Még egy ideig
ténferegtem a városban, majd mivel későre járt az idő, úgy döntöttem,
visszamegyek a többiekhez. Furcsa módon nem kerülgetett a sírás, helyette
inkább valami keserű, kaparó érzés markolászta mellkasomat.
Amint beléptem
az ajtón, csak a csend és a félhomályba borult, üres nappali fogadott. Körülbelül
így éreztem most magamat belül: reményveszetten, elhagyatottan, magányosan.
Nagyot sóhajtottam, majd úgy döntöttem, befoglalom az egyik vendégszobát és
alszom egyet. Mást úgysem tehettem most.
Levettem a
cipőmet, és épp áthaladtam a nappalin, amikor megláttam a konyhából kiszűrődő
fényt. Mielőtt odafordulhattam volna, egy hang már meg is szólított.
- Gyere ide,
Minseo.
Kris volt az.
Egy pillanatra végigfutott rajtam az ijedtség, de vettem egy újabb nagy
levegőt, és bementem a konyhába. Nem akartam veszekedni, és fáradt is voltam,
de tartoztam annyival, hogy meghallgatom, bármit is akar mondani.
Leültem vele
szembe az egyik székre, és csak akkor vettem észre, hogy Xiumin is velünk van,
amikor letett elém egy pohár vizet. Kérdőn néztem rá, de csak mutatta, hogy
nyugodtan igyak. Gyanúsan méregetni kezdtem a srácokat, valamiért úgy éreztem,
ez egy nehéz beszélgetés lesz.
- Te ittál? –
Vonta fel a szemöldökét Xiumin, amikor lehuppant mellém.
- Igen –
bólintottam egyet. – Miről lenne szó? – Néztem felváltva rájuk.
- Miért? – Kris
lényegre törő és rövid kérdése egyszerre sötéten és szomorúan hangzott. Egy
üveg soju volt előtte, abból kortyolgatott időnként.
- Mit miért? –
Kérdeztem vissza, noha tudtam, mire gondol.
- Miért nem
mondtad el? El kellett volna mondanod – motyogta az orra alatt vádlón.
Megértettem a haragját, de az ő szájából valahogy még sértőbben hangzott. Talán
a pia hatása miatt, vagy csak, mert túl sokáig gyülemlett fel bennem minden,
most lazán és talán kicsit lekezelően válaszoltam végül:
- Mondtam, hogy
nem tudtam, mi a helyes – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy el kellett volna
mondanom, és igen, idővel elmondtam volna. De már akkor rossz helyzetben
voltatok, annyi mindent kellett így is feldolgoznotok, mégis hogyan mondhattam
volna el? Ha én nem vagyok, ha nem tudtok rám támaszkodni, ha tudjátok az
igazat, talán sosem sikerül kijönnötök a mélypontból és sosem kezdtek új
életet.
- Találtunk
volna megoldást rá, valahogyan – szakította félbe mondandómat.
- Meglehet. De
abban a helyzetben azt láttam jobbnak, ha csendben maradok.
- Nem volt jogod
helyettünk dönteni.
- Tudom, Kris,
tudom. Hibáztam, oké? Elismerem. De akkor se tudtam, mit váltott volna ki ez
belőletek – emeltem fel a hangomat. – Amúgy meg nem csak nektek volt nehéz.
Arra miért nem gondolt egyikőtök sem, hogy engem ez hogyan érintett? Még most
sem tudtam feldolgozni, hogy az az ember, aki felnevelt, aki szeretett, és aki
mindent megadott azért, hogy teljes és boldog életet éljek, ilyet tett
másokkal. Az egyetlen ember volt, aki a végsőkig kitartott mellettem, és
támogatott mindenben. Mégis eltitkolt dolgokat. Hogy bízzak ezután bárkiben is?
Ez miért nem érdekel senkit? – Széttárva karjaimat dőltem hátra a széken, majd
végül összefontam őket mellkasom előtt.
Egy pillanat
erejéig síri csönd telepedett a konyhára, majd végül megráztam a fejem, és
megtörtem a csendet:
- Mindegy, nem
számít. Tényleg sajnálom, hogy nem mondtam el, és nem tudom, hogyan tehetném
ezt jóvá, de kérlek, csak egy nagyon kicsit, nem próbálnád meg az én
helyzetemből is szemlélni a dolgokat? Nem volt könnyű nekem sem, és rémült
voltam. Talán, ha több időm van gondolkodni, máshogy döntök, de ez így alakult.
Nem kérem, hogy most azonnal bocsáss meg, illetve bocsássatok meg, de
beláthatod, hogy nem ellenetek szólt ez az egész a részemről. Mert mindezek
ellenére segítettem nektek, és támogattalak titeket ott, ahol tudtam, még
lakást is vettem nektek. Ez tényleg nem jelent semmit? – Tartottam egy rövidebb
szünetet, majd felkönyököltem az asztalra, és beletúrva a hajamba
hátrasimítottam néhány tincset. – Én… tényleg sajnálom.
Se Kris, se
Xiumin nem szólt egy szót sem. Kris csak felállt az asztaltól, majd elővett a
hűtőből még egy üveg sojut, míg Xiumin csak vállat vonva nézett rám. Nem tudom,
hogy ő miért volt ilyen megértő velem, talán kicsit önmagára ismert bennem.
Miután Kris
visszaült elém, de továbbra sem akart mondani semmit, csak sóhajtottam és
felálltam az asztaltól. Elmondtam, amit akartam, meghallgattam, amit mondani
akart, innentől kezdve tényleg nem tudtam semmit se tenni.
