2017. április 28., péntek

MOONLIGHT EXTRA - 13. rész

~ 13. rész ~

Még egy ideig ténferegtem a városban, majd mivel későre járt az idő, úgy döntöttem, visszamegyek a többiekhez. Furcsa módon nem kerülgetett a sírás, helyette inkább valami keserű, kaparó érzés markolászta mellkasomat.
Amint beléptem az ajtón, csak a csend és a félhomályba borult, üres nappali fogadott. Körülbelül így éreztem most magamat belül: reményveszetten, elhagyatottan, magányosan. Nagyot sóhajtottam, majd úgy döntöttem, befoglalom az egyik vendégszobát és alszom egyet. Mást úgysem tehettem most.
Levettem a cipőmet, és épp áthaladtam a nappalin, amikor megláttam a konyhából kiszűrődő fényt. Mielőtt odafordulhattam volna, egy hang már meg is szólított.
- Gyere ide, Minseo.
Kris volt az. Egy pillanatra végigfutott rajtam az ijedtség, de vettem egy újabb nagy levegőt, és bementem a konyhába. Nem akartam veszekedni, és fáradt is voltam, de tartoztam annyival, hogy meghallgatom, bármit is akar mondani.
Leültem vele szembe az egyik székre, és csak akkor vettem észre, hogy Xiumin is velünk van, amikor letett elém egy pohár vizet. Kérdőn néztem rá, de csak mutatta, hogy nyugodtan igyak. Gyanúsan méregetni kezdtem a srácokat, valamiért úgy éreztem, ez egy nehéz beszélgetés lesz.
- Te ittál? – Vonta fel a szemöldökét Xiumin, amikor lehuppant mellém.
- Igen – bólintottam egyet. – Miről lenne szó? – Néztem felváltva rájuk.
- Miért? – Kris lényegre törő és rövid kérdése egyszerre sötéten és szomorúan hangzott. Egy üveg soju volt előtte, abból kortyolgatott időnként.
- Mit miért? – Kérdeztem vissza, noha tudtam, mire gondol.
- Miért nem mondtad el? El kellett volna mondanod – motyogta az orra alatt vádlón. Megértettem a haragját, de az ő szájából valahogy még sértőbben hangzott. Talán a pia hatása miatt, vagy csak, mert túl sokáig gyülemlett fel bennem minden, most lazán és talán kicsit lekezelően válaszoltam végül:
- Mondtam, hogy nem tudtam, mi a helyes – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy el kellett volna mondanom, és igen, idővel elmondtam volna. De már akkor rossz helyzetben voltatok, annyi mindent kellett így is feldolgoznotok, mégis hogyan mondhattam volna el? Ha én nem vagyok, ha nem tudtok rám támaszkodni, ha tudjátok az igazat, talán sosem sikerül kijönnötök a mélypontból és sosem kezdtek új életet.
- Találtunk volna megoldást rá, valahogyan – szakította félbe mondandómat.
- Meglehet. De abban a helyzetben azt láttam jobbnak, ha csendben maradok.
- Nem volt jogod helyettünk dönteni.
- Tudom, Kris, tudom. Hibáztam, oké? Elismerem. De akkor se tudtam, mit váltott volna ki ez belőletek – emeltem fel a hangomat. – Amúgy meg nem csak nektek volt nehéz. Arra miért nem gondolt egyikőtök sem, hogy engem ez hogyan érintett? Még most sem tudtam feldolgozni, hogy az az ember, aki felnevelt, aki szeretett, és aki mindent megadott azért, hogy teljes és boldog életet éljek, ilyet tett másokkal. Az egyetlen ember volt, aki a végsőkig kitartott mellettem, és támogatott mindenben. Mégis eltitkolt dolgokat. Hogy bízzak ezután bárkiben is? Ez miért nem érdekel senkit? – Széttárva karjaimat dőltem hátra a széken, majd végül összefontam őket mellkasom előtt.
Egy pillanat erejéig síri csönd telepedett a konyhára, majd végül megráztam a fejem, és megtörtem a csendet:
- Mindegy, nem számít. Tényleg sajnálom, hogy nem mondtam el, és nem tudom, hogyan tehetném ezt jóvá, de kérlek, csak egy nagyon kicsit, nem próbálnád meg az én helyzetemből is szemlélni a dolgokat? Nem volt könnyű nekem sem, és rémült voltam. Talán, ha több időm van gondolkodni, máshogy döntök, de ez így alakult. Nem kérem, hogy most azonnal bocsáss meg, illetve bocsássatok meg, de beláthatod, hogy nem ellenetek szólt ez az egész a részemről. Mert mindezek ellenére segítettem nektek, és támogattalak titeket ott, ahol tudtam, még lakást is vettem nektek. Ez tényleg nem jelent semmit? – Tartottam egy rövidebb szünetet, majd felkönyököltem az asztalra, és beletúrva a hajamba hátrasimítottam néhány tincset. – Én… tényleg sajnálom.
Se Kris, se Xiumin nem szólt egy szót sem. Kris csak felállt az asztaltól, majd elővett a hűtőből még egy üveg sojut, míg Xiumin csak vállat vonva nézett rám. Nem tudom, hogy ő miért volt ilyen megértő velem, talán kicsit önmagára ismert bennem.
Miután Kris visszaült elém, de továbbra sem akart mondani semmit, csak sóhajtottam és felálltam az asztaltól. Elmondtam, amit akartam, meghallgattam, amit mondani akart, innentől kezdve tényleg nem tudtam semmit se tenni.
