lábát, akkor lépett be a nappaliba Chanyeol.

Mindannyian egy emberként fordultunk felé, majd aggódva ugrottam fel és rohantam oda hozzá.

- Jól vagy? Chanyeol, feküdj vissza, még nem jöttél rendbe! – Torkolltam le kissé túlságosan aggódva. Egyáltalán nem festett jól, arca még most is beesett és sápadt volt, ráadásul a sérülései könnyen felszakadhattak volna.

- Nyugalom, semmi bajom – erőltetett magára egy mosolyt, és összekócolta a hajamat.

- Hogyhogy semmi bajod? Chanyeol, tegnap kis híján meghaltál – néztem rá nagy szemekkel, de ő továbbra is csak mosolygott, ami még aggasztóbb volt.

- Minseo, nyugi. Inkább hadd üljön le és egyen néhány falatot, attól biztosan jobban lesz – jött oda hozzánk Kris és a fiúk helyet szorítottak neki is. Nagyot sóhajtottam és én is visszaültem a helyemre, de egy pillanatra se vettem le a szemem Chanyeolról.

- Tényleg jobban érzed magad? Szerintem evés után letusolhatnál, és akkor átkötözzük a sebeidet – válaszolta higgadtan Xiumin, miközben elvett még egy szendvicset az egyik tálcáról.

- Ennyire büdös lennék? – Halkan felnevetett Chanyeol, és ő is eszegetni kezdett egy szendvicset.

- Csak egy egészen picikét – mutatta vigyorogva ujjaival Kai, hogy mennyire.

- Az jó, mindenesetre, ami a sebeket illeti… nem igazán van szükség a kötözésre – motyogta két falat között.

- Ne hülyéskedj, szívesen segítünk, és nem kell szégyenlősnek lenned. Láttunk már pucér férfitestet. Minseo nem biztos, de ő még kicsi is ehhez – mondta egyszerűen Lay, majd rám nézett és szélesen elvigyorodott. Válaszul csak hozzávágtam az egyik díszpárnát.

- Nem úgy értettem – krákogott egyet Chanyeol, láthatóan kicsit zavarba jött. – Már nincs mit bekötözni. Nincsenek sebeim.

Hirtelen csend telepedett a nappalira, és döbbenten néztünk rá. Nem kellett feltenni a kérdést, anélkül is mindenki arcára az volt írva: hogyan történhetett ez?

Mielőtt bármit is kérdezhettünk volna, Haejin lépett be a nappaliba.

- Szerencsétek, hogy nem zárjátok kulcsra az ajtót, mert aztán ilyenkor kopoghat az ember, ha ti úgysem halljátok meg – sóhajtott fel, majd a kezeiben lévő papírlapokkal beljebb sétált, és leült a kanapé jobboldali karfájára. – A kérdésetekre a válasz pedig egyszerű: Chanyeolnak elég különleges vére van.

- Hogy érted, hogy különleges? – Tette fel mindannyiunk helyett a kérdést Suho.

- Chanyeolnak a vérében olyan anyagot találtam, amitől sokkal gyorsabban gyógyul, regenerálódik, mint más emberek. Összehasonlítottam a vérét más emberekével és a farkasokéval, és valahol a kettő között helyezkedik el – magyarázta, miközben átadta nekünk a papírokat. Egyesével alaposan átelemeztük őket, habár nem igazán értettük, mi is áll rajtuk, de Haejin minden kérdésünkre alapos választ adott.

- Mégis hogyan lehetséges ez?

- Nos, úgy emlékszem, Tao azt mesélte, hogy Chanyeol is volt azon a kísérleti helyen, ugye? Valószínűleg rajta nem sikerült úgy a kísérlet, ahogy szerették volna.

- Vagy rajta teljesen másmilyen kísérletet folytattak – osztotta meg gondolatát Luhan.

- Talán… de csak talán… ha ő ilyen gyorsan gyógyult meg… mi van, ha keresztezve a mi vérünkkel mi is meggyógyulhatunk? – Folytatta a gondolatmenetet Kyungsoo.

- Azt akarod mondani, hogy talán Chanyeol vére a gyógyír? Hogy az ő vére az, amit mindig is kerestünk?

MOONLIGHT EXTRA - 16. rész

~ 16. rész ~

Megtöröltem könnyeimet, és pislogtam párat, végül tekintetemet ismét a földre szegeztem, és nem szóltam semmit. Nem akartam most beszélgetni, nem tudtam, mit is kellene mondanom. A fejem tele volt gondolatokkal, zavaros volt, mint a tenger egy heves esőzés után.

- Minseo… - törte meg végül a csendet Haejin, de csak hosszas hallgatás után folytatta mondandóját. – Tudom, hogy fontos neked Chanyeol, és ígérem, mindent megteszek, hogy rendbe hozzam őt.

