6. rész

~ 6. rész~

Luhan órákig ült az ajtó előtt, és nem szólt hozzánk. Csak bámulta a padlót, és a négy falat, mely valószínűleg az új otthona lesz élete végéig, miközben néha-néha felsóhajtott. Aggasztó volt őt nézni, de így volt ez rendjén. Most dolgozta fel a vele történteket, próbálta megemészteni, hogy innen nincs kiút, és hogy sosem fog választ kapni a kérdéseire. Miért pont ő? Ki tudja? Senki sem tudja, miért pont minket választottak.

Elnyúltam a földön és ismét a plafont kezdtem el elemezgetni. Az egész cella minden egyes centiméterét ismertem már, de ennél jobb elfoglaltságot nem tudtam találni. Idebent az élet egyszerűen megáll. Nincs reggel és este, a napok egybefolynak, minden értelmét veszti. Mégis, ha nem akarod elveszíteni a józan eszed, ha nem akarsz megőrülni és nem akarod, hogy egyszerűen csak lepuffantsanak… akkor kell találnod valamit, amivel lekötheted az elmédet.

Luhan hirtelen felállt, majd ismét az ajtót kezdte ütlegelni. Az egyik pillanatban még nyugodt volt, a másikban pedig már elöntötte őt a düh, a tehetetlenség és nem tudott uralkodni magán. Képtelen volt elfogadni, hogy már hetek óta itt van, senki nem keresi és minden megváltozott. Ez volt a legnehezebb időszak, amin túl kellett tenni magunkat. Amikor ráébredsz, hogy hetek óta fogságban vagy, hogy senkit sem ismersz, nem tudod, miért vagy itt, mit kezdj magaddal és hogy mi történt veled.

Felugrottam a földről, majd Luhanhoz léptem és egy mozdulattal a földre löktem.

- Fejezd be! – förmedtem rá keményen.

Noha legbelül sajnáltam, tudtam, ha kedvesen szólok hozzá, nem megyek vele semmire. Előtte már rengetegen voltak a cellatársaim, akik mind meghaltak. Valahogy nem akartam, hogy vele is megtörténjen ez. Igyekeztem a tőlem telhetőt megtenni, de eddig sosem jártam sikerrel. Én csak ötleteket adhattam a túléléshez, de hogy megfogadták-e a tanácsom, már nem rajtam múlt.

- Engedj az ajtóhoz! Muszáj kijutnom innen! – pattant fel a földről Luhan, és hatalmasat lökött rajtam. Nekicsapódtam az ajtónak; sokkal nagyobb erő volt benne, mint én azt képzeltem, és ezt ő maga is észrevette. Arca eltorzult, és meglepetten nézte két tenyerét. Szemei előtt forgatta, majd ijedt arcát rám emelte, és ismét a két kezére tévedt tekintete.

- S-sajnálom, én… n-nem akartam – dadogta, és hátrébb lépett egyet. Egészen a túlsó falig hátrált, majd amint nekiütközött háta a falnak, kezeit is maga mögé rejtette.

- Nem gond, nem igazán fájt – mondtam, noha nem ez volt a teljes igazság. A fájdalom egy pillanatra végigfutott a gerincemen, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Ha farkas vagy, nagyobb az erőd, és a fájdalomtűrő-képességed is.

- Mi az isten van velem? – kérdezte rettegve. Pupillái tágra nyíltak, és megállás nélkül remegett az egész teste. Most kezdett rájönni, hogy mit is mondtam neki néhány órával ezelőtt.

- Farkas vagy – szólt közbe Kris, aki egészen eddig csendben figyelte az eseményeket, bár gondolom jót szórakozott rajtunk. Végre valami más is történik a csenden kívül.

- De… hogyan?

- Haver, az előbb már elmondták, ha figyeltél volna. Embereken kísérleteznek, ezért vagy az, ami – forgatta meg szemeit Kris.

- Én azt értem, de... hogyan történik ez? Hogyan változtattak azzá? – Luhan kezdett egész normális kérdéseket feltenni. Talán rájött, hogyha túl akarja élni, akkor muszáj ebbe beletörődnie. Már csak az volt a kérdés, mi volt az az ok, amiért folytatni akarta. Mert választhatta volna azt is, hogy meghal, hisz… bármi is lesz, a régi életét sosem kaphatja vissza.

- Fogalmam sincs. Biztosan feltaláltak egy szert, amit ha beadnak nekünk, akkor a génjeink átalakulnak. Én csak erre tudok gondolni, mert a farkasok csak a mesékben léteznek. Vagyis most már nem egészen – feleltem, és visszaültem a földre.

- Hányan halhattak meg, mire sikerült elérni a céljukat? – tett fel egy újabb kérdést, de ezt inkább magának, mint nekünk. Teljesen elképedve bámult maga elé, tekintete üveges és keserű volt. Igazán sajnáltam őt, hogy erre a sorsa jutott.

- Ne akard tudni… Minden teliholdkor legalább öten vesztik életüket, de lehet, ennél sokkal többen. Talán régebben még ennél is nagyobb volt ez a szám.

- Ti mióta vagytok itt? – Luhan nagyot sóhajtott, majd leült a földre ő is, de nem jött közelebb, és kezeit továbbra is maga mögé dugta.

- Én körülbelül öt éve – sóhajtottam fel, és egy pillanatra elderengtem a múlton, amikor még minden más volt. De gyorsan megráztam a fejemet. Nem gondolhatok semmire. Bármilyen jó is volt az életem, már sosem térhetek oda vissza. Szép is lenne, ha egy nap csak úgy visszasétálnék a családom, a barátaim közé és közölném velük, hogy élek. Ráadásul mégis mivel magyaráznám, hogy eltűntem? Mit mondanék, hol voltam, mit csináltam, miért mentem el? Mert az igazat nem árulhatom el. Jobb, ha az idő múlásával eltemetnek és beletörődnek abba, hogy már nem megyek haza többet.

