27. rész

~ 27. rész~

Amikor felébredtem, Sehunt nem találtam a szobában. Felültem, majd az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, ami pont tízet ütött. Egy ásítás kíséretében kikászálódtam az ágyból és lementem a földszinti konyhába, ahol meg is találtam drága barátomat, amint épp szendvicseket készít reggelire.

- Jó reggelt! – köszöntem kissé kómásan, ő pedig felém kapta fejét, majd rám mosolygott.

-  Neked is. Jól aludtál? – kérdezte, miközben megállás nélkül uborkát szeletelt.

- Aha, eléggé – feleltem kissé zavartan. Furcsa volt, hogy életemben először nem a saját lakásomban aludtam, hanem valaki másnál, ráadásul valaki más ágyában. Igyekeztem elterelni erről a gondolataimat, nehogy túlságosan elvörösödjek. – Segítsek valamiben?

- Áh, nem kell, mindjárt végzek, de azért köszönöm.

- Oké. Chenékkel mi van? Felébredtek már?

- Nem, még nem, vagy legalábbis egy húsz perccel ezelőtt, amikor benéztem, még mindketten aludtak.

Sehun elővett két tányért, majd két-két szendvicset rakott mindegyikre, és az egyik tányért elém tette. Ezután levette a tűzhelyről a teát, majd mindkettőnknek töltött egy-egy bögrébe, és leült velem szembe.

- Köszönöm szépen. – Egy zavart mosolyt villantottam felé, majd enni kezdtem. Rettentő szokatlan volt ez a helyzet. Nem elég, hogy más lakásában aludtam, de még reggelit is kaptam, ráadásul Sehunnal ketten voltunk a konyhában, és még sosem maradtam egyedül egy fiúval sem egy légtérben. Oké, Sehunnal csak barátok voltunk, egyikünk sem érzett a másik iránt többet, de ennek ellenére is idegen, mégis jó érzés volt. Vendég voltam az otthonában, de fogalmam sem volt, hogyan kell ilyenkor viselkedni, és féltem, hogy valamit rosszul csinálok. Ilyen helyzetekben egyáltalán lehet valamit rosszul csinálni?

Ismét megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ezektől a gondolatoktól. Nem akartam most ilyenek miatt kétségbeesni és bénázni, mert volt ennél fontosabb dolgunk is.

Miután gyorsan megreggeliztünk, egy tálcára pakoltuk a többi szendvicset, és felmentünk az emeletre. Halkan bekopogtunk, majd benyitottunk a szobába. Chen éppen akkor ült fel az ágyon, és nyújtózott egy nagyot, majd először ránk, utána pedig Baekhyunra nézett.

- Hogy vagy? – kérdeztem, és óvatosan leültem mellé, Sehun pedig addig lerakta az éjjeliszekrényre a tálcát.

- Nem túl jól – mondta. Nyúzott és kialvatlan arcát látva nem aludhatott valami sokat az éjjel.

- Baekhyunnal mi a helyzet? – bökött a fejével az alvó srác felé Sehun.

- Még semmi. Nem ébredt fel.

- Hát ez nem jó hír. Chen, ugye tudod, ha hamarosan nem ébred fel, akkor kórházba kell vinnünk?

- Igen, tudom. Még egy órát várhatunk, ugye? – nézett ránk kérlelő szemekkel, Sehunnal pedig összenéztünk. Én vállat rántottam, mondván, nem az én házamban vagyunk, Sehun pedig végül megadóan sóhajtott.

- Legyen, de cserébe enned kell, és nem fogadok el olyan választ, hogy nem vagyok éhes, meg nincs étvágyam, nem kívánok semmit és ehhez hasonlók.

- Jól van. Köszönöm – válaszolta, majd nehezen ugyan, de enni kezdett.

Chennek legalább negyed órájába telt, mire megevett egy szendvicset, de legalább volt valami a gyomrában. Ivott néhány korty teát, és amint letette a poharát az asztalra, Baekhyun megmozdult mellette. Mindhárman odakaptuk a fejünket, és feszülten vártunk. Chen közelebb csúszott hozzá, és halkan ébresztgetni kezdte.

- Baekhyun? Baekhyun, ébren vagy? Hallasz engem? Baekhyun? – rázogatta óvatosan, az említett pedig lassan kinyitotta a szemeit.

Először elpilledve, fáradtan meredt a plafonra, majd tekintete lassan Chenre vándorolt, végül ránk, és vissza Chenre. Amint tudatosult benne, hogy ismeretlen embereket lát, hirtelen felült az ágyban, hátrébb húzódott és ijedten méregetett minket.