- Ez nem a te hibád – motyogtam halkan, a fejemet rázva. – Igazából neked nem is kellene segítened, biztosan lenne jobb dolgod is.

- Nos, ami azt illeti, szerintem pontosan itt kell lennem. Elvégre is… rátaláltam az elvesztett féltestvéremre – halványan elmosolyodott, de nem tudtam örülni a boldogságának.

- Tudod, kicsit igazságtalannak tartom, ami velem történik – sóhajtottam fel végül.

- Miért is? – Pislogott rám, miközben megdörzsölgette hátamat kezével.

- Csak nézz körbe. A srácok itt vannak egymásnak, támogatják egymást, te rátaláltál Taora, Chanyeol és Kyunghee a jövő hónapban összeköltöznek, Chen orvosi karrierje lassan beindul, Sehun talán végre talált magának egy normális barátnőt, én meg… én meg itt vagyok egyedül. Szöulban élek, próbálom eltartani magam a keresetemből, de időm nincs ismerkedni, még barátaim sincsenek, akikkel napi szinten találkozhatnék. Igyekeztem mindenkivel jót tenni, és bár rettenetesen örülök, hogy a srácok eljutottak idáig, de az én életem mintha megállt volna, és nem haladna. Néha úgy tűnik, hogy folyamatosan visszafelé zuhanok. Nekem nincs családom, a nagymamám meghalt, a barátaim messzire költöztek, egyedül maradtam. Ennek tetejébe pedig most itt van Chanyeollal ez a dolog, és talán a többiek is lassacskán megutálnak. Mégis mit rontottam el ennyire az életemben? – Felsóhajtottam, majd szemeimet újabb könnycseppek lepték el, amiket nem tartottam vissza.

Haejin egy ideig tétován nézett rám, végül összekulcsolta kezeit az ölében és végignézett az utcán. Én is így tettem; a nedves járdát és a fákat néztem, melyeket még most is tépázott a szél. Észre se vettem, hogy egész nap esett az eső, valószínűleg ezért nem sétált egy lélek sem idekint.

- Nem hinném, hogy valamit elrontottál, egyszerűen csak ilyen életet kaptál, mert talán úgy gondolták, elég erős vagy ahhoz, hogy ilyen fájdalmakat elviselj. Talán most nem látsz tisztán, de ez még nem a világ vége, te is tudod. Most nehéz, de jobb lesz idővel, még te is megkaphatod a boldogságodat – magyarázta, de közben egy pillanatra se nézett rám. – A többiek is megannyi nehézségen mentek keresztül, és jó úton haladnak, te sem vagy kivétel. Ha pedig ennyire nehezen élsz egyedül Szöulban, miért nem költözöl ide Busanba? – Végül felém fordult, és szája sarkában láttam egy picinyke biztató mosolyt megbújni.

- Busanba? De hát mi lesz az egyetemmel? – Pislogtam nagyokat.

- Az itt is tudnád folytatni, nem? Átiratkozhatnál valamelyik egyetemre. Vagy ha mindenáron Szöulban szeretnél maradni, lehetnél kollégista és hétvégenként járnál haza, Busanba. De ez csak egy tipp, hátha így könnyebb lenne. Akkor a szöuli barátaid is megmaradnának, és az itteniekkel is tudnál többet találkozni – tanácsolta, én pedig erőteljesen gondolkodni kezdtem.

Nem volt rossz ötlet, amit mondott, egészen idáig sosem jutott nekem eszembe, hogy élhetnék két helyen is. Talán az ingázást nehezen szoknám meg, de ahogy mondta, mindkét társasággal találkoznék, rendszeresebben, mint most, és ez biztosan sokat segítene a jelenlegi állapotomon.

- Ezt még lehet, átgondolom – bólintottam egyet, és egy kicsit úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Észre se vettem, hogy időközben a könnyeim se csordogáltak már, ellenben az eső ismét eleredt, és lassacskán kezdett besötétedni.

- Nagyon szívesen, erre valók a testvérek, nem? – Szélesen elmosolyodott, én meg halkan felnevettem.

- Testvérek? Na, persze. Nincs olyan szinten a kapcsolatunk, és Tao megsértődne szerintem, ha annak tekintenél – csóváltam meg a fejemet, Haejin pedig jóízűen felnevetett.

- Nos, az meglehet – bólogatott – Mindenesetre szeretném, ha tudnád, hogy közel sem vagy olyan egyedül, mint hiszed – mosolyodott el, de hangjába egy kis titokzatosság is vegyült, amit nem tudtam nem észrevenni.