- És te? – pillantott Krisre Luhan.

Kris nagyot sóhajtott, majd tekintetét elemelve a plafonról Luhanra nézett.

- Kicsivel több ideje, mint Tao… Ha jól emlékszem, már csaknem hét éve.

- Hét? Mégis hogyan bírtad ennyi ideig? – Luhant teljesen ledöbbentette ez a számjegy. Ha úgy vesszük, neki ez volt az első napja, Kris pedig már hét éve raboskodott itt.

- Nincs semmim, amiért visszatérhetnék az élők közé. Ha úgy vesszük, talán jobb is, hogy itt vagyok.

Luhan nem válaszolt, csak elmerült gondolatai között. Nem tudom, mire gondolhatott, de arcizmai folyamatosan mozogtak és több érzelem is végigfutott rajta.

- Nem jössz közelebb? – kérdeztem, mire értetlenül és kissé szégyenkezve meredt rám – Ne aggódj, nem fogsz bántani. Erősebb vagyok nálad, és akaratlanul nem tudsz fájdalmat okozni. Teljesen természetes, hogy ekkora erő rejlik benned. A farkasság előnye.

Luhan vette a bátorságot, és közelebb csúszott hozzánk. Tartotta a tisztes távolságot, de legalább ennyit meg tudott tenni.

Kris ekkor hirtelen felállt, majd a fiú mellé lépett, és elsöpörte a nyakáról a haját. Luhan ijedten rándult össze, majd ugrott odébb felém, miközben értetlenül pislogott a srácra. Kris csak vállat rántott, és visszaült a helyére.

- Mit jelent a 77? – kérdezte végül.

- Tessék?

- A 77, ami a nyakadon van. Mihez tudod kötni?

- A nyakamon… mi? Nekem nincs tetoválásom – pislogott értetlenül Krisre, aki ezen jót nevetett, majd felém fordult. Az én arcomra is mosoly ült, de Luhant látva inkább megmagyaráztam a dolgot.

- Neked egy 77-es van a nyakadon, nekem egy 68-as – fordítottam neki hátat, hogy rálátást nyerhessen a nyakamon lévő számra, majd miután visszaültem eredeti pozíciómba, folytattam – Krisnek 00 van ott. Minden számnak van jelentése. Nekem a 68-as azt jelenti, hogy én vagyok a 68. farkas, aki életben maradt... vagy a 68., akit elraboltak. Kris 00-ja szerintem arra utal, hogy ő van itt a legrégebb óta vagy ő az első farkas, aki túlélte, de állítása szerint inkább azt jelképezi, hogy neki nincs élete. Neked 77-es van, de te nem lehetsz se a 77., aki életben maradt, se a 77., akit elraboltak. Szóval? Biztos szerepelt ez a szám az életedben.

Luhan elgondolkodott egy pillanatra, vagy inkább hosszú percekre, végül megrázta a fejét.

- Nem, nincs ilyen szám az éle… vagy de. A 77-es számú házban lakom. De mi célja ezeknek  számoknak?

- Nem tudom. Talán így tartanak minket számon. Ők biztos tudják a logikáját, de mi valószínűleg ezt sosem fogjuk megtudni.

Luhan nekivetette a hátát a falnak, közvetlen mellettem és hosszú percekig bámult ki a fejéből. Nem láttam semmit se az arcán, de abban biztos voltam, hogy próbálja összetenni magában az előbb hallottakat. Úgy döntöttem, ennyi elég volt mára, majd holnap jobban belevonjuk az itteni életbe. Már ha holnap is életben akar maradni…

- Mi az, amiért úgy döntöttél, hogy nem adod fel? – kérdeztem végül.

- Hm? – emelte rám hatalmas, tágra nyílt szemeit és nem néztem volna többnek tizenhétnél.

- Az előbb még dühöngtél, de most már úgy néz ki, mintha elfogadnád, ami történt. Mivel tudod jól, hogy innentől kezdve nincs jövőd, nincs semmid, feladhatnád. Sose kerülünk ki innen, vagy ha ez egyszer meg is történik, akkor sem leszünk ugyanazok és nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Szóval kell valami, amiért úgy döntöttél, hogy kibírod, bármikor is lesz ennek vége.

Kíváncsian néztem az arcát, de ő mély hallgatásba burkolódzott. Rá akartam hagyni a dolgot, de tudni akartam, mi az, ami életben tartja. Ha egy lány vagy a család, vagy egy álom, akkor le kellett beszélnem erről. Mint mondtam, ha egyszer kijutunk, sosem térhetünk vissza senkihez és semmihez. Új életet kell kezdenünk, egy új helyen, talán egy új országban is.

- Kris azt mondta, őt nem érdekli, mi lesz vele. Neki nem volt túlságosan jó élete, ezért neki mindegy, mi fog történni. Bár azt hiszem, egy kicsit mégiscsak izgatja, mi ennek az egésznek a kimenetele. Mert előbb-utóbb meg fogjuk tudni, miért tették ezt, mire kellünk nekik. És engem is ez az, ami érdekel. Ha már egyszer itt vagyok, ha már egyszer elhurcoltak ide és olyanná változtattak, akivé nem akartam lenni, ha már egyszer farkas vagyok… akkor tudni akarom, mit terveznek velünk. Neked is ez járt a fejedben, mikor meghoztad a döntést vagy valami más?

- Nem, ez engem nem érdekel – suttogta maga elé, és most először láttam rajta komoly elszántságot az iránt, amire éppen gondolt. Hirtelen nagyon idősnek és érettnek látszott.

- Akkor?

- A bosszú.