~ 20. rész ~
Csak néztem magam
elé, semmitmondó arckifejezéssel; kívülről úgy tűnhettem, mintha teljesen
lefagytam volna és nem is élnék. De legbelül szinte tomboltam. Ezerféle kérdés
és gondolat vetődött fel bennem, egymásba vágva, amiken még én se tudtam
kiigazodni.
Próbáltam emlékeim
között, a múltamban kutatni, valamit keresni, ami arra utalna, hogy Haejin
igazat mond. De az igazság az, hogy akkoriban olyan kicsi voltam, hogy szinte
teljesen kitörlődött nem csak a bátyám emléke, akinek még a nevére se
emlékeztem, hanem a szüleim arca is. Próbáltam felidézni őket, és azt a
balesetet, de képtelen voltam rá. Nem csak azért, mert a testem tudta, ha
eszembe jutnak az akkoriban történtek, akkor teljesen kiborulok, hanem azért
is, mert arról az éjszakáról nem volt emlékem. Kicsi voltam és fel se fogtam,
mi történt. Csak azt tudtam, hogy egyik pillanatban voltak szüleim, a következőben
pedig már nem.
Nagyitól csak
néhányszor kérdeztem meg, hol van anyu és apu, de azt mondta, hogy elutaztak
nagyon messzire. Én ebből arra következtettem, hogy majd valamikor hazajönnek,
és ezáltal könnyebben dolgoztam fel a történteket. Persze, ahogy egyre idősebb
lettem, tudtam, hogy mit is jelent ez, azt, hogy sose látom viszont őket. Akkor
volt egy pár átsírt éjszakám, de addigra megtanultam nélkülük élni, és így
valamivel könnyebb volt.
De a bátyám… őt
sose említettem. Tudtam, hogy volt, de nem emlékeztem arra, hogy milyen
viszonyban voltam vele. Semmi nem maradt meg róla.
- Nem értem… ezt
nem értem – ráztam meg fejemet és két tenyeremmel erősen megdörzsöltem
szemeimet, mintha ettől észhez térnék. Olyan helyzetbe kerültem, ami annyira
érthetetlen volt számomra, hogy úgy éreztem, mintha álmodnék. Mintha nem is én
lennék, hanem valaki testébe beleköltöztem volna, és az ő érzéseivel
azonosulnék.
Ez az egész sokkal
elviselhetetlenebb volt, mint a szüleim halála. Azt hittem, hogy csak Nagyi van
nekem, és az ő halála óta azzal próbálkoztam, hogy megtanuljam, nem csak a
családtagjaink lehetnek a családunk, hanem néha a barátaink is.
És most… a
semmiből, egyszerűen csak itt van valaki, aki azt állítja, hogy a vér szerinti
testvérem. Mit kéne erre mondanom? Mi bizonyítja ezt?
- Való igaz, hogy
halottnak nyilvánítottak, de a helyzet kicsit bonyolultabb ennél - Haejin
hajába túrt, láttam rajta, hogy még mindig feszeng.
Ezután egy
pillanatra Taora néztem, aki kíváncsian hallgatta a beszélgetésünket,
ugyanakkor ölni tudott volna a tekintetével. Mintha engem okolt volna azért,
amiért elvettem tőle a szeretett testvérét.
- Hogy érted, hogy
bonyolultabb? Mi van még, amit nem tudok?
- A szüleid
autóbalesetben haltak meg, ezt te is tudod. Én is velük voltam azon a napon. Az
ütközés következtében kirepültem az ablakon. A kocsi felrobbant, és azt hitték,
hogy én is bent égtem.
- Tehát így élted
túl… - állapítottam meg, ami teljesen nyilvánvaló volt. – De… nem értem.
Kirepültél az ablakon, és senki nem talált meg?
- Ezért mondtam,
hogy bonyolultabb. Mire kiértek a mentők és a rendőrök, én már nem voltam ott.
Haejin nagyot
sóhajtott, de nem tettem fel a kérdésemet: Mégis
hol voltál akkor? Össze kellett szednie magát, hogy erre válaszoljon.
Egészen eddig a
pillanatig erősnek tűnt, céltudatos, és határozott személyiségnek, és bár még
most se bíztam meg benne, mégis… most először láttam rajta, hogy neki is meg
kell birkóznia az érzéseivel. Most először láttam a másik oldalát, aki érzékeny
és törékeny volt.
