8. rész

~ 8. rész~

Luhan kijelentése után hirtelen azt se tudtam, mit reagáljak. Először ledöbbentem, és értetlenül néztem a gyűlölettől eltorzult arcát, majd egyszer csak kitört belőlem a nevetés. A szőke hajú fiú reakcióm láttán összezavarodott, és kissé elpirult, amit azzal próbált leplezni, hogy lehajtotta a fejét és a cipőjét kezdte tanulmányozni.

Kris nem nevetett olyan hangosan, mint én, ő magához hűen csak felkuncogott, miközben megrázta a fejét és elkönyvelte magában, hogy ez a srác egy idióta bolond. Egyetértettem vele, hisz Luhan még nem tudta, amit mi. Az elején még én is azt hittem, hogy a bosszú győzedelmeskedni tud. A fenéket. A bosszú ugyanúgy, mint az emlékek, csak megkeserítenek, szép lassan elrohasztanak.

- Komolyan azt hiszed, hogy ide a bosszú elég? – kérdeztem két nevetés között. Szemeim lassan benedvesedtek; régen hallottam ilyen jó viccet.

- Jól van, nevess csak! Majd ha egyesével kitéptem mindegyiknek a szívét, akkor ne feledd, mit mondtam! – Luhan igyekezett keménynek tűnni, és bár arcán határozottság ült, legbelül ő is tudta, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű.

- Kitépni a szívét? Ugyan, kérlek. És mindezt egyedül akarod végrehajtani? Van fogalmad róla, hogy hányan vannak itt? Na, és hogy mekkora az épület, ahol vagyunk? Szerinted mikor fogsz te ebből a rohadt cellából kiszabadulni? – soroltam a kérdéseket, miután rájöttem, hogy ha Luhan tényleg komolyan gondolja ezt az egészet, akkor fel kell világosítanom mindenről. Mivel semmit sem tudott erről a helyről, jobbnak láttam elmondani azt, amit tudok, semmint hagyni, hogy maga jöjjön rá minden kérdésére.

Luhan nem felelt, és kissé elpirult, miután elgondolkodott azon, hogy tényleg nem ismeri ezt a helyet, és talán okosabb dolog lenne hallgatni az idősebbekre, azokra, akik már több éve itt vannak.

- Sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem tudom, hány farkas van itt, talán százan is lehetünk, és körülbelül ugyanennyien kísérleteznek rajtunk. Ha nem többen. Maga az épület akár egy labirintus, egyikünk sem látta még soha teljes egészében, csupán csak azokat a hosszú, sötét folyosókat, ahol áthurcoltak minket egyik szobából a másikba. És ezeket is csak úgy láttuk, ha éppen nem kaptunk elegendő altatót vagy nem volt elég vastag a zsák, amit a fejünkre húztak. Mert ebből a cellából te csak akkor kerülsz ki, ha éppen kísérletezni visznek.

Luhan továbbra sem szólt, de láttam arcán, hogy az utolsó csepp remény is elhagyta őt. A kezdeti magabiztosság, az a komoly elszántság most átment tehetetlenségbe, keserűségbe, reményvesztettségbe. Hogy örültem, hogy így látom őt? Nem, egyáltalán nem, de sokkal jobb volt ezt tapasztalni, mintsem látni, hogy saját magát tönkreteszi. Mert itt a remény megöl minket.

- Akkor ti… mégis hogyan bírtátok ki eddig? Mi tartott életben titeket? Egyáltalán nem érdekel titeket a bosszú? Tényleg… soha meg sem fordult a fejetekben, hogy megpróbáljatok megszökni és végezni azokkal, akik ezt tették velünk? Ti tényleg… ilyen könnyen feladtátok? – Luhan értetlenül meredt először rám, majd Krisre. Képtelen volt még mindig felfogni, hogy ez a nagy büdös igazság. De nem is vártam el, hogy mindezt egy nap alatt megértse. Hosszú idő, mire végleg beletörődsz a sorsodba.

- Hidd el, mi is próbálkoztunk a szökéssel, mi is tiltakoztunk ez ellen, és hidd el, mi is feltettük ugyanezeket a kérdéseket. De miután korbáccsal rongyosra vertek, vagy miután forró tűzbe dugták a kezünket és még ki tudja milyen szörnyűségeket műveltek, rájöttünk, hogy minden értelmetlen. Ha valakit kivisznek a cellájából, nem egy meg két ember kíséri szemmel, hanem legalább tízen és sokuknak ott van a kezében a puska, és nem félnek belénk ereszteni egy egész tárat. Hogy feladtuk-e? Igen, ebből a szempontból igen.

- És nem lenne jobb a halál?

- A halál? Mi nem halunk meg. Minket nem fognak megölni, mert mi vagyunk az első farkasok, mi vagyunk itt a legrégebb óta. Minket nem fognak elpusztítani. De hidd el, most már mi is csak erre várunk. A halál jó lenne.

- De ha kiveritek a balhét, ha megpróbáltok megszökni, akkor van esélyetek erre.

- Nem, nincs. Ránk nem fognak fegyvert, minket csak telenyomnak nyugtatóval. Ha kell, annyival, amennyivel napokra kidőlünk. Minden egyes nap elteltével erősebb lesz a szervezetünk… Minden egyes nappal messzebb kerülünk a haláltól.

