MOONLIGHT EXTRA - 4. rész

~ 4. rész ~

Visszatértem a szürke hétköznapokba, és minden ismét egyhangúvá vált. Természetesen szerettem az életemet, és a munkám is változatos volt, hisz nap, mint nap új emberek fordultak meg az üzletünkben, csak a barátaim nélkül mégis más volt. Rengeteg új ismerősre tettem szert, és jól éreztem velük is magamat, még ha továbbra is távolságtartó voltam, de hiányoztak a barátaim. A barátaim, akikkel volt egy közös múltam, egy közös titkom, ami örökre hozzájuk láncolt. Szerettem volna nap mint nap velük lenni, hogy tudjam, jól vannak, és figyelemmel kísérni a fejlődésüket, és elszomorított, hogy mindezt nem tehetem meg.

De a napok teltek, bennem is lecsillapodtak az érzések, és minden ugyanolyan volt, mint régen. Egészen a következő hét elejéig.

Ezen a júniusi hétfőn épp egy kemény munkanapot tudtam le, és kényelmesen dőltem hátra az ágyamon. Bekapcsoltam a ventilátort a hőség miatt, és kezemben egy jeges limonádéval kapcsolgattam az adókat, majd kezdtem el nézni egy tök random sorozatot. Hosszú percek óta bámultam a képernyőt, és iszogattam az üdítőt, miközben a szemeim majd leragadtak, így úgy döntöttem, elmegyek fürdeni.

Gyorsan lezuhanyoztam, és elvégeztem a szükséges esti arcápolást a nyúzott bőröm miatt, majd az egészet egy fogmosással zártam. Akkor először lettem figyelmes a furcsa hangokra, amiket nem tudtam, mire vélni.

Először azt hittem, hogy csak a lift nyikorog, hisz a lakás, amit béreltem az egyik emeletes épületben, pont a lift mellett helyezkedett el, de csakhamar rájöttem, hogy a hangok nem oldalról jönnek, hanem fentről. Elhallgattam, és fülelni kezdtem.

Apró, halk neszezés volt az egész, mintha valaki parányi körmeivel kaparászta volna a padlót. Arra gondoltam, az illető biztos egy hörcsögöt vagy egy hasonló rágcsálót tart, és az mászkál ide-oda, és így, hogy késő este van, és minden csendes, még hangosabbnak tűnik, mint fényes nappal.

Ebben a tudatban nyitottam meg ismét a csapot, és hagytam az egészet. Túlságosan fáradt voltam, és nem akartam ilyenekkel foglalkozni. Az ágyam már nagyon is vonzott, és tudtam, hogy a holnapi napom se lesz leányálom, így jobbnak láttam, ha tényleg aludni térek.

Lekapcsoltam a tévét, majd a villanyt is, és befeküdtem a puha takaróm alá. Egész életemben nehezen alvó voltam, sokszor órákig forgolódtam, mire elaludtam, de most annyira kimerült voltam, hogy pillanatok alatt elnyomott az álom.

Nem sokkal később azonban felriadtam.

- A jó ég áldjon meg! – Kiáltottam hangosan, miközben felültem az ágyban, és egy hatalmasat csaptam a falba, majd tekintetem a plafonra emeltem.

A hang, ami odafentről jött, sokkal erősebb volt, mint percekkel ezelőtt. Most már biztos voltam abban, hogy valakinek vagy valaminek a körmei élesen kaparják a talajt, amivel nem is lett volna baj, hacsak nem társult volna mindehhez valami éles és fülsiketítő vinnyogás.

- Miért pont most kell játszani azzal a szerencsétlen kutyával? – Tettem fel egy újabb kérdést, de természetesen válasz nem érkezett.

Hosszas percekig hallgattam, ahogy odafent a szomszédra rájött az öt perc és a kutyájával épp kergetőzött vagy mit csinált. Ide-oda csúszkált a padlón a szerencsétlen állat, és hogy meg tudjon állni, a körmeivel felszántotta a parkettát, újra és újra.

Én pedig tehetetlenül forgolódtam az ágyban, és hiába nyomtam a fejemet a párnába, egyáltalán nem tűnt halkabbnak. Ideges lettem és feszült, a hajamat tudtam volna tépni mérgemben. Az egyik dolog, amit a legjobban utáltam, ha nem hagytak aludni. Már pedig nekem az alváshoz nyugalomra volt szükségem, és mindezt most elvették tőlem.

Kikeltem az ágyból és ittam egy pohár vizet, majd végül jó negyed órával később minden ismét elcsendesedett, én pedig reggelig fel sem ébredtem.

És ez így ment az elkövetkezendő napokban, sőt, két héten keresztül. Türelmes típus voltam, és ha ez az egész mindig csak tíz-tizenöt percig tartott volna, akkor még azt mondom, oké, meg tudom szokni.

De ezek a hangok egyre erősödtek, és hosszabb ideig tartottak, és egy idő után már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a szomszéd a kutyájával játszana. Sokkal inkább olyan volt, mintha bántotta volna. Ha éppen nem az állat vonyított és rohangált összevissza, mint aki az életéért fut, akkor az illető éppen barkácsolt, vagy ki tudja, mit művelt. Időnként ugyanis fúrások hangját hallottam, máskor kopácsolást, mint aki szeget üt a falba, megint máskor hangosan ordítozott, vagy éppen jó egy órán át a futógépen edzett. Nem tudtam pontosan, hogy korábban is előfordultak-e ezek a zajongások, vagy csak eddig nem tűntek fel, mindenesetre az elmúlt két hét alatt igencsak megszaporodtak, és ez borzasztóan dühítő volt.