- Tudott még erről valaki? Tudott még más is arról, hogy a nagymamád tette mindezt? – Kérdezte hirtelen, egy kicsit már kevésbé haragosan.
Megmerevedtem a kérdés hallatán, hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Eláruljam, hogy Tao is tudta ezt a kis titkot, vagy őt ne vonjam ebbe bele? Végül, miután Kris ismét feltette a kérdést, őszintén válaszoltam neki.
- Igen – ültem vissza a székre. – Tao tudott róla.
- Tao? – Vonta fel szemöldökét Xiumin, és kissé értetlenül meredt rám.
- Igen. Valahogyan rájött erre, azt hiszem, felismerte Nagyi hangját, és… mondjuk azt, hogy teljesen kifordult önmagából, és meg akarta ölni őt. De végül csak hagyta meghalni – halkult el a végére a hangom. – Igazából emiatt is romlott meg a kapcsolatunk.
- Szóval ez az oka… - bólintott néhányat elképedve Kris. – Most már értem, miért változott meg ennyire.
- Nos, igen. Még most is engem hibáztat, de nincs mit tenni – eresztettem meg végül egy keserédes mosolyt.
- Van még valami, amiről tudnunk kellene? – Tette fel a következő kérdését, mit sem törődve azzal, hogy Tao is úgymond átverte őket, bár tény, hogy ez az én feladatom volt.
- Hát… - köszörültem meg a torkom ismét, és hosszasan elgondolkoztam, de végül csak megráztam a fejem. – Nem lehetne, ha holnap folytatnánk ezt a beszélgetést? Eléggé álmos vagyok, és nehezen figyelek már – dörzsöltem meg szemeimet.
- Nem. Ha van valami, most mondd el. Tudnom kell, megbízhatok-e benned ezek után – akaratoskodott, én pedig elvettem Kristől az üveget, és belekortyoltam.
Hosszasan elidőztem arcán, majd Xiuminra is vetettem egy pillantást. Tényleg nem akartam most Haejinről beszélni, de elvégre is nem titkolhatom el, főleg így, hogy Tao állítólagos testvére, akik most találkoztak hosszú idő után először.
- Találkoztam nemrég egy fura fazonnal – sóhajtottam fel végül, és visszanyújtottam az üveget Krisnek.
- Hogy érted, hogy fura fazon? – Kérdezte Xiumin kíváncsian.
- Hát… fura. A szomszédom, és többször is furcsa zajokat hallottam a lakásából, így egyszer átmentem hozzá. Van egy titkos szoba a lakásában – foglaltam össze röviden, ami hirtelen eszembe jutott.
- Várjunk… Gyanús volt neked a srác, de te mégis bementél a lakásába? – Hitetlenkedve nézett rám Kris.
- Igen. Nem volt más választásom, de ez hosszú történet – legyintettem le, majd az ujjaimmal jeleztem a fiúknak, hogy húzódjanak közelebb hozzám. Végül suttogva folytattam: – Ez az ember tud a farkasokról.
- Mi? Mármint… rólunk farkasokról? – Vette halkabbra a hangerejét Kris is, és körbenézett, hogy a többiek nem tartózkodnak-e a közelben.
- Úgy értem, mindenről. Rólatok, a többi farkasról, a kísérleti helyről. Mindenről – magyaráztam hevesen gesztikulálva. – Azt is tudja, hogy én segítettem nektek. Állítólag azzal foglalkozik, hogy a farkasokból ismét embert csináljon.
- Ez komoly? Mióta ismered, és mennyire bízol meg benne? Ugye nem invitáltad őt ide, és nem mondtál neki semmit a hollétünkről? – Szegezte nekem egyből a kérdéseit, én pedig hirtelen azt se tudtam, mire válaszoljak, és mire ne.
- Nem tudom, mennyire megbízható, és néhány hete ismerem csak. Nem mondtam neki, hogy itt vagytok, de azt hiszem, személyes ügy köti ehhez. Egy ismerősét elrabolták, és vissza akarja kapni – mondtam végül. Direkt nem tettem hozzá, hogy ez az ismerőse valószínűleg Tao, mert egyfelől nem lehettem ebben száz százalékig biztos, másrészt, ha mégis igaz, azt már tényleg Tao dolga elmondani nekünk. Ő amúgy is többet tud erről nyilatkozni. – Most már mehetek aludni? Tényleg fáradt vagyok.
Kris végül csak bólintott, és nem tett fel több kérdést, hiába láttam rajta, hogy ő még szívesen folytatná.
Felkeltem a székről, majd intettem nekik egyet, és ásítozva elhagytam a konyhát. Az alkohol hatása miatt nehezen koncentráltam már, és eléggé zsibbadt a fejem, már csak az alvásra tudtam gondolni. Örültem neki, mert nem akartam a jelenlegi problémákkal foglalkozni, aludni akartam végre egy jót.
Bementem a vendégszobába, de mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik és egy kissé feldúlt, összezavarodott Tao lép be rajta, majd se szó, se beszéd nélkül eltűnik a saját szobájában.
Vállat vontam, és úgy döntöttem, majd holnap kifaggatom. A mai napra elég volt a kérdésekből és a válaszokból. Úgy gondoltam, most mindenkinek nyugalomra, egyedüllétre van szüksége, hogy átgondolja a történteket, és kicsit tisztázza magában a dolgokat.
Becsuktam az ajtót, és ruhástól bedőltem az ágyba. Pillanatokon belül elnyomott az álom.