42. rész

~ 42. rész~

Másnap reggel tértem csak ismét magamhoz. Egyedül voltam a faházban, és néma csend honolt mindenhol, de ezúttal ez a csend megnyugtató és kellemes volt.

Körbenéztem a szobában, és meglepődtem, amikor a mellettem lévő éjjeliszekrényen egy tányért találtam, rajta tojásrántottával és két szelet kenyérrel, valamint egy pohár vízzel. Milyen régen ettem már normális ételt…

Felültem az ágyban és egy pillanat alatt magamba tömtem az ennivalót. Szinte összeszorult a gyomrom ettől a finomságtól. Abban a börtönben szinte mindig ugyanazt az ételt kaptuk, és minden egyes kajának ugyanolyan borzalmas íze volt. De ez itt, maga volt a mennyország.

Miután megreggeliztem, átvizsgáltam a testemet. Már egy karcolás sem volt rajtam, csupán csak a hasamon látszódott még egy halvány foltban a vágás nyoma. Fájni sem fájt már semmim, így bátran másztam ki az ágyból. Úgy döntöttem, ideje lesz megnézni ezt a kempinget, megkeresni a többieket, és köszönetet mondani a megmentőiknek. Aztán jó lesz mielőbb kitalálni, hogy hogyan tovább.

Kilépve az udvarra hideg borzongás futott végig rajtam, és libabőrös lettem. Összehúztam magamon a pulcsit, megdörzsöltem a karjaim, majd elindultam az egyik irányba. Még senki sem volt idekint, valószínűleg mindenki aludhatott, hisz az idő is körülbelül hat felé járhatott. Tettem egy kört az udvarban, végignéztem mindegyik faházon, holott ugyanúgy néztek ki, végül úgy döntöttem, tüzet rakok. Bár régen csináltam ilyet, azért még nem felejtettem el.

Valahogy még mindig olyan távolinak tűnt a szabadság. Itt voltam, a nyílt ég alatt, éreztem a csípős szél lágy simogatását, láttam a napsugarakat a messzeségben, hallottam a fák susogását, a madarak halk és álmos csiripelését, a közeli tó álmatag énekét. Erre vágytam mióta, és ez jóleső bizsergéssel töltött el, mégis, legbelül reszkettem a félelemtől. Hiába tudtam, hogy vége mindennek, hogy felrobbant az a kísérleti hely, és azok többet nem érhetnek hozzánk, de mi lesz ezek után? Rengetegszer felmerült bennem ez a kérdés, de igazán csak most szembesültem vele és csak most tudtam elgondolkodni rajta. Nem csak azzal volt a gond, hogy nincsenek papírjaink, vagy, hogy idegen városban kell élnünk, idegen emberekkel. A papírokat meg lehet hamisítani, és amikor Szöulba mentem egyetemre, akkor az is egy új hely volt, mégis meg tudtam szokni. A félelmem azért volt, mert ezentúl hazugságban kell élnem. Titkolnom kell, ki vagyok, hazudnom kell a múltamról, soha senkinek nem fedhetem fel, min mentem keresztül, el kell felejtenem a családom, a régi ismerőseim, mindent az elejéről kell kezdenem. Mégis hogyan fogom ezt végigcsinálni? Minden nap attól fogok rettegni, hogy ne szóljam el magam, ne fussak bele egy volt osztálytársamba, vagy, hogy ne keveredjek soha semmilyen verekedésbe, vagy kórházba. Ha kiderül, mi vagyok, ha kiderül, hogy hamis iratokkal élek… vajon mit fognak szólni? Mi lesz a sorsom? Ezen túl minden lépésemet, tettemet gondosan meg kell választanom, és sohasem lehetek igazán… szabad.

- Igen elmélyedtél a gondolataidban… - jegyezte meg valaki mellőlem. Rá emeltem a tekintetem, és egy ismeretlen alak mosolygott rám. Felém nyújtott egy tányért, amin néhány szendvics volt; egyet el is vettem, és megköszöntem. – Ne haragudj, még be sem mutatkoztam. Sehun vagyok.

- Tao – ráztam vele kezet, miután lenyeltem a falatot. – Ha nem tévedek, akkor te voltál az egyik, aki segített nekünk.

- Igen. A srácokkal már csaknem egy hónapja készültünk erre.

