31. rész

~ 31. rész~

Nem értettem, mi folyik itt. Azt még csak-csak sikerült feldolgoznom, hogy teljesen véletlenül egy vad idegen srácot lőtt sérüléssel találok a kertünkben, de hogy emellett még farkas is? Ez több volt a soknál. Ráadásul hirtelen betoppant két másik idegen alak abba a lakásba, ami nem az enyém, és akiket történetesen ismer ez a Baekhyun gyerek… Mi a fene történik? Most komolyan, ezt el kellene hinnem? Komolyan azt kéne gondolnom, hogy ez véletlen egybeesés? Ugyan már.

Ijedtemben felugrottam és hátrébb húzódtam, hogy ha esetleg meg akarnának támadni, nagyobb esélyem legyen elfutni.

Baekhyun szintén felkelt, és megölelte a két idegent. A barátai lennének? De miért vannak itt? Honnan tudták, hol van Baekhyun? Hogyan jöttek be? És… mit akarnak?

- El se hiszem, hogy ismét látlak titeket! Gyertek, üljetek le!

Mindketten leültek a kanapéra, mintha én ott sem lennék, mintha ez az ő házuk lenne. Kellemetlenül éreztem magam, és nem tudtam, mit kellene tennem, főként így, hogy egyedül voltam lány, három olyan emberrel, akiket nem ismertem. Még szép, hogy rettenetesen féltem, és a lehető legrosszabb gondolatok is megfordultak a fejemben.

- Elárulnátok, hogy kik vagytok és mi a fenét kerestek itt? – mondtam ki végül gondolataimat. Féltem, de ugyanakkor kíváncsi voltam, és mivel Sehun megkért arra, hogy vigyázzak a lakásra, legalább illett annyit tudnom, kiket is engedtem be… vagyis… kik törtek csak úgy be.

- Áh, igen – tért észhez Baekhyun, és felém fordult. – Ő itt Minseo, aki rám talált, és akinek köszönhetem, hogy életben vagyok. Ők pedig… nos… ők Lay és Kai. Őket is elrabolták, ahogy engem, egy helyen voltunk, ott ismerkedtünk meg. Ők is farkasok.

- Aha. Értem – nyugtáztam a dolgot, de valójában fogalmam sem volt, mit gondoljak. Farkasok. Még hogy farkasok. Nem tudtam, melyik lenne ijesztőbb: ha kiderülne, hogy tényleg azok, vagy, hogy ők ezt hiszik magukról, ami azt is jelentheti, hogy egy beteg, pszichopata társaság vesz körül.

- Te elmondtad neki? – kérdezte Kai felháborodottan.

- Muszáj volt. Egyrészt, mert ha nem mondom el, kórházba visznek, és ott biztosan kiderül, hogy mi vagyok. Másrészt pedig az egyik közös barátunkat is elrabolták, és valószínűleg most ott van, ahonnét mi eljöttünk. Nem kell aggódnotok, megbízhattok benne. Habár… nem igazán hisz nekem.

- Na, jó, oké, elég! – kiáltottam el magam. Ideges voltam, és féltem, teljesen összezavarodtam és egyszerűen képtelen voltam elhinni, amiről beszélgettek. – Most tényleg azt akarjátok beetetni velem, hogy kísérleteztek rajtatok, ezáltal farkasok lettetek, és nektek, hármatoknak mégis sikerült megszöknie?

- Igen, mondhatjuk. Bár nem tudom, Kai és Lay hogyan jutottak ki… - nézett most érdeklődő arckifejezéssel a két fiúra.

- Együtt terveltük ki a szökést pár ottani sráccal – szólalt meg ezúttal Lay. – Mindenkit lelőttek azon a napon, amikor ezt megvalósítottuk, beleértve minket is. Egyedül Baekhyunnak sikerült meglógnia.

- Rólunk is azt hitték, hogy meghaltunk – vette át a szót Kai. – Kaptunk néhány golyót, de már az elején összeestünk, hogy azt higgyék, végünk. A többieket annyira szétlőtték, hogy csak húscafatok maradtak belőlük. Minket kivittek a falakon kívülre, hogy elássanak, de ekkor befejeztük a színjátszást és feléledtünk, így ők kerültek föld alá, mi pedig menekülőre fogtuk.

- Nem buktatok le? Nem keresnek titeket? – kérdezte Baekhyun.

- Fogalmam sincs, de nem hiszem. Hogy rájöttek-e arra, mi történt, és hogy valójában nem mi fekszünk a föld alatt, szerintem nem tudják. Mindenesetre biztosan feltűnt nekik, hogy két társuknak nyoma veszett. De a te szökésed igencsak felkavart mindent, azóta is utánad kajtatnak – dőlt hátra a kanapén Lay.

- Örülök, hogy ti is megúsztátok élve. Azt hittem, meghaltatok.

- El kell tűnnötök innen, most! – vágtam közbe ingerülten, és határozottan, mire mind a hárman rám néztek. – Ez nem az én lakásom, úgyhogy kérlek, menjetek el, oké? Nem kellene itt lennetek, nem is érdekel, mit akartok, csak… tűnjetek el, jó?

