19. rész

~ 19. rész~

Két nap telt el Chanyeol eltűnése óta, de még mindig nem hallottunk felőle semmit. A rendőrség kikérdezte a közeli ismerőseit, még Daeguban is felkeresték a barátait, osztálytársait, de senki nem tudott hasznos információval előállni, és senkinek nem volt indítéka, hogy bántsa őt. Még a szomszédokhoz is benéztek, hátha ők tudnak vagy láttak valamit, de mindhiába. Chanyeolt egyszerűen elnyelte a föld.

Azon a bizonyos keddi napon együtt jöttünk haza a bowlingozásból, el is köszöntem tőle a kapuban, és a szülei is tanúsították, hogy azt mondta, átjön hozzám. De sosem érkezett meg. Mindössze néhány perc alatt nyoma veszett. Két lehetséges ok volt: vagy valaki követte már egy ideje és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elrabolhassa, és most ki tudja, milyen szörnyűségeken megy keresztül, hacsak nem adták már el a szerveit. Vagy ő maga hazudott, fogta magát és kilépett mindenki életéből, és most egy tengerparti villában tengeti a mindennapjait egy szőke, gazdag lányka társaságában, mit sem törődve azzal, hogy a szülei, a barátnője, és a barátai megállás nélkül keresik. Ez utóbbit teljesen kizártnak tartottam, mert nem ilyennek ismertem Chanyeolt. Mi oka lett volna mindenkit átvernie és hazudnia az életéről? Szerette a szüleit, volt két aranyos és tündéri húga, egy csodás barátnője, rengeteg barátja, imádta azt, amit csinált, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy akinek ilyen jó és boldog élete van, miért adná fel mindezt? Oly kevesen kaphatják meg ezt a sok szépet, akkor ő miért dobta volna el magától? Vágyott az izgalomra, a kalandra, és valójában gyűlölte mindezt? De hisz… miért? Őt nem ilyennek ismertem. És ha így is lett volna… nem lett volna egyszerűbb mindenkivel közölni, hogy márpedig ő változtatni akar? Nem, biztosan nem szökött meg, az lehetetlen. De akkor meg hová lett? És ha elrabolták – márpedig ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat, ami a legjobban megállta a helyét -, ki volt az? Ki tette ezt vele és miért?

Képtelen voltam bármire is gondolni. Hiába mentem be csütörtökön az iskolába, egyszerűen nem tudtam arra figyelni, amik az órán elhangzottak. Csak támasztottam a fejem és bámultam előre, miközben belül újra és újra végigpörgettem azt a kevés időszakot, amióta megismertem Chanyeolt. Reméltem, hogy talán valami apró információmorzsát elejtett egy beszélgetésünk folyamán, amivel utalhatott arra, hogy éppen megszökni készül, vagy ne adj isten van valami rosszakarója, de nem, semmi ilyen nem volt. Minden felesleges volt.

- Ne aggódj, Minseo, elő fog kerülni – huppant le az egyik szünetben mellém Sehun, és egy szendvicset tolt elém. – Ezt pedig edd meg, mert ma még egy falatot sem ettél, ahogy elnéztem.

- Ah, köszönöm, de nem vagyok éhes – néztem rá mosolyogva, de mielőtt visszaadhattam volna a szendvicset, Sehun lefogta a kezem és szigorúan pillantott rám.

- A kedvemért. Tudom, semmi étvágyad, de muszáj enned, különben rosszul leszel.

- Jó, rendben, megeszem – adtam meg végül magam, és lassan enni kezdtem. – Van valami hír esetleg?

- Nem, az ég-világon semmi – sóhajtott fel, és ahogy végigfuttattam rajta tekintetem, egészen összeszorult a szívem meggyötört arcát látva. Szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, amik arra utaltak, hogy az éjjel ő sem aludhatott sokat. – Kyunghee hogy viseli?

