10. rész

~ 10. rész~

Mikor lassan kezdtem magamhoz térni, csak foltokat láttam. Hol sötétebb volt, hol világosabb, hol homályos, akár a köd, hol pedig tiszta, mint a fehér hó.

Pislogtam párat, majd balra fordítottam a fejemet, miután érzékeltem, hogy a lámpa kiégeti a szememet. A látásom szinte fél perc alatt visszatért, így megpillanthattam a karomból kiálló csövet, amivel épp a véremet csapolták le. Noha még gyengének éreztem magam az injekció hatása miatt, minden erőmmel azon voltam, hogy ökölbe szorítsam a kezem és valahogyan kiszabadítsam magam. Bár tudtam, értelmetlen, az ösztöneimnek nem tudtam parancsolni.

- Ébredezik – állapította meg egy hang, majd látókörömbe egy maszkos arc úszott be.

Nem láttam belőle semmit, csak a két szempárt, ami élettelen és halott volt. Az ember azt hinné, hogy tekintetük kegyetlen, gyilkos, hogyha belenézel, elfog a rémület és tudod, nemsokára meghalsz. De nem, itt teljesen más. Az orvosok, akik kísérleteznek rajtunk, mind lélektelenek. Nincs bennük érzelem, nincs bennük semmi. Nem érzik át a fájdalmunkat, a szenvedésünket, ők nem úgy nyúlnak hozzánk, mintha élők lennénk, hanem úgy, mint valami tárgyhoz. Számukra csak eszközök vagyunk.

Amint a hang megszólalt, hideg ujjak értek a kezemhez, és kihúzták belőlem a csövet és a tűt is, ezzel egyidejűleg pedig én is egyre inkább magamhoz tértem. Tudtam, hogy megint kísérleteznek, és hiába volt ez már vagy az ezredik alkalom, mindig féltem. Vajon most mi jön? Mit fognak tenni velem? Mennyire fog fájni? Meghalok?

Bár szerettem volna, ha én is hasonlóképpen végzem, mint oly sokan, mégis tartottam, ami egyszerre volt vicces és ironikus is. Aki a halált várja, az mégis miért fél?

- Kötözzétek a falhoz! – újabb hang szelte ketté a hűvös és csendes termet.

Mindkét oldalról megragadtak, és egy mozdulattal talpra állítottak. Igyekeztem lelökni magamról a kezeiket, de értelmetlen volt.

Bekötötték a szememet egy fekete kendővel, majd néhány lépést tettem előre. Láncok csörrentek, majd a hideg fém a csuklóimhoz és a lábaimhoz ért, végül kattant a zár. Iszonyatos kínt okozott már maga az, hogy a tiszta ezüstből készült bilincs ráfonódott végtagjaimra. A farkasok nehezen bírják ezeket. Kissé olyan, mintha folyamatosan a kandalló előtt ülnénk, és a tűz melegítene. Csakhogy amíg a kandalló elől felállhatsz, és arrébb mehetsz, ha meleged van, addig itt nem tehetsz semmit.

Ösztöneim automatikusan léptek működésbe. Rángatni kezdtem a láncokat, tiszta erőmből téptem őket, mintha ezzel el tudnék szabadulni. Istenemre mondom, mindent megadtam volna, hogy meghaljak, de mégis… akkor és ott menekülni akartam és túlélni ezt az egészet. Annyira szánalmasnak éreztem magam.

Éles fájdalom nyilallt a hátamba, mely néhány másodpercre lebénította testemen. Egy pillanatig meg se éreztem, majd ahogy szétáradt gerincemen, úgy tört ki belőlem egy hatalmas üvöltés.

Újabb csattanást hallottam, és ismét ordítottam. Mikor már vagy negyedszer futott át rajtam ugyanaz az érzés, akkor jöttem rá, hogy mi is történik. Egy fémből készült ostorral igyekeztek kárt tenni bennem. Mintha villámcsapás ért volna, olyan volt ez az egész. Égett, mart, csípett és pusztított. Hiába szorítottam össze fogaimat, nem bírtam visszatartani a fájdalmat.

Izzadságcseppek folytak végig arcomon, egész testemen, melyek szinte égették bőröm. Minden egyes ütéskor a levegő bennem rekedt, de aztán kifújtam magam és próbáltam minél többet lélegezni, hátha ettől tűrhetőbb lesz, de ezek a mocskok semmi időt sem adtak. Megállás nélkül, ugyanolyan tempóban csattant a hátamon az a kínzó eszköz, és én semmit sem tehettem.

A falak között hallottam visszhangzani a saját kiáltásaim; minden más zaj eltompult, elnémult mellette. Éreztem, ahogy a vér lassacskán végigcsorog a gerincem vonalán, és ők ezt látva még erősebben folytatják, amit eddig.