- Mire célzol ezzel? – Váltottam hirtelen komolyra, de Haejin nem válaszolt, csak felkelt mellőlem és leporolta a nadrágját.

- Most mennem kell. Hazamegyek és leellenőrzöm Chanyeol vérét, meglátom, mit tehetek – mondta, majd fejére húzta pulcsijának kapucniját, és kilépett az esőbe.

Csak megilletődve néztem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a látószögemből. Nagyot sóhajtottam, végül mégiscsak elmosolyodtam. Sikerült Haejinnek egy kicsit megnyugtatnia, és feldobni a kedvemet, függetlenül attól, hogy nem is ismerte az életemet és engem se.

Egy ideig még kint ücsörögtem a lépcsőn, de ahogy egyre esteledett, úgy egyre csípősebbé vált az időjárás, így úgy döntöttem, bemegyek. A nappali üres volt, csak a konyhából érzékeltem mozgást és illatokat, ahogy néhányan a vacsorát készítik.

A szobámba akartam menni, végül Chanyeolnál kötöttem ki. Teljesen el is felejtettem, hogy én le akartam lépni. Még most se szívesen tartózkodtam itt, kellemetlenül éreztem, hogy a fiúkon élősködök, de Chanyeol miatt nem tudtam menni. Mellette akartam lenni, én voltam az, aki a legjobban ismerte őt.

Leültem mellé az ágy szélére, és csak néztem, ahogy alszik. Haejin adott neki infúziót, és alaposan bekötözték a sebeit, de annak ellenére, hogy nem volt már csupa vér, még most is ijesztő látványnak tűnt. A mindig életvidám és életerős Chanyeol, aki állandóan csak mosolygott és pozitív volt, most itt feküdt magatehetetlenül, eszméletlenül, a halál kapujában. Sose hittem volna, hogy valaha erre a szintre jutunk.

Újból megteltek szemeim könnyekkel, és pulcsimat felhúztam arcomra, hogy a kitörni készülő hangos zokogást elfojtsam. Féltem, hogy a nem megfelelő ellátás miatt meg fog halni, holott kórházban lenne a helye, de ha át fog változni farkassá, akkor sose látnánk viszont. Őrjítő volt ez a helyzet, a tehetetlenség, pedig az idő elteltével hozzászokhattam volna ehhez az állapothoz.

Teljesen magamba fordultam az elmúlt időszak alatt, és kezdtem undorodni magamtól is. Hiába akartam megmenteni mindenkit, és segíteni rajtuk, valahogy mégis megannyi hazugság vett körbe, és nem voltam őszinte a srácokkal. Nem mondtam el, hogy ki volt a nagymamám, hogy Tao és Haejin milyen kapcsolatban vannak, na meg hogy egyáltalán honnan ismerem Haejint, és most itt volt Chanyeol is, akiről hazudnom kellett Kyungheenak, hogy megnyugtassam, azért nem válaszol az üzeneteire, mert a srácokkal iszogattak délután, és úgy bekábult, hogy azóta alszik. Mégis mit művelek én? Egyáltalán nem ezt akartam csinálni, és szégyelltem is magam.

Hosszú perceken keresztül üldögéltem Chanyeol mellett, és hol magamat hibáztattam, hol pedig azon gondolkodtam, mégis hogyan tehetném jóvá, amit elrontottam. Elmélkedésemből végül Chanyeol ébresztett fel, amikor hideg ujjait óvatosan a csuklómra fonta.

Gyorsan megtöröltem arcomat, majd minden zavaromat leplezve, megpróbáltam mosolyogva ránézni.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid? – Kérdeztem, és megfogtam kezét, majd megszorítottam azt.

Chanyeol próbált megszólalni, de torkából csak értelmetlen, gurgulázó hangok törtek elő. Arca eltorzult a fájdalomtól, és szabad kezével megérintette bekötött nyakát. Egyszerre több érzelem is átfutott rajta: először az ijedtség, a félelem, majd ahogy eszébe jutottak az emlékek, némi nyugodtság is vetült rá, végül pedig ismét a fájdalom vette át a hatalmat.

Kezével jelezte felém, hogy inni szeretne, így gyorsan kerestem egy poharat, amit megtöltöttem vízzel és átnyújtottam neki. Segítettem kicsit felülni, hogy könnyebben tudjon inni, majd miután két kortynál többet nem bírt lenyelni, visszaroskadt a párnák közé, és hangosan felsóhajtott.

- Hol vagyok? – Préselte ki magából a két szót, amire ugyan tudta a választ, de mondhatni ezzel csak azt tesztelte, mennyire tud beszélni.

- Kriséknél, Busanban. Délután óta eszméletlen vagy. Most este tíz óra van – előztem meg a választ kérdéseire.