- Rettenetesen rosszul. Kedden nálam aludt, tegnap egész nap sírt, csak délután vitték haza a szülei. Este próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el iskolába, hátha attól kicsit jobban lesz, de azt hiszem, ebben a helyzetben bármit is teszünk, addig nem lesz jól, amíg valami biztosat nem fogunk tudni. Ennél az állapotnál, a tudatlanságnál még az is jobb lenne, ha azt mondanák, megtalálták a holttestét. Akkor legalább el tudnánk engedni, de amíg nem tudunk semmit, mindenki reménykedik, és a remény borzalmas dolog.

- Ebben sajnos igazad van. Tényleg idegőrlő minden. Elképzelésem sincs, hol lehet most, mi van vele. Eltűnhet valaki csak így, egyik pillanatról a másikra? És miért pont ő? Nem tudom, egyszerűen nem tudom – rázta meg fejét Sehun, majd idegesen beletúrt hajába. Bármennyire is igyekezett erősnek mutatnia magát, nem akart mást, csak dühöngeni és valamit… tenni. Mindannyian tenni akartunk valamit, hogy ne érezzük úgy, hogy megállt az idő, ne érezzük azt, hogy minden egyes perc egy örökkévalóság és mi tehetetlenek vagyunk. A tudatlanságnál már csak a tehetetlenség rosszabb. Együtt a kettő pedig végzetes.

- Sziasztok! – ült le mellénk hirtelen Chen, aki most az eddig megszokott csendes és higgadt önmagánál sokkal hiperaktívabb és nyugtalanabb volt. – Mondjátok, hogy találtatok valamit!

Megtöröltem a szalvétába a számat, és megráztam a fejem. Ittam egy korty vizet, közben őt is alaposan végigmértem. Egy térdig érő szürke nadrág és egy bő, fehér póló volt rajta, haját pedig egy fekete pánttal tűrte hátra. Arcán az izzadság apró cseppekben gyöngyöződött, és kapkodva vette a levegőt.

- Te merre jártál? – kérdeztem gyanakvóan. – Tudtommal a suliban nincs testnevelés óra.

- Valóban nincs, nem is jöttem ma be suliba. Egész nap csak rohangálok a környéken, de gondoltam, beugrok hozzátok, hátha tudtok valamit.

- Chen… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Azt hiszem, megyek és futok még pár kört. Mindenképp hívjatok, ha van valami. Sziasztok! – azzal felpattant és már el is viharzott a teremből, mielőtt még bármit is mondhattam volna.

Sehunnal összenéztünk, majd mindketten nagyot sóhajtottunk.

- Nagyon kikészíti Chent Chanyeol eltűnése – jegyeztem meg. – Egyáltalán nem tetszik, ahogy viselkedik.

- Nekem sem. Ki fogja készíteni magát. De talán még mindig jobb, ha ezt csinálja, minthogy egy helyben üljön és várjon.

- Ez igaz, de akkor is aggódom érte.

- Tudom. Megyek, megpróbálok beszélni vele.

- Rendben.

- Te pedig… nos… nem tudom, mit mondjak. Ha bármi van, értesíts, és… azért igyekezz nyugodt lenni.

- Persze, mindenképp. Te is vigyázz magadra!

A nap hátralévő része még lassabban telt, mint szokott. Nem egészen ilyennek képzeltem az új életemet. Sokkal jobb volt, mint régebben, de ennyi izgalomra és aggodalomra nem számítottam. Bár ez azt jelentette, hogy élek, mégis… nem akartam ezt érezni. Sejthettem volna, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint én azt gondoltam.

Mikor hazaértem, telefonáltam egyet. Kyungheeval nem tudtam beszélni, csak az anyukájával, mert ő éppen aludt, aminek örültem, hisz nem sokat pihent az elmúlt két napban. Nagyi igyekezett a kedvemben járni és valahogyan felvidítani, de sajnos ez nem volt az a helyzet, amit meg tudott volna oldani. Értékeltem a kedvességét és a segítségét, és sajnáltam, hogy nem tud mit tenni, és hogy ennyire aggódik értem. Igyekeztem mosolyogni és valahogy jobb kedvet erőltetni magamra, de rettenetesen magam alatt voltam és ezt sosem tudtam elrejteni.