- Tudott még
erről valaki? Tudott még más is arról, hogy a nagymamád tette mindezt? –
Kérdezte hirtelen, egy kicsit már kevésbé haragosan.
Megmerevedtem a
kérdés hallatán, hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Eláruljam, hogy Tao is
tudta ezt a kis titkot, vagy őt ne vonjam ebbe bele? Végül, miután Kris ismét
feltette a kérdést, őszintén válaszoltam neki.
- Igen – ültem
vissza a székre. – Tao tudott róla.
- Tao? – Vonta
fel szemöldökét Xiumin, és kissé értetlenül meredt rám.
- Igen.
Valahogyan rájött erre, azt hiszem, felismerte Nagyi hangját, és… mondjuk azt,
hogy teljesen kifordult önmagából, és meg akarta ölni őt. De végül csak hagyta
meghalni – halkult el a végére a hangom. – Igazából emiatt is romlott meg a
kapcsolatunk.
- Szóval ez az
oka… - bólintott néhányat elképedve Kris. – Most már értem, miért változott meg
ennyire.
- Nos, igen. Még
most is engem hibáztat, de nincs mit tenni – eresztettem meg végül egy
keserédes mosolyt.
- Van még
valami, amiről tudnunk kellene? – Tette fel a következő kérdését, mit sem
törődve azzal, hogy Tao is úgymond átverte őket, bár tény, hogy ez az én
feladatom volt.
- Hát… -
köszörültem meg a torkom ismét, és hosszasan elgondolkoztam, de végül csak
megráztam a fejem. – Nem lehetne, ha holnap folytatnánk ezt a beszélgetést?
Eléggé álmos vagyok, és nehezen figyelek már – dörzsöltem meg szemeimet.
- Nem. Ha van
valami, most mondd el. Tudnom kell, megbízhatok-e benned ezek után –
akaratoskodott, én pedig elvettem Kristől az üveget, és belekortyoltam.
Hosszasan
elidőztem arcán, majd Xiuminra is vetettem egy pillantást. Tényleg nem akartam
most Haejinről beszélni, de elvégre is nem titkolhatom el, főleg így, hogy Tao
állítólagos testvére, akik most találkoztak hosszú idő után először.
- Találkoztam
nemrég egy fura fazonnal – sóhajtottam fel végül, és visszanyújtottam az üveget
Krisnek.
- Hogy érted,
hogy fura fazon? – Kérdezte Xiumin kíváncsian.
- Hát… fura. A szomszédom,
és többször is furcsa zajokat hallottam a lakásából, így egyszer átmentem
hozzá. Van egy titkos szoba a lakásában – foglaltam össze röviden, ami hirtelen
eszembe jutott.
- Várjunk…
Gyanús volt neked a srác, de te mégis bementél a lakásába? – Hitetlenkedve nézett
rám Kris.
- Igen. Nem volt
más választásom, de ez hosszú történet – legyintettem le, majd az ujjaimmal
jeleztem a fiúknak, hogy húzódjanak közelebb hozzám. Végül suttogva folytattam:
– Ez az ember tud a farkasokról.
- Mi? Mármint…
rólunk farkasokról? – Vette halkabbra a hangerejét Kris is, és körbenézett,
hogy a többiek nem tartózkodnak-e a közelben.
- Úgy értem,
mindenről. Rólatok, a többi farkasról, a kísérleti helyről. Mindenről –
magyaráztam hevesen gesztikulálva. – Azt is tudja, hogy én segítettem nektek. Állítólag
azzal foglalkozik, hogy a farkasokból ismét embert csináljon.
- Ez komoly?
Mióta ismered, és mennyire bízol meg benne? Ugye nem invitáltad őt ide, és nem
mondtál neki semmit a hollétünkről? – Szegezte nekem egyből a kérdéseit, én
pedig hirtelen azt se tudtam, mire válaszoljak, és mire ne.
- Nem tudom,
mennyire megbízható, és néhány hete ismerem csak. Nem mondtam neki, hogy itt
vagytok, de azt hiszem, személyes ügy köti ehhez. Egy ismerősét elrabolták, és
vissza akarja kapni – mondtam végül. Direkt nem tettem hozzá, hogy ez az
ismerőse valószínűleg Tao, mert egyfelől nem lehettem ebben száz százalékig
biztos, másrészt, ha mégis igaz, azt már tényleg Tao dolga elmondani nekünk. Ő
amúgy is többet tud erről nyilatkozni. – Most már mehetek aludni? Tényleg
fáradt vagyok.
Kris végül csak
bólintott, és nem tett fel több kérdést, hiába láttam rajta, hogy ő még
szívesen folytatná.
Felkeltem a
székről, majd intettem nekik egyet, és ásítozva elhagytam a konyhát. Az alkohol
hatása miatt nehezen koncentráltam már, és eléggé zsibbadt a fejem, már csak az
alvásra tudtam gondolni. Örültem neki, mert nem akartam a jelenlegi
problémákkal foglalkozni, aludni akartam végre egy jót.
Bementem a
vendégszobába, de mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam, ahogy a bejárati
ajtó kinyílik és egy kissé feldúlt, összezavarodott Tao lép be rajta, majd se
szó, se beszéd nélkül eltűnik a saját szobájában.
Vállat vontam,
és úgy döntöttem, majd holnap kifaggatom. A mai napra elég volt a kérdésekből
és a válaszokból. Úgy gondoltam, most mindenkinek nyugalomra, egyedüllétre van
szüksége, hogy átgondolja a történteket, és kicsit tisztázza magában a dolgokat.
Becsuktam az
ajtót, és ruhástól bedőltem az ágyba. Pillanatokon belül elnyomott az álom.