- Nagyon köszönünk mindent. Nélkületek… nem tudom, hol húzódtunk volna meg, vagy, hogy egyáltalán életben maradtunk volna.

- Az biztos, hogy a tegnap este elég kemény volt.

- Hányan érkeztünk meg végül?

- Nem sokan, ha jól számoltam, tizenhatan.

- Ennél jóval többre számítottam… - sóhajtottam fel. – Bár ha jobban belegondolok, az is csoda, hogy egyáltalán kijutottunk.

- El nem tudom képzelni, min mentetek keresztül. Baekhyun, Lay és Kai mesélt pár dolgot, de mégis csak más átélni, mint hallani. Szörnyű lehetett. Sajnálom, hogy ilyen pocsék sorsra jutottatok – nézett rám szánakozva Sehun. Jól esett vele beszélgetni, és a szívem összefacsarodott, ahogy visszaemlékeztem mindezekre. Hihetetlen volt, hogy minden, ami történt, már köddé foszlott és a tegnapé maradt. Sosem hittem volna, hogy valaha itt fogok ülni és mindenre már csak a múltként tekintek. – Jobban vagy egyébként?

- Igen, már kutya bajom. Minden sebem eltűnt.

- Gyorsan gyógyulsz. Az egyik társatok, az a szőke hajú, ha jól tudom, Luhan a neve, ő még mindig ramatyul van.

- Ő is itt van?

- Igen. Valami Kris nevű gyerekkel jött. És Chanyeolt is visszakaptuk. Meg jött még két mókás srác is, az ő nevüket nem tudom.

- Szerintem Suho és Kyungsoo lesz.

- Meglehet. Aztán van még másik kilenc srác, velük nem sikerült beszélnem, de közülük is ketten elég rossz állapotban vannak. Félek, nem húzzák sokáig.

- Elképzelhető. Ha nem olyan régóta farkasok, akkor könnyen végük lehet – lesöpörtem a kezemről a morzsákat, majd kicsit megpiszkáltam a tüzet. – Kérdezhetek valamit?

- Bármennyit.

- Hogyan találtatok ránk? Hogyan… terveltétek ki mindezt? Hisz, nem kellett volna segítenetek, hagyhattatok volna minket meghalni, mert ezzel magatokat is veszélybe sodortátok.

- Nos, ez egy elég hosszú történet. Először Baekhyun jelent meg közöttünk, pontosabban Minseonál.

- Minseo? Ő itt van most? – amint meghallottam a nevét, a szívem hevesen kezdett el verni. Már majdnem elfelejtettem, hogy őt meg kell találnom.

- Nem, most nincs, Chennel nemrég elmentek az egyetemre. Nem hiányozhatunk, nehogy gyanúba keveredjünk. Délután érnek csak vissza.

- Áh, értem – kicsit elszontyolodtam, de legalább biztos lehettem abban, hogy találkozni fogunk.

- Visszatérve, Baekhyun megjelent Minseonál, mert meglőtték. Ő látta el a sebeit, miközben Chen mondta, mit kell tennie. Chen apja orvos, és ezért kicsit jártas volt a dolgokban. Ráadásul, mint kiderült, ők ketten gyerekkori barátok. Na, mindegy, a lényeg, hogy aznap este megmentették az életét, és elhozták hozzám, hogy aludjon ott. Akkor derült ki, hogy ő farkas, és mesélte el, mi folyik ott. Aztán… eltűnt a barátunk, Chanyeol is, és szinte biztosak voltunk abban, hogy odakerült. Innentől kezdve pedig már nem volt kérdés, hogy mit akarunk tenni. Közben megjelent Kai és Lay is, és így hatan terveltünk ki mindent. A mai napig egyikünk sem tudja felfogni, mit művelünk, hisz bármelyik pillanatban lebukhatunk, és akkor vége mindennek.

- De… hogyan voltatok képesek elfogadni azt, amik vagyunk?

