15. rész

~ 15. rész~

Szeptember kilencedike volt, kedd délután. Az iskola előtt várakoztam már percek óta, amikor is végre megláttam közeledni Chanyeol alakját. Ugyanebben a pillanatban lépett mellém Kyunghee is, és széles mosollyal az arcán ölelt magához. Amikor Chanyeol odaért hozzánk, Sehun is visszatért immár Chennel az oldalán.

- Milyen egyszerre érkezik mindenki – jegyeztem meg – Mehetünk?

- Naná! – jött az egyértelmű válasz.

A keddi nap volt az a nap, amikor mind az ötünknek kevés órája volt, így volt időnk néhány órát együtt tölteni. Nagyon féltem, hogy a mi kis csapatunk borzasztó nehezen fog majd programokat szervezni, és el fogunk távolodni egymástól, de szerencsére nem így történt. Hálás voltam, hogy szert tettem egy ilyen baráti társaságra, és hogy volt egy bizonyos napunk, ami csak a miénk volt.

Ezúttal bowlingozni indultunk. Még soha életemben nem játszottam ilyet, és bár féltem, hogy béna leszek, előttük valahogy ez sem érdekelt. Normál esetben frusztrált volna, hogy nem vagyok jó benne, és biztosan zavarba jöttem volna, de velük semmi sem volt kínos. Ha kinevettek, én is nevettem magamon, és ha ők gurították félre a golyót, akkor én nevettem rajtuk, ők pedig magukon.

- Chen, te jössz! – kiáltotta Kyunghee, az említett pedig már fel is pattant a helyéről.

- Vigyázz, Chen, nehogy végül a labda gurítson el téged! – cukkolta barátját Sehun, ezzel is alacsonyságára célozva.

- Kapd be, nem is tudom, ki áll az utolsó helyen – szólt vissza a barna hajú, majd hátat fordított és a játékra koncentrált.

Így és ehhez hasonló beszólásokkal telt el ez a délután is. Emlékezetes pillanat marad, amikor Sehun keze beleragadt a tekébe, és emiatt hasra esett. Vagy amikor Sehun épp gurítani készült, Chen beállt a háta mögé, hogy meglökje, de amikor Sehun hátralendítette a kezét, úgy hasba vágta szerencsétlen fiút, hogy amaz a földre zuhant és felordított.

Még most is olyan nehezen hittem el, hogy ez a valóság. Annyira furcsa volt boldognak lenni. Minden, ami történt velem, minden, amin keresztül mentem, kezdett elhalványodni és elmúlni. A korábbi fájdalom még bennem volt ugyan, de már közel sem olyan erősen. Az, hogy lettek barátaim, hogy voltak emberek, akikkel beszélgettem, és akikkel emlékeket gyártottunk, segített túltenni a múltamon. Csupán azzal, hogy ott voltak mellettem, hogy elfogadtak annak, aki vagyok, egyszerűen könnyebb volt minden. Sodródtam az árral, teltek a napok, nevettem és új arcokat ismertem meg, minden mozgalmas és eseménydús lett. És ezáltal az életemből is eltűnt az üresség. A szürke, monoton hétköznapok nem léteztek többé, és így az életem teljes lett. Vajon ezt jelenti élni? Ez az, amiről lemaradtam, amire oly sokáig vágytam? Mert ha igen, mert ha ezt jelenti embernek lenni, akkor én most megkaptam mindent, amit szerettem volna. Mégis, hiába tudtam, hogy minden igaz és valódi, alig akartam elhinni. Miért kellett ennyit várnom erre? Miért kellett előtte szenvednem? Miért…?

De többé nem érdekeltek a miért kérdések.

Ami volt, elmúlt és én túlléptem rajtuk. Talán túl hamar, de nem akartam többé fásult lenni és szomorú. Nem akartam aggódni, nem akartam félni, csak élvezni szerettem volna, ami nekem megadatott, ami akkor és ott előttem volt.

És ki is használtam ezeket az alkalmakat. Magamba szívtam az emlékeket, a pillanatokat és elraktároztam magamban, hogy az üres és hiányos szívem megtelhessen a boldogsággal.

*

 Este volt már, mikor hazaértem. Nagyi meleg vacsorával várt, aminek rettenetesen örültem, mert már kopogott a szemem az éhségtől.

- Na, lassabban egyél, a végén még megfulladsz! – dorgált meg Nagyi kedvesen, és mosolyogva megrázta a fejét. – Úgy látom, jó napod volt.

- Nagyon! – feleltem két falat között – Voltunk ma bowlingozni és baromi jó volt. Jut eszembe, a hétvégén ott aludhatok Kyungheenál?

- Miért ne aludhatnál? Csak este ne mászkáljatok az utcán!

- Nem terveztük és köszönöm.

- Jó látni, hogy ennyire lelkes vagy. Még sosem láttalak ennyire kivirultan. Tényleg jó ötlet volt elköltözni.

- Igen, szerintem is. Most minden olyan csodás – fejeztem be a vacsorát, és miután Nagyi sem evett többet, elkezdtem berámolni a konyhába.

- Nagyon helyes. Maradjon is minden így – mosolyodott el újból. – Én viszont azt hiszem, lefekszem aludni, nagyon elfáradtam ma, úgy fáj mindenem. Egész nap a kertben dolgoztam.

- Jaj, Nagyi, mondtam, hogy ne erőltesd meg magad. Nem kellene mindent egyszerre csinálod, a végén még megsérülsz – szidtam meg most én őt, majd odamentem hozzá, és megöleltem. – Aludj jól, Nagyi!

- Te is kiscsillagom!

Miután Nagyi lefeküdt aludni, én gyorsan elmosogattam, letusoltam és mivel még csak nyolc felé járt az idő, nekiálltam tanulni. Alig telhetett el tíz perc, amikor megszólalt a telefonom. Kyunghee volt az.

- Szia – vettem fel mosolyogva – Mizujs?

- Szia – szólt bele Kyunghee is – Te, megmondanád Chanyeolnak, hogy ha hívom, akkor vegye fel azt a rohadt telefont? – kérdezte kissé mérgesen, amin meglepődtem. Amióta ismertem őket, sosem veszekedtek és el nem tudtam képzelni, mi válthatta ki Kyungheeból, hogy dühös legyen.

- Mi a baj? Összekaptatok valamin?

- Nem, dehogy, csak itthon veszekedtek anyuék, és beszélni akartam vele, de nem veszi fel.

- Áh, értem. Azt hittem, valamivel megbántott az a lüke. De persze, megmondom neki.

- Köszi.

- Elmondod, hogy mi volt otthon?

- Áh, már lényegtelen. Picit oda tudod adni Chanyeolt?

- Öhm… Nincs nálam Chanyeol.

- Hogyhogy? Azt hittem, nálad van és nem hallotta, hogy csörög és azért nem vette fel.

- Pedig nincs itt.

- Hát akkor hol van?

- Gondolom otthon.

- Nem, otthon nincs, mert felhívtam a szüleit, és azt mondták, hogy átment hozzád.

- Hozzám biztosan nem jött, arról tudnál. Mégis minek jött volna?

- Akkor hol a fenében van?

- Nem tudom. Lehet valamelyik haverjánál.

- De akkor miért nem veszi fel a telefont? Ez nem vall rá! – kezdett kétségbeesni Kyunghee, és be kell vallanom, nekem sem tetszett, hogy nem reagál semmire.

- Nyugi, biztos nincs vele semmi gond. Mikor hívtad fel a szüleit?

- Úgy egy öt perce, mert utána rögtön téged hívtalak. Azt mondták, hogy fél órája ment át hozzád.

- Van valaki itt a városban, akihez át szokott menni?

- Nem, nem igazán. Nem szereti ezt a helyet, szóval nem szokott barátkozni, inkább a régi osztálytársaival tartja a kapcsolatot, de ők messzebb laknak innen.

- Akkor… nem tudom. Hívd fel a barátait, hogy nincs-e náluk, én átmegyek a szüleihez.

- Minseo… én nagyon félek, hogy történt vele valami. Ez nem vall rá, ő nem csinál ilyet. Miért hazudott volna otthon? Rossz előérzetem van – kezdett el pityeregni, én pedig igyekeztem megnyugtatni őt.

Átmentem a szomszédba és megkérdeztem Chanyeol szüleit, mit mondott nekik a fiúk, de ők is ugyanazt állították, mint Kyunghee. Ötletem sem volt, mi történhetett és hová tűnhetett ez a srác, de egyáltalán nem tetszett a jelenlegi helyzet. Hirtelen rajtam is úrrá lett egy furcsa érzés, de nem tudtam pontosan megmondani, mi az.

- Na? Előkerült az elveszett bárány? – vettem fel azonnal a telefont, amikor Kyunghee visszahívott. De válasz helyett csak a sírását hallottam a vonal túlsó végén, ám két szó erejéig összeszedte magát:

- Chanyeol… eltűnt…