Ma éjjel sem tudtam álomra hajtani a fejem. Még mindig kattogott az agyam és képtelen voltam lecsillapítani a gondolataimat. Fáradt voltam és álmos, nyűgös és kialvatlan, de nem jött álom a szememre. Kint ültem a hátsó teraszon és hallgattam a természetet. Csend volt, csak a szél fújt halkan, és néhány tücsök ciripelt a távolban. Minden mozdulatlan volt. Nemrég még ez a csönd nyugtalanított és ijesztőnek tűnt, mostanra már megszoktam és nem éreztem semmi vészjóslót benne.

Az égre meredtem, az apró csillagokat bámultam, és azt kívántam, bárcsak előkerülne épségben Chanyeol. Jobban kívántam, mint egy boldogabb életet néhány héttel ezelőtt. Ezekben a percekben még azt is bevállaltam volna, hogy visszaköltözöm Szöulba és újra abban a nyomorúságban élek, ha ezzel Chanyeolt visszakapjuk. Bármit megtettem volna most ezért, de persze az élet nem ilyen egyszerű.

Hosszú percek teltek, mikor végül úgy döntöttem, már kellően átfagytak a végtagjaim és ideje lenne inkább a szobám ablakából kémlelni az udvarunkat. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor halk motoszkálást hallottam magam mögül. Mikor megfordultam, minden ismét csendes volt. Egy merő pillanatig bámultam a sötétséget, majd visszafordultam és beléptem a lakásba. Épp becsuktam volna, amikor a kert végében egy fekete árnyat láttam mozogni. Noha sötét volt odakint és jóformán észrevehetetlen volt az az árnyék, de az elmúlt két napban olyan alaposan feltérképeztem a kertünket és annyi ideig bámultam, hogy nem tudtam elsiklani felette.

 Volt egy kis fészer a kert legvégében, ahol a kerti szerszámokat és mindenféle kertészeti dolgot tároltunk. Amellett pillantottam meg egy nagyobb kupac feketeséget, ami nem volt eddig ott. Remegni kezdett a szívem az izgalomtól, és a félelemtől. Be akartam futni a lakásba, becsukni az ajtót, szólni Nagyinak, hogy valami nem stimmel, majd felrohanni az emeletre, és a takaróm alá kuporodni, de meg sem moccantam.

A kezembe kaptam egy üres virágcserepet, mely az ablakban volt és lassú léptekkel indultam meg az ijesztő sötétség felé. Fel se fogtam, mit művelek, még zseblámpát sem vittem magammal, pedig egyáltalán nem láttam jól a sötétben. Ahogy egyre közelebb értem, egyre nagyobbnak láttam azt a kupacot, és amit eleinte egy macska-nagyságúnak véltem, most már inkább egy nagyobb testű kutyára hasonlított. Úgy tűnt, mintha közeledne felém, de valójában csak egy helyben mocorgott.

Néhány méterre lehettem, amikor az a valami észrevette, hogy közeledem felé. Abbahagyta a mozgolódást, majd ekkor két világító szempár villant rám. Megtorpantam, és a földbe gyökerezett a lábam. Ijedtemben felé hajítottam a virágcserepet, ami természetesen nem találta el. Az a valami furcsa hangot adott ki, én pedig sikítani szerettem volna, de képtelen voltam rá.

Hátraléptem egyet, hogy futásnak eredhessek, de a sötét árny hirtelen rám vetette magát, egyik kezével átölelve derekamat szorította le kezeimet, míg másik kezével eltakarta a számat, és egy erőteljes mozdulattal belökött a fészerbe.

- Ne merj sikítani, mert esküszöm, hogy megöllek!