Fogalmam sem volt, ki lakik a felső emeleten, de egyszerűen megelégeltem, amikor a szombati napon is ezt kellett hallgatnom. Pihenni akartam, megnézni a kedvenc sorozatomból pár részt, de rettentő zavaró volt hallgatni, ahogy az a szegény jószág már megint nyüszít, és sír, és kaparja a talajt, miközben össze-vissza futkos odafent, és felborogat mindent, ami az útjába kerül.

Így hát bátorkodtam felmenni a harmadik emeletre, és bekopogni az ajtón. Hallottam odabent a motoszkálást, de senki nem nyitott ajtót, így bekopogtam még egyszer.

- Egy pillanat! – Kiáltotta az illető. Én csak megforgattam a szemem, és karba tett kézzel vártam, hogy kinyíljon az ajtó, és jól beolvassak a kedves szomszédnak.

A kulcsok csörögtek, a retesz eltolódott, majd miután kitárult az ajtó, egy nálam bő egy fejjel magasabb fiatal férfi nyitott ajtót. Igazán jóképű volt már első látásra, és egy pillanat alatt szertefoszlott mindenféle dühös érzésem irányába.

- Segíthetek valamiben? – Mosolygott rám kedvesen, miközben mogyoró barna szemeivel végigmért. Kezével beletúrt sűrű, barna hajába, de ajkairól nem tűnt el a mosoly.

- Öhm… izé… én… - Hebegtem-habogtam összevissza, miközben fülig pirultam, ami láthatóan imponált a fiúnak. De elkaptam róla a tekintetem, és összeszedve magamat, igyekeztem kinyögni, mit is akarok. – Minseo vagyok, alattad eggyel lakom, és öhm…

- Áh, te vagy az, aki néhány hónapja ide költözött, ugye? – Kérdezte, miközben kezet nyújtott. – Haejin vagyok, Park Haejin. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Az a néhány hónap már lassan egy éve lesz, de én is örülök – fogadtam el a gesztust, és megeresztettem egy mosolyt.

- Ne haragudj, nagyon sokat utazom, és emiatt az időérzékem nagyon pocsék.

- Ó. Hát, ez megesik időnként.

- És öhm… miben lehetek a segítségedre?

- Á, igen. Nos… ez kicsit kellemetlen, de örülnék neki, ha a kutyáddal nem késő este játszanál. Tudod, a szobám pont a nappalid alatt van, vagy legalábbis gondolom, hogy a nappali alatt, és nagyon zavaró tud lenni, amikor a kutyád ide-oda rohangál – igyekeztem finom a tudtára adni, mi is a gondom vele, és függetlenül attól, hogy nagyon aranyosnak és jóképűnek tűnt, nem akartam, hogy azt higgye, a lehengerlő mosolyával mindent megold. Egyelőre úgy terveztem, csak a kutya miatt szólok, mert az idegesített a leginkább, de fejben már jó előre elhatároztam, ha ezután sem lesz csend, akkor minden mást is a fejéhez vágok.

- Kutya? A kutyám…? – Nézett rám teljesen értetlenül, mint aki nem tudja, miről beszélek, majd fejbe csapta magát, és elnevette magát, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. – Á, a kutyám, aki nem az én kutyám. Ne haragudj, az egyik barátom hosszabb időre elutazott, és rám bízta pár hétig a kutyáját, szóval most nekem kell vigyáznom rá. De sajnos napközben én is dolgozom, így szegény egész nap bent van a lakásban, és este jön rá a mehetnék, és muszáj foglalkoznom vele, különben széttép mindent. Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire lehallatszik, de akkor ezentúl igyekszem halkabban játszani vele, vagy pedig inkább elviszem sétálni.

- Semmi baj, nem nagy gond, sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, ráadásul gondolom nem volt még dolgod kutyával.

- Nem, fogalmam sincs, hogy kell egy háziállattal bánni.

- Ha gondolod, akkor majd időnként elvihetem én is sétáltatni, ha éppen ráérek. Meg persze, ha akarod – ajánlottam fel a segítségemet, bár fogalmam sem volt, mi ütött belém. Mit művelsz, Minseo? Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben.

- Persze, természetesen. Viszont, ha nem gond… majd máskor beszélünk, mert nekem perceken belül el kellene indulnom a munkahelyemre. Sajnos a mai nap is dolgoznom kell.

- Ó, rendben, nem tartalak fel, ne haragudj – szabadkoztam.

 - Te ne haragudj a kutyás dolog miatt! Köszi, hogy szóltál. Viszlát máskor.

- Szia!

Intettem neki egyet, ő pedig becsukta az ajtót. Hatalmas mosollyal az arcomon mentem vissza a lakásomba, mert tényleg nagyon barátságos volt és jól is nézett ki, nem mellesleg kellemes volt a kisugárzása.

Ám amint becsuktam az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam, be is zártam, és még egy széket is odatoltam elé, majd a félelemtől remegő lábakkal a szobámba rohantam, és tárcsázni kezdtem Kris számát.

Az egy dolog, hogy jóképű volt a srác, de az is biztos, hogy nincs semmiféle kutyája, és hogy valami borzalmas dolgokat művelhet a lakásában. Hisz mi másért lett volna tiszta vér a keze?