- De, Minseo, nincs hová menniük…

- És én azzal mit kezdjek? Ha tényleg igaz, amit meséltek, és tényleg keresnek titeket, akkor nem szeretném, hogy itt találjanak rátok, mert nem akarom, hogy én, vagy akármelyik ismerősöm miattatok meghaljon. És különben is… nem te mondtad tegnap, hogy nem fogsz semmit sem elárulni erről? Most már tudok erről a titokról, még ha nem is hiszem el, ergo veszélyben vagyok, és ti mégis itt ültök? Nézzétek, srácok, én most marhára össze vagyok zavarodva, tudom, hogy bunkónak és szívtelennek tűnök, de fogalmam sincs, mit csináljak, mit gondoljak, mit kezdjek veletek és egyszerűen csak idegesít a tény, hogy nem tudom, kik vagytok. Honnan tudjam, hogy ez nem csak egy színjáték, és valójában nem akartok engem is elrabolni? Sehun és Chen hamarosan visszaérnek… mégis mit mondjak nekik?

- Minseo, teljesen megértem a félelmed és a tehetetlenséged, és mindent, amit mondasz, mert valószínűleg, ha én hallanám ugyanezt szemtől szemben, én is így reagálnék… de kell egy kis idő, mire kitaláljuk, mit csináljunk. Nincs hol laknunk, nem mehetünk senkihez, mert nem maradt senkink, és most, hogy tudom, hogy Chanyeolnak baja esett, meg akarom menteni. Ki akarom őt onnan hozni, érted? De ki kell találnunk egy tervet, és addig el kell rejtőznünk! – válaszolta Baekhyun, miközben felállt a kanapéról, és lassú léptekkel megindult felém. A mondandója végére odaért elém, és óvatosan megfogta a vállaimat. Nem futottam el tőle, pedig a szívem hevesen vert, és egy hangocska megállás nélkül azt kántálta, hogy meneküljek. Mégis, úgy gondoltam, nem fog bántani és nem akar nekem ártani. Már régen megtette volna, ha ez lett volna a célja, nem igaz?

- És mit akarsz tenni? Visszamentek hárman és kihozzátok őt? Értesítitek a rendőrséget, vagy a kommandósokat, meg mindenkit, akit csak lehet? Senki nem fog nektek hinni, vagy ha mégis, akkor félni fognak. Hárman túl kevesek vagytok az ottaniak ellen.

- Igen, ebben igazad van – állt fel a kanapéról Kai is, és ő is odajött elém. – Ezért fogsz te is segíteni nekünk.

- Mi? Hogy én? Ki van zárva, én ebbe nem mászok bele! – tiltakoztam, majd hátrébb léptem egyet. – Amúgy sem hiszem el ezt az egészet. Az még oké lenne, hogy kísérleteznek embereken, mert van ilyen a világban, biztosan, de hogy farkasok… nem, ez képtelenség.

- Szerinted akkor én hogyan gyógyultam meg mára? – Baekhyun ekkor felemelte a pólóját és a hasára mutatott. – Pontosan tudod, hogy meglőttek, hisz te szedted ki a golyókat. Nem haltam bele a vérveszteségbe, ahogy egy ember tette volna, ráadásul nyoma sincs neki, semmiféle heg nem maradt utána. Szerinted hogyan lehetséges ez?

- Nem tudom – tártam szét a karjaimat. – Talán… ezt is megjátszottad. Lehet, csak hallucináltam vagy álmodtam ezt az egészet, fogalmam sincs.

Annyira kétségbeesetten próbálták elhitetni velem az állításukat, hogy egyszerre kezdtem azt érezni, talán mégis igazuk van. Ki a fene találna ki ilyeneket és mi célból? Ha lenne valami hátsó szándékuk, akkor nm törnék magukat ennyire, ugye? Ha valakinek igaza van valamiben, akkor mindent megtesz azért, hogy ezt be is bizonyítsa. Tényleg… farkasok lennének? De ez akkor is őrültség!

- Rendben – felelte hirtelen Lay, majd hátat fordított, és bement a konyhába. Fél perccel később visszajött, egy késsel a kezében. – Az első lépés, hogy meggyőzzünk az igazunkról. Baekhyunt tegnap lelőtték, de életben van, egy karcolás sincs rajta. Azt mondod, lehet, hogy csak hallucináltál, igaz? És most? Most, hogy itt állunk előtted, ez is az? Ezt is álmodod?

- Nem, ez azt hiszem a valóság – feleltem visszafojtottan, miközben le nem vettem a szemem a késről. Mit akar vele? Ugye nem rajtam akarja használni?

-  Oké. Akkor, ha ezt teszem, elhiszed végre, hogy mik vagyunk? – kérdezte, majd egy hatalmas vágást ejtett a kezén.

Csuklójától kezdve, egészen a könyökhajlatáig végighúzta a kést, amiből pillanatok alatt elkezdett folyni a vére. Felsikítottam, és kezeimet az arcom elé kaptam. Másodpercek alatt igyekeztem lenyugtatni magam, és végül lassan elvettem ujjaimat a szemeim elől.

Lay alkarjából csöpögött a vér, a padlón már egy kisebb tócsa is összegyűlt. Aztán a seb lassan összehúzódni látszott. Egyre kisebb és kisebb lett, fokozatosan összeforrt, a vérzés elállt, a bőre pedig ismét ép és tiszta lett – mindenféle heg nélkül.

- Most, hogy ezt láttad, még mindig nem hiszed el? Mert ha kell, többször is megvágom magam, a hasamba is szúrhatom, vagy bármi, amit szeretnél.

Lay nem tette le a kést, de eléggé elszántan meredt rám. Fel nem tudtam fogni, amit az előbb láttam. Én valóban nem hittem, hogy ilyen létezik. Noha rengeteg farkasos könyvet olvastam, és mindig volt egy olyan meggyőződésem, hogy akár a valóságban is létezhetnek, most, hogy ez úgy nézett ki, tényleg igaz, nehezemre esett elhinni. De tényleg itt állt egy előttem, sőt, három, és akkor biztos lettem abban, hogyha arra kérném őket, változzanak át farkassá, megtennék.

Közelebb léptem Layhez, és végigsimítottam ujjaimmal az alkarján. Tényleg ép volt, és sima. Sehol egy karcolás. A vére még mindig a padlón hevert. Biztosan nem csak képzeltem. Ez tényleg megtörtént.

Le kellett ülnöm, mert hirtelen elszédültem. Túl sok volt ez egyszerre. Körülbelül egy hónapja költöztem ide egy jobb élet reményében, erre belecsöppenek egy olyan világba, amiről eddig csak könyvekben olvastam. Amikor idejöttem, nem hittem volna, hogy ez megtörténhet, hogy ilyen eseményekben lesz részem, és őszintén, attól a pillanattól kezdve, hogy Baekhyunnal találkoztam, úgy gondoltam, hogy álmodom. És tudtam, bármi is fog történni, mindvégig álomnak fogom hinni, mert különben nem tudnám megemészteni.

Ha tényleg farkasok… ha tényleg minden igaz, amiről beszéltek, akkor rettenetesen nagy veszélyben vannak. Rajtuk kívül még több százan vannak fogságban, köztük Chanyeol is. Meg akarják őket menteni, és egyedül csak én tudok segíteni. Ha ezt most visszautasítom, nemcsak az ő életük fog arról szólni, hogy menekülnek, hanem akiket elraboltak, azok ugyanúgy szenvedni fognak. És még többen kerülnek oda… és még többen halnak meg… és megint újakat hoznak a helyükre.

Tudnék ekkora bűntudattal tovább élni? Még ha őrülten is hangzik, már elültették a bogarat a fülemben, amit nem tudnék ignorálni, és egész életemben átkoznám magam, amiért akkor nemet mondtam? Nem tudnék én se teljes életet élni, ha most hátat fordítok nekik.

- És most, hogy hiszek nektek, mi a következő lépés?

   

30. rész

~ 30. rész~

Csaknem fél órája jártuk az udvart, hogy minél többünket beavassam a közelgő szökésünkbe. Amennyire jól hangzott a menekülés, ugyanannyira nem hittem, hogy sikerrel járunk. Szerettem volna elmenni innen és magam mögött hagyni ezt a helyet, mert nem akartam elfogadni többé, hogy ez a sors jutott nekem. Mégis mit vétettem én? Ki kényszerít arra, hogy itt maradjak? Ha nem jön a segítség, nekünk kell kézbe venni az irányítást. Nem hittem, hogy valaha így fogok vélekedni erről, hisz már öt éve itt töltöttem mindennapjaimat, és lemondtam arról, hogy nekem jut ennél több. Beletörődtem a helyzetembe, feladtam mindent, és tárt karokkal vártam a halált.

De most… most minden megváltozott. Szökni akartam, és ebbe mindenkit belevontam. Én voltam az, aki az egyik legrégebb óta itt tartózkodott, tapasztaltabb és erősebb voltam, mint bárki más, és ebből kifolyólag felnéztek rám és tiszteltek. Elhatároztam, hogy nem maradunk itt, és a többiek vakon követtek engem. Én álltam az élen, én vezettem a társaságunkat, bennem megbíztak, mégis… én voltam az, aki kételkedett. Nem éreztem úgy, hogy sikerülhet, és nem csak azért, mert attól féltem, mi lesz velünk, ha kikerülünk a való életbe, hogyan álljuk meg ott a helyünket farkasként. Attól féltem, hogy el sem jutunk odáig, hogy egyikünk sem fog a falakon túlra jutni. Mindenképpen meg akartam próbálni, különben honnan tudhatjuk meg, mi fog történni, és ennél az állapotnál bármi jobb, de mégis… úgy éreztem, semmi értelme, nem fogunk előrébb jutni, és hogy mindenkit a halálba küldök. Persze az is igaz, hogy az ittlétünk olyan, mintha halottak lennénk, de ez más volt, mint az, hogy miattam haljanak meg.

Ahogy haladtunk vissza a padok felé, vetettem egy gyors pillantást a fogva tartóinkra. A betonfalak tetején álltak, fegyverekkel a kezükben, miközben fel-alá járkáltak és le sem vették rólunk a szemüket. Vajon sejtik, mit tervezünk? Vajon feltűnt nekik akármi is? Biztosan. Minden teliholdkor megpróbálnak megszökni néhányan, így ez nem újdonság számukra. De vajon tudják, hogy ezúttal mindenki benne lesz? És a vérhold? Mennyire vannak tisztában ezzel a jelenséggel?

Megráztam a fejem, majd amint odaértünk a törzshelyünkhöz, helyet foglaltunk Chanyeollal, ahol már Kris és Luhan is ült.