- Ez főként Minseonak köszönhető. Ő rengeteg könyvet olvasott, ezért ő valamilyen szinten mindig is hitt a természetfeletti dolgokban, vagy legalábbis nem tartotta kizártnak, hogy léteznek ilyenek. Ráadásul neki nehéz élete volt, sokan nem kedvelték, valamiért mindig ő volt az, akit kipécéztek és kirekesztettek a többiek, így magányosan nőtt fel. Azt hiszem, talán emiatt is akart annyira segíteni, mert átérezte, milyen lehet nektek, hisz ti sem magatoktól kerültetek oda. Mi pedig… mi pedig vele tartottunk, mert… egyszerűen ez csak magától értetődő volt. Nem tudom, valahogy ott álltak előttünk a fiúk és elfogadtuk őket. Baekhyun sebei hamar begyógyultak, mégsem riasztott el minket. Mint mondtam, Chennek régi barátja volt Baekhyun, ő pedig mindenhogyan elfogadta, én pedig úgy voltam, hogyha már ketten hisznek ebben, akkor én miért ne? Nem lehet őrültség, ha ennyien elhisszük, nem igaz?

- Van benne valami. Szóval akkor végül minden jött magától.

- Igen. Minseo mindenképpen be akarta vonni a rendőrséget, mert szerinte máshogy nem győzhettünk volna. Habár mindvégig kételkedtünk abban, hogy a rendőrséget sikerül odacsődíteni, Laynek sikerült elérnie. Eredetileg el akartuk játszani, hogy kirándulni vagyunk, és akkor támadtak ránk, és sebesülten mentünk volna a rendőrséghez, végül Lay a szaglására hagyatkozva elég közel került az épülethez, lefotózta, majd elküldte a rendőrségnek. Innentől kezdve meg beindult minden; a zsaruk megérkeztek, ti pedig odabent elkezdtetek lázadni.

Erre nem feleltem. Egyszerre ennyi információ bőven elég volt. Hiába menekültünk meg, még nem éreztem úgy, hogy egyenesben vagyunk, és ez teljesen összezavart. Minden, amiről szívem mélyén titkon álmodtam, egy pillanat alatt valóra vált, és ezt nem tudtam most kezelni.

- Segítesz a főzésben? – pattant fel mellőlem hirtelen Sehun, mire értetlenül néztem rá, hisz még csak fél hét volt. Látta rajtam, hogy nem igazán sikerült megemésztenem az előbb elhangzottakat, így inkább témát váltott. - Csináltunk egy kevés reggelit mindenkinek, de nem hiszem, hogy elég lesz. Ideje lenne végre valami normális ételt ennetek. Gyere, megmutatom, mi hol van, és mit hogyan kell csinálni.

Követtem Sehunt, és érdeklődve figyeltem, ahogy megfűszerezi a húsokat, és a grillre teszi. Már az illattól is összerándult a gyomrom, és alig vártam, hogy végre elkészüljön az étel. Sehun mindeközben felhőtlenül mesélt az életéről, a családjáról, hogy rengeteget utaznak és kirándulnak, ennek köszönhető, hogy ilyen profin tud főzni. Jól esett a bizalma, és az, hogy nem ölel körbe minket a kínos csend. Fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek, hogy megbízzak-e benne, de ez a közvetlensége engem is feloldott, és tudtam, hogy lassanként, lépésről lépésre kell visszaszokni az életbe, ami itt kezdődik el.

*

Néhány órával később már szinte mindenki ébren volt, és valamiben segédkezett. Kris főként Luhanra összpontosított, aki még mindig nem tért magához, így velük nem sokat tudtam beszélni. Xiumin is lábadozott, ahogy Chanyeol se volt túl beszédes. Aggódtam érte, mert eléggé úgy tűnt, hogy mélyen belül megtört, és az őrület szélén van. Reméltem, hogy nem fog hülyeséget tenni önmagával. Lay-vel és Kai-val is sikerült megismerkednem, ők részletesen végre elmondták, hogyan találtak ránk az erdőben, és mi történt azalatt, amíg nem voltam magamnál.

Némán tett-vett mindenki, és egészen kis családias volt a hangulat, mégis úgy éreztem, hogy mérföldekre vagyunk egymástól. Tudtam, hogy mindannyinkban ugyanaz zajlik le, hogy ők is a tegnapi napra gondolnak, és hogy mennyire aggódnak, hogy mi lesz tovább. Mert nem maradhatunk itt. Péntek volt, és elméletiekben vasárnapig van kibérelve ez a kemping. Ezalatt a pár nap alatt pedig össze kell magunkat kapnunk, iratokat kell szereznünk, tetőt a fejünk felé, és munkát se ártana lassan találni. De ez az egész olyan lehetetlennek bizonyult. Egyikünk sem érezte azt, hogy itt lenne az ideje a magunk urának lenni. Képtelenek voltunk erre, mert még most is az események hatása alatt álltunk, mert évekig el voltunk zárva a külvilágtól, és feldolgozni a történteket, nem megy mindössze néhány nap alatt. A helyzetünk reménytelen, és kilátástalan volt, és hiába voltak itt páran, akik segítettek nekünk, nem támaszkodhattunk rájuk örökké.

Úgy gondoltam, majd ebéd közben lesz időnk beszélgetni, és afféle csoportos terápiát tartani, megbeszélni, mit tegyünk, merre induljunk el. Ha összefogunk, előrébb juthatunk, nem?

- Luhan állapota egyre rosszabb… - ült le mellém Kris, és arcán tisztán láttam a kétségbeesettséget. Noha nem mutatta ki érzelmeit, de én jól ismertem már, és egyből észrevettem, hogy ez mennyire bántja. – Nem hiszem, hogy túl fogja élni.

- Ennyire nem használnak a gyógyszerek? – kérdeztem, holott nyilvánvaló volt a dolog.

- Nem. Az lehet a gond, hogy nemrég lett csak farkas, így a szervezete nem igazán tudja, hogyan reagáljon. Ha farkas lenne, már rendbe jött volna, ha viszont ember, a gyógyszerek segítettek volna. De ő most fél állapotban van, és a szervezete a gyógyszerekre úgy reagál, mintha idegen dolog lenne.

Valamiért bennem is feltámadtak az ösztöneim. Nem halhat meg Luhan. Ha ő nincs, sosem jutunk ki, meg sem próbáljuk ezt az egészet. Tartoztam neki, ha mással nem, hát azzal, hogy nem engedem meghalni.

Felálltam, és minden szó nélkül otthagytam Krist.

- Kösz, haver, kurva jó fej vagy – hallottam szitkozódni, de nem törődtem vele. Inkább megkerestem Sehunt, aki épp az egyik faházból jött ki.

- Beszélnünk kell! – mondtam neki, és visszainvitáltam a faházba. Meglepődött reakciómon, de nem tiltakozott.

- Mi a gond?

- Luhan. Kris mondta, hogy haldoklik. Biztos van valami más gyógyszer, ami segítene, nem?

- Nézd, én nem vagyok orvos, fogalmam sincs, mi használna. Chen gondoskodott a gyógyszerekről.

- Akkor hívd fel, hadd beszéljek vele! – mondtam határozottan. Láttam Sehunon, hogy vitába szállna velem, és próbálna meggyőzni, hogy felesleges próbálkozni, de tudta, hogy nem hagynám magam. Ráadásul farkas voltam, ha nem hallgat rám, akkor megfenyegetem.

Elővette a telefonját, majd tárcsázta Chent, végül egy rövid beszélgetés után, átadta nekem a telefont.

- Tudok hozni erősebb gyógyszereket, de majd csak késő délután – mondta egyből Chen.

- Addigra lehet, hogy már késő. Majd én elhozom őket, csak mond, hová menjek! – feleltem azonnal. Sehun döbbent arccal nézett rám, és én is meglepődtem kijelentésemen.

- Mi…? De, izé, Tao, ez nem lenne túl jó ötlet! – habogta Chen is, de közbeszóltam.

- Nem lesz gond, meg tudom oldani. Szóval?

Chen rövid gondolkodás után, de végül megadta magát. Mi mást tehetett volna?  Lediktálta a címet, hogy melyik kórházba menjek. Az apja ott dolgozik, azt mondta, az irodájában van egy szekrény, ahol rengeteg gyógyszer van. Felírtam, melyikeket is kell pontosan elhoznom, majd köszönés után letettem.

- Van kocsid? – szegeztem Sehunnak a kérdést.

- Van, de ugye nem gondolod, hogy azzal fogsz menni?

- Miért, mivel mással mennék? Gyalog? Vagy tömegközlekedéssel? – néztem rá értetlenkedve.

- Tudsz vezetni?

- Hát… régen tudtam, de nem hiszem, hogy sokat felejtettem. Hol a slusszkulcs?

- Mi a fenét művelek...? – morogta az orra alatt Sehun, miközben a zsebébe nyúlt, és odaadta a kulcsokat. – Ha össze mered törni az autót, ami nem is az enyém, én kinyírlak.

Megveregettem Sehun vállát, majd kirohantam a faházból. Beültem a kocsijába, és nagy nehezen, de elindítottam. Noha eltartott pár percig, mire eszembe jutottak a dolgok, és miután sikeresen tolatni kezdtem az előrefelé menet helyett, tettem pár kört az udvaron, végül kikanyarodtam az útra és elindultam a kórház felé. 

 

 

41. rész

~ 41. rész~

Előbb Sehun állt fel a tábortűz mellől, és lépdelt közelebb a rendőrökhöz, akik éppen akkor szálltak ki az autóból. Én ülve maradtam, mert úgy gondoltam, gyanús lenne, ha mindketten odamennénk. Az azt mutatná, hogy van rejtegetnivalónk.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan Sehun, és igyekezett a félelmét nem kimutatni.

 - Jó napot! – köszönt vissza a rendőr is, aki mindeközben szemügyre vette a kempinget. – Érdeklődni szeretnénk, hogy mennyi ideig tartózkodnak itt?

- Hát… igazából a barátommal most jöttünk, és várjuk az osztálytársainkat. Ők néhány óra múlva érkeznek csak. A hétvégéig itt leszünk, afféle csapatépítő tréning szempontjából. Miért? Talán valami baj van? – számolt be részletesen és hihetően Sehun. Féltem, hogy nem fog semmi értelmes az eszébe jutni, de jól játszotta a szerepét.

- Azt hiszem, fogalmazhatunk így is. Jobb lenne, ha a hétvégére ezt a programot lefújnák. Veszélyes kint lenni, távol a várostól, felügyelet nélkül. Biztosan hallották, hogy sokan eltűntek az utóbbi időben, és ezért óvatosnak kell lenniük – mondta a rendőr nagyon komolyan, és… valahogy úgy éreztem, van valami, amit nem mond el.

Felálltam, és én is csatlakoztam a társasághoz, egy fejbiccentéssel üdvözöltem mindkét férfit.

- Minden rendben? – kérdeztem, mintha nem tudnám, miről lenne szó.

- Igen, persze – felelte röviden Sehun és rám mosolygott. – Akkor azt hiszem, értesítjük a többieket, valószínűleg amúgy sem jöttek volna sokan. Aztán összepakolunk és haza is megyünk.

- Rendben, tegyenek így. Még sötétedés előtt érjenek haza! Minden jót! – intett nekünk, majd visszasétált a kocsihoz és a másik rendőrrel beültek.

- Önnek is! – mondtuk kórusban Sehunnal, majd úgy tettünk, mint akik nekiállnak összerámolni. Még láttuk, ahogy az egyikük telefonon beszél egy rövid ideig, végül sietősen elhajtottak.

- Szerinted vissza fognak jönni minket leellenőrizni, hogy hazamentünk-e? – kérdeztem, miközben befejeztem a színjátszást, és zsebre dugott kézzel bámultam a távolodó autóra.

- Biztos, hogy nem. Ha a többieknek sikerül a balhé, és megkezdődik a szökés, minden rendőrt a helyszínre csődítenek – dobott még néhány fát a tűzre Sehun.

- Igaz. És van egy olyan érzésem, hogy a Baekhyunék már jártak a rendőrségen.

- Miből gondolod ezt?

- Szerinted miért akartak minket hazaküldeni? Biztosan tudnak már arról, hogy valami történt a Muhandae erdőben; annak a zsarunak az arcán amúgy is volt valami nyugtalanító. Pont úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy mi zajlik a közelben, de nem beszélhet róla, mert minek ijesztgesse a környékbeli tinédzsereket? Egyébként meg ezek a rendőrök folyton járőröznek napközben Dalseong környékén, őket is biztos értesítették már a történtekről. Talán pont erre jártak, és szimplán elővigyázatosságból tették ezt. És amilyen gyorsan távoztak, van egy olyan érzésem, hogy valami már elkezdődött abban az erdőben.

- Te aztán nem vagy semmi – nézett rám meglepetten Sehun. – Jók a női megérzéseid.

- Nem, szimplán csak túl sok könyvet olvastam és rengeteget figyeltem az embereket – mosolyogtam rá, majd én is helyet foglaltam mellette. – Komolyan, egyre idegesebb vagyok, ahogy telik az idő. Remélem, senki nem fog erre jönni.

Sehun csak bólintott, majd újabb hosszas hallgatásba burkolództunk. Arra gondoltam, hogy mi tényleg nem vagyunk normálisak. Itt voltunk egyedül, távol a várostól, arra várva, hogy hamarosan menekülteket, farkasokat hozzanak ide, akiken mi majd segítünk. Mi ez, ha nem őrültség? Bele se mertem gondolni, mi történne, ha akkor jönnének erre, ha már itt lesznek. Akkor mindennek vége, talán az életünknek is.

Aztán meg arra gondoltam, hogy Sehunnal az előbb milyen egyszerűen tudtunk hazudni. Vajon mikor lettünk mi ilyenek? Mikor tanultunk meg uralkodni az érzéseink felett? Mikor nőttünk fel? Mert egy ilyen helyzetben nem lennének sokan képesek nyugodtak maradni és nem megijedni. Amikor Baekhyun elmondta, hogy farkas, még ha ki is akadtam eleinte, végül elfogadtam és elhittem, amit mond. Vajon erre hányan lettek volna képesek? Elmenekülhettem volna, elhagyhattam volna őket, nem lettem volna köteles segíteni nekik, bármikor rájuk hívhattam volna a rendőrséget, de az én fejemben ez sosem fordult meg. És szinte biztos vagyok, hogy a többiekében sem. Mégis miért? Nem lett volna egyszerűbb ezt tenni? Akkor nem kéne most itt ülnünk, és azon aggódni, hogy talán le fogunk bukni és börtönbe kerülünk. Feldobhattuk volna őket, és minden menne úgy, mint eddig, élnénk a normális, egyetemista éveinket. És nem mondhatom azt sem, hogy mindezt Chanyeol miatt tettük. Mert ráhagyhattunk volna mindent a zsarukra, odaadhattuk volna nekik Baekhyunékat, és ők ugyanúgy elvezethették volna őket ahhoz a kísérleti helyhez.

De azt hiszem, ugyanakkor ez volt a válasz is. Hogyha feladjuk őket, akkor talán újabb kísérleteken esnek át, vagy megölik őket. És ők kétségbeesettek voltak. El voltak veszve, magányosak voltak. Pont úgy, mint én. Tudtam, milyen a segítségre várni, amit végül nem kaptam meg sosem, és egyszerűen képtelen voltam nekik hátat fordítani. Segítettem nekik, mert nem hagyta a lelkiismeretem. A többieket meg valószínűleg magammal rántottam. Követtek engem, mert ez egy barát dolga. Fordított esetben én is ezt tettem volna.

Megráztam a fejem, hogy kiürítsem a gondolataimat. Nem akartam nyomasztó dolgokra gondolni a jelenlegi helyzetben. Figyeltem, ahogy a tűz apránként hamuvá égeti a fákat, miközben a lángok a magasba szöknek. Reméltem, hogy a mi esetünk is lassan, de biztosan megoldódik és hamarosan minden csak a múlté lesz. Rettegtem a ránk váró óráktól, napoktól és hetektől.

- Megyek, felhívom Nagyit! – elégeltem meg végül a hosszas gondolkodást, és felkeltem az farönkről, amin ültem.

- Rendben. Add át neki üdvözletem és mond meg neki, hogy mielőbb gyógyuljon meg! – felelte Sehun.

Nem sokáig beszéltem vele telefonon, mert a barátnői még mindig ott voltak nála, és ezért nem akartam őket zavarni. Szerencsére még most is jó kedve volt és majd kicsattant a boldogságtól. Örültem, hogy jól van és reménykedtem, hogy innentől kezdve már csak jobban lesz.

Minden egyes perc csigalassúsággal telt el, szinte óráknak tűntek. Várakoztunk, de nem történt semmi, és fogalmunk sem volt, vajon viszont látjuk-e még a többieket. Alkonyodni kezdett, az ég egyre sötétebb ruhát öltött magára. A távolban motorzúgást hallottunk, majd nem sokkal később egy autó fényszóróit pillantottuk meg, végül maga a jármű is begördült az udvarra.

Sehunnal annyira leblokkoltunk, hogy megmozdulni se bírtunk.

A kocsiból Baekhyun pattant ki, és egy nála jóval magasabb, ismeretlen fickó. Sietve nyitották ki a hátsó ülésnél az ajtót, majd egy szőke hajú, alig élő fiatal srácot emeltek ki.