- Kik vagytok? És mi a fenét akartok? Hol vagyok? – kérdezte, miközben ide-oda kapkodta a szobában a tekintetét.

- Baekhyun, nem emlékszel? Én vagyok az, Chen. Nem emlékszel rám? – Chen hangja rekedt volt a visszafojtott sírástól. Szemei könnybe lábadtak, és igyekezett visszatartani azokat.

- Chen? – hunyorgott Baekhyun a mellette ülő fiúra, majd közelebb ült hozzá, és ujjaival megtapogatta arcát. – Tényleg te vagy az?

- Igen, én vagyok az, Baekhyun.

Baekhyun hirtelen magához ölelte Chent, aki ekkor sírásban tört ki. Úgy zokogott, mint az este az autóban, de ezúttal szívemet boldogság töltötte el. Chen visszakapta a rég elveszített barátját, és olyan megható érzés volt őket így látni. Úgy szorította magához, mintha attól félne, ha elengedi, többé nem lesz ott.

- Hol a fenében voltál, Baekhyun? Tudod, mennyire hiányoztál? Azt hittem, meghaltál, és hogy sosem jössz vissza. Mi történt? Annyira hihetetlen, hogy itt vagy! – dőltek Chenből a visszafogott szavak, amikről azt hitte, sosem fogja feltenni. Csodák nem léteznek, de ezek a percek valóban annak tűntek. – Jól vagy? Minden rendben veled?

- Igen, minden rendben, most már igen – felelte, majd tekintete Sehunra és rám szegeződött. Teljesen lefagyott, majd félve pillantott Chenre, aki megtörölte a szemeit, és elmosolyodott.

- Nem kell tőlük tartanod, ők a barátaim. Sehunra lehet, emlékszel, egy gimnáziumba jártunk. Minseo pedig Sehun osztálytársa, és egy egyetemen vagyunk. Ő talált rád tegnap.

- Ő talált rám…? Hol? Mi történt?

- Nem emlékszel? – ültem vissza az ágyra, ő pedig csak megrázta a fejét. – Dalseongban lakom, és hajnalban rád találtam a kertünk végében. Meglőttek és tőlem kértél segítséget.

- Me-meglőttek? – nézett zavartan ránk, majd felhúzta a pólóját, ám hasán egyetlen egy karcolás sem volt.

- Nem lehet… - suttogta alig hallhatóan Sehun, és mind a hárman teljesen ledöbbenve meredtünk Baekhyun hasára. Chen megtapogatta, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak hallucinál.

Hihetetlen. Tegnap még haldoklott, ömlött belőle a vér, vagy három golyót szedett ki belőle Chen, és most meg semmi? Hogyan gyógyulhatott be a sebe ilyen rövid idő alatt? Nem is volt annyira súlyos? Nem lehet, akkor sem lehet. Egy karcolás sem múlik el az ujjunkon egy éjszaka alatt, nem ám még egy lőtt sérülés. Talán… kicserélték volna? Talán ő nem is Baekhyun, hanem az ikertestvére? Mi a franc ez?

- Tényleg nem emlékszel? – kérdeztem meg újból.

- De, valami rémlik. Túl sötét volt, meg valami… fészerszerűségben voltam. És mintha tényleg te lettél volna ott. És… azt hiszem, megijesztettelek. Ne haragudj – mondta még most is teljesen zavartan.

- Semmi baj.

- De tényleg nem emlékszel semmire? Baekhyun, három évre eltűntél, és azt mondod, nem tudod, hol voltál? – Chen értetlenül meredt barátjára. Képtelen volt felfogni, hogy nem tudja, mi történt ezalatt az idő alatt. Okokat akart, magyarázatot, ami az eddigi fájdalmát enyhíti.

- Nem… nem igazán. Elraboltak, bezárva tartottak valami… sötét helyen. És… nem tudom, nem tudok emlékezni. Én… sajnálom – válaszolta kétségbeesetten. Teljesen elveszettnek tűnt, szemeivel nagyokat pislogva nézett ránk.

- A francba is! – Chen felpattant az ágyról, majd egy mozdulattal leverte a lámpát az asztalról, ami hangos csattanással ért földet. Idegesen túrt bele hajába, és tett egy kisebb kört a szobában. Feldúlt volt és dühös, de nem Baekhyunra haragudott. Egyáltalán nem hibáztatta őt, hisz nem tehetett semmiről. Azokat utálta, akik ezt tették mindkettőjükkel, magát a helyzetet gyűlölte, azt, hogy eltelt három év és a válaszok nem érkeztek meg.

