~ 53. rész~
Mikor a csapat
fele lelépett, úgy döntöttem, pihenek egyet. Elhúztam az egyik sarokba a
matracot, amit ez a Leonak nevezett gyerek egyáltalán nem díjazott, és gyilkos
szemekkel méregetett, de Xiumin figyelmeztetésére inkább elfogadta a helyzetet.
Nem voltam fáradt, de most semmi kedvem sem volt beszélgetni a többiekkel.
Befordultam a
sarok felé, és lehunytam a szemeimet, de agyam egy percre sem kapcsolt ki.
Folyamatosan végiggondoltam, mi is történt, és hogy vajon a rendőrség utánunk
jött-e. Tudtam, hogy nem hitték el a mesénket, és remélni mertem, hogy nem
fognak újból megkeresni. Nem szabadott volna a múlton rágódni, mert az volt a
fontos, hogy most biztonságban vagyunk, de olyan nehezen irányítottam a
gondolataimat.
Időközben
megéreztem a készülő étel illatát a levegőben, és újból görcsösen összeszorult
a gyomrom. Eszembe jutott, hogy megint nem ettem jó ideje, és tudtam, ha így
folytatom, egyszer még biztosan összeesem az éhségtől.
Valószínűleg
elbóbiskolhattam, mert mikor ismét kinyitottam szemeim, az ablakon kipillantva
sötétséget láttam, és a társaság ismét teljes létszámmal itt volt. Valamennyien
még nagyban vacsoráztak, néhányan pedig kiterülve a matracokon aludtak, a
többiek pedig a szomszédos helyiségben akarták a hálószobát megcsinálni.
Hirtelen Tao
jelent meg mellettem, kezében két tányérral és néhány szelet kenyérrel.
- Gyere, mutatok
valamit! – mondta, és közben biccentett a fejével, majd elindult. Kellett
néhány másodperc, mire felfogtam, hogy nekem szólt, de aztán szó nélkül
felálltam, és követtem.
Felfelé vette az
irányt, és bár nem tartottam biztonságosnak, bíztam benne, hogy nem akar megöletni.
Az épület alapból omladozott, és odafent sem lehetett jobb a helyzet, de
bizonyosan járt már korábban ott, ezért is mert arra kérni, hogy menjünk fel.
Kiérve
megcsapott az októberi fagy, és egy pillanat alatt kirázott a hideg. Fázósan
öleltem körbe kezeimmel testemet, és kezdtem el dörzsölgetni karjaimat. Már épp
tanácsolni akartam, hogy inkább menjünk innen, mert borzasztóan hideg van, de
aztán megláttam a pokrócokat a földön, így végül nem mondtam semmit.
Leültem Taoval
szembe, aki segítőkészen rám terítette az egyik plédet, átnyújtotta a még meleg
levest, és enni kezdtünk. Eleinte mindketten csendben voltunk, bár egyáltalán
nem éreztem kínosnak. Olyan jól esett a vacsora, hogy teljesen beletemetkeztem
az evésbe, és szinte fel sem tűnt, hogy nem egyedül vagyok. Erre akkor jöttem
rá, mikor Tao halkan felnevetett velem szemben, én pedig értetlenül
pillantottam rá.
- Tiszta leves a
szád! – kacagott tovább, majd átnyújtott egy szalvétát.
Pirosodó arccal
vettem át tőle, majd lehajtottam a fejem, és úgy töröltem meg a szám. Ezután
igyekeztem kulturáltan folytatni az evést, és hogy ne érezzem magam ilyen
zavarban, inkább beszélgetést kezdeményeztem.
- Miért hoztál
ide fel? – Most rajta volt a sor, hogy kissé lefagyjon, és zavarba jöjjön. Nem
válaszolt rögtön, innen tudtam, hogy nyomós oka volt rá.
- Csak
gondoltam, a mai nap után kicsit el akarhattál szakadni a srácoktól – felelte,
én pedig magamban egyetértettem vele. Kis szünet után azonban még hozzátette. –
Na, meg, mert veled akartam lenni.
Majdnem
félrenyeltem a levest, és amikor ránéztem, ő is lesütötte a szemeit.
- Velem? Miért?
– Bukott ki belőlem a kérdés, ami bunkónak tűnhetett, de nem vette magára.
- Csak mert
sosem tudunk rendesen beszélni, és én meg szeretnélek ismerni – mondta nagyon
határozottan, én pedig szinte alig ismertem rá. Persze nem zavart, hogy ilyen
nyíltan beszél, csak egyszerűen furcsa volt, mert mikor először találkoztunk,
sokkal visszahúzódóbban viselkedett.
- Úgy gondolod,
meg kellene egymást ismernünk? – Kérdeztem szinte teljesen semlegesen. Hirtelen
valami nyomasztó érzés borult rám, amit nem tudtam, hová tenni.
- Miért, te nem?
Elvégre is sok mindenben segítettél, és egy élet is kevés lenne meghálálni
mindent. Ráadásul úgy érzem, hogy a jövőben is szükségünk lesz a támaszodra.
Mármint ne értsd félre, nem úgy értem, hogy ki akarnánk használni, csak…
szerintem azok után, amiken keresztül mentünk mindannyian, barátoknak kellene
lennünk.
Kikanalazta az
utolsó levest is, majd az utolsó falat kenyeret is bedobta a szájába, ezután
pedig kinyújtóztatta végtagjait, és ivott egy korty vizet.
- Barátok? – Kérdeztem
vissza ugyanazon a semleges hangon. Már épp azt akartam mondani, hogy szerintem
nem lenne jó ötlet, ha barátok maradnánk, de végül ezt magamban tartottam. Úgy
gondoltam, az lenne a legjobb, hogy amint lesz lakásuk, és munkájuk, nekem ki
kell szállnom az életükből, és meg kell szakítanunk a kapcsolatot. De ha jobban
belegondoltam, ez lehetetlen lenne. Egyrészt azért, mert jó sok időbe fog
telni, mire a lakás árát vissza tudják nekem fizetni, másrészt pedig valóban
volt egy közös titkunk, és ha ne adj isten, történne valami a jövőben, akkor
jobb, ha arról engem is értesítenek. Mire mindez bekövetkezik, valószínűleg
sokkal jobban fogjuk egymást ismerni, és sok éves ismeret után elválni nem lesz
könnyű. Szóval miért is ne lehetnénk barátok? – Én benne vagyok! – Mondtam
végül nagy mosollyal az arcomon.
Aznap este sokat
beszélgettünk, miközben a csillagos ég alatt fetrengtünk. Mesélt a múltjáról, a
családjáról, hogy hol lakott és milyenek voltak a barátai, a szülei, hogy
milyen életet élt, mielőtt bekövetkezett ez a szörnyű szerencsétlenség. Ahogy
hallgattam, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy miért ő volt az egyik áldozat.
Örültem, hogy kezdem őt megismerni, és hogy fokozatosan, de közelebb kerülünk
egymáshoz. Azt viszont nem értettem, hogy miért pirultam el egyre többször,
mikor egymásra néztünk, és miért kezdett el a szívem is egyre gyorsabban verni.
Furán éreztem magam, és nem tudtam, mit kezdjek a saját idióta érzéseimmel.
Órákkal később
másztunk csak vissza a többiekhez, mikor már kellőképpen átfagytunk. A társaság
nagy része már aludt, így mi is úgy döntöttünk, jobb, ha pihenünk.
*Két
héttel később*
Az életem
nagyjából visszatért az eredeti kerékvágásba. A nagymamám még mindig kórházban
volt, és rendszeresen látogattam, de az állapota folyamatosan javult, és az
orvosok azt mondták, hamarosan haza is engedik. Az egyetemre ismét bejártam
mindennap, és a többiekkel igyekeztünk rendesen tanulni a közeledő vizsgák
miatt és jól érezni magunkat – ez utóbbi nehezebben ment, mint gondoltam, de
érthető volt. Mindannyinknak fel kellett dolgozni a történteket, és gyakran
beszélgettünk arról, amin keresztülmentünk, főleg Chanyeollal, aki a
segítségünkkel egyre inkább helyrejött, és ez az egész kezdett csak egy szörnyű
rémálommá válni. Habár biztosak voltunk abban, hogy még hosszú idő, mire
mindenen túl tudunk jutni, és nem fogunk azon aggódni, mikor kopogtat az ajtónkon
a rendőrség, de szerencsére jó úton haladtunk.
Chen szülei
segítségével sikerült Busanban megvásárolnom egy lakást a srácoknak, akik egy
hét után arról a lepratelepről elköltözhettek. Az új személyazonosságok is
elkészültek, mindenki más nevet kapott, és teljesen más adatokat. Nehéz volt
megszokni a neveket, de hozzá kellett szoknunk, ha nem akartunk lebukni.
Néhányan még hajszínt is változtattak, vagy csak levágatták a hajukat, hogy
mégse hasonlítsanak a régi önmagukra. A legtöbbjüknek munkát is sikerült
találni, főként kávézókban, éttermekben, pizzázókban, olyan helyeken, ahol nem
kellett sok mindent csinálniuk. Na persze nem azért, mert ennyire nem akartak
dolgozni, hanem mert valahol el kellett kezdeniük, vissza kellett szokni az
életbe, meg kellett találni önmagukat, és ezeket a munkákat bárki megkaphatta.
Még Kris is
beköltözött a lakásba, és próbált pénzt keresni, habár neki nagyon nehezen
ment. Tekintve, hogy milyen élete volt, biztos voltam abban, hogy nehéz lesz
elszakadni a sötét kis sikátoroktól, és otthagyni azokat, akiket egykoron a családjának
tekintett, de legalább próbálkozott. Ez a hét év ráébresztette, hogy többet is
tehet annál, mint amennyit eddig tett, és sokkal több van benne, sokkal több
mindenre képes, mint azt gondolná. Habár éjszakánként sokszor még így is az
utcákat rótta, de ez nem volt baj, hisz ha bármi történne, akkor jobb, ha
lesznek támogatóik.
Luhan is
lemondott a régi munkájáról, de sosem vetette el, hogy évekkel később, mikor
lecsillapodnak a dolgok, ismét belefog a szakmába. Talán neki volt az egyik
legnehezebb dolga. Neki nem újra kellett kezdenie az életét, hanem egyszerűen
egy másik életbe kellett belevágnia úgy, hogy hónapokkal ezelőtt még minden
normális volt. A többiek rég lemondtak arról, hogy boldogok lehetnek, és ezek
az új lehetőségek reményt adtak nekik, és örömmel vágtak bele, ám Luhannak el
kellett felejtenie mindent, ami nemrég volt, és bármennyire nem akarta, ismét a
legaljáról kellett indulnia.
Az elmúlt két
hétben nem találkoztam velük, de mindennap telefonáltunk, vagy emailt
váltottunk, így tartottuk a kapcsolatot. Természetesen Taoval többször
találkoztam, sokszor elutazott hozzám, és mivel egyedül laktam, örültem, hogy
ott van velem. Azt hiszem, mindketten vonzódtunk egymáshoz, és jobban kedveltük
egymást, mint az átlag barátok, de egyelőre egyikünk sem tett lépéseket. Én
azért nem, mert még sosem volt kapcsolatom, és fogalmam sem volt róla, mit kell
tennem, és amúgy is én voltam nőből, nem nekem kell kezdeményeznem. Tao meg
valószínűleg azért nem támadott le, mert neki is új volt még a sok bezártság
után, és ahogy mondta, kicsit tart az emberektől, sokkal több idő kell neki,
míg megnyílik mások előtt. Így hát egyszerűen csak élveztük egymás társaságát, és
próbáltunk boldogok lenni.
Hétfő délután ismét
meglátogattam Nagyit. Vittem neki egy csokor virágot, aminek nagyon örült, és
az orvos is azt mondta, két nap múlva hazamehet.
- Na, és hogy
van az én kis unokám? Manapság felettébb jókedvű vagy! – simogatta meg
kézfejem, miközben hatalmas vigyorral az arcán nézett rám. – Csak nem azzal a
sráccal van valami, aki ott volt a múltkor nálunk?
Nagyi
sejtelmesen mosolygott, én pedig éreztem, hogy vörösödöm.
- Baekhyun? Nem,
ő csak egy nagyon jó barátom. Tudod, egy iskolába járunk – legyintettem szinte
úgy, hogy észre se vettem, milyen könnyen hazudok neki. – Ő egy másik srác. Vele
nemrég ismerkedtem meg, és egy ideje találkozgatunk, de még semmi komoly.
- És hogy
hívják?
- Taejoon. Hwang
Taejoon.
- A te kis hősöd*,
igaz? – örömittasan nevetett fel ismét Nagyi, amin én csak jót mosolyogtam.
- Úgy bizony – bólogattam.
– Most pedig én leszek a te hősöd, úgyhogy gyere szépen, és sétáljunk egyet.
Segítettem
kiszállni az ágyból, a lábára adtam a papucsot, mivel nehezen tudott belebújni,
majd odaadtam a járókeretét, és többszöri próbálkozás után sikerült is neki magától
felállnia.
- Tényleg az én
kis hősöm vagy, mert eddig sosem sikerült magamtól felkelni az ágyról – mondta
nagy boldogan, én pedig belekaroltam, és lassan elindultunk.
- Ugye ez az
egész csak egy vicc? – hallottam meg a hátunk mögött egy hangot, és mikor
odafordultam, Taejoon, vagyis Tao döbbent arcával találtam szembe magam.
*Taejoon név jelentése = nagyszerű hős (szerk megjegyzése)