34. rész

 ~ 34. rész~

A folyosón jobbra és balra egyaránt cellák helyezkedtek el. Mindegyik egyforma volt: hatalmas vasajtók, melyekre a kilincseken kívül csak két, esetleg három számot írtak. Azokat a számokat, amik a mi nyakunkon is rajta voltak. Még mindig nem sikerült rájönnöm, mi alapján kaptuk ezeket, és az az igazság, hogy a többieket meg sem kérdeztem erről, de a szökéshez közeledve már oly mindegy volt, mit takartak.

A cellák nagy részei már üresen álltak, előttünk és utánunk is más farkasokat hurcoltak. Senkin sem volt szemkötő, amivel eltakarták volna a látásunkat. Mindannyian meglepődve és ledöbbenve néztünk körbe-körbe. A vasajtók, a szűk és sötét betonfalak letaglóztak minket, habár hasonlóra számítottunk. Mégis, látni a saját szemünkkel az eddigi „otthonunkat” és újra realizálni, hogy ez nem csupán egy álom, hanem maga a valóság, ijesztő volt. De nem csak a látvány volt lehangoló, hanem a tudat, hogy hányunkat rángatták át ezeken a folyosókon, hányan sikoltoztak és haltak meg, véreztek el közülünk – és ezeket a sikolyokat szinte még most is hallottunk visszaverődni. A kietlenség, a fájdalom, a tehetetlenség és az, hogy sokunknak ezek voltak az utolsó emlékei, amiket láttak, mind elkeserítettek minket.

Lassan megérkeztünk egy ismerős helyre, az ebédlőbe. Ezúttal azonban se asztalok, se székek nem voltak, se gőzölgő vacsora, ami most igen jól esett volna. Becsődítettek minket ebbe a tágas terembe, ami most valahogy mégis szűknek tűnt. Sokkal többen voltunk, mint úgy általában, és akkor jöttem rá, hogy valójában sosem láttam mindenkit. Azokon a bizonyos különleges étkezésekkor csupán csak a kiválasztottakat hozták ide, vagy azokat, akik ezen a szinten laktak. Mégis hány emeletes ez az épület és milyen nagy? Ahogy elnéztem ezt a rengeteg embert, azt gondoltam, talán ezren is lehetünk.  Mégis hogyan nem tűnt fel senkinek odakint a nagyvilágban, hogy ilyen sokan eltűntek? Miért nem kerestek minket? Hisz ha itt körülbelül ezren vannak, mi van azzal a csaknem másik ötezer fővel, akik meghaltak? Azt hittem, sokat tudok az itteni rendszerről, de azokban a percekben jöttem rá, hogy nem, valójában semmit sem tudok.

Alig fértünk be a terembe, szinte egymáshoz passzíroztak minket, mozdulni sem tudtunk. Igyekeztünk Luhannal és Krissel egymáshoz közel maradni, és véletlenül sem elveszíteni a másikat, mert az most nagyon nem jött volna jól. Ez a közelség senkinek sem volt kedvére, éreztem a feszültséget a levegőben, és féltem, hogy tömegverekedés fog kitörni. Itt volt a nyakunkon a vérhold, senki nem szedte a gyógyszereket, a farkasaink ki akartak törni, és csak egy rossz érintés vagy pillantás a másikra, és elszakadnak az idegeink. Ha itt valaki farkassá változik, egymást öljük meg, nem azokat, akik fogva tartanak minket. Egyedül azért tudtuk még megőrizni a hidegvérünket, mert ki akartunk jutni, mert tudtuk, ha most elrontjuk, sosem szabadulunk.

Vajon miért küldtek most minket ide? Rájöttek a tervünkre, és azt akarták, hogy mi itt egymásra támadjunk? Nem, ez lehetetlen. A saját kísérletüket nem dobnák félre és nem öletnének meg minket egymással. Akkor meg mi lehet az oka? És mégis mi lesz a tervünkkel? Az sem biztos, hogy mindenkihez eljutott a hír, az sem biztos, hogy akik felettünk vagy alattunk lévő szinten voltak, tudnak erről. Hisz az udvaron sem voltunk ennyien, mint most. Komolyan elkezdtem aggódni, hogy minden, amit terveztünk, balul fog elsülni és végül senki sem éli túl. De már nem volt visszaút. Most már nem lehetett lefújni, mert ha most nem próbáljuk meg, sosem lesz rá többé esélyünk.

- Srácok, én ezt tényleg nem bírom… a kezeim… már nem emberiek – suttogta rémülten Luhan, és ahogy lenéztem kezeire, szőrös mancsokat és hosszú, hegyes karomat pillantottam meg.

- Dugd zsebre őket! – tuszkoltam karjait a zsebébe, és közelebb vontam magamhoz, hogy még kevésbé látszódjon.

- Luhan, nyugtasd meg a farkasodat, hogy nem azért tartod vissza, mert nem akarod, hogy előjöjjön, hanem mert vészhelyzet van. Tudasd vele, hogy nem vagytok biztonságban, és ha most előjön, mindketten meghaltok! – parancsolta Kris, és félve nézett a kis szöszire. Én nem tudom, kit látott benne Kris, hogy kire emlékeztette őt Luhan, mindenesetre nagyon védelmezte, és ennek különösen örültem.

Luhan bólintott egy aprót, majd lehunyta szemeit, és szinte hallottam, ahogy magában folyamatosan beszél a farkasához, és a jelenlegi helyzetről tájékoztatja őt. Úgy tűnt, ez segített, mert kezei újból visszanyerték emberi formájukat, és arcán lévő vonásai is ellágyultak.