- Mi történt? – Emelte rám hatalmas barna szemeit, amik zavarodottan és ijedten meredtek rám.

- Nos, ezt mi is szeretnénk tudni. Valószínűleg megtámadott és megharapott egy farkas, ezért is van bekötve a nyakad és az oldalad is – mondtam, miután többször is megérintette a bekötözött testrészeit. – Van egy ismerősöm, aki azzal foglalkozik, hogy megpróbálja a farkasokat ismét emberré változtatni. Tudom, most az érdekelne, ki ő, hogyan ismertem meg, de ezt elmesélem, ha jobban leszel, de most az a lényeg, hogy ő megpróbálja kideríteni, valóban farkas támadott-e meg, és ha igen, elkezdődött-e a változás. Tudom, hogy nem kellene letámadnom ezzel, de úgy érzem, tudnod kell, mi történik veled, ha esetleg rosszra fordulna a helyzet. Érzel egyébként valami furcsát magadon? Emlékszel arra, hol támadtak meg? A támadód arcára esetleg? Bármire?

Hangom egyre kétségbeesettebb lett, ahogy beszélni kezdtem. Én magam sem tudom, mi ütött belém, tudat alatt talán azt éreztem, ez az utolsó, hogy Chanyeollal beszélgethetek.

Chanyeol végül megfogta a kezem, és most ő szorította meg az enyémet, én pedig egyből elhallgattam.

- Leszálltam a vasútállomáson, aztán ahogy mentem a sínek melletti úton… nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy a földön fekszem, és valaki azt mondja, rohanjak. Én meg megindultam felétek, és… nem tudom. Túl gyorsan történt minden – próbálta elmagyarázni, mi történt, de láttam rajta, mennyire nehezére esik a beszéd, így végül csak bólintottam egyet, és nem kérdeztem többet.

Egy időre csend üld a szobára, és csak azt lehetett hallani, ahogy Chanyeol nehézkesen levegőt vesz. Nem mertem ránézni, mert attól féltem, elsírom magam, azonban mivel túlságosan elhalkult, végül rá pillantottam. Ő szintén engem vizslatott, és száját többször is kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, de végül nem szólalt meg.

- Minden rendben? Jól vagy? Rosszul érzed magad? Kell valami? Mit segítsek? - Aggódva ültem közelebb, és egy újabb pánik hullám söpört végig rajtam, de ő csak megrázta a fejét.

- Minseo… - suttogta, és nyelt egy nagyot. – Én nagyon furcsán érzem magam.

- Hogy érted ezt? Át fogsz változni? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Nem – rázta meg a fejét – Nem tudom, mit kellene éreznem, de én biztos vagyok abban, hogy nem leszek farkas. Ez valami más. Én nem tudom… egy ideje már furcsán érzem magam. Olyan, mintha nem lennék önmagam.

Bután néztem rá, mert egyáltalán nem tudtam, mire céloz ezzel. Azt hittem, a sok fájdalomcsillapító beszél belőle, vagy, hogy az átváltozásnak ilyen mellékhatása van, esetleg ezzel próbálja magával is elhitetni, hogy minden rendben, így csak bólintottam egyet és nem szóltam semmit. Chanyeol azonban nem adta fel.

- Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de tényleg így érzek. Nem tudom jobban elmagyarázni, de esküszöm, hogy nem vagyok bolond. Én… olyan, mintha nagy dolgokra lennék elhivatott. És ezt nem most kezdtem el érezni. Ez már hónapok óta így van, folyton azt érzem, hogy nem találom a helyem. Hiába járok az egyetemre, hiába tanulom azt, amit szeretnék, egyszerűen az utóbbi időben azt vettem észre, mintha ez most kevésbé foglalkoztatna. Sokszor azon kapom magam, hogy csak ülök és bámulok ki a fejemből, és az az érzés van bennem, hogy el kell mennem, valamit tennem kell, valami nagyot kell véghez vinnem. Ingerlékenyebb, lobbanékonyabb vagyok, gyakran megfeledkezem dolgokról, mintha teljesen kifordultam volna önmagamból. Kyungheeval is azért költöztem össze, mert úgy érezte, hanyagolom őt, és azt gondoltam, ha összeköltözünk, akkor ez megoldódik. Szeretem őt, ez nem változott, de amikor vele vagyok, akkor is elbambulok, nem figyelek oda arra, amit mond, és folyton azon kattog az agyam, hová is kell mennem, mit is kell csinálnom, hogy ez az érzés elmúljon bennem. Az ereimben érzem ezt, mélyen, belül. Veled is biztosan volt már ilyen, nem? Például, hogy sokat tétováztál reggel egy bolt előtt, hogy bemenj-e és vegyél magadnak reggelit, ezzel biztosan elkésve a munkából, vagy inkább menj tovább, és éhezz egészen ebédidőig. Érezted már azt a sürgető érzést, nem? Amikor gyorsan kell döntened, és sietned kell. Na, én ezt érzem csaknem minden percben. Hogy valahová sürgősen mennem kell, csak egyszerűen nem tudom, hogy hová.