- Na? Mi a helyzet? – kérdeztem.

- Luhan kificamította a bokáját, szóval le kellett ülnünk – mondta Kris, miközben kedvtelenül megforgatta szemeit, de azért látni lehetett rajta, hogy aggódik az újoncért.

- Nem kellett volna, mert jól vagyok. Nézd! Már rendbe jött és nem is fáj! – emelte fel a levegőbe a lábát az említett, és megmozgatta egy kicsit. Kris egy gyors mozdulattal elkapta a bokáját, és erősen megszorította, mire Luhan fájdalmasan felkiáltott, és megütötte a mellette ülőt. – Idióta!

- Azt mondtad, nem fáj, én csak leteszteltem.

- Kapd be – fintorgott egyet, majd óvatosan letette a fájós lábát a földre.

- Jól van, nehogy egymásnak essetek! – szidtam meg őket jókedvűen. Jó volt látni, hogy ennyire egymásra találtak, holott teljesen ellentétek voltak. Luhan élénk volt, és vidám, kissé hiperaktív, aki folyton fecsegett, ellenben Kris elég csendes volt, és magának való, nehezen lehetett szóra bírni, és folyton ridegnek tűnt. Régóta ismertem Krist, és nekem is sok időbe telt, mire megkedvelt, de Luhannak ehhez egy hónap sem kellett. – Viszont most Krissel itt kell, hogy hagyjunk titeket pár percre, el kell még beszélgetnünk néhány farkassal. Meglesztek, ugye?

Mindketten bólintottak, bár Chanyeol eléggé ijedten nézett rám, de csak bátorítóan megszorítottam a vállát, és elsétáltunk. Aggódtam miatta, és mindenáron meg akartam őt védeni. Neki túl kell élnie, mert ő elvezethet ahhoz a lányhoz… és mert ő mégiscsak ember, nem lenne fair, ha farkasok közt kellene meghalnia.

Alig telhetett el tíz perc, amikor azt vettük észre, hogy egy kisebb csoport tömörült össze, és hangos kiáltások törtek utat a levegőben. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy mindez annál a padnál történt, ahol Chanyeolt és Luhant hagytuk.

Több sem kellett nekünk, Krissel egyből odarohantunk, remélve, nem a mieink keveredtek bajba. Sajnos tévedtünk. Chanyeol arcán egy hatalmas karmolás húzódott, melyből halványan csordogált a vér. Szegény srác teljesen megrémülve húzódott Luhan háta mögé, aki fogvicsorgatva védelmezte a mögötte álló fiút.

- Csak nem gondolod, hogy meg fogunk ijedni tőled… újonc? – kérdezte gunyorosan egy nagyobb darab srác, aki valószínűleg mindennek a felbujtója volt. Valahogy biztos voltam abban, hogy kipécézték őket maguknak, és beléjük kötöttek. Hogy mi okuk volt, azt nem tudtam, talán szimplán erőfitogtatás, vagy, mert egyszerűen jól esett nekik levezetni a feszültséget.

- Szerintem meg jobb lesz, ha eltűntök, mielőtt még darabokra szedlek titeket – válaszolt keményen a kis szöszi, ami igen viccesen festett, tekintve, hogy túlságosan is baba arca volt és alacsonyabb volt ellenfeleinél.

- Nem értem, mi bajod van. Csak meg akartuk ismerni azt a langaléta gyereket, mert őt még nem láttuk. Talán a pasid, hogy féltékeny vagy? – Ajkaira még nagyobb vigyor ült, és úgy mérte végig őket. Fel akarta bosszantani Luhant, azt akarta, hogy olyan ideges legyen, hogy rátámadjon.

- Ő nem a pasim, de nem engedem, hogy a közelébe menjetek! – morogta még mindig. Nyakán az erei kidagadtak, mellkasa fel-le liftezett a gyors levegővételtől. Izzadságcseppek gyöngyöződtek arcán, nedves haja csapzottan tapadt homlokához. – Egy utolsó esélyt adok: ha most elmentek, megkíméllek, de ha nem…

- Akkor mi lesz? Mit tudnál pont te tenni ellenünk? Olyan kis vézna vagy… - ingerelte továbbra is. Tényleg nevetséges volt a helyzet, de ők nem tudták azt, amit mi: hogy Luhan nem szedi a gyógyszereket, amik meggátolják abban, hogy átváltozzon. Tudtam, hogy Luhan azért ilyen bátor, mert azt tervezte, átváltozik, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. Csak éppen ez két okból is veszélyes volt: egy, hogy nem tudtuk, mennyire tudja majd kezelni a farkas énjét; kettő, hogy ezzel lebukunk és lőttek a tervünknek.

- Luhan, hagyd a francba őket, nem éri meg… - lágyan megérintette Chanyeol a vállát, de Luhan csak lerázta magáról a kezét. – Kérlek… Luhan… - Chanyeol hiába próbálkozott, nem sokra ment vele. Egyrészt ilyenkor jobb, ha keményen bánik vele, ami lehetetlen volt, hisz ő maga totálisan be volt tojva. Másfelől Luhan már kezdte elveszíteni maga felett az uralmat, és a farkas énje ott rejtőzött a felszín alatt.

