7. rész

~ 7. rész~

Újabb napra virradt. Álmosan nyújtóztam egyet, majd kibújtam takaróm alól, és felültem az ágyon. Az órámra pillantottam, ami tizenegy óra hat percet mutatott. Rémülten villantak meg szemeim, majd azon nyomban a fürdőbe rohantam, hogy megmosakodjam és felöltözzek. Te jó ég, mennyit aludtam! Sosem volt szokásom ilyen sokáig aludni, legkésőbb kilenckor mindig felkeltem. Mi történt velem?

Csaknem tíz perc alatt embert faragtam magamból, és lesiettem a konyhába.

- Jó reggelt, Nagyi! – köszöntem neki hangosan, és megöleltem – Ne haragudj, rettenetesen elaludtam. Ma nekem kellett volna boltba mennem – haraptam be alsó ajkaimat félve, és bűnbánóan néztem nagymamámra.

- Ugyan, drágám, semmi gond. Megesik az ilyen. Különben is jót tett nekem ez a reggeli séta. Egyébként pont fel akartalak kelteni, van itt valaki, aki téged keres – jelent meg egy apró mosoly az arcán, én azonban értetlenül meredtem rá.

Engem ugyan ki keresne itt?

- Ki az? – tettem fel a kérdést, de Nagyi csak két poharat nyomott a kezembe, majd megfordított és a nappali irányába lökött.

Kissé összezavart a viselkedése, és ideges lettem, de mikor megpillantottam Chanyeolt a kanapén, megkönnyebbültem.

- Chanyeol! Szia! – széles mosoly húzódott arcomra, és örültem, hogy itt van. Bár kissé meglepett jelenléte és furcsán is éreztem magam, mert még sosem történt velem ilyen, jól esett, hogy nem kell kételkednem benne. Nem volt miért aggódnom, és mindaz, hogy a tegnapi nap csak egy álom volt, csak egy ostoba gondolat maradt.

- Szia, Minseo! – mosolyodott el, mikor meglátott. Odaadtam neki a narancslevet, majd helyet foglaltam mellette.

- Mi járatban errefelé?

- Be akarlak mutatni a barátnőmnek. Hamarosan megérkezik, gondoltam kijöhetnél velem elé.

- Nem fog furán kinézni, ha egy lánnyal várod őt? Nem hiszem, hogy Kyunghee örülne neki – húztam el a számat, és kissé aggódva pillantottam rá.

- Jaj, dehogy – nevette el magát Chanyeol – Kyunghee egyáltalán nem ilyen, nem féltékeny típus. Na, gyere, menjünk. Persze, ha csak nem gond – kelt fel a kanapéról.

- Hát, ha neki nem gond, akkor mehetünk.

A buszmegálló csak két utcányira volt tőlünk, így viszonylag hamar odaértünk. A busz néhány perc után meg is érkezett, páran leszálltak, és körülbelül ugyanannyian fel is, majd már tovább is ment. Chanyeol amint megpillantott leszállni a busz hátsó részén egy barna hajú, fiatal lányt, odament hozzá és megölelte. A barátnője mosolyogva bújt hozzá, és egy csókot hintett a fiú ajkaira. Akaratlanul is, de elmosolyodtam, és kicsit zavartan fordultam el a másik irányba.

- Be szeretnék neked mutatni valakit – hallottam meg Chanyeol hangját, amint visszaért mellém, és csak ekkor fordultam ismét feléjük. – Ő itt Minseo. Minseo, ő a barátnőm, Kyunghee.

- Áh, szia, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – ajkai kedvesen mosolyogtam rám, majd hirtelen magához húzott, és megölelt. Teljesen ledermedtem a hirtelen jött érintésétől és viselkedésétől; erre egyáltalán nem számítottam, és annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem visszaölelni, ami neki is feltűnt. Elengedett és félve fürkészte arcomat. – Valami baj van? – pillantott barátjára, majd ismét rám, de mindketten ugyanolyan értetlenül meredtek rám.

- Nem, semmi, csak… - tértem észhez, és kínomban elmosolyodtam – Csak nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megöleljenek… Tudod… nem sok barátom volt… - zavaromban újból elpirultam és tekintetem az utcasarkon épp beforduló buszra tévedt.

- Óh, vagy úgy. Ne haragudj, nem tudtam – szabadkozott Kyunghee és hátrébb lépett egy lépést.

- Semmi gond – legyintettem és elmosolyodtam, de ez inkább egy kínos vigyorgás volt. Idegesen hátratűrtem az egyik hajtincsemet és kerültem a szemkontaktust, de szerencsére Kyunghee és Chanyeol is hamar túltette magát az előbbi kellemetlen helyzeten.

- Hallottam Chanyeoltól, hogy nemrég költöztél ide. Hogy tetszik a környék?

- Igen, két napja lakom itt nagymamámmal. Eddig nem sok helyen voltam, de jobb, mint Szöul.

- Miért? Ennyire nem szerettél ott lenni?

- Nem igazán. Tudod, nekem túlságosan zajos volt, és utáltam a tömeget. Itt sokkal csendesebb, és minden olyan nyugodt.

- Óh, pedig én olyan szívesen ellátogatnék Szöulba. Mázlista vagy, hogy ott élhettél. Kár, hogy ilyen messze lakom.

- Ugyan, Kyunghee, ne csüggedj, majd a következő évfordulónkon oda megyünk – mondta Chanyeol mosolyogva, mire az említettnek felcsillantak a szemei.

- Komolyan? Tényleg? Nem viccelsz? – Kyunghee arcára olyan boldogság ült, amit még sosem láttam embereken. Alig három perce sétálhattunk, de a kisugárzása olyan erős és ragyogó volt, hogy biztos voltam abban, ez a lány egy földre szállt angyal. – Köszönöm!

Kyunghee barátja nyakába ugrott és olyan erőteljesen ölelte meg, hogy szegény srác alig kapott levegőt. Hogy tud egy ilyen apróságnak ennyire örülni? Szöul alig két és fél órára van innen, akármelyik hétvégén leugorhatnának oda. De ő mégis olyan volt, mint egy öt éves kisgyerek, aki most kapta meg élete első babáját, és emiatt egyszerűen csodáltam őt.

- Mikor lesz a következő évfordulónk? – engedte el Chanyeolt, és úgy tett, mint aki elgondolkozik, majd hirtelen megállt és összevont szemöldökkel nézett a fiúra, aki ajkait beharapva próbálta visszatartani a nevetést. – Te kretén! Az még majdnem egy év!

Chanyeolból ekkor kitört a nevetés, Kyunghee pedig vele kuncogott, miután egy hatalmasat ütött a srác tarkójára. Nem tudtam nem mosolyogni én is a helyzeten. Ők ketten olyan tökéletesek voltak és annyira ennivalóak. Régen sok időt töltöttem az emberek tanulmányozásával, akár a szobám ablakából néztem őket, akár kint voltam egy közeli parkban. Sok fiatal párt láttam ilyenkor, de egyikük sem volt olyan összeillő, mint ők. És emiatt kicsit irigy is voltam rájuk, hisz nekem nemhogy lelki társam nem volt, de még barátaim sem. Ez a tény mindig elszomorított, de nem tehettem semmit. Mindenesetre jó volt őket nézni.

- Majd egyszer elviszlek Szöulba, ha gondolod – csúszott ki a számon, mire Kyunghee arca ismét felragyogott, és ujjongva a nyakamba ugrott.

- Úh, bocsi – engedett el, amint észbe kapott, mit mondtam neki percekkel ezelőtt – Köszönöm.

Vidáman sétáltunk tovább az utcán. Nem tudtam, miért mondtam azt, hogy majd én elviszem, és emiatt kissé bűntudatom támadt. Nem terveztem soha visszamenni Szöulba, és nem is értem, miért ígértem egy vad idegennek egy ilyet. Mi ütött belém? De mégis, Kyunghee boldogságát látva nekem is jobb kedvem lett, és nem görcsöltem ezen.

A nap nagy részét a két újdonsült barátommal töltöttem, amit még mindig nehezen szoktam meg. Már maga a gondolat is furcsa volt, hogy én valakiket ilyen rövid idő után barátnak nevezhetek. Noha felmerült a veszély, hogy csak kihasználnak, elvetettem ezt a gondolatot. Miért tennék? Hisz nem is ismernek. Mi jó származna abból, ha engem átvernek? Ráadásul egyikük sem tűnt olyan alaknak, hogy ilyet tenne. Persze, a látszat néha csal, de az életben is léteznek még normális emberek, és én miért ne ismerhetnék ilyen embereket? Egyszer engem is érhet szerencse, nem? És különben is… ha nem kockáztatok, honnan tudjam, hogy nem valódiak?