13. rész

~ 13. rész~

A következő egy hétben nem sokat találkoztam a többiekkel, csak Chanyeollal – mindannyian a szünet hátralévő napjait élveztük, és lelkiekben felkészültünk az iskolakezdésre. Beszereztük a füzeteket, könyveket, íróeszközöket, akik pedig megtehették, elmentek még egy pár napra nyaralni.

Aztán egy pillanat alatt eljött a szeptember elseje.

Számomra ez a dátum mindig is egy fekete nap volt, hisz ezzel egyidejűleg kezdődött el az iskola. Már egészen kisgyerekként, amikor betettem a lábam a Pokol kapuján, a démonok egyből megtaláltak és bántottak. Noha akkor még csak a hajamat húzogatták és csak finoman csúfoltak, ez mégis mély nyomot hagyott bennem – és természetesen, ahogy idősödtem, ezek a bántalmazások egyre durvábbak lettek. Mikor először mentem haza lehorzsolt térdekkel, és összevert arccal, akkor döntöttem úgy, hogy ezt egyszer és mindenkorra befejezem.

Azon a napon lezártam az iskolával kapcsolatos dolgaimat, és elhatároztam, soha többé, még csak a közelébe sem megyek egynek se.

De ez most megváltozott és bár rettenetesen féltem, és a gyomrom görcsben volt, meg akartam tenni. Tudtam, hogy ha most nem teszem meg, ha most hátat fordítok, sosem leszek képes legyőzni a félelmeimet. Ha most nem, akkor soha máskor. És nem akartam többé érezni azt a szorító érzést mellkasomban.

Vettem egy nagy levegőt és lassú léptekkel megindultam a bejárat felé. A diákok csak úgy özönlöttek körülöttem, és ha akartam volna se tudtam volna megfordulni és elrohanni. Bár minden egyes lépés nehezemre esett, ahogy egyre közelebb értem, mintha felszabadultam volna. Ugyan az emberek néha-néha meglöktek, belém vállaltak, de ez csak a sietség miatt volt. Megállás nélkül biztattam magamat és örültem, mikor felértem a lépcső tetejére.

- Minseo! – hallottam valahonnét a távolból a nevemet, de hogy kitől jött, azt nem tudtam beazonosítani. – Szia! – ragadta meg valaki a karom, mire összerezzentem és ijedten kaptam a fejem a hang irányába.

- Sehun? – kérdeztem vissza megkönnyebbülten és vigyorgó arcát látva nekem is mosolyra húzódtak ajkaim.

- Gyere, elkésünk óráról!

Azzal maga után húzva, szinte futva mentünk be a tanterembe. Mikor beértünk, már szinte minden hely tömve volt, de még sikerült valahol középtáj két szabad széket keresnünk, amit azonnal el is foglaltunk.

- Jó újra találkozni. Milyen volt az utolsó egy heted nyáron?

Alig akartam magamhoz térni a sokktól. Amikor először találkoztam Sehunnal és a többiekkel együtt eltöltöttünk egy délutánt, nem hittem volna, hogy újra összefutok vele. Igaz, egy osztályba jártunk, de nem gondoltam volna, hogy fel fog ismerni és ennyire fog nekem örülni. És ez borzasztóan jól esett. Még sosem volt ilyen fogadtatásban részem, és még sosem érdeklődött senki afelől, milyen volt a nyaram, mit csináltam és hasonlók. Boldog voltam és emiatt képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról.

- Hmm, meglehetősen jó, bár nem sokfelé jártam. Neked milyen volt?

- Huh, ne is mondd. Én szinte mindennap máshol voltam. Rengetegen elhívtak ide-oda, és azt se tudtam, kihez menjek. De szerencsére sikerült találkoznom mindenkivel.

- Nagyon helyes. Izgalmas egy nyarad volt akkor.

- Az biztos. Kicsit azért sajnálom, hogy nem fogok a barátaimmal annyit találkozni, amennyit szeretnék, de azt hiszem, itt a suliban is lesznek új arcok, akikkel lóghatok.

- Ebben nem kételkedem.

- Mondjuk te. Nem megyünk el ma délután is valahová, mint a múltkor a többiekkel?

- Ez egy jó ötlet. Szólok Kyungheenak, hogy Chanyeolt rendelje majd ide.

- Megbeszéltük. Én meg értesítem azt a lökött haveromat, Chent.

Sehunnal nagyon sokat beszélgettem, és örültem, hogy legalább ő ott volt nekem és segített túlélni az első napomat. Azt hiszem, nélküle nem ment volna, de a kisugárzása és az, hogy ennyire nyílt és barátságos volt, engem is feloldott. Néhány osztálytársammal is váltottam pár szót, de velük nem voltam annyira bátor még. Azért reméltem, hogy nem könyveltek el magukban egy antiszociális személynek és a későbbiekben majd többet beszélünk.

Lassan, de biztosan az első hetem is eltelt, mint egy szempillantás. Kyungheeval sajnos nem sokszor futottam össze, hisz mindig máshol voltak óráink, de a hosszú szünetekben és ebédidőben azért mindig megtárgyaltunk mindent. Ráadásul együtt jöttünk és mentünk is haza, és nem is laktunk messze egymástól, így nem kellett attól félnem, hogy eltávolodunk egymástól.

Sehunnal minden órán egymás mellett ültünk és nagyon jóban lettünk, de természetesen nem lógtunk folyton egymás nyakán. Egyrészt azért, mert az túl sok lett volna és rövid időn belül biztosan meguntuk volna egymást, másrészt pedig Sehun a szünetekben leginkább csajozott a barátaival. Én jókat nevettem, ahogy igyekezett valakit felszedni, őt pedig szinte mindig visszautasították. Na persze nem azért, mert nem volt helyes, mert tény és való, hogy Sehun igen jóképű volt, de ki akarna olyan barátot magának, aki nem küzd meg egy lányért sem? Mert ha Sehunt valaki visszautasította, akkor ment tovább egy másikhoz. Persze ő sem csak egy éjszakát akart, hanem komoly kapcsolatot, de ő minden lányt szépnek tartott és mindegyiket magának akarta. Azt hiszem, Sehunnak azért nem jött össze a dolog, mert túl heves volt a természete és ahelyett, hogy lassan közeledett volna a lányokhoz, inkább rájuk vetette magát. Ő persze nem bánkódott emiatt és nem is nyomult durván, de külső szemlélőként igazán viccesen festett.

Ha éppen meguntam Sehun ügyetlenkedéseit, akkor valahogy mindig Chen mellett kötöttem ki. Sokszor jártam a folyosókat, és mivel neki is a harmadik emeleten voltak az órái, csak éppen a folyosó másik felében, ezért gyakran egymásba botlottunk. Chen igazán bolondos srác volt, kissé hasonlított Sehunra, de azért visszafogottabb és csendesebb volt. Talán azért találtunk egymásra, mert ahogy én, úgy ő is nehezen nyílt meg másoknak, de ha ezt megtette, akkor az az ember bármikor számíthatott rá.

Azonban ha se Kyunghee, se Sehun és se Chen nem ért rá, egyedül voltam. Hogy bántam-e, azt nem igazán mondanám, mert azért jólesett kicsit a magány és a csend, de mégis rossz érzés volt, hogy rajtuk kívül senki másom nem volt. Igaz, örültem nekik és nem vártam, hogy egy hét alatt szinte mindenkit a barátomnak tudhassak, de nem esett jól, mikor egyedül ültem a helyemen és senki nem jött oda hozzám beszélgetni. Mintha láthatatlan lettem volna. Rengeteget gondoltam arra, hogy én csapódok oda valakikhez, de ehhez nem volt elég bátorságom. Még nem erősödtem meg annyira, hogy erre is képes legyek, de biztos voltam abban, hogy az idő múlásával az összes kételyem feloldódik és legyőzöm minden félelmemet.

Úgy éreztem, az életem lassacskán kezd rendbe jönni, és hogy végre minden olyan lesz, mint amilyennek lennie kell. Az lettem, aki lenni szerettem volna, megvolt mindenem, amire vágytam, és amit kívántam, és én hálás voltam minden egyes boldog percért, amit megkaptam ennyi szenvedés után. Most már nem akartam feladni semmit sem, most már minden fájdalom a múlté volt, eltemettem őket, lezártam azt a korszakot és folyamatosan engedtem be az új dolgokat az életembe. Azt hiszem, végre igazán éltem. Minden tökéletes volt.

Kivirultam, mint egy virág és ragyogtam, amennyire csak tudtam.

Megváltoztam.

Csak éppen a naivságom maradt meg. Mert amikor azt hittem, hogy minden örökké ilyen marad és hogy az élet olyan, mint egy tündérmese, hatalmasat tévedtem.

Mert ez az egész nem volt más, csak egy átmeneti állapot a rám váró szenvedés előtt.