Chanyeol olyan gyorsan és hadarva magyarázott, hogy alig bírtam követni, amit mond. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy minden szavát megértsem és fel is fogjam, de ahogy mondandója végére ért, egyszerűen nem tudtam, mit válaszoljak.

Mégis mit mondhattam volna? Azt mégsem vághatom a fejéhez, hogy őrült, és azt sem mondhatom, hogy igaza van, tényleg nagy dolgokra elhivatott, mert mégis honnan tudhattam volna? Ha most kezdődtek volna ezek az érzései, vagy akkor, amikor bekerült a kísérleti helyre, azt mondanám, hogy a félelem beszél belőle, vagy, hogy nem heverte ki az akkor történteket. De hónapokkal azután kezdte ezt érezni, hogy kijött a kísérleti helyről, így nyilván nem lelki oka van.

De ha nem lelki ok, akkor mégis mi?

- Nem tudom, mit mondhatnék neked, Chanyeol… Én elhiszem, hogy ezt érzed, de… tényleg nem tudom, mit tegyél. Ha tényleg valami nagy dologra vagy elhivatott, akkor előbb-utóbb be fog következni. Addig viszont… nem tudom. Talán ki kéne találni, hogy pontosan mikor és hogyan kezdődött ez az egész benned. Mi hozta ki belőled, mit csináltál éppen és hasonlók. Talán, ha ez meg van, akkor elindulhatsz egy úton.

Chanyeol nem válaszolt, csak nagyokat bólogatott. Fogalmam sem volt, mit kellene tanácsolnom neki. Nem tudtam én se tisztán gondolkozni, fáradt voltam, zsibbadt az agyam, és teljesen összezavarodtam.

- Sajnálom, ha lerohantalak, de muszáj volt valakinek elmondanom, és úgy érzem, jelenleg te vagy az egyetlen, aki megértene. Tudom, hogy ijesztően hangzik, de biztos vagyok ebben az érzésben, ahogy abban is, hogy nem leszek farkas. Fogadni merek, hogy ez a barátod, akit mondtál, hogy megvizsgálja a véremet, semmit nem fog találni.

- Az majd holnap kiderül – sóhajtottam fel halkan.

Még egy ideig beszélgettem Chanyeollal, végül visszamentem a saját szobámba aludni. Igazság szerint nem hittem neki, és biztos voltam abban, hogy reggel, amikor felébredek, Chanyeol már halott lesz. Talán értelmesen beszélt, talán tényleg csak a félelem miatt mondta, amit, de a tekintete, az egész lénye nem tűnt normálisnak. Valami nagyon nem stimmelt vele. 

MOONLIGHT EXTRA - 15. rész

~ 15. rész ~

Annyira megijedtem, hogy fel sem fogtam, ki áll előttem. Néhány rövid másodpercre lefagytam, és arra eszméltem fel, hogy Lay a háta mögé húz egy hirtelen mozdulattal, nehogy bajom essen. Ránéztem, majd ismét a földön heverő fiúra.

- Ez Chanyeol – nyögtem fel döbbenetemben, és már léptem volna oda hozzá, amikor Kai megragadta a karom, és visszafogott.

- Megsebezték – jelentette ki egyszerűen, miután értetlenkedve emeltem rá tekintetem.

Igaza volt. Chanyeol csupa vér volt. Erősen az oldalára szorította a bal kezét, de pólója már így is tocsogott a vértől, a nyakán pedig ott éktelenkedett egy hatalmas karmolás nyom, amiből szintén patakokban folyt a vér.

Jobb karján támaszkodott a földön, próbálta megtartani a súlyát, bár egész testében remegett az erőlködéstől. Kapkodta a levegőt, látni lehetett rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Haja csapzottan lógott előre, az izzadtságtól arcára tapadtak a hajszálai, és csak sokadszori próbálkozásra tudta felemelni a fejét és a társaságra nézni.

- Segítsetek… - szűrte elhalóan fogai közül ezt az egy szót, majd egyszerűen csak ájultan elnyúlt a padlón.

- Vigyétek a vendégszobába, most! – Mutatott Xiuminra és Baekhyunra Kris, ő maga pedig megindult egy elsősegély ládáért.

- Chanyeol? Mi a…? – Motyogtam magam elé, és ahogy a fiúk felemelték a földről, úgy én is megindultam utánuk, ám Kai ismét megállított.