- Igaza van a barátodnak. Felesleges itt feszítened, hisz egy senki vagy. Tényleg azt hiszed, hogy legyőzhetsz, hogy árthatsz nekem? Ugyan, kérlek… - kezdte volna, azonban belé fagytak a szavak, amikor tekintete találkozott Luhanéval.

Szemei ugyanis vérvörös színben pompáztak, és torkából rémisztő morgás tört elő. Ujjai, melyekkel combjába mart, először elfehéredtek, majd lassan szőr kezdte el őket beborítani. Hogy ezt mennyire vehette észre a bámészkodó tömeg, nem tudtam, mindenesetre Kris és én láttuk, és valószínűleg Chanyeol is, mert hirtelen Luhan elé ugrott, és egy hatalmasat lökött rajta hátrafelé. Ezzel nem lett volna baj, azonban Luhan ezt támadásnak vette, és ugyanúgy taszított rajta egyet, aminek következtében Chanyeol vagy öt métert repült a levegőben, mielőtt a földön landolt.

Krissel ekkor mi is végre átfurakodtuk magunkat a többieken, és közbeavatkoztunk. Én Luhant vettem kezelésbe, és egy jól irányzott mozdulattal a földre küldtem, majd ráültem csípőjére, és minden erőmmel azon voltam, hogy lefogjam. Luhan morgott és kapálódzott, de sokkal gyengébb volt nálam.

- Luhan, az istenért is, ha most átváltozol, akkor itt fogunk örökre megrohadni és esélyünk nem lesz arra, hogy megszökjünk! – morogtam én is a fülébe, ami szerencsére elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, és lassan, de biztosan visszaszerezhesse az uralmát saját teste felett.

Amíg én Luhant csillapítottam, Kris a nagyobb darab srácot vette célba. A három jómadár közül a másik kettő pillanatok alatt hátat fordított, és elrohant, míg a „vezérük”, aki szította a tüzet Luhanban, állta Kris tekintetét. Noha ekkor már nem volt olyan nagy a szája, és szinte behódolt Krisnek, ő mégsem kímélte meg: egy jól irányzott mozdulattal eltörte a nyakát.

- A jó isten, te teljesen megőrültél, ember?! – kiáltottam rá dühösen, mire amaz csak vállat rántott.

- Most mi van? Úgyis túléli.

A nagy hangzavart és az összetömörülést a fogva tartóink is észrevették, akik egy ideig hagyták, hadd oldjuk meg mi a problémáinkat, ám amikor Kris eltörte a fazon nyakát, belé eresztettek pár golyót. Kris úgy esett össze, mintha csak egy zsák krumpli lenne.

- Kris! – üvöltöttem fel, majd Luhant otthagyva, barátomhoz futottam. – Jól vagy, haver?

- A picsába! Nem gondoltam volna, hogy ennyire tud ez fájni.

- Elmebeteg vagy – ráztam meg a fejem. – Mi a fene ütött beléd?

A tömeg lassan eloszlott körülöttünk, és véget vetettek a szabadságunknak. Elkezdtek mindenkit visszaterelni az épületbe.

- Azt hiszem… a régi Kris kezd visszatérni. A többiek hogy vannak?

- Luhannal minden oké – pillantottam hátra a vállam fölött, aki épp akkor ült fel, és tapogatta meg egész testét. Kissé kómásan festett, de rendben volt. – És azt hiszem, Chanyeol is… Hol a fenében van Chanyeol? – néztem szét az udvaron, de az említettet sehol sem találtam.

 

29. rész

~ 29. rész~

Baekhyun bocsánatkérően nézett rám, majd megfogva vállaimat, félreállított az útjából. Nem ellenkeztem. Hagytam, hadd menjen, hisz ha neki ez kell, akkor én nem tarthatom vissza. Ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Nem ismernem, nem vagyunk barátok, ő csak egy idegen, és nem mondhatom meg, mit tegyen. Ha ő így döntött, hát csinálja. Azért, mert én ezt nem nézem jó szemmel, nem fogja meggondolni magát.

Megfogta a kilincset, majd szélesre tárta az ablakot. A hűvös szellő erőteljesen áradt be, amitől egy pillanatra kirázott a hideg, és ösztönösen öleltem körbe magamat karjaimmal. Ezzel egyidejűleg nyílt ki a szobaajtó; előbb Chen lépett be immár nyugodtabb állapotban, mögötte pedig Sehun.

- Ugye nem megszökni készültél? – vonta kérdőre egyből Chen, ami határozottan alátámasztotta, hogy bizony már jól ismeri barátját.

- Mi? Nem, dehogyis! – eresztett meg egy mosolyt azonnal Baekhyun, majd egy gyors pillantást vetett rám, jelezve, el ne áruljam az igazat. Én csak megforgattam a szemem, és ráhagytam a dolgot. – Csak kinyitottam az ablakot, mert melegem van – felelte, majd leült az ágyra.

Chen sóhajtott egy nagyot, visszanyelve ezzel aggodalmát, majd Baekhyunhoz lépett és megölelte.

- Ne haragudj az előbbiért, nem akartam kiborulni, csak… tudod…

- Tudom. Hidd el, nekem is furcsa érzés téged viszont látni. Nem hittem volna, hogy akármelyik ismerősömet még látni fogom. Lemondtam arról, hogy valaha találkozom veled vagy bárkivel és most, hogy ez megtörtént… Mintha csak álmodnék. – mosolyodott el, majd elengedte a barna hajút, akin ezúttal látszott, hogy most már tényleg megnyugodott.