Rövid ismertségünk
alatt egyszer sem gondoltam bele abba, hogy neki nehéz élete lehetett. De most,
ha csak egy futó pillanatra is, felrémlett bennem, hogy ő idősebb nálam, neki
több emléke van, mint nekem. Ha ő valóban a testvérem, akkor ő emlékszik a
balesetre. A szüleink halálára. Rám is. Neki nem volt olyan egyszerű gyerekként
ezen túltenni magát. De aztán megráztam a fejemet, mert nem akartam erre
gondolni.
- Azon a napon… a
baleset napján… Arra járt egy nő, aki mindezt látta. Kétségbeesettségében nem
tudta, mit kéne tennie. Csak azt látta, hogy ott fekszik eszméletlenül egy
kisfiú, egy égő autó mellett. Így hát odajött, felemelt a karjaiba és hazavitt
magával – szaggatottan beszélt, minden egyes szót alaposan megfontolva. Szinte
éreztem ezeknek a szavaknak a súlyát a lelkemre tapadni. Aztán egy kisebb
szünetet tartott, végül tekintetét Taora emelte. – Az anyukád volt az, aki azon
a napon magához vett.
Taoval szinte
egyszerre néztünk egymásra, majd vissza Haejinre. Most már minden világos volt,
hogy hogyan lett Tao és Haejin féltestvérek, pontosabb fogadott testvérek. Azt
hittem, ténylegesen féltestvérek, de ezekszerint csak ők tekintettek így magukra.
Haejint aznap
megmentette Tao anyukája… vagyis elrabolta, de mégis megmentette. Nem tudtam
eldönteni, hogy ez jó vagy rossz cselekedet volt. Haejint elrabolták, de nem
rossz szándékból. Nem tudom, milyen élete volt, de rendes felnőtt lett belőle,
és Taoval is jó kapcsolatot ápolt, így biztosan jól bántak vele és mindent
megkapott, amire szüksége volt.
Ugyanakkor az
igazi családjától elszakították, ami miatt pedig szenvedhetett. Nem lehetett
könnyű neki se, de ha belegondolok, hogy én milyen életet éltem Nagyival, hogy
mennyire zárkózott voltam és hogy Nagyi mit tett… Talán Haejin jobban járt,
hogy nem velünk nőtt fel. Bár, talán ha velünk marad, Nagyi se tesz ilyeneket,
és talán én se lettem volna ennyire magamba forduló. Ki tudja?
Haejin egy
szeretetteljes családban nőtt fel, ahogy én is. Most mégis, ennyi év után
egymásra találtunk, de akkor se tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Megfordult a
fejemben, hogy színészkedik, és látszat kedvéért csinálja ezt, de annyira
hitelesek voltak az érzései, a szavai, az egész történet, hogy kénytelen voltam
elhinni.
- Tehát a bátyám
vagy… és Taoval féltestvérek vagytok… - motyogtam halkan, egyrészt azért, hogy
megtörjem a hirtelen beállt csendet, másfelől azért, mert reméltem, így jobban
el tudom hinni ezt az egészet.
- Ezekszerint anyukám
egy gyerekrabló…? – Nem tudtam, hogy Tao ezt most kérdezte, vagy
megállapította, de ahogy ránéztem, ő is kicsit összetörtnek tűnt.
Valószínűleg ő sem
tudta, hogyan került hozzájuk Haejin, talán egészen mást mondtak neki, mint ami
történt. Azt hiszem, azokban a percekben kezdett felébredni az
önsanyargatásából, és rájönni, hogy tévedett.
- Én magam se
tudom, minek nevezzem. Elvégre is megmentette az életemet és felnevelt. Mégis…
ennek ellenére volt családom. Nem hazudott neked, mikor azt mondta, meghaltak a
szüleim és örökbe fogadott, mert így volt. Csak éppen nem az árvaházból, hanem
közvetlen egy baleset helyszínéről – sóhajtott fel halkan. – Sajnálom, hogy
sosem mondtam el neked az igazat, Tao, de úgy gondoltam, jobb, ha ebben a
hitben maradsz. És gyerekként úgy gondoltam, talán így könnyebben elfogadsz
testvérednek is.