- Jobb, ha nem mész most velük.

- De miért? Chanyeol a barátom! – Vágtam rá kissé hisztérikusan, és újból tettem egy lépést utánuk, de Kai megfogta a kezem és nem engedett.

- Hidd el, jobb, ha nem mész. Nem szép látvány, és amíg nem tudjuk, mi történt vele, jobb, ha elkerülöd. Veszélyes lehet, és közülünk te vagy az egyetlen, aki sebezhető.

Kai komolyan nézett rám, én pedig nem tiltakoztam tovább. Megijesztettek szavai, így csak egy sóhaj kíséretében, aggódva néztem az immár csukott vendégszoba irányába.

Megtörten ültem le a kanapéra a nappaliban, és fejemet fogva bámultam a földön hagyott kisebb vörös tengert, és Chanyeol véres kezének nyomatát. Mi történt vele? Ki támadta meg? Ugye nem lesz belőle farkas? Egyáltalán fertőző a farkasok harapása? És mégis hogyan kerül ide Chanyeol, miért van Busanban? Kyunghee tud róla? Fel kell hívnom őt! Ezek a gondolatok fordultak meg a fejemben, és már nyúltam is volna a telefonomért, de végül meggondoltam magam. Nem hívhatom fel, mert ha tudott róla, ha nem, hogy itt van, csak még jobban aggasztaná, ha elmesélném, mi történt vele. Addig nem mondhatom el, amíg nem tudjuk, mi lesz vele. De mi van, ha közben meghal és Kyunghee nem tud elbúcsúzni tőle? Futott át agyamon egy kósza gondolat, de csak megráztam a fejem. Gyűlöltem folyton döntéseket hozni mások helyett.

Kyungsoo egy pohár vizet rakott le elém az asztalra, majd leült mellém. Felpillantottam rá, és akkor vettem észre, hogy mindenki a nappaliban van, és engem vizslat.

- Mi az? – Nagyokat pislogva néztem rájuk. Eléggé sokkos állapotban voltam, hirtelen nem tudtam, hogyan dolgozzam fel, amit láttam.

- Jól vagy? – Tette fel óvatosan a kérdést Luhan.

- Nem vagyok jól – jelentettem ki fejet rázva, és megittam a pohár vizet.

- Nézd… tudjuk, nem a legalkalmasabb az idő, de… szeretnénk, ha tudnád, hogy nem utálunk, csak időre van szükségünk, és… - kezdett volna bele a magyarázkodásba Suho, de csak leintettem.

- Ha Chanyeol nem toppan most be, én már régen messze lennék, csak a helyzet rádöbbentett titeket arra, hogy igazából egy pillanat alatt elveszíthettek és hogy valamennyit mégis csak számítottam nektek – vetettem oda gorombán, ami feszült és kínos csendet eredményezett. – Bocsánat, ne haragudjatok, nem így gondoltam, csak…

- Van benne igazság. Ne haragudj – bólogatott hevesen Suho, amin meglepődtem, de végül nem mondtam semmit. Nem akartam most ezzel foglalkozni.

- Volt már rá példa, hogy egy farkas megharapott valakit? – Váltottam hirtelen témát. A srácok egymásra néztek, végül Lay válaszolt:

- Nem, nem tudunk ilyenről.

- Tehát nem tudjuk, hogy Chanyeol átváltozik-e vagy meghal – sóhajtottam fel gondterhelten.

- Minseo, ne gondolj erre, nem fog semmi rossz történni.

- De mégis mennyi az esélye, hogy túléli?

A kérdésemre nem érkezett válasz. Senki nem tudta, mi lesz Chanyeol sorsa, kivéve egy valakit. De ő nem volt itt, és tudtam, ha őt idehívnám, azzal csak még inkább magamra haragítanék mindenkit.

Hosszas percek teltek el, a vendégszobából egy mukkanásnyi hang sem hallatszódott, ez pedig még aggasztóbb volt, mint bármi más. Nem bírtam tétlenül ülni, így amikor a többiek nem igazán figyeltek, gyorsan felpattantam és befutottam a szobába.

Chanyeol az ágyon feküdt, még mindig eszméletlen volt, de már kitisztították a sebeinek nagy részét, legalábbis a derekát már hófehér kötés fedte, a nyakából viszont még most is csordogált a vér.

- Minseo, mit keresel itt? Azonnal menj ki! Veszélyes! – Fordult felém dühösen Kris, de figyelmen kívül hagytam, amit mond.

- Ide kell hívni Haejint – jelentettem ki határozottan, az ajtónak támaszkova. Nem mertem közelebb menni, egyrészt nem szerettem a vér látványát, másrészt azért, mert ha tényleg történne valami, akkor mielőbb el tudjak menekülni.

- Haejin? Az meg ki? – Nézett rám értetlenül Baekhyun, de ignoráltam kérdését. Nem volt most kedvem, sem időm magyarázkodni, elég volt, hogy Kris és Xiumin tudja, ki ő, vagy legalábbis jobban képben vannak.

- Minseo, szerintem ez nem túl jó ötlet – húzta el a száját Kris, miközben alig észrevehetően Baekhyunra sandított, aki épp kötést tett a Chanyeol nyakán lévő sebre.

- Akkor mégis van ötleted, hogyan mentsük meg Chanyeolt? Mert nagyon úgy fest, hogy jelenleg senki nem tudja, mit kéne tenni, én pedig nem fogom hagyni, hogy meghaljon – emeltem fel a hangomat, még ha nem is volt szándékos. De annyi minden kavargott a fejemben, és kezdtem úgy érezni, ha nem teszek valamit, ha nem lépek határozottan, akkor csak az időnket fecséreljük. – Tudom, hogy nem kedvelitek így látatlanban, és a többiek azt se tudják, ki ő, és hogy ezzel talán még jobban megutáltatom magam, és hogy se benne, se bennem nem bíztok, de… - vettem halkabbra a hangomat, majd ismét Baekhyunra néztem. Egy másodperc töredékéig elgondolkoztam azon, mennyire mondjam ki hangosan, amit mondani fogok, de úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb ő is megtudná, ahogy mindenki, így nem tehettem mást. – De Haejin kísérletezik a farkasokon, és előfordulhat, hogy ő már látott ilyen esetet. Ha valaki, akkor ő tudhatja, hogy mi fog történni, esetleg tud segíteni a gyógyulásban.

Reméltem, hogy meg tudom őket győzni, mert aligha lehetett volna jobb ötletük ennél. Megértettem, hogy nem szívesen engednek be idegent a házukba, ők azonban még nem tudták, hogy Haejin Tao féltestvére, és valószínűleg nem bántaná őket.

- Kísérletezik ezen? Miről van szó? – Kapta fel egyből a fejét Baekhyun, de ezúttal még csak rá se néztem. Nem volt hozzá bátorságom, mert féltem, ha meglátom az arcát, még a végén meggondolom magam.

Xiumin megbökdöste Baekhyun vállát, hogy ne ránk figyeljen, hanem segítsen befejezni a kötést Chanyeol nyakán, így ezután már nem koncentrált ránk.

- Rendben, legyen – bólintott végül hosszas gondolkodás után Kris. – Egy próbát megér, és ha Haejin valamelyikünknek ártani akarna, úgyis többen vagyunk.

Baekhyun ismét felénk pillantott, és szeretett volna még kérdezni, de én gyorsan otthagytam őket. Hogy Kris mit mondott neki, azt már nem hallottam.

Előkerestem a telefonomból Tao számát, majd hívni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy most is Haejinnel van, vagy legalábbis már számot cseréltek, elvégre is hosszú időt kell bepótolniuk.

Tao sajnos csak sokadszori csörgésre vette fel a telefont, és amilyen gyorsan csak lehetett, vázoltam neki a helyzetet. Nem volt kellemes beszélgetés, és vonakodva ugyan, de végül belement abba, hogy Haejin eljöjjön a lakásukba, egy feltétellel: ha nem árulom el, hogy milyen viszonyban vannak egymással.

Egy órával azután, hogy Chanyeol betoppant hozzánk, Haejin is megérkezett. Kris gondoskodott arról, hogy senki ne legyen itt, csak Xiumin, Baekhyun, ő maga és én. A többiek valószínűleg ellenezték volna az egészet, félő, hogy hatalmas vita keletkezett volna.

- Még mindig nem értem, ki ez a Haejin – morogta az orra alatt Baekhyun, aki szemlátomást nem volt ideges, inkább csak zavart és aggódó.

- A szomszédom, mondhatni egy barátom. Nemrég ismertem meg, és mint megtudtam, ő is elveszített valakit, akiből farkas lett. Azon kísérletezik, hogyan tudná visszafordítani az átváltozást, tehát hogyan lehetnének ismét emberek – foglaltam neki össze röviden, egy kicsit megszépítve a történetet.

Baekhyun hümmögve bólogatott, majd kicsit távolabbról nézte, ahogy Haejin az ájult Chanyeol mellett ül és vizsgálgatja. Kris és Xiumin közvetlen mellette álltak, mint két testőr, nehogy valami rosszat tehessen.

- Sok vért veszített, és a láza is igen magas, majdnem negyvenegy fok. Adtam neki erős antibiotikumot, de kétlem, hogy ez bármit is használna. Inkább azt tanácsolom, hogy hideg vizes borogatást tegyetek rá, vagy ültessétek bele egy kád hideg vízbe – szólalt meg végül, halkan sóhajtva egyet. – Most veszek tőle vért, meg kell vizsgálnom, történt-e a szervezetében változás – jelentette ki, miután egy kis tűt szúrt Chanyeol vénájába.

- Túl fogja élni? – Kérdezte Xiumin, miközben le sem vette a szemét Haejinről.

- Hogy őszinte legyek, nem tudom. Találkoztam pár emberrel, akiket megharapott farkas, de egyikük sem élte túl – egy pillanatra elhallgatott, miközben egy újabb ampullát kezdett el megtölteni vérrel. - Nem hiszem, hogy farkassá fog válni, mivel alapvetően az emberi géneket változtatják meg ezek a szerek, ráadásul ez egy hosszú folyamat, hetekbe is telik, mire megtörténik az átváltozás és egy egyszeri harapástól nem fognak senki génjei módosulni. Ellenben a szervezet ezt úgy fogja fel, mintha ismeretlen anyag, afféle méreg kerülne az emberi testbe, ami ellen az immunrendszer nem képes védekezni, mivel ilyen „fertőzésre” még nem volt példa.

- Azt akarod mondani, hogy meg fog halni? – Vágtam közbe hirtelen, teljesen lesokkolva és a sírás szélén állva. Egy pillanat erejéig ismét csönd keletkezett, amíg Haejin eltette a levett vért és a karmolást kezdte el nézegetni.

- A nyakán lévő sérülés nem olyan mély és nem olyan nagy, valószínűleg egy kisebb testű farkas támadhatta meg, talán nő volt az illető. Ránézésre azt mondanám, hogy ez a farkas tapasztalatlan, így nem olyan régóta változhatott át.

- Vagyis? – Szólt közbe Kris.

- Talán, de csak nagyon talán, van esély arra, hogy túlélje. Gyógymódom nincsen rá, gyógyszerekkel tudom kezelni, és minden azon múlik, hogy Chanyeol szervezete mennyire erős – nézett végül rám Haejin, arcán némi bűnbánással. – De nem akarok hazudni, és talán a legjobb lenne, ha felkészülnétek a legrosszabbra.

Ismét újabb csend keletkezett, a levegő tele volt feszültséggel és aggodalommal. Mindenki egyöntetűen rám nézett, én viszont csak álltam egy helyben, és Chanyeol arcát vizslattam. Bár kinyitná a szemét, és beszélhetnék vele, sok mindent szeretnék még neki mondani. Egyáltalán valaha magához fog még térni, vagy ez a „méreg” hamar végez vele? Ha valóban meg fog halni, talán jobb lenne, ha nem szenvedne sokáig, biztosan szörnyű nagy fájdalmai vannak. Istenem, miért pont ő? Nem lehettem volna én? Nekem amúgy sincs senkim és semmim, de Chanyeolnak ott van Kyunghee és a családja, a két kis testvére. Ő egyszerűen nem halhat meg, valamit biztosan lehet tenni!

Könnyáztatta tekintettel fordultam el tőle, majd egyszerűen csak távoztam. Nem bírtam többé ott lenni, egy légtérben vele, túlságosan fájt. Nem akartam még eltemetni, de annyi minden történt velem mostanság, hogy nem tudtam pozitívan tekinteni a dolgokra.

Kiszaladtam a teraszra, majd leültem a lépcsőre, és felhúzott térdeimet átölelve, halkan zokogni kezdtem.

Nagyon magamba zuhantam. Az elmúlt napok is igen idegölők voltak, egy érzelmi hullámvasúton utaztam jelenleg, és ennek tetejébe megtudni, hogy talán Chanyeolt véglegesen elveszíthetem… Nem, ezt nem akartam elfogadni. Chanyeol volt hosszú idő után az első barátom, ő volt az első ember, aki kedves volt velem, és akivel jóban lettem. Neki köszönhetem, hogy megismertem Kyungheet, és hogy sikeresen eljutottam az egyetemre, ahol szintén barátokra tettem szert. Ha Chanyeol nincs, én még talán most is ugyanaz a valaki lennék, aki fél az emberektől, aki egyedül van, és nem képes a saját falait lerombolni, és meglátni a szivárványt. Chanyeol volt az első lépésem, egy jobb élet felé, és pont ezért nem halhatott meg. Ő túl jó ember volt, túl értékes, egy ilyen embert vétek lenne elveszíteni és elvenni minden embertől.

Egy idő után valaki leült mellém, és vállamra tette kezét. Kicsit összerezzentem az érintéstől, mert nem hallottam, amikor kinyílt az ajtó, majd felnéztem az illetőre.

Haejin volt az.