- Annyi mindent szeretnék mesélni, és annyi mindent meg kell beszélnünk. – Chen arcára mosoly kúszott, és öröm volt ezt a boldogságot nézni, de a tudat, hogy Baekhyunnak titkai vannak, és hogy nem akar mást, csak elmenni, már elkeserített. Nem mondom azt, hogy megjátszotta magát, mert tudtam, hogy mindennél jobban vissza akarja kapni a régi életét, de akkor sem volt őszinte az állítólagos legjobb barátjával.

- Lesz még erre időnk, ne aggódj, de előtte, ha nem gond, lezuhanyoznék – Sehunra pillantott, aki vette a lapot, és a szekrényhez lépve elő is kapott egy törölközőt.

- A fürdő jobbra van, a folyosó végén – mutatott az ajtó irányába.

- Kösz – bólintott egyet, majd már el is tűnt.

Tudtam, hogy Baekhyun csak időt akar nyerni, hogy kiokoskodja, mégis hogyan tudjon eltűnni újból. Ugyanakkor időt adott nekem is, hogy rájöjjek, mivel is tarthatnám vissza. A fürdőből szerencsére esélye sem volt arra, hogy megszökjön, így emiatt nem aggódtam.

- Ajaj, Baekhyunnak nem lesz mit felvennie – kezdett el hangosan gondolkodni Chen. – Sehun ruhái nem lesznek rá jó, mert túl nagyok, úgyhogy… haza kell mennem pár darabért. Sehun, hozd a kocsid és vigyél haza, most! – indult meg az ajtó felé, Sehun pedig először döbbenten nézett barátja után, majd szemforgatva felállt és követte.

- Még jó, hogy az én házamban vagyunk és te parancsolgatsz nekem… - jegyezte meg, majd mielőtt elhagyta volna a szobát, hozzátette: - Minseo, vigyázz a lakásra és el ne merd engedni ezt a Baekhyun gyereket! Egy fél óra és itt vagyunk.

Bólintottam egyet, majd amint meghallottam felzúgni a kocsi motorját, hátradőltem az ágyon és felsóhajtottam. A fürdőszobában egyenletesen zubogott a víz, én pedig tehetetlen voltam. Kivételesen nem azért, mert egy vad idegennel voltam egy vad idegen lakásban, hanem mert nem tudtam, mit mondhatnék Baekhyunnak. Szerettem volna tudni a titkát, és nem csak azért, mert kíváncsi voltam, hanem mert tényleg szerettem volna neki segíteni. Látni, hogy min ment keresztül Chen, látni, ahogy a baráti köröm megtört, borzalmas érzés volt. Nem ismertem őket olyan régóta, de kellemes emlékeim voltak, ők hoztak színt az életembe, és bár ez az időszak nem tartott sokáig, hiányoltam azokat az időket. A nevetést, a sok ökörködést és egyáltalán azt, hogy boldogok voltunk.

Chanyeol eltűnt, de Baekhyun visszatért, és újból menni akart. Nem hagyhattam, mert… Baekhyunnak titkai voltak, és úgy éreztem, ez talán segíthetne megtalálni Chanyeolt.

A víz elállt a fürdőszobában, én pedig felpattantam, és leslattyogtam a földszintre. A kandalló tetején volt egy kép, melyen mi öten idétlenül vigyorogtunk. Valamelyik délután készülhetett, amikor pizzázni voltunk. Megfogtam, majd leültem a kanapéra és hosszasan eltöprengtem. Hiányoztak… rettenetesen. Eszembe jutott, hogy Kyungheeval régen beszéltem és ő nem is tud erről a dologról, hogy itt van Baekhyun. Ő vajon ismeri? El kellene mondanom neki? Aligha, így is ki van készülve teljesen. Arra gondoltam, hogy fel kellene hívnom őt, de ebben a helyzetben most nem tudtam volna.

- Ah, Minseo – Baekhyun sietős léptei vertek visszhangot, ahogy jött le a lépcsőn az emeletről. – Hallottam, hogy alig tíz perce elmentek kocsival a többiek, úgyhogy ha nem bánod, akkor én is lelépek. Tudom, nem kellene és tudom, ezt ellenzed, de mondtam, nincs más lehetőségem. Nem akarok senkit veszélybe sodorni és… - hadarta a szövegét, de amint észrevette, hogy nem is figyelek rá, abbahagyta és közelebb jött. – Minden oké?

- Persze, igen, menjél csak.

- Mi? Most komolyan? Meg sem akadályozol? – kérdezte döbbenten.

- Baekhyun, mégis mit kellene tennem? Mit mondjak, hogy ne szökj el és döntsd romba újból a legjobb barátod életét? Nem tudom, mi ez az egész, hogy mibe keveredtél bele, így nekem ez az egész úgy tűnik, mintha csak a saját érdekeidet néznéd és tökre leszarnád, mit teszel tönkre magad körül. Chen a legjobb barátod, három év után visszakapott téged, és nem elég, hogy most veszítette el Chanyeolt is, most te is itt hagynád őt újból? Ezt az egészet végignézni, ahogy ismételten összetörik, én… nem tudom, mit tegyek! – fakadtam ki, és vádlón néztem rá. Egyfelől haragudtam rá, másfelől pedig úgy gondoltam, nem menne el, ha nem lenne nyomós oka. De a helyzet, ez a tehetetlenség kezdett megőrjíteni. Ha most elmegy, mégis mit mondok Chennek?

- Mit mondtál, kit veszített el?

- Igazán jó fej vagy, ha csak ennyi maradt meg abból, amit az előbb mondtam… - forgattam meg szemeim, majd kissé dühösen hátat fordítottam neki, és újból a fényképet kezdtem el bámulni.

Baekhyun nem válaszolt, csak mellém lépett, majd kikapta a kezemből a fotót és alaposan szemügyre vette.

- Hé! Mit csinálsz? Add vissza! - nyújtózkodtam két kézzel utána, de ülve nem sok esélyem volt, így végül feladtam.

- Erről a Chanyeolról beszéltél, aki a képen van? – Nem tudtam mire vélni Baekhyun hirtelen támadt idegességét és aggodalmát.

- Igen, róla. Miért? – egy pillanat alatt lenyugodtam, és érdeklődve tekintettem rá.

- Chanyeol… - suttogta maga elé, miközben végigsimított ujjával a képen, majd mintha csak egy zsák krumpli lenne, lehuppant mellém a kanapéra. Baekhyun összetörtnek látszott, és kissé összezavart ezzel a hirtelen hangulatváltozásával.

- Ismered őt?

- Viccelsz? Osztálytársak voltunk a gimiben és folyton együtt lógtunk.

- Óh, igaz is, erről már meséltek tegnap.

- Mi történt vele?

- Nem tudom. Egyik napról a másikra eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. A rendőrség azt mondta, elrabolhatták, de én ezt alig hiszem el.

- Mikor történt ez?

- Valamikor kedden délután.

- A rendőröknek igaza van. Elrabolták. Csak nem azért, hogy eladják a szerveit, mint ahogy azt sokan gondolnák.

- Hát? Baekhyun, te tudsz valamit, amit én nem?

- Többet, mint hinnéd. Tudom, hol van Chanyeol és tudom, mit akarnak vele, és azt is tudom, hogy ha meg akarjuk menteni, akkor nem maradt sok időnk, viszont semmi esélyünk kiszabadítani, vagyis fogalmam sincs, mit kellene tenni. Aish! – túrt bele idegesen a hajába, majd fejét ölébe hajtotta, és nagyokat sóhajtozott.

- Nem lehetne úgy, hogy ezt én is értsem? – kérdeztem, de válasz nem érkezett. – Baekhyun… azt hiszem, ez a helyzet mindent megváltoztat. Nem gondolod, hogy jobb lenne mégis beavatnod a titkaidba? Egyrészt, mert neked is könnyebb lenne, másrészt van egy olyan érzésem, hogy azzal, hogy Chanyeol eltűnt, belekeveredtünk valami olyanba, amibe nem kellett volna. Talán pont abba, amibe te is benne vagy. Vagy javíts ki, ha tévedek.

- Nem, teljesen igazad van – válaszolt percekkel később, miközben kiegyenesedett. Kényelembe helyezte magát a kanapén, és felém fordult. – Tényleg tudni akarod, amit tudok? Mert ha elmondom, nem lesz visszaút.

- Igen, tudni akarom. – feleltem kis habozás után. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem, de neki sem lehetett könnyű megbirkózni ezzel a titokkal.

- Rendben. Igazából most is úgy gondolom, nem szabadna elmondanom, de… mivel ismered Chanyeolt, talán jogod van tudni róla. Elmondok neked valamit, de nem garantálom, hogy meg fogod érteni. Sőt, egyenesen hülyének fogsz néz, ki fogsz nevetni, őrültnek fogsz hinni, és valószínűleg utána te magad fogod azt mondani, hogy tűnjek el, de akkor is ez az igazság. – nézett egyenesen a szemeimbe, de még így is tisztán láttam a bizonytalanságot bennük. Össze volt zavarodva, fogalma sem volt arról, mi helyes és mi nem. Csak azt tudta, hogy ami nyomasztja, szeretné valakivel megosztani, ám az ezzel járó következmények éppolyan félelmet keltőek voltak, mint maga a titok.

- Jó, mondjad, ki vele!

- Hát jó… - újból rám nézett, olyan áthatóan és élesen, hogy úgy tűnt, mintha a gondolataimba akarna látni, de lehet, hogy egyszerűen csak azt játszotta le fejben, mit fogok reagálni a mondandójára. Kíváncsi voltam, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogy így végigmért, és rettenetesen féltem, mit fog mondani, de igyekeztem minden érzésemet elnyomni magamban. Most Baekhyunnak volt szüksége támaszra, és bárhogyan is éreztem, azt akartam, hogy tudja, rám számíthat. Még így is, hogy nem ismer.

Lesütötte szemeit, majd ujjait tördelve nyögte ki a következő két szót:

- Farkas vagyok.

- Öhm… - ennyit tudtam hirtelenjében válaszolni. Nem csak azért, mert tényleg nevetségesen hangzott, amit mondott, hanem mert ez a két szó önmagában nem mondott sokat. – Bővebben?

