11. rész

~ 11. rész~

Megráztam Sehun kezét és szélesen rámosolyogtam. Örültem, hogy összefutottam valakivel, aki szintén erre a szakra fog járni, mint én és habár még mindig tartottam az emberektől, már jó pont volt, hogy ő kezdte a beszélgetést. Kedvesnek tűnt, és még ha nem is leszünk később barátok, legalább egy valakit már ismerek.

- Minseo – feleltem, majd barátnőmre pillantottam – Ő pedig Kyunghee.

- Te is idén kezdesz?

- Neeem, én már másodéves vagyok, rajztagozatra járok.

- Áh, értem. Óh, milyen bunkó vagyok, elfelejtettem bemutatni a barátomat. Ez a tökkelütött itt mellettem, Chen.

- Sziasztok – köszönt ő is kissé félénken, és vele is kezet fogtunk. – Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

- És te is itt tanulsz vagy csak kísérő vagy? – érdeklődtem. Furcsa volt, hogy ilyen nyíltan kérdezősködtem, bármikor, amikor beszélgetésre került a sor, mindig csak igennel vagy nemmel feleltem. Úgy látszik, ez a költözés tényleg jó hatással van rám.

- Igen, én is itt tanulok, idén végzek. Úgyhogy majd tessék virágot hozni a diplomaosztómra – kacsintott, amin mindketten felnevettünk.

- Rendben, nem felejtjük. Viszont most ne haragudjatok, de mennünk kell, a barátom már vár ránk – karolt belém Kyunghee, és megindultunk az ajtó felé.

- Mi is épp menni készültünk, úgyhogy megyünk veletek.

Míg kiértünk az épület elé, beszélgettünk egy keveset a két fiúval. Igazán viccesek és jókedvűek voltak, ami nagyon megragadott. Egyáltalán nem tűntek úgy, mintha lenne bármiféle hátsó szándékuk is – mármint arra értve, hogy esetleg tönkre akarnák tenni az életem. Reméltem, hogy az idősebb korosztály nem viselkedik úgy, mint akkor, régen és hogy jó kapcsolatot fogok velük ápolni.

- Na, akkor mi megyünk is, lassan jön a buszunk – mondta Sehun, de mielőtt elköszönhettek volna, Chanyeol lépett oda hozzánk. Hangosan üdvözölt mindenkit, Kyungheenak pedig egy rövid csókot nyomott az ajkaira.

- Chanyeol? – Chen meglepődött hangja hasított a levegőbe, mire mindannyian ránéztünk. – Te még élsz? Úristen, hát ezer éve nem láttalak, haver.

- Chen? – kérdezte kissé döbbenten az említett, majd széles vigyor ült arcára és megölelgette az alacsonyabb fiút. – Ti mióta ismeritek egymást? – nézett először ránk, majd a barátjára.

- Hát igazából alig negyed órája - felelte Kyunghee – Te mióta ismered Chent?

- Gimnáziumba együtt jártunk, és nagyon jóban voltunk, csak mivel mindketten más egyetemre mentünk, nem igazán tudtuk tartani a kapcsolatot.

- Nem hittem volna, hogy valaha még összefutunk. Ej, hiányzott már az a csóri fejed – borzolta össze Chen a haját, aki csak szúrósan nézett rá. – Ja, igen, ő itt Sehun, a barátom. Szerintem anno már találkoztatok néhányszor.

- Áh, igen, Sehun – rázott vele kezet Chanyeol – Igen, emlékszem rád. Sokat változtál azóta.

- Az biztos. Akkor még kis porbafingó pöcsös volt, most meg… - kezdte volna Chen, de Sehun jól bokán rúgta.

- Idióta – forgatta meg a szemeit – Te még most is akkora vagy, mint egy bolha – célzott alacsony termetére Sehun, amit az említett nem vett túl jó néven, de mi csak nevettünk a viselkedésükön. Igazi barátok voltak.

- Siettek nagyon? – kérdezte Chanyeol, hogy a két barát abbahagyja egymás szekálását. – A lányokkal épp pizzázni készültünk, ha van kedvetek, velünk tarthattok. De a kajátokat nem fizetem.

- Oké, tőlem mehetünk. Az én részemet Sehun fizeti – nyújtott nyelvet Chen a fiatalabbra, aki csak szemforgatva felsóhajtott.

A délután nagyon hamar elröppent, de annál élvezetesebb volt. Ez volt az első alkalom, hogy egy baráti társasággal ütöttem el az időmet, még akkor is, ha igazából nem ismertem Chent és Sehunt. Sokat beszélgettem velük, és rengeteget viccelődtünk, ami jó érzés volt számomra és végre először úgy éreztem, hogy igazán élek. Hogy végre boldog vagyok és olyan vagyok, mint mindenki más.

Nem tudtam letörölni arcomról a mosolyt. Bármi is történt volna, én akkor is csak nevettem volna. Túl szép volt minden, hogy igaz legyen, és mégis… mégis valós és kézzelfogható volt. Nem ismertem őket, mégsem voltak idegenek számomra. Nem kételkedtem bennük, nem féltem tőlük, nem tartottam tőlük – egyszerűen csak élveztem a pillanatot és a vidámságot. Belefáradtam a folytonos aggódásba, beleuntam abba, hogy mindig csak vágyakozom és rettegek, vajon ki bánt meg. Ez most nem érdekelt. Új életet akartam és élményeket, tapasztalatokat szerezni, és még ha ez a baráti összejövetel csak egy egyszeri alkalom, akkor sem érdekelt. A most számított és nem a jövő. Most voltam boldog, most volt lehetőségem és nem akartam azon gondolkozni, mi lesz ezután.

Úgy éreztem, újjászületek. Sírni szerettem volna a boldogságtól, a mellkasomban túlcsorduló nyugalomtól és kellemességtől, de a könnyek csak a fájdalomhoz tartoztak, így inkább nevettem. Először, szívből jövően nevettem. És ők velem nevettek. Nem, nem rajtam, hanem velem. Közösen osztozkodtunk a pillanatokban, az időben, közös volt a móka és a kacagás, a viccek és az egész délután. Együtt töltöttük, öt ember, öt barát, akik noha akkor ismerkedtek meg, de mégis mindannyinkban nyomot hagyott. Igen, elfoglaltak leszünk az iskola mellett, előfordulhat, hogy nem fogunk mindennap találkozni, lehet, hogy csak havonta egyszer fogunk így összegyűlni és beülni valahová, lehet, soha többé nem történik meg ez, de abban biztos voltam, hogy ha bármelyikünk maga alatt lesz valami miatt, és felidézi ezt az emléket, az mosolyt fog csalni az arcára.

Mert ez az életben a lényeg. A pillanatok. Az emlékek. Sosem leszünk mindig boldogok. Jönnek majd borús napok. Jön majd olyan időszak, mikor bezárkózunk a szobánkba, és csak sírunk és úgy érezzük, egyedül vagyunk. Lesz olyan, mikor minden elromlik, mikor úgy érezzük, minden tönkrement, nincs tovább, elhagyott minket a remény és nem tudunk felállni. Lesz olyan, mikor fáradtan felsóhajtunk, az ágyunkra fekszünk, és arra gondolunk, bár ne kelnénk fel többé. Fel akarjuk majd adni. Sokszor.

De akkor majd eszünkbe fognak jutni ezek a napok, ezek a rövid órák, ezek a boldog arcok és hallani fogjuk a nevetéseket, és emiatt képesek leszünk folytatni. Mert ha úgy érezzük, nincs semmi, amiért folytathatnánk, akkor ezekből az emlékekből merítünk erőt. Az emlékek olyanok, mint a víz vagy az étel, ami szükséges az életben maradáshoz. Ha nincsenek emlékeink, ha nincsenek boldog pillanataink… ugyan minek élünk?

- Minseo, minden rendben? – bökött oldalba Sehun, mire felé kaptam a fejem és kérdőn néztem rá. – Kissé elkomorult az arcod. Minden oké?

- Mi? Igen, persze, ne haragudj. Csak elgondolkoztam egy pillanatra.

- Azt vettem észre. És min járt az eszed?

- Azon, hogy milyen jó ez a nap, és hogy örülök, hogy itt lehetek.

- Ezzel egyetértek. Erre innunk kell! – emelte kólás poharát a levegőbe Chanyeol, amit mindannyian követtünk. – Igyunk magunkra, az eddigi és az újonnan köttetett barátságokra, a mai napra és az elkövetkezendő alkalmakra is.

- Ámen! – kiáltotta Chen, majd koccintottunk és mindenki meghúzta a poharát.

A délután lassan estébe csapott át, így jobbnak láttuk hazamenni. Sehun és Chen felszálltak az épp akkor érkező buszra, mi pedig egy másikra, ami az övék után nem sokkal később jött.

Az út vissza Dalseongba rövid volt, és miután Kyunghee is leszállt, már csak ketten maradtunk Chanyeollal. Sötét volt már, mikor elköszöntem tőle a kapuban és nagyon vártam már, hogy Nagyinak elújságolhassam a mai napomat. Sajnos ő már aludt, mikor én megérkeztem, így kénytelen voltam a beszélgetést másnapra tolni.

Egy gyors zuhany után lefeküdtem én is aludni és most először életemben a fáradtságtól rettenetesen álmos voltam. Még sosem történt velem olyan, hogy azért voltam ennyire kimerült, mert a barátaimmal szórakoztam. Hihetetlen érzés volt. Zajlottak körülöttem az események, új embereket ismertem meg folyamatosan és egy csomó új helyen jártam – és ez nagyon tetszett. Semmi sem volt monoton, mozdulatlan, kihalt – az idő úgy pörgött, hogy alig bírtam követni.

Most először éreztem azt, hogy az vagyok, aki lenni akarok és olyan életet élek, amilyet én szeretnék.