- Chen, gyere ki egy kicsit, oké? – Sehun karon ragadta, és kivezette a szobából, mielőtt még nagyobb kárt tett volna.

Baekhyun arcát kezeibe temette, amint elhagyták a szobát, és ketten maradtunk. Feszült volt a csend, és számomra kellemetlen. Itt maradtam egy sráccal, akit nem is ismerek, és aki múlt éjjel rám támadt. Mégsem féltem tőle. Csak meredtem rá, és vártam, hogy végre megszólaljon, mert én nem tudtam, mit kellene most tennem.

Baekhyun hosszú percek után végül felállt az ágyról, és rám nézett.

- Minseonak hívnak, ugye?

- Igen.

- Tudom, bunkóság ilyet kérni, azok után, hogy rád támadtam, de… tudnál segíteni?

- Segíteni? Miben?

- Nem maradhatok itt. El kell mennem, úgyhogy kérlek, segíts megszöktetni. Kimászom az ablakon, te pedig… tudnál falazni nekem? Később mindent elmagyarázok, de most… tényleg mennem kell.

- Ne haragudj, Baekhyun, de nem mész te sehová! – feleltem határozottan, és az ablak elé léptem, hogy még véletlenül se válthassa valóra a tervét.

Baekhyun meghökkenve nézett rám, én pedig álltam a tekintetét.

- Hazudtál.

- Tessék? Nem értelek.

- Hazudtál. Azt mondtad, nem emlékszel semmire, de mindent, amit az előbb mondtál, az hazugság volt. Megjátszottad magad. Hidd el, pontosan tudom, mert láttam a tekintetedből. Elég időt töltöttem az emberek tanulmányozásával, elég sok könyvet olvastam és én magam is írtam, hogy tudjam, az emberek mikor mondanak igazat és mikor nem. És te most hazudtál. Pontosan emlékszel mindenre, ugye?

- Mi? Én… nem… vagyis… nem tudom, miről beszélsz. Tényleg nem emlé…

- Baekhyun. Tudom, hogy azért mondtad ezt, mert nem akartad Chent még jobban felzaklatni, és valószínűleg ha elmondanád az igazat, az még jobban kiborítaná.

Baekhyun sóhajtott egyet, majd komolyan nézett rám. Kihúzta magát, kezeit összefonta mellkasa előtt és úgy állta a tekintetem. Noha kissé zavaros lehetett számára is az elmúlt időszak, nem hagyta, hogy kizökkentsem.

- Oké. Igazad van. Pontosan emlékszem mindenre. De ahogy te magad mondtad, kiborítaná az igazság. És az, hogy itt vagyok, nem biztonságos. Nem nekem, hanem nektek. Veszélyben vagytok, amíg velem vagytok.

- Miért?

- Mert… Nem fogok magyarázkodni. Csak hadd menjek el, oké? Mondtam, elmondok mindent később, csak…

- Később? Ennyire hülyének nézel? Ha most elmész, nem jössz vissza többet. Ne haragudj, de nem fogom végignézni, ahogy Chen még egyszer összetörik, oké? Egyszer már elveszített téged, ha ez még egyszer megtörténik, bele fog pusztulni. És nem te vagy az első barátja, aki eltűnt.

- Hogy?

- Az egyik barátunkról három napja nem hallottunk, és fogalmunk sincs, mi van vele. Chen pedig teljesen kikészült miatta. Ha most te is elmész, nem marad semmije. Nem fogja tudni feldolgozni mindezt, és én nem akarom végignézni, ahogy újból megtörténik.

Baekhyun arca teljesen eltorzult, ahogy belegondolt abba, mit érezhetett Chen. Csak most fogta fel, hogy az a három év neki is megkeserítő volt, hogy ő is rengeteget szenvedett, és ha most megint lelép… az egyenlő az utolsó késszúrással.

- Kik elől menekülsz, Baekhyun? Mi az isten történt veled?

- Nem mondhatom el…

- Miért? Hadd segítsek!

- Minseo… nem tudsz segíteni. Nem segíthet senki.

- Ha nem is segíthetünk, annyit megérdemel Chen, hogy tudja, hol voltál.

- Nem, Minseo, nem lehet. Veszélybe sodornálak titeket.

- Az már nem rád tartozik. Különben is: te a helyünkben nem lennél kíváncsi? És ha nem segíthet senki, akkor minek jöttél el onnan, ahol voltál? Minek vagy itt?

