2017. január 7., szombat

MOONLIGHT EXTRA - 9. rész

~ 9. rész ~

- Hogy mi? De hát… ez… mi? – Értetlenül megráztam a fejem. – Akkor a múltkor a véres kezed… és azok a hangok is… emiatt voltak?
- Igen, pontosan azért.
- Nincs semmilyen kutya? Nem is szoktál edzeni, esetleg valamit barkácsolni?
- Nem, semmi ilyesmi.
- De… ez nem fér a fejembe. Végigjártam a lakásodat, és… nem volt semmi sehol. Akkor meg hol? – Összevissza dadogtam, azt se tudtam, mit mondjak, egyetlen értelmes gondolatom sem támadt. Csak bámultam Haejinra kerek szemekkel, nagyokat pislogva, és próbáltam felfogni, amit mond.
- Ó, szóval elismered, hogy itt jártál? – Nevette el magát. – Tudod, ez a lakás elég régóta a birtokomban van, ráadásul az egész épületet a rokonaim építették. Ebből kifolyólag ennek a lakásnak van egy titkos szobája, az egyik szekrény mögött, amit én rendeztem be erre a célra.
- Mégis… miféle emberek építenek titkos szobákkal lakást?
- Azt jobb, ha nem tudod, vagy legalábbis nem most fogom elárulni – megrázta fejét, majd rám nézett.
- Hát… oké – sóhajtottam fel, és egy rövid időre elgondolkodtam. – Azt hiszem, most teljesen összezavarodtam.
- Ezen nem csodálkozom, ezért se akarlak több információval terhelni. Elég, ha a mostaniakat feldolgozod.
- Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Függetlenül attól, hogy egy cipőben járunk, vagy legalábbis hasonlóban, nem tudom, miket titkolsz még, és hogy azok mennyire ártanak nekem, illetve a barátaimnak – beletúrva hajamba dőltem hátra a kanapén, miközben lassan, halkan sziszegve engedtem ki az eddig bent tartott levegőt.
- Tudom, hogy nem sokat ér a szavam, de te lennél az utolsó, akit bántanék ezen a világon – Haejin előre dőlt, és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy szerelmi vallomás akart lenni, vagy célzás egy újabb titokra, amiről még nem tudok. – Talán úgy tűnhet, hogy ezekkel a szavakkal manipulálni akarlak, de nem így van. Őszintén beszélek, és nem azért, hogy becsapjalak.
- Igazad van, ez tényleg nem sokat ér – fordítottam el néhány kínos másodperc után a tekintetem, majd felkeltem és az ablakhoz léptem.
- Megmutassam azt a bizonyos szobát? Nyugi, nincs ott semmi durva most, ki van takarítva – váltott témát hirtelen. Kissé megrökönyödve fordultam hátra, és némi habozás után, de bólintottam egyet. – Akkor gyere.
Felkelt a kanapéról, majd megindult a hálószobája felé. Néhány lépéssel mögötte követtem, és bár nem voltam biztos abban, hogy látni akarom, vagy, hogy ez a lelki világomnak jót fog tenni, végül a kíváncsiság győzött.
A szobába lépve gyorsan körbefuttattam tekintetem, de semmi különlegeset nem véltem felfedezni. Fehér falak, rajtuk néhány oda nem illő képpel, ágy, íróasztal, szekrény és szanaszét dobálva néhány holmi. Tipikus pasi-lakás, amiből az szűrődik le, hogy a lakója nem túl sűrűn jár haza.
Körülbelül ennyit sikerült első látásra megállapítanom, ugyanis Haejin a ruhásszekrényéhez lépett, majd annak hátulját félretolta, ez pedig egyből odavonzotta a tekintetem.
- Ez most komoly? A titkos szobád Narniába vezet? – Felvont szemöldökkel néztem rá, kis híján el is nevettem magam.
- Túl egyszerű és nyilvánvaló, nem igaz? Pont ez benne a nagyszerű, és pont emiatt senki nem gondol arra, hogy talán rejtegetek valamit – vont vállat, majd átpréselte magát a szűk kis lyukon, és eltűnt a látókörömből.
Sóhajtottam egy nagyot, majd utána indultam. Könnyedén átbújtam én is, habár elég frusztráltan éreztem magam.
A kis helység, ahová érkeztem, olyan volt, mint egy orvosi szoba, én legalábbis ehhez tudtam hasonlítani. Ugyan nem voltak ablakok, és nem is volt túl nagy, de zöld falai és a világítás miatt egész kellemesnek hatott.
Mindössze egy kis íróasztalt és egy hozzátartozó széket, egy vizsgáló - vagy inkább boncasztalt - láttam, valamint néhány szekrényt, amik tele voltak különböző gyógyszerekkel, leletekkel, üvegcsékkel. Rá akartam kérdezni, hogy mégis miket szokott bennük tárolni, de rájöttem, hogy nem is akarom tudni, és valószínűleg nem is tudnám megérteni.
- Azta – nyögtem fel végül, ahogy körbenéztem, majd kissé remegő lábakkal léptem beljebb.
- Na, hogy tetszik? – Kérdezte vigyorogva Haejin.
- Nem is tudom… elsőre egész barátságos, de a tudat, hogy itt emberek halnak meg, és te embereket boncolsz… ez sok mindent megváltoztat – válaszoltam végül hosszas gondolkodás után.