Percek vagy órák teltek el? Magam sem tudtam. De a sok üvöltéstől kezdtem berekedni, és már nem küzdöttem tovább. Ernyedten dőltem neki a falnak, és ha kezeim nincsenek a magasba kötve, biztosan összeestem volna.

Könnyeim utat törtek maguknak, nem fogtam vissza magam, de ebből senki nem érzékelt semmit. A zokogást elnyelte a láncok csörgése, az ostorok csattanása, a gépek zúgása, a könnyeimet pedig felszívta a fekete kendő. Nem bírtam mozdulni, nem bírtam semmit sem tenni. Vártam, vártam a halált, vártam, hogy végre elsötétedjen minden, vártam, hogy elégjek a Pokol tűzében, de mindhiába. Kérésem süket fülekre talált. Mindent megtettem volna, hogy a Halál markába kerüljek, önként adtam volna át magam, de úgy látszik, szenvedés nélkül senki nem halhat meg.

Gyűlöltem mindenkit. Mégis hogy képesek ilyenre? Volt egy életem, egy boldog és szép életem. És elvették tőlem. Elvettek tőlem mindent, anélkül, hogy megkérdeztek volna róla. Úgy döntöttek a sorsom felett, hogy nekem nem volt beleszólásom. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös. És ez a düh kezdett a felszínre törni. A düh, mely az évek alatt felgyülemlett bennem, és amit eddig elnyomtam magamban.

Szédelegni kezdtem. Az idő elteltével már meg se éreztem a fájdalmat. A testem teljesen megbénult, az érzékeim eltűntek.

Láncok csörrentek, a kezem és a lábam kiszabadult.

A düh éledezett. A düh ott volt, olyan közel.

Lefektettek az asztalra. Hideget érzékeltem a hátamon. Rettenetesen csípett. Éreztem azt a jellegzetes fertőtlenítőszagot. Le akartam venni a fejemről a kendőt, hogy lássam az arcukat, de nem bírtam mozdulni.

A düh… ott volt a düh…

Ismét zsákot húztak a fejemre, majd felemeltek és lassan vonszolni kezdtek. Sötét folyosók, nedves falak, vizelet és esővíz keveréke. Semmi fény.

A kezem… meg kell mozdítanom a kezem. Le kell vennem a zsákot vagy legalább megérinteni valamelyik fogva tartóm karját.

A düh…

Kulcs csörgött, ajtó nyílt, én a földre estem, majd nagy csattanás és mindent elhalt.

A düh… odaveszett.

Nem volt erőm. Nem volt energiám ahhoz, hogy a düh által kiszabaduljak. Fel kellett volna használnom az érzést, hogy balhézzak, hogy megsebezzek valakit, és ezáltal engem megöljenek. Tennem kellett volna valamit, de képtelen voltam. És ez volt a legbosszantóbb dolog: hogy soha, semmit nem tudtál tenni. Hogy elérték nálad, hogy egy élettelen bábú legyél, amit ők irányítanak, semmi más.

Nem bosszút akartam, nem akartam őket megölni, mert nem volt kik miatt. Bántani akartam őket. Ugyanazt akartam tenni velük, mint amit ők tettek velem. Azt akartam, hogy tisztában legyenek azzal, amit csinálnak.

Ember voltam. Én is olyan voltam, mint ők. Még most is az vagyok valahol. És ez nem fair!

De ezt… nem engedhetem meg magamnak. Nem hagyhatom, hogy az irántuk érzett düh felemésszen. El kell nyomnom, érzéketlenné kell válnom. Mint ahogy Kris. Ha nem érzel semmit, akkor az rendben van.

- Jól vagy, Tao? – kérdezte egy vékony hang, aki nyilvánvalóan Luhan volt. Nem feleltem, mert képtelen voltam rá.

Hosszú percek teltek el, nagyon hosszú percek. Senki nem szólt. A plafonról csöpögött a víz, odakint fújt a szél. Mozdulatlanság. Ridegség. Némaság.

- Ha tehetném… mindenkit széttépnék, amint farkassá változom – nyögtem ki két levegővétel között. Abban a percben bármit megtettem volna. Eljátszadoztam volna velük, feltéptem volna a mellkasukat és végignéztem volna, ahogy elhagyja őket az élet. Kegyetlen lennék? Ugyan, dehogy. Én csak megszabadítanám a világot a gonosztól.

- Erre van lehetőséged – felelte egy idegen hang.

Noha nem bírtam mozogni, a szemeim kinyitottam és lassan a hang irányába fordultam.

- Xiumin? Te mit keresel itt?