~
16. rész ~
Megtöröltem
könnyeimet, és pislogtam párat, végül tekintetemet ismét a földre szegeztem, és
nem szóltam semmit. Nem akartam most beszélgetni, nem tudtam, mit is kellene
mondanom. A fejem tele volt gondolatokkal, zavaros volt, mint a tenger egy
heves esőzés után.
- Minseo… - törte
meg végül a csendet Haejin, de csak hosszas hallgatás után folytatta
mondandóját. – Tudom, hogy fontos neked Chanyeol, és ígérem, mindent megteszek,
hogy rendbe hozzam őt.
- Ez nem a te
hibád – motyogtam halkan, a fejemet rázva. – Igazából neked nem is kellene
segítened, biztosan lenne jobb dolgod is.
- Nos, ami azt
illeti, szerintem pontosan itt kell lennem. Elvégre is… rátaláltam az elvesztett
féltestvéremre – halványan elmosolyodott, de nem tudtam örülni a boldogságának.
- Tudod, kicsit
igazságtalannak tartom, ami velem történik – sóhajtottam fel végül.
- Miért is? –
Pislogott rám, miközben megdörzsölgette hátamat kezével.
- Csak nézz körbe.
A srácok itt vannak egymásnak, támogatják egymást, te rátaláltál Taora,
Chanyeol és Kyunghee a jövő hónapban összeköltöznek, Chen orvosi karrierje
lassan beindul, Sehun talán végre talált magának egy normális barátnőt, én meg…
én meg itt vagyok egyedül. Szöulban élek, próbálom eltartani magam a
keresetemből, de időm nincs ismerkedni, még barátaim sincsenek, akikkel napi
szinten találkozhatnék. Igyekeztem mindenkivel jót tenni, és bár rettenetesen
örülök, hogy a srácok eljutottak idáig, de az én életem mintha megállt volna,
és nem haladna. Néha úgy tűnik, hogy folyamatosan visszafelé zuhanok. Nekem
nincs családom, a nagymamám meghalt, a barátaim messzire költöztek, egyedül
maradtam. Ennek tetejébe pedig most itt van Chanyeollal ez a dolog, és talán a
többiek is lassacskán megutálnak. Mégis mit rontottam el ennyire az életemben?
– Felsóhajtottam, majd szemeimet újabb könnycseppek lepték el, amiket nem
tartottam vissza.
Haejin egy ideig
tétován nézett rám, végül összekulcsolta kezeit az ölében és végignézett az
utcán. Én is így tettem; a nedves járdát és a fákat néztem, melyeket még most
is tépázott a szél. Észre se vettem, hogy egész nap esett az eső, valószínűleg
ezért nem sétált egy lélek sem idekint.
- Nem hinném, hogy
valamit elrontottál, egyszerűen csak ilyen életet kaptál, mert talán úgy
gondolták, elég erős vagy ahhoz, hogy ilyen fájdalmakat elviselj. Talán most
nem látsz tisztán, de ez még nem a világ vége, te is tudod. Most nehéz, de jobb
lesz idővel, még te is megkaphatod a boldogságodat – magyarázta, de közben egy
pillanatra se nézett rám. – A többiek is megannyi nehézségen mentek keresztül,
és jó úton haladnak, te sem vagy kivétel. Ha pedig ennyire nehezen élsz egyedül
Szöulban, miért nem költözöl ide Busanba? – Végül felém fordult, és szája sarkában
láttam egy picinyke biztató mosolyt megbújni.
- Busanba? De hát
mi lesz az egyetemmel? – Pislogtam nagyokat.
- Az itt is tudnád
folytatni, nem? Átiratkozhatnál valamelyik egyetemre. Vagy ha mindenáron
Szöulban szeretnél maradni, lehetnél kollégista és hétvégenként járnál haza,
Busanba. De ez csak egy tipp, hátha így könnyebb lenne. Akkor a szöuli barátaid
is megmaradnának, és az itteniekkel is tudnál többet találkozni – tanácsolta,
én pedig erőteljesen gondolkodni kezdtem.
Nem volt rossz
ötlet, amit mondott, egészen idáig sosem jutott nekem eszembe, hogy élhetnék
két helyen is. Talán az ingázást nehezen szoknám meg, de ahogy mondta, mindkét
társasággal találkoznék, rendszeresebben, mint most, és ez biztosan sokat
segítene a jelenlegi állapotomon.
- Ezt még lehet,
átgondolom – bólintottam egyet, és egy kicsit úgy éreztem, hogy
megkönnyebbültem. Észre se vettem, hogy időközben a könnyeim se csordogáltak
már, ellenben az eső ismét eleredt, és lassacskán kezdett besötétedni.
- Nagyon szívesen,
erre valók a testvérek, nem? – Szélesen elmosolyodott, én meg halkan
felnevettem.
- Testvérek? Na,
persze. Nincs olyan szinten a kapcsolatunk, és Tao megsértődne szerintem, ha
annak tekintenél – csóváltam meg a fejemet, Haejin pedig jóízűen felnevetett.
- Nos, az meglehet
– bólogatott – Mindenesetre szeretném, ha tudnád, hogy közel sem vagy olyan
egyedül, mint hiszed – mosolyodott el, de hangjába egy kis titokzatosság is
vegyült, amit nem tudtam nem észrevenni.
- Mire célzol
ezzel? – Váltottam hirtelen komolyra, de Haejin nem válaszolt, csak felkelt
mellőlem és leporolta a nadrágját.
- Most mennem
kell. Hazamegyek és leellenőrzöm Chanyeol vérét, meglátom, mit tehetek –
mondta, majd fejére húzta pulcsijának kapucniját, és kilépett az esőbe.
Csak megilletődve
néztem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a látószögemből. Nagyot
sóhajtottam, végül mégiscsak elmosolyodtam. Sikerült Haejinnek egy kicsit
megnyugtatnia, és feldobni a kedvemet, függetlenül attól, hogy nem is ismerte
az életemet és engem se.
Egy ideig még kint
ücsörögtem a lépcsőn, de ahogy egyre esteledett, úgy egyre csípősebbé vált az
időjárás, így úgy döntöttem, bemegyek. A nappali üres volt, csak a konyhából
érzékeltem mozgást és illatokat, ahogy néhányan a vacsorát készítik.
A szobámba akartam
menni, végül Chanyeolnál kötöttem ki. Teljesen el is felejtettem, hogy én le
akartam lépni. Még most se szívesen tartózkodtam itt, kellemetlenül éreztem,
hogy a fiúkon élősködök, de Chanyeol miatt nem tudtam menni. Mellette akartam
lenni, én voltam az, aki a legjobban ismerte őt.
Leültem mellé az
ágy szélére, és csak néztem, ahogy alszik. Haejin adott neki infúziót, és
alaposan bekötözték a sebeit, de annak ellenére, hogy nem volt már csupa vér,
még most is ijesztő látványnak tűnt. A mindig életvidám és életerős Chanyeol, aki
állandóan csak mosolygott és pozitív volt, most itt feküdt magatehetetlenül,
eszméletlenül, a halál kapujában. Sose hittem volna, hogy valaha erre a szintre
jutunk.
Újból megteltek
szemeim könnyekkel, és pulcsimat felhúztam arcomra, hogy a kitörni készülő
hangos zokogást elfojtsam. Féltem, hogy a nem megfelelő ellátás miatt meg fog
halni, holott kórházban lenne a helye, de ha át fog változni farkassá, akkor
sose látnánk viszont. Őrjítő volt ez a helyzet, a tehetetlenség, pedig az idő
elteltével hozzászokhattam volna ehhez az állapothoz.
Teljesen magamba
fordultam az elmúlt időszak alatt, és kezdtem undorodni magamtól is. Hiába
akartam megmenteni mindenkit, és segíteni rajtuk, valahogy mégis megannyi
hazugság vett körbe, és nem voltam őszinte a srácokkal. Nem mondtam el, hogy ki
volt a nagymamám, hogy Tao és Haejin milyen kapcsolatban vannak, na meg hogy
egyáltalán honnan ismerem Haejint, és most itt volt Chanyeol is, akiről
hazudnom kellett Kyungheenak, hogy megnyugtassam, azért nem válaszol az üzeneteire,
mert a srácokkal iszogattak délután, és úgy bekábult, hogy azóta alszik. Mégis
mit művelek én? Egyáltalán nem ezt akartam csinálni, és szégyelltem is magam.
Hosszú perceken
keresztül üldögéltem Chanyeol mellett, és hol magamat hibáztattam, hol pedig azon
gondolkodtam, mégis hogyan tehetném jóvá, amit elrontottam. Elmélkedésemből
végül Chanyeol ébresztett fel, amikor hideg ujjait óvatosan a csuklómra fonta.
Gyorsan
megtöröltem arcomat, majd minden zavaromat leplezve, megpróbáltam mosolyogva
ránézni.
- Hogy érzed
magad? Fáj valamid? – Kérdeztem, és megfogtam kezét, majd megszorítottam azt.
Chanyeol próbált
megszólalni, de torkából csak értelmetlen, gurgulázó hangok törtek elő. Arca
eltorzult a fájdalomtól, és szabad kezével megérintette bekötött nyakát. Egyszerre
több érzelem is átfutott rajta: először az ijedtség, a félelem, majd ahogy
eszébe jutottak az emlékek, némi nyugodtság is vetült rá, végül pedig ismét a
fájdalom vette át a hatalmat.
Kezével jelezte
felém, hogy inni szeretne, így gyorsan kerestem egy poharat, amit megtöltöttem
vízzel és átnyújtottam neki. Segítettem kicsit felülni, hogy könnyebben tudjon
inni, majd miután két kortynál többet nem bírt lenyelni, visszaroskadt a párnák
közé, és hangosan felsóhajtott.
- Hol vagyok? –
Préselte ki magából a két szót, amire ugyan tudta a választ, de mondhatni ezzel
csak azt tesztelte, mennyire tud beszélni.
- Kriséknél,
Busanban. Délután óta eszméletlen vagy. Most este tíz óra van – előztem meg a
választ kérdéseire.
- Mi történt? –
Emelte rám hatalmas barna szemeit, amik zavarodottan és ijedten meredtek rám.
- Nos, ezt mi is
szeretnénk tudni. Valószínűleg megtámadott és megharapott egy farkas, ezért is
van bekötve a nyakad és az oldalad is – mondtam, miután többször is
megérintette a bekötözött testrészeit. – Van egy ismerősöm, aki azzal
foglalkozik, hogy megpróbálja a farkasokat ismét emberré változtatni. Tudom,
most az érdekelne, ki ő, hogyan ismertem meg, de ezt elmesélem, ha jobban
leszel, de most az a lényeg, hogy ő megpróbálja kideríteni, valóban farkas
támadott-e meg, és ha igen, elkezdődött-e a változás. Tudom, hogy nem kellene
letámadnom ezzel, de úgy érzem, tudnod kell, mi történik veled, ha esetleg
rosszra fordulna a helyzet. Érzel egyébként valami furcsát magadon? Emlékszel
arra, hol támadtak meg? A támadód arcára esetleg? Bármire?
Hangom egyre
kétségbeesettebb lett, ahogy beszélni kezdtem. Én magam sem tudom, mi ütött
belém, tudat alatt talán azt éreztem, ez az utolsó, hogy Chanyeollal
beszélgethetek.
Chanyeol végül
megfogta a kezem, és most ő szorította meg az enyémet, én pedig egyből
elhallgattam.
- Leszálltam a
vasútállomáson, aztán ahogy mentem a sínek melletti úton… nem tudom. Csak arra
emlékszem, hogy a földön fekszem, és valaki azt mondja, rohanjak. Én meg
megindultam felétek, és… nem tudom. Túl gyorsan történt minden – próbálta
elmagyarázni, mi történt, de láttam rajta, mennyire nehezére esik a beszéd, így
végül csak bólintottam egyet, és nem kérdeztem többet.
Egy időre csend
üld a szobára, és csak azt lehetett hallani, ahogy Chanyeol nehézkesen levegőt
vesz. Nem mertem ránézni, mert attól féltem, elsírom magam, azonban mivel
túlságosan elhalkult, végül rá pillantottam. Ő szintén engem vizslatott, és
száját többször is kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, de végül nem
szólalt meg.
- Minden rendben?
Jól vagy? Rosszul érzed magad? Kell valami? Mit segítsek? - Aggódva ültem
közelebb, és egy újabb pánik hullám söpört végig rajtam, de ő csak megrázta a
fejét.
- Minseo… -
suttogta, és nyelt egy nagyot. – Én nagyon furcsán érzem magam.
- Hogy érted ezt?
Át fogsz változni? – Bukott ki belőlem a kérdés.
- Nem – rázta meg
a fejét – Nem tudom, mit kellene éreznem, de én biztos vagyok abban, hogy nem
leszek farkas. Ez valami más. Én nem tudom… egy ideje már furcsán érzem magam.
Olyan, mintha nem lennék önmagam.
Bután néztem rá,
mert egyáltalán nem tudtam, mire céloz ezzel. Azt hittem, a sok
fájdalomcsillapító beszél belőle, vagy, hogy az átváltozásnak ilyen
mellékhatása van, esetleg ezzel próbálja magával is elhitetni, hogy minden rendben,
így csak bólintottam egyet és nem szóltam semmit. Chanyeol azonban nem adta
fel.
- Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de tényleg így érzek. Nem tudom jobban elmagyarázni, de
esküszöm, hogy nem vagyok bolond. Én… olyan, mintha nagy dolgokra lennék
elhivatott. És ezt nem most kezdtem el érezni. Ez már hónapok óta így van,
folyton azt érzem, hogy nem találom a helyem. Hiába járok az egyetemre, hiába
tanulom azt, amit szeretnék, egyszerűen az utóbbi időben azt vettem észre,
mintha ez most kevésbé foglalkoztatna. Sokszor azon kapom magam, hogy csak ülök
és bámulok ki a fejemből, és az az érzés van bennem, hogy el kell mennem,
valamit tennem kell, valami nagyot kell véghez vinnem. Ingerlékenyebb,
lobbanékonyabb vagyok, gyakran megfeledkezem dolgokról, mintha teljesen kifordultam
volna önmagamból. Kyungheeval is azért költöztem össze, mert úgy érezte,
hanyagolom őt, és azt gondoltam, ha összeköltözünk, akkor ez megoldódik.
Szeretem őt, ez nem változott, de amikor vele vagyok, akkor is elbambulok, nem
figyelek oda arra, amit mond, és folyton azon kattog az agyam, hová is kell
mennem, mit is kell csinálnom, hogy ez az érzés elmúljon bennem. Az ereimben
érzem ezt, mélyen, belül. Veled is biztosan volt már ilyen, nem? Például, hogy
sokat tétováztál reggel egy bolt előtt, hogy bemenj-e és vegyél magadnak
reggelit, ezzel biztosan elkésve a munkából, vagy inkább menj tovább, és éhezz
egészen ebédidőig. Érezted már azt a sürgető érzést, nem? Amikor gyorsan kell
döntened, és sietned kell. Na, én ezt érzem csaknem minden percben. Hogy
valahová sürgősen mennem kell, csak egyszerűen nem tudom, hogy hová.
Chanyeol olyan
gyorsan és hadarva magyarázott, hogy alig bírtam követni, amit mond. Nagyon
kellett koncentrálnom, hogy minden szavát megértsem és fel is fogjam, de ahogy
mondandója végére ért, egyszerűen nem tudtam, mit válaszoljak.
Mégis mit
mondhattam volna? Azt mégsem vághatom a fejéhez, hogy őrült, és azt sem
mondhatom, hogy igaza van, tényleg nagy dolgokra elhivatott, mert mégis honnan
tudhattam volna? Ha most kezdődtek volna ezek az érzései, vagy akkor, amikor
bekerült a kísérleti helyre, azt mondanám, hogy a félelem beszél belőle, vagy,
hogy nem heverte ki az akkor történteket. De hónapokkal azután kezdte ezt
érezni, hogy kijött a kísérleti helyről, így nyilván nem lelki oka van.
De ha nem lelki
ok, akkor mégis mi?
- Nem tudom, mit
mondhatnék neked, Chanyeol… Én elhiszem, hogy ezt érzed, de… tényleg nem tudom,
mit tegyél. Ha tényleg valami nagy dologra vagy elhivatott, akkor előbb-utóbb
be fog következni. Addig viszont… nem tudom. Talán ki kéne találni, hogy
pontosan mikor és hogyan kezdődött ez az egész benned. Mi hozta ki belőled, mit
csináltál éppen és hasonlók. Talán, ha ez meg van, akkor elindulhatsz egy úton.
Chanyeol nem
válaszolt, csak nagyokat bólogatott. Fogalmam sem volt, mit kellene tanácsolnom
neki. Nem tudtam én se tisztán gondolkozni, fáradt voltam, zsibbadt az agyam,
és teljesen összezavarodtam.
- Sajnálom, ha
lerohantalak, de muszáj volt valakinek elmondanom, és úgy érzem, jelenleg te
vagy az egyetlen, aki megértene. Tudom, hogy ijesztően hangzik, de biztos
vagyok ebben az érzésben, ahogy abban is, hogy nem leszek farkas. Fogadni
merek, hogy ez a barátod, akit mondtál, hogy megvizsgálja a véremet, semmit nem
fog találni.
- Az majd holnap
kiderül – sóhajtottam fel halkan.
Még egy ideig
beszélgettem Chanyeollal, végül visszamentem a saját szobámba aludni. Igazság
szerint nem hittem neki, és biztos voltam abban, hogy reggel, amikor
felébredek, Chanyeol már halott lesz. Talán értelmesen beszélt, talán tényleg
csak a félelem miatt mondta, amit, de a tekintete, az egész lénye nem tűnt
normálisnak. Valami nagyon nem stimmelt vele.