- Sehun, készítsd elő az egyik szobát! – kiáltotta felénk Baekhyun, mire egy kis fáziskéséssel, de az említett a legközelebbi faházba berohant. Mindhárman elhaladtak mellettem, észre se véve engem, én pedig csak álltam ott és bámultam utánuk.

Farkasok voltak. Ez a két srác semmiben sem volt más, mint a velünk egykorúak. Egyikük sem lehetett több huszonötnél. Ők voltak az első túlélők, akik kijutottak arról a szörnyű helyről, és ezt egyszerűen nem tudtam elhinni. Nem számítottam arra, hogy lesznek olyanok, akik megmenekülnek. De itt voltak, ketten is, és most már tudtam, nincs megállás. Bármi is lesz ezentúl, óvatosnak kell lennünk, mert ha lebukunk… senkinek az élete sem végződik jól.

Baekhyun és Sehun kiküldték a magas fiút a faházból, majd becsukták az ajtót. A srác nem sokat tiltakozott, habár így távolról is láttam, hogy nem igazán bízik bennük. Mindenesetre nem üvöltözött, hogy hadd mehessen be, nyilván a szűk helyen el sem fértek volna és nem is akarta zavarni őket.

Zsebre dugta kezeit, majd megfordult és körbenézett a kempingben, végül a tekintete rajtam állapodott meg. Hosszan nézett velem farkasszemet, én pedig teljesen lefagytam. Ijesztőnek tűnt, ahogy a félhomályban állt, talpig véresen, szakadt ruhában, és rideg és sötét szemeivel engem méregetett. Meg sem bírtam mozdulni, annyira a földbe gyökerezett a lábam.

Aztán egyszer csak megindult felém, majd alig egy méterre előttem állt meg. Újabb másodpercekig vizslatta arcomat, amikor végül megszólalt:

- Szóval te vagy az… Minseo, igaz? – kérdezte, mintha ismernünk kellett volna egymást.

- Ho-honnan tudod, hogy hívnak? – hangom remegett, mint a nyárfalevél, és úgy éreztem, ajkaim kiszáradnak az idegességtől.

- Láttam rólad egy képet. Chanyeol mutatta még, amikor bekerült hozzánk – felelte, majd elfordította tekintetét, és helyet foglalt a tűz melletti széken, ahol korábban Sehun ült.

- Chanyeol… életben van? – továbbra is ugyanabban a pózban álltam, csak immár ez az idegen a hátam mögé került.

- Nem tudom. Az erdőbe kijutottunk, de aztán elváltak útjaink. Lehet, hogy él, de lehet, hogy a holtteste ott fekszik valahol az egyik fa tövében, amit soha, senki nem talál meg.

Dühösen fordultam meg, és néztem az illetőre. Szerettem volna hozzávágni, hogy ne mondjon ilyet, de végül visszanyeltem a mondandómat. Egyfelől, mert biztos voltam abban, hogy az elmúlt néhány óra számára rettentő kimerítő volt, másfelől pedig egy halvány remény volt arra, hogy Chanyeol még él. Ha kijutottak az erdőbe, akkor az is lehet, hogy lassan ő is visszatér közénk.

Szerettem volna többet megtudni erről a kísérleti helyről, és a szökéssel való részletek is érdekeltek, de ennek nem most volt itt az ideje. Ez a srác nemrég még a Halál markában volt, most pedig muszáj volt pihennie, és felfognia, hogy valóban életben van.

Végül belenyúltam a kabátzsebembe, és előhúztam egy kulcsot, majd elé lógattam. Értetlenül meredt a kis tárgyra, de azért elvette tőlem.

- Arra van a fürdő, abban a nagy barna házikóban – mutattam a kemping egyik legtávolabbi sarkába. – Tiszta ruhákat pedig ebben a házban találsz – ezután pedig a mellettünk lévőre irányítottam ujjamat. – Mire végzel, addigra összedobok pár szendvicset.

Egy fél órával később elkészültem az ennivalóval. Sehunék még mindig nem jöttek ki a szobából, azonban az idegen farkas már végezhetett a fürdéssel, mert az egyik házikóban égett a villany. Az egyik kezemben a szendvicses tálca volt, a másikban egy elsősegélyláda, a hónom alatt pedig egy üveg ásványvíz.