- Farkas vagyok, aki minden teliholdkor átváltozik, és bundát növeszt, ha úgy tartja kedve, mint a legtöbb filmben, csak éppen nem vagyok annyira vérszomjas és csúnya. Vagy hát ez utóbbiról nem tudok nyilatkozni, mert nem láttam magamat, de még nem téptem szét egy emberi lényt se.

- Aha. – megköszörültem a torkomat, majd kicsit mozgolódtam a helyemen, miközben igyekeztem teljesen komolyan hozzáállni ehhez a dologhoz. Elég hihetetlennek hangzott, elvégre is, az emberrel nem közölnek ilyet mindennap. - Szóval most azt mondod, hogy ezt higgyem el? Nos… ugye tudod, hogy ez még mindig nem elég? Miért is vagy te farkas, hogyan is lettél az?

Baekhyun felsóhajtott, és még mindig kerülve a tekintetem, válaszolt:

- Röviden annyi, hogy van egy hely, ahol kísérleteznek az embereken, mint ahogy ezt már említettem korábban. Ezen a helyen farkasokat gyártanak belőlünk. Valamilyen szerekkel megváltoztatják a génjeinket, mindössze néhány hét leforgása alatt. Sokan meghalnak, mert a szervezetük nem bírja elviselni ezt a változást, de ugyanakkor rengetegen vannak, akik túlélték és mindennap kínokat élnek át. Akad olyan, aki már hét éve is azon a nyomorult helyen van.

- És… mire fel ez az egész?

- Nem tudom. Senki nem tudja. Ahogy azt sem, kik csinálják ezt velünk. Nagyon óvatosak és figyelmesek, mindig maszkban járnak, hogy véletlenül se láthassuk őket. Soha nem egy ember vesz minket körül, pont azért, mert ha szökni akarnánk, legyen, aki le tudjon fogni minket. Vagy ha nagyon elvadul a helyzet, akkor lepuffantsanak. Be vagyunk kamerázva mindenhol, kivéve a celláinkban.

- Oké… Szóval azt mondod, hogy van egy hely, ahol emberekből farkasokat gyártanak, és nem tudni, miért.

- Igen.

- Ez elég… hogy is mondjam…

- Hihetetlen? Hülyeség? Igen, annak hangzik, de így van. Szerinted miért nem mondtam el? Ki hinné el? Ki segítene nekem? Azt hinnék, megőrültem és bezárnának. Több százan vannak ott, köztük Chanyeol is, akire ugyanez a sors vár. Pontosan tudom, hogy ez mennyire idétlenül hangzik, de szerinted miért akartam eltűnni? Mert így nem élhetek emberek között. Nem szabadna itt lennem, a nyomomban vannak, el akarnak kapni, mert ha ez kitudódik, akkor… akkor… Persze, senki nem hinne nekem, de miért kockáztassanak? Ha megtalálnak, megölnek. Nem csak engem, hanem mindenkit, akivel érintkeztem. Azok, akik oda bekerülnek, megölik a családjukat. Nem tudom, hogy minden esetben-e, de a legtöbbször igen. Azt hiszem, az én szüleim is hallottak.

- Najó, Baekhyun, ez így eléggé zavaros, de tényleg. – felemeltem a kezem, ezzel jelezve, hogy várjon egy pillanatot, mert fel is kell fognom a mondanivalóját. – Tudod te, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy rosszul megírt könyv? Ez olyan, mintha csak most találnád ki. Oké, azt még aláírom, hogy vannak olyan helyek, ahol embereken kísérleteznek titokban, na de farkasok? Meg… semmit sem tudsz az elrablókról, és ez kicsit olyan, mintha azért nem tudnád, mert nem tudtál mit kitalálni.

- Tudom, Minseo, hogy ez mekkora hülyeség, de mit sem változtat a tényen. Három éve vagyok ott, három évem azzal ment el, hogy ültem néhány másik farkassal egy cellában, és időnként kiengedtek minket az udvarra. Különben meg nap, mint nap addig kínoztak minket, amíg el nem ájultunk és vért nem köptünk. Kiszolgáltatott állapotban vagyunk, egy perce sem engedik meg, hogy józanul gondolkodjunk.

- És neked mindezek ellenére mégis sikerült megszöknöd?

- Igen. Rengetegen próbálnak elmenekülni, minden teliholdkor tucatnyian megpróbálják, de mindenkit lelőnek. Nekem sikerült megszöknöm, mert egy ismerősöm hátulról fedezett. Hogy mázli volt-e, vagy tényleg azt akarták, hogy megszökjek, nem tudom, de itt vagyok, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ki akarom őket szabadítani, de ki hinne nekem? Látod? Elmondtam neked, és teljesen idiótának nézel. Mégis ki tudna nekem segíteni, hogyan jussak vissza? Nem szólhatok a rendőrségnek, nincs senki, aki támogatna, aki elhinné ezt az egészet, és együttes erővel bosszút tudnánk állni. Nincs annyi ember, amennyi elég lenne őket legyőzni.

- Igazad van, nem vagyunk elegen. De én itt vagyok, és hiszek neked.

- Meg én is.

Hirtelen ugrottam fel a kanapéról, amint meghallottam a két ismeretlen hangot a hátam mögül. Mégis kik vannak itt, és hogy jutottak be? Az idegességem azonban nem tartott sokáig, amikor is Baekhyun feléjük nézett, és a nevükön szólította őket:

- Kai? Lay?