Furcsa érzés kerített hatalmába, és vegyes érzelmeim támadtak. Tényleg hangulatos volt a hely, már amennyire egy ilyen hangulatos lehet, és látszott rajta, hogy Haejin igyekezett barátságosabbá tenni a kis szobát, hogy aki idejön, nyugodtabb legyen, és ne rémüljön halálra. Haejin valóban foglalkozott azokkal, akik idejöttek, törődött velük, meg akarta könnyíteni a helyzetüket, ez pedig azt mutatja, hogy jó ember. De mindeközben ott volt, hogy kísérletezett rajtuk, és hogy sok vér szárad a kezein, arról nem beszélve, milyen durva módon darabolhatta fel őket.
Ez a két dolog sehogy nem fért meg a fejemben. Értettem én, hogy segíteni akar, és ha igaz, hogy tényleg csak akkor tesz ilyet, ha a másik fél is beleegyezik, nem pedig akaratuk ellenére hozza őket ide, akkor az rendben van, de mégis… kettős érzéseim voltak. A halál mindenhogyan halál, és azért, mert beleegyeztek ebbe a kísérletbe, attól még Haejin kezei által haltak meg.
A gondolataim biztosan kiülhettek az arcomra, mert amikor Haejin megszólalt, a hangja komor volt, és kissé bizonytalan.
- Én se szívesen teszem ezt, Minseo.
Rá néztem, és egy pillanat erejéig mintha Haejin meggyötört arcát láttam volna, de igyekezett gyorsan úrrá lenni magán. Megrázta a fejét, majd zsebre dugott kezekkel sétálgatni kezdett a szobában.
- Szeretnél valamit tudni?  Bár azt hiszem, jobb, ha a részletektől megkíméllek.
- Igen, most nem hiszem, hogy bármit fel tudnék fogni, vagy egyáltalán kérdezni tudnék – sóhajtottam fel, és egy falon lévő, farkast ábrázoló képet kezdtem el tanulmányozni. – Azért meg kell hagyni, van humorod.
- Szokták értékelni, de tényleg – nevetett fel halkan Haejin, és mellém lépett.
- Te megbízol bennem? – Váltottam hirtelen témát, majd a mellettem ácsorgó férfira néztem, és elléptem mellőle. Frusztrált, hogy ilyen közel áll hozzám.
Tekintetemmel újra és újra végigmértem a helységet, és közben fejben próbáltam összerakni, elképzelni, ahogy Haejin itt orvososdit játszik. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész, annyira nem illettek össze a dolgok, egyszerűen az agyam képtelen volt befogadni ezeket a gondolatokat.
- Meg – válaszolta egyszerűen.
- Miért?
- Mert ugyanaz a titkunk. És mert amúgy se tehetnék mást.
- Honnan tudod, hogy amit mondtam, azt nem csak kitaláltam? Honnan tudod, hogy nem valaki vagyok a rendőrségről, aki beépült, csakhogy elkapjon téged? Vagy honnan tudod, hogy ezek után nem a rendőrségre megyek, és kitálalok mindenről? – Néztem rá szemrebbenés nélkül.
- Nem fogsz így tenni. Csak tudom és kész. Nem mondhatom el egyelőre, miért – felelte sejtelmesen.
Nem kérdeztem többet. Eszembe sem jutott, hogy a rendőrségre rohanjak, és nem csak azért, mert ezzel saját magamat is veszélybe sodorhatom. Nem mondanám, hogy megbíztam benne, de valami azt súgta, hogy Haejin nem ártalmas.
- Azt hiszem, én most hazamegyek. Ez lassan tényleg sok lesz – sóhajtottam végül.
- Rendben. Kikísérlek – bólintott, majd kezével intett, hogy nyugodtan menjek előre.
Kiléptem a szekrényből, majd szótlanul sétáltam el a bejárati ajtóig. Egy pillanatra megálltam a nappaliban a kandalló előtt, és a falra akasztott képeket vettem szemügyre, majd ahogy meghallottam, hogy Haejin becsukja a szekrényajtót, gyorsan tovább iszkoltam.
- Nem igazán tudom, mit kellene most mondani, de azt hiszem, még találkozni fogunk – zavartan túrt a hajába, amikor utolért, mire csak bólintottam egyet.
- Hát akkor… szia – eresztettem meg egy kissé kínos mosolyt, majd kinyitottam az ajtót, és elhagytam a lakást. Haejin csak intett egyet, majd becsukta azt, én pedig fellélegeztem.
Abban a pillanatban, ahogy kiléptem, megcsörrent a telefonom. Tao volt az. Csak most jutott eszembe, hogy néhány órával ezelőtt küldtem neki egy üzenetet, hogy itt van Haejin. Meglepő volt, hogy csak most válaszolt, ez nem jellemző rá, de úgy voltam vele, hogy biztos más dolga volt, és örültem, hogy nem esett bajom.
Nagyot sóhajtva vettem fel a telefont, majd gyorsan elhadartam neki, hogy minden rendben, jól vagyok és ez is csak egy téves riasztás volt. Tao zsörtölődött egy kicsit magában, majd elköszöntem tőle. Ahelyett, hogy hazamentem volna, elindultam sétálni a városban.
Ki kellett szellőztetnem a fejem és átgondolnom, mi legyen a következő lépés.

Kapcsolódó kép