Mikor már alig fértünk el, és épphogy csak levegőt tudtunk venni, az ajtó becsukódott mögöttünk és minden elcsendesedett.  Senki nem mert szólni, feszülten és izgatottan vártuk a fejleményeket és készek voltunk arra, hogy támadjunk, ha kell. Mindeközben természetesen arcunkra az értetlenség és a félelem volt írva, ami félig-meddig megjátszott volt, hogy elhitessük a fogva tartóinkkal, mi semmit sem akarunk.

Ekkor hirtelen recsegő hangot hallottunk, majd a hangosbemondóban egy jól ismert női hang szólalt meg.

- Bizonyára kíváncsiak vagytok, miért is vagytok itt. Az ok egyszerű: két társatok megszökött a cellájukból, és tudni szeretném, mit terveltek ki. Biztos vagyok benne, hogy van közületek valaki, aki tudott a kis tervükről, így aki most elárulja, annak megkíméljük az életét.

Egy végtelennek tűnő másodpercig elcsendesedett, az idegesség pedig ekkor sokkal jobban tapintható volt, mint eddig. Rengeteg gondolat futott végig az agyamon ezekben a másodpercekben. Két társunk… ma van a szökés… csak nem Kyungsoo és Suho művelte mindezt? Elég valószínűnek tartottam, mert azt mondták, tudni fogjuk, mikor kell támadásba lendülnünk. Ez lenne az a bizonyos jel? De mit tegyünk, ha be vagyunk ide zárva? Másrészt pedig mi ez a duma, hogy megkímélik annak az életét, aki elárulja őket? Tudhatnák, hogy nem vagyunk idióták, hogy bedőljünk ennek a szövegnek, ráadásul az emberekre már úgy tekintettünk, mind ellenségre. Ezek után pedig senki sem fogja elárulni a saját bajtársait.

- Ismétlem, ha valaki elárulja, mit terveznek, megkíméljük az életét. Talán még a farkasságot is vissza tudjuk fordítani, elvégre is, ha át tudtunk titeket változtatni, visszafelé is tudjuk, hogyan működik.

Ahogy ezt kimondta, egy ijesztő és sokkoló gondolat férkőzött a tudatomba. Vissza tudják fordítani a folyamatot? Biztos ez? Mert ha igazat mond, ha tényleg így van, akkor talán az a másik ötezer ember nem is halt meg. Persze biztosan sokan odalettek, de talán ez az ötezer sokkal kevesebb, és aki még életben volt, aki nem sebesült meg annyira, most újra ember. Talán sokan visszatértek a saját kis életükbe, csak éppen nem emlékeznek arra, amin keresztülmentek. Ha ez így van, akkor érthető, miért nem akadtak még ránk és miért nem volt gyanús senkinek, hogy ilyen sokan eltűntek.

Ezen a mondaton sokan felmordultak, sugdolódzni kezdtek, hogy talán meg kellene próbálni, de mégsem lépett senki. Ha hazudnak, meghalnak. Valójában senki nem tudta, mit tervezett ez a két jómadár. Kivéve engem, de volt annyi eszem, hogy ne adjam fel magam.

- Hát jó. Ha nem jön elő senki, akkor talán az majd rávesz titeket, ha fokozatosan megölünk benneteket.

Maszkos őrök jelentek meg fent az emeleten, és fegyvereiket ránk célozták. Sokan voltak, talán ötvenen is. A percek csak teltek, de senki nem válaszolt. A francba!

Azonban a következő pillanatban a néma csendet egy hangos üvöltés törte meg, és valahol a távolban puskadördüléseket lehetett hallani. A fegyveresek közül mindannyian a hang irányába fordultak, sokan el is tűntek fentről, hogy megkeressék a zaj forrását. Ez a pár pillanat pedig elég volt, hogy tudatosuljon bennem: ez volt a jel.

- MOST! – üvöltöttem el magam teli torokból, és abban a pillanatban már hagytam is, hogy a farkas előtörjön belőlem. Pillanatok alatt karmokat növesztettem, az izmaim vagy tízszer nagyobbak lettem, és a testem is vagy kétszer magasabb lett, mint eredetileg. A körülöttem lévők, köztük Kris is azonnal átváltozott, és ahogy a fent lévő őrökre pillantottam, tudta, mire gondolok.

A hátára léptem, és felrúgtam magam a levegőbe, így a többi farkas felé kerültem. Néhányukra rálépve vettem lendületet, hogy felugorhassak az emeletre. Egy pillanat alatt fent voltam, és elkaptam az egyik őrt, eltörtem a nyakát, majd a fegyverét a többiek közé hajítottam, hogy aki esetleg lassabban változik át, legyen mivel védenie magát. Gyorsabb voltam, mint az emberek, és mielőtt rám szegezhették volna a puskáikat, én már el is vettem azokat tőlük.

Kris is jött utánam, és átdobva magát a korláton már mellettem harcolt. A fegyverek ropogtak, odalentről morgások és ordítások hangzottak. Néhány fegyver dördült körülöttünk is, hol felénk, hol pedig a lent levőkre, de egyre többen jutottak fel és végeztünk az ottaniakkal.

Odalent egy hatalmas csattanás jelezte, hogy valakinek sikerült kitörnie a vasajtót és megindultak kifelé, mint a vízfolyás. A fele társaság már farkassá változott, amikor lepillantottam, és közöttük megláttam Luhan kétségbeesett arcát, ahogy minket néz félig átváltozott állapotban. A tömeg sodorta kifelé, és nem akartam, hogy egyedül legyen, mert nem éli túl, de szerencsére Kris gyorsan kapcsolt. Leugrott a többiek közé, én pedig nyugodt szívvel mehettem harcolni és törni az utat a többieknek.