Baekhyun elgondolkozott egy percre, én pedig egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajta. Most jött vissza, és már el is menne? Mibe keveredett, mi történhetett, ami ilyenre ösztönzi őt? Noha soha nem ismertem, ez akkor sem volt normális viselkedés. Bárhol is töltötte az elmúlt éveket, kiölte belőle az érzéseket és keménnyé tette lelkileg. Vagy legalábbis ezt mutatta a külvilág felé.

- Három évvel ezelőtt elraboltak, amikor az iskolából jöttem haza. – Végül mesélni kezdett. - Amikor magamhoz tértem, egy betonfallal körbevett cellában találtam magam. Három évig az volt az otthonom, és amit ott megtanultam az az, hogy ha egyszer kijutok, soha többé nem térhetek vissza a szeretteimhez. A családom, a barátaim, mindenki eltemetett, így ha ismét felbukkannék, azzal mindent felkavarnék. Hogyan reagálnának, ha egy halott visszatér? Mégis mit mondok, hol voltam? Mert az igazat nem mondhatom el. Senki nem hinné el. Ráadásul megszöktem, és keresnek, és addig nem hagyják abba, amíg meg nem találnak, és nem végeznek velem. Pontosan tudják, hogy az első dolog az lenne, hogy valamelyik ismerősömhöz menekülök, ezért nem maradhatok itt.

- Hol voltál, Baekhyun?

- Helyileg nem tudom, mert az elmúlt három évben nagyon keveset láttam a külvilágot. De az biztos, hogy valami isten háta mögötti helyen. Többet én sem tudok.

- És mit csináltak ott?

- Kísérleteztek rajtunk.

- Hogy mi? Ez komoly?

- Igen, de… ennél többet nem mondhatok.

- Baekhyun… nekem elmo…

- Tudom, Minseo, ez kedves tőled, de nem sodorhatlak veszélybe.

- Baekhyun. Ha ennyit elmondtál, akkor most már ne tartsd vissza magad. Neked is könnyebb lenne, és…

- Minseo, kérlek. Tényleg elmondanám, de nem tehetem. Érted?

- Azt mondtad, kísérleteztek rajtatok. Ezek szerint többen voltatok ott, igaz? Mégis mennyien?

- Nem tudom. Több százan akár. De sokan belehaltak a kísérletezésbe.

- Aha. Szóval megszöktél, és most el akarsz menni valahová, ahol új életet kezdhetsz? Ez a terved? Hátrahagyod a múltat és úgy teszel, mintha mi sem történt volna? Boldogan élsz valahol, miközben tudod, hogy a szeretteid halottnak hisznek, és hogy azok, akik még ott vannak azon a szörnyű helyen, szenvednek? Ők reménykednek abban, hogy segítséget hozol, és megszabadítod őket, de te hátat akarsz fordítani nekik? Elmenekülsz, elrejtőzöl, mert azt hiszed, ez a leghelyesebb? Kit akarsz megvédeni, Baekhyun? Mert ezzel csak a saját életedet mented meg. Honnan tudod, hogy nem segíthetsz, ha meg sem próbálod?

Baekhyun újabb némaságba burkolódzott. Vívódott magában, és fontolgatta, elmondja-e, amit tud. Nem volt minden vágyam, hogy tudjam ezt a titkot, mert bevallom őszintén, féltem. Féltem, hogy mit fog mondani, féltem a következményektől, hogy akár meg is halhatunk, de mégis… voltak mások is, akiken kísérleteztek és ki tudja, mit takar ez magában. Nem akartam hős lenni, nem akartam erről az egészről tudomást venni, de az én életem sem volt fényes, nekem sem segített senki, nem volt mellettem soha senki, és ebből az okból kifolyólag volt elképzelésem, min mehettek keresztül. Ők számítottak a segítségre. Én is számítottam. Én nem kaptam meg. Ők megkaphatják. Jobb lett volna elfelejteni ezt az egészet, de mégis… milyen emberré tett volna? Ugyanazzá váltam volna, akik velem tették ezt és átnéztek rajtam.

Baekhyun pontosan tudta, hogy igazam van. Ha nem próbáljuk meg, honnan tudjuk, mi lesz? Akkor egész életünkben mardosna a bűntudat, és arra gondolnánk, vajon jól cselekedtünk-e. Ha el is menekül… neki sem lesz nyugodt élete.

Már-már úgy tűnt, végre megadja magát, és elmondja, mi ez az egész, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

- Sajnálom, Minseo.