Tao nem felelt,
nem igazán tudott erre mit mondani. A történteken nem változtatott semmit.
- És… Tao
anyukájának sose jutott eszébe, hogy vissza kellene vinnie, hogy ez nem volt
helyes? Hogy talán van más családtagod is? – Tettem fel kissé félve a kérdést.
Még ha jó szándékból is cselekedett, akkor se tűnik épeszű megoldásnak.
- Az igazság az,
hogy sose gondoltam erre. Amikor elkerültem hozzájuk, sokkos állapotban voltam
és hetekig nem beszéltem. Emlékeztem mindenre, arra, hogy anyuék nincsenek, de
azt hittem, hogy a Nagyi és te is elhagytatok. Hogy nem kellettem nektek. De
idősebb koromban már rájöttem, hogy több oka is volt, amiért magához vett.
Egyrészt hirtelen cselekedett, nagyon megijedt akkor, nem gondolta végig, hogy
ez mivel jár. Utána pedig már nem volt bátorsága elvinni a rendőrséghez, hisz
rablással vádolták volna és Taot nem akarta kitenni ennek. Aztán ott van az is,
hogy nem is tudta, hogy van egy húgom és egy nagymamám, ami persze inkább
kifogás, de tényleg nagyon félt a következményektől. És ami azt illeti, nem
volt teljesen normális se…
- Hogy érted, hogy
nem vo…? – Mielőtt feltehettem volna a kérdést, Tao vágott a szavamba.
- Ne mondd azt
anyuról, hogy nem volt normális! Te csak ne illesd ilyen szavakkal azok után,
hogy felnevelt és falazott neked mindig! – Mérgesen kiáltott fel, és ökölbe
szorította kezét, nehogy felpattanjon és Haejinnek essen.
- Sajnálom, Tao,
hogy ezt mondom, de tényleg nem volt normális. Ő egyszerűen… ez… ő olyan volt,
mint Minseo nagymamája.
- Te teljesen
hülye vagy. Ne hasonlítsd már Minseo kattant és gyilkos nagymamáját az én
anyámhoz! Mit képzelsz te magadról? Azok után, hogy ezt tette érted,
tiszteletben kellene tartanod! – Tao nem sokáig fogta vissza magát, felugrott
ültéből és úgy kiabált Haejinnel. Nagyon szerethette az anyukáját, hogy így
védte, és megértettem, hogy fáj neki, hogy meghalt, de Haejin biztos nem ok
nélkül mondta, amit mondott.
Nem akartam
belekeveredni ebbe, így is alig emésztettem meg, amiket hallottam, így inkább
csendben figyeltem őket.
- Tao… annyira sok
minden van, amit nem tudsz a múltadról, vagy éppen magadról. Ez az egész… Te és
Minseo… - Haejin felkelt, majd két karját mellkasa előtt összefűzve az ablakhoz
sétált, és egy pillanatra elhallgatott. Ez volt az a pillanat, amikor láttam,
hogy végleg megtörik, és nem bírja magában tartani, amit eddig elnyomott.
- Te és Minseo… Az,
hogy marjátok egymást, amikor mindketten áldozatok vagytok, és egyikőtök se
tehet arról, ami történt… Bántjátok egymást, és ujjal mutogattok egymásra,
holott ez az egész a szüleitek, a családtagjaitok bűne és ti csak véletlenül
keveredtetek bele. Ez az egész… én annyira reméltem, hogy sosem kell ezt
elmondanom nektek, hogy sose lesz ebből probléma, és annyira szeretném, hogy
erről ne kelljen tudnotok, mert ez talán sokkal jobban fog fájni nektek, mint
bármi más eddig… Ez az egész… Még én is gyilkossá váltam, pedig én csak titeket
akartalak megtalálni és biztosítani nektek egy jó életet. És mégis… hová
süllyedt ez az egész? Én nem akartam, hogy ez legyen…
Haejin
a végére már szinte könnyes szemekkel magyarázott, kezeivel összevissza
hadonászott, és hol felemelt hangerőn, hol egészen halkan beszélt. Egyszerűen
nem volt tiszta, mit akar mondani, hogy mi van még, amit nem tudunk. Lehet
ennél rosszabb is?
Ekkor
tudtam meg, hogy igen, lehet rosszabb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése