45. rész

~ 45. rész~

Chennel már kora reggel elhagytuk a kempinget, és elmentünk az egyetemre. Sehun nem tartott velünk, és mivel mindkettőnknek volt egy vizsgája, így neki kellett maradnia.

Egyikőnk sem szólt az iskolába felé menet, amíg a buszon utaztunk. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk, és az elmúlt napok eseményeit játszottuk le magunkban, újra és újra. Kicsit féltem ettől a vizsgámtól, főleg mert nem igazán készültem rá, és aggódtam, hogy vajon mi fog történni, amíg távol vagyunk. Reméltem, hogy minden rendben lesz, és senkinek nem jut eszébe őrültséget tenni.

Úgy terveztem, hogy a számonkérés után elmegyek Nagyihoz a kórházba, majd onnan hazaugrok, elvégre is még sosem hagytam egy napra se üresen a házat. Hiába volt ez vidék, féltem, hogy be fognak törni. Ráadásul Kyungheet is szerettem volna meglátogatni, vagy legalább beszélni vele telefonon. Azonban a tervem nem éppen úgy alakult, amikor Tao betoppant a kórterembe és közölte velem, hogy ő is farkas, és ő lopta el a gyógyszereket.

Miközben az autóban ültünk, és visszafelé tartottunk a kempinghez, Taoval jót beszélgettünk. Bár nehezen elegyedtünk szóba, a végén mégis úgy társalogtunk, mintha évek óta ismertük volna egymást. Számomra még most is furcsa volt, hogy vad idegenekkel ilyen hamar képes voltam fesztelenül beszélgetést folytatni. De talán ennek az volt az oka, hogy valahol legbelül nem is voltunk olyan ismeretlenek, elvégre is… mindannyian magányosnak éreztük magunkat, és féltünk.

Miután megérkeztünk, Tao szinte kipattant a kocsiból, és megkereste Sehunt a gyógyszerekkel. Én pedig ott maradtam egyes-egyedül az udvaron. Örültem, hogy most nincs itt senki, így nem kellett aggódnom azon, hogyha erre jönnek megint a rendőrök, akkor bajba keveredünk.

A tűz ezúttal nem égett, csak a szürke hamu maradt utána. Zsebre dugtam kezeimet, és leültem az egyik székre, miközben elmerengtem. Fellélegeztem, mert voltak túlélők és egyelőre jól voltak, de a neheze még csak ezután jön. Vissza kell ezeket a farkasokat illeszteni a társadalomba, segíteni kell nekik beilleszkedni, munkahelyet találni, elfeledni a régi életüket, és az erejüket megtanítani kordában tartani. Ki lesz erre képes és hogyan tesszük meg mindezt rövid idő alatt és úgy, hogy se nekem, se senkinek nincs ebben tapasztalata? Szerettem volna egy percre is megkönnyebbülni, de ezek a gondolatok egyáltalán nem hagytak nyugodni.

- Engem már nem is üdvözölsz? – egy ismerős hang rángatott vissza a valóságba. A hang irányába kaptam a fejem, és alig akartam hinni a szememnek.

- Chanyeol? – kérdeztem meglepődve, majd mikor realizáltam, hogy tényleg ő van ott, teljes életnagyságban, felugrottam és a nevét kiabálva a nyakába ugrottam – Chanyeol! Úristen! Itt vagy!

Ahogy megöleltem, és ő is magához húzott, kicsordultak a könnyeim és sírni kezdtem. Jól esett kiengedni magamból a feszültséget, és úgy éreztem, ettől kicsit jobban leszek. Chanyeolt ölelni és tudni, hogy rendben van, olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna valamit az életembe. A szívem majd belesajdult a fájdalomba, de ez akkor egy édes fájdalom volt. Túlcsordult boldogsággal, és éreztem, ahogy egész testemet elönti ez a furcsa bizsergés. Nem akartam őt elengedni, mert attól féltem, ismét elveszítem, vagy, hogy kiderül, ez az egész nem is a valóság. Mégis, érezni a puszta lényét és látni őt, fantasztikus volt.  Azt hiszem, így érezhetett mindenki az elmúlt napokban.

Chanyeol a barátom volt, nagyon sokat köszönhettem neki, az első ember volt, akit közel engedtem magamhoz, és ezért különösen ragaszkodtam hozzá. Amikor eltűnt, nem igazán hittem abban, hogy újra látni fogom, épségben, emberként.

- Téged se sűrűn láttalak sírni – próbált magára mosolyt erőltetni, és megsimogatta a hajamat. – Örülök, hogy újra látlak.

- Hát még én! Azt hittem, sosem jössz vissza.

- Igen, én is ezt gondoltam.

Ismét leültem, ő pedig helyet foglalt mellettem, és nem szóltunk semmit. Hallgattuk a fák susogását, a hullámok morajlását a közelben, a csendet, a nyugalmat, ami körülvett minket, és amiről tudtuk, jó ideig nem is fogjuk visszakapni.

Néztem Chanyeol arcát, aki mereven bámulta a tűz helyét, amit percekkel ezelőtt még én tettem. Néztem őt, és nem tudtam, mire gondol. Más volt. Ugyanaz az arc, ugyanazok a csillogó szemek és barna, kócos haj, de valami mégis más volt. Valahogy… nem tűnt akkor már gyereknek, fiatal felnőttnek. Úgy éreztem, mintha éveket öregedett volna, és ez megijesztett.

- Más ember lettem, Minseo – törte meg a csendet végül, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Mármint… ugyanolyan vicces vagyok és segítőkész, mint eddig, ugyanazok a céljaim és mindent folytatni szeretnék, amit elkezdtem, de a világról alkotott képem megváltozott. Láttam dolgokat odabent… embereket meghalni, elvérezni… megölték őket, mintha tárgyak lennének, mintha nem érnének semmit. Láttam ezeket a farkasokat, akik ugyanolyanok, mint én, akik akaratuk ellenére kerültek ide… és nem tudom megérteni, hogyan. Miért? Miért nem segítettek rajtuk, mit ártottak ők? Ott voltam velük közel egy hónapot, el kellett viselnem azt a bezártságot és magányt, a ridegséget és a reményveszettséget, és nem tudom megérteni, hogyan bírták ott ki ilyen sokáig. Miért akarnak visszajönni az emberek közé? Miért nem gyűlölik őket? Nekem… ez túl sok volt.

- Megértem, Chanyeol, ez nem lehetett könnyű neked – megsimogattam a hátát, és éreztem, hogy egy kicsit fellélegzik. – De sajnos nem tudok a kérdéseidre választ adni, pedig szeretnék. Legalábbis arra nem, hogy miért történt mindez. Azt viszont tudom, hogy azért nem adják fel, mert ők is pontosan annyira szeretnék megérteni a világot, mint te. És azért nem tudják gyűlölni az embereket, mert ők nem tehetnek erről. Mert akárki lehetett volna áldozat. Mert mindenki éli a saját életét, és fogalmuk sincs arról, mi zajlik a valóságban. Senki sem tudott erről, te sem, én sem, amíg mindez meg nem történt. Talán azért nem törnek össze, mert ők már olyan fájdalmakat megtapasztaltak, amiket a legtöbben nem, és nem akarják, hogy ez az egész még egyszer megtörténjen másokkal is. Nem az emberiséget kell emiatt okolni, hanem azokat, akik mindezt megtették.

- De mégis kik? Kik voltak azok? Tudni akarom. Bármennyire is hangzik ez rémisztően, de ha elém kerülnének a tettesek, mindenkit, egytől egyik megölnék. Kitépném a szívüket, miután jól megkínoztam őket, ahogy odabent tették velük. Annyi vér tapad a kezükhöz, annyi halál szárad a lelkeiken és meg fogják ezt úszni. És ez mérhetetlenül feldühít.

- Tudom, Chanyeol, tudom, és nem ítéllek el, mert így kell most érezned. Nem várja el senki, hogy szemet hunyj felettük, de azért remélem, hogy nem akarsz bosszút állni. Utána saját magad is gyűlölnéd, amiért olyanná váltál, mint ők.

- Tudom. És tudod… kicsit félek. Igaz, én nem lettem farkas, és fogalmam sincs, hogy miért nem tettek azzá, de ettől függetlenül félek visszamenni az emberek közé. Mégis hogyan nézzek majd rájuk? Eltűntem egy hónapra. Mégis mivel magyarázom meg, hogy hol voltam? Ezentúl hazudnom kell mindenről, soha nem mondhatom el, hol voltam, és mi történt, mert célponttá válok én is, és a szeretteim is.

- Erre is ki fogunk találni valamit, de… - mielőtt befejezhettem volna, amit akartam, a szavak ismét keserűen kezdtek el dőlni belőle.

- Tudod, mit szeretnék most nagyon? – kérdezte, én pedig kíváncsian vártam a válaszát. – Kyunghee mellett lenni. Meg akarom ölelni, és csókolni, és tudni akarom, hogy jól van. Bocsánatot akarok kérni tőle, amiért nem voltam mellette, amiért egyedül hagytam, és amiért ekkora fájdalmat kellett miattam átélnie. Rettenetesen szenvedhetett és én a legnehezebb időszakban nem voltam ott. Szeretem őt, és vele akarok lenni. De nem tudom, hogy visszamehetek-e hozzá. Nem lesz veszélyben? És meg fog tudni nekem bocsátani?

-  Chanyeol… Kyunghee pontosan ugyanezt gondolja rólad. Szeret téged, és vissza akar kapni, éppen ezért vissza kell menned, nem is… vissza fogsz menni hozzá. És meg fog neked bocsátani. Sosem haragudott rád, és nem te tehetsz róla, hogy ez történt.

- Jó, de mégis mit mondok neki? Hazudnom kell neki is, és tudom, hogy mindez az ő érdekében lesz, de… úgy érzem, hogy ez az egész mindvégig kísérteni fog engem. Hogy hiába akarom majd elfelejteni, nem lesz rá lehetőségem.

- Nézd. Szeretnék én is hazudni neked, de őszinte leszek hozzád: ez az egész örökre bennünk fog maradni. Ami történt… az a mi titkunk marad. Akik most ezen a helyen vannak, életünk végéig hallgatnunk kell róla. Más különben a szeretteinket veszélybe sodorjuk. Jobb, ha nem tudnak az igazságról, így védhetjük meg őket. És tudom, hogy nehéz hazudnod, és mindezek után kellemetlen lesz mások szemébe nézni, de hozzá fogsz szokni, és ez a titok egy idő után el fog homályosodni. Csak eleinte lesz nehéz, de ettől függetlenül lehetsz boldog és lehet teljes és normális életed. De arról, ami történt, nem szabad mesélned senkinek, mert akkor bajba kerülsz. Ezt jegyezd meg jól!

Chanyeol végül nem válaszolt. Legszívesebben mindannyian a nyilvánosságra hoztuk volna, hogy mi történt, hogy tudjon róla a világ, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy akik ezt tették, megfizessenek mindenért. Ezt akartuk mélyen, legbelül, mert úgy gondoltuk, ez elég bosszú lenne és így meg tudnánk óvni másokat. De mindezt nem tehettük. Ha megtesszük, elképzelhető, hogy nem hisznek nekünk, és mivel ők farkasok, sosem lenne ennek vége. El akarnák őket fogni, bezárnák őket, újból kísérleteznének rajtuk, vagy ha nem is, akkor is félne tőlük mindenki. Ha kiderülne az igazság… nem lehetne újból normális életük. Bár így se lesz teljesen, soha semmi nem lesz olyan, mint régen, de legalább a szeretteink biztonságban lesznek. És még ha ezt most nehéz is elfogadnunk, idővel bele fogunk törődni.

- Láttátok a híreket? – csatlakozott hozzánk Sehun, és leült mellénk. Fél perccel később Chen is megjelent, Krissel és Taoval az oldalán.

- Nem, nem láttuk. Miért, mi van benne? – kérdeztem.

- Elég nagy a felfordulás a tegnapi nap miatt. A kísérleti hely porrá égett. Az épületből nem sok minden maradt, csak néhány fal áll még – foglalt helyet Tao is. – Minden por és hamu.

- És túlélők? Holttestek?

- Semmi az ég-világon. Mindenki meghalt, és nem maradt belőlük semmi. Olyan szinten roncsolódtak a holtestek, hogy még beazonosítani sem lehet őket.

- Micsoda?

- Igen, ez elég szar ügy. Vagyis attól függ, honnan nézzük – Kai összedörzsölte kezeit, majd zsebre dugta őket és leült az egyik farönkre. – Így talán könnyebben vissza tudunk illeszkedni az életbe. Nem fognak keresni minket, mert azt hiszik, nincs túlélő. Ellenben az is biztos, hogy így soha sem fog kiderülni, mi történt és milyen célt szolgált eleinte az az épület. Ami nagy kár, mert ha esetleg azok között, akik üzemeltették az épületet, van túlélő… őket sem fogják keresni és talán… máshol újrakezdik.

- Ja, ez szívás. Arról nem beszélve, hogy elég jól megszerveztek mindent. Fel voltak erre készülve, hogy egyszer lebukhatnak, és ha ez bekövetkezik, akkor minden nyomot el kell pusztítaniuk, beleértve a saját életüket is. És tessék… most mind hallottak, elméletiekben. – fejtette ki a véleményét Baekhyun is.

- Ez hihetetlen – halottam meg magam mellett Chanyeol hangját, aki még most sem volt képes felfogni, hogy amiken keresztül ment, az nem csak egy rémálom volt.

- A rendőrség továbbra is folytatja a keresést és átkutatja a környéket, hátha túlélőkre akadnak, és természetesen, próbálnak rájönni, mi is volt ez az egész. Elég nagy a pánik, mindenhol erről van szó, az emberek pedig meg vannak rémülve. Vagy inkább csak elszörnyedtek. – szólt hozzá Chen is. – De még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez nekünk jó-e vagy sem, bár gondolom, erre lehetett számítani, hogy nagy visszhangja lesz.

- Az biztos. Mindenesetre mielőbb el kell tűnnünk a kempingből, mert ha itt ránk találnak…

- Jó, de mégis hová mehetnénk?

- Először is Chanyeolt kell hazajuttatni, az lesz a neheze – jelentettem ki, hosszas gondolkodás után.

- Miért?

- Mert ő nem lett farkas, és mert neki haza kell mennie a családjához. Ő még nincs benne ebben az egészben régóta, neki van esélye.

- De mégis hogyan mehetnék haza? Mégis mit mondok, hol voltam, mi lett velem?

- Emlékezetkiesés. Nem fogsz emlékezni semmire.

- És mégis hogyan?

- Két lehetőséged van – vette át a szót Tao. – Vagy nagyon gyorsan megtanulsz színészkedni, vagy pedig leütlek.

- Leütsz? Te eszednél vagy? – kérdezte döbbenten Chanyeol.

- Hidd el, odabent tanultam pár módszert, hogyan üsselek meg úgy, hogy elveszítsd az emlékeidet. Az már más kérdés, hogy kiesik-e ez az egy hónap vagy annál sokkal több minden. Én a helyedben a színészkedést választanám.

Egy rövid időre némaságba burkolództunk. Időközben szinte minden farkas odacsoportosult körénk, leszámítva hármukat, akik még mindig szenvedtek a sérüléseiktől. Most először éreztem azt, hogy nem vagyok feszült ennyi ember között. Ahogy ott ültünk a tábortűz körül, amit a sötétedés miatt ismét meggyújtottunk, egészen családiasnak tűnt. Bár vadidegenek voltunk a legtöbben egymás számára, és a bizalom sem volt meg mindenki irányába, mégis megható volt látni magunkat. Ott ültünk, mert a sorsunk egybefonódott, egy ilyen szerencsétlen helyzetben, és mert másra nem számíthattunk. Különcök voltunk, távol a valóságtól – vagy éppen pont mi tudtuk, milyen a valódi élet – és éppen ezért össze kellett tartanunk.

Chanyeol végül megtörte a csendet, jelezve, inkább eljátssza a szerepét.

- Nagyszerű! – csapta össze a kezeit Xiumin, akinek már semmi nyoma sem látszódott, hogy nemrégiben golyó lyukasztotta át a lábát.  – És mi a következő lépés?