Bekopogtam az ajtón, majd beléptem. Az ismeretlen épp akkor fejezte be az öltözködést.

- Remélem, találtál a méretedben ruhát – mondtam kissé közömbös hangon. Valamiért féltem tőle, hisz nem tudhattam, vajon ő is olyan farkas-e, mint Baekhyunék. Ráadásul ő sem bízott bennünk, függetlenül attól, hogy segítettünk nekik.

- Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben előpakoltam néhány kötszert és fertőtlenítőt.

- Azokra nem lesz szükség – válaszolta, majd mellém lépett és kezet nyújtott. – Kris vagyok.

Ijedten léptem egyet hátra, de azért megráztam a kezét.

- A sebeid…

- Eltűntek. Tudom. Farkas vagyok, könnyen gyógyulok.

- De a barátod…

- Luhan jobban megsérült, azért nem jött helyre, ráadásul ő csak két hónapja farkas, én pedig már hét éve.

- Hét éve… - ismételtem meg és teljesen elképedtem. Hét éve?! Hogy bírta ki eddig? Hogy tudott nem megőrülni, és nem a halált kívánni? Miért akar visszatérni az életbe, ha valószínűleg semmije sem maradt?

- Te félsz tőlem – törte meg a csendet, ezzel egyidejűleg a gondolataimtól is elszakított. Észre sem vettem, hogy már az ágy szélén ül, egy szendvicset majszolgatva. Felé fordultam, de nem mozdultam el az asztaltól, és egy kicsit az ajtó felé lépdeltem, a biztonság kedvéért. Bár tudtam, hogyha megtámad, esélyem sem lenne kirohanni, azért mégis jobban éreztem magam.

Már éppen válaszoltam volna, amikor ismét megszólalt.

- Miért segítesz nekünk?

Visszacsuktam a számat, és egy fél percig csendben is maradtam.

- Nem tudom. Ezen gondolkoztam ma én is. Azt hiszem, talán azért, mert kicsit magamat látom bennetek. Nem lehetett könnyű, és akaratotok ellenére történt minden. És ha én nem segítek, talán más sem.

- Szóval szimplán szánalomból? – hangja gunyoros volt és kötekedő, ami nem tetszett, de számítottam ilyesfajta viselkedésre. Inkább eltűrtem és nem álltam le vitatkozni, mert kettőnk közül ő volt rosszabb állapotban.

- Mondhatni. És mert az élet igazságtalan.

- Segítesz, de mégis félsz. Érdekes.

- Mégis mit vársz tőlem? Mindenki félne.

- Ez igaz, de ha ennyire félsz, akkor nem fog semmi jó kisülni a dologból. Ha továbbra is velünk akarsz maradni, akkor ezt abba kell hagynod, mert ennél már csak rosszabb jön. Mi pedig nem engedhetjük meg magunknak a bizonytalanságot.

 - Tudod… egy köszönöm is elég lett volna, amiért van hová mennetek.

- Ettől függetlenül neked otthon kellett volna maradnod a családoddal, és apuci meg anyuci seggébe bújni. Ez az egész helyzet nem ilyen nyápic kislányoknak való.

- Nem tudom, miért vagy hirtelen ilyen ellenséges velem, bizonyára tesztelni próbálsz, vagy mit tudom én, nem is érdekel, de ez akkor is övön aluli volt – mondtam neki feldúltan. Lecsaptam az elsősegélyes láda tetejét, majd a kezembe véve, távoztam. Mielőtt végleg leléptem volna, az ajtóból azért még visszaszóltam. – Csakhogy tudd, nincsen családom, és az egyetlen élő rokonom, a nagymamám is éppen kórházban van.

Be akartam csapni az ajtót, de nem voltam hülye, hogy felhívjam magunkra a figyelmet. Dühös voltam, és ez a Kris gyerek eléggé a lelkembe taposott. Persze, nyilván nem direkt, és meg is értem, hogy nem bízik meg senkiben, hogy minden új számára, és valószínűleg nem tudja kezelni az érzéseit, meg úgy alapból saját magát, de ez akkor sem magyarázat arra, hogy tapló legyen.

Mindenesetre nem sok időm maradt a dühöngésre, mert a fák közül két újabb alakot pillantottam meg a kemping felé közelíteni.