- De akkor… miért nem hagyjátok, hogy én meghaljak? Ha rám is ez a sors vár, akkor én… nem akarom ezt. Inkább meghalok, de én nem fogok évekig itt várakozni arra, hogy megtudjam, mi a jó életre kellek nekik.

- Tao még egy fontos információt elfelejtett közölni veled – szólalt meg hosszú idő után Kris, és mindketten felé fordultunk. – Hogy téged sem fognak megölni.

- Ezt miből gondolod? – Luhan teljesen értetlenül meredt Krisre. Kezdtem sajnálni szegényt: mikor már épp megértett volna valamit, mire végre valami a helyére került, és kitisztult a kép, valamelyikünk mondott egy olyat, amitől biztos, hogy ismét összezavarodott.

- Abból, hogy akiket behoznak ebbe a cellába, azt nem ölik meg. Azt alkalmasnak tartják, elég erősnek ahhoz, hogy elérhessék azt, amit velünk. És bár szinte nyolcvan százalékban meghaltak azok, akik előtted a cellatársaink voltak, őket nem megölték, hanem a testük végül feladta a szolgálatot. Téged nem fognak megölni. Csak akkor halhatsz meg, ha a tested nem bírja a mérget vagy a kiképzést, és beadod a kulcsot. Ez pedig olyan, amit nem irányíthatsz. Szóval el kell, hogy keserítselek, barátom, de holt biztos, hogy te itt fogsz megrohadni.

Luhan szemei tágra nyíltak a döbbenettől, és szinte teljesen ledermedt. Hosszú másodpercekig ült mozdulatlanul, végül felsóhajtott, és elfeküdt a földön.

Sajnáltam szegény kissrácot, amiért erre a sorsra jutott. Talán jobb lett volna, ha meghal. Igen, azt hiszem, ha valaki bekerül ide, annak a halál megváltás. Luhan nem tartozott közéjük. Luhan olyan volt, mint mi. És ezzel, hogy tudta, nem halhat meg, megkapta minden kérdésére a választ. Hogyan bírtuk eddig? Kénytelenek voltunk. Mi tartott minket életben? Semmi. A bosszú? Értelmetlen és hiábavaló.

*

Aznap nem szóltunk többet egymáshoz, legalábbis addig nem, amíg el nem érkezett az ebédidő és az ajtó alatti kis résen be nem toltak egy hármunknak elegendő kaját. Szerencsére itt annyi mennyiséget kaptunk, ami bőven elég volt, ráadásul a minőség is kiváló volt. Gondot fordítottak az egészséges táplálkozásra, hisz ez fontos volt számunkra. Azt hiszem, sokkal nehezebben viseltük volna az ittlétet, ha mindennap éhesek vagyunk.

Már percek óta fogyasztottuk az ebédünket, amikor Luhan megtörte a csendet:

- Vannak más farkasok is? Úgy értem… ti találkoztatok már másokkal itt?

Lenyeltem a falatot, ami épp a számban volt, majd megszólaltam:

- Nagy ritkán igen. Talán másfél-kéthetente összezárnak minket egy nagyobb teremben, hogy beszélgethessünk. Sokan ekkor szoktak szökési kísérleteket tervezgetni, de csak kevesen tudják, hogy folyamatosan lehallgatnak minket.

- A celláinkban is?

- Nem, itt nem. Senkit nem érdekel a nyomorunk, az életünk, a hülye játékaink, amikkel eltöltjük az időnket. Ráadásul többnyire kettő-három fő van egy cellában, ennyien pedig nem tudják megvalósítani a szökést.

- És ti szoktatok másokkal beszélgetni?

- Nem igazán. Mi megvagyunk magunknak. Nincs értelme másokat megismerni, mert ki tudja, lehet legközelebb már nem lesz ott az illető, mert meghalt. És egy baráttól elbúcsúzni sosem kellemes.

- És mire jó ez, hogy időnként összezárnak minket a többiekkel?

- Nem tudom. Talán egyrészt, hogy szocializálódjunk, másrészt meg talán összehasonlítanak minket. Megnézik, mennyire jövünk ki egymással, hogyan viszonyulunk a másikhoz, vannak-e bennünk farkasokra jellemző vonások, az emberekhez vagy a farkasokhoz hasonlítunk inkább és hasonló dolgok. Én legalábbis ilyenre tudok gondolni.

- Ez végülis jó – mondta teli szájjal Luhan, és mikor Kris lenéző pillantással méltatta, bővebben kifejtette – Most miért? Lehetséges, hogy vissza akarnak majd engedni minket az emberek közé.

- Haver, felfogod végre, hogy nem megyünk sehová innen? Nincs olyan, hogy vissza! Fogd már fel, hogy nincs remény! – Kris dühösen villantotta rá szemeit, és csapta le tányérját a földre. Luhan összerezzent, de nem maradt csendben.

- Igen, tudom, felfogtam, itt rohadunk meg mindannyian. De akkor mégis mire menne ki ez az egész? Farkassá változtattak minket, hogy itt dögöljünk meg? Ugyan miért? Céljuk van velünk, és ezt ti is tudjátok. Hogy az emberek közé engednek minket vissza vagy cirkuszi állatok leszünk, azt nem tudom, de előbb-utóbb el fognak minket vinni erről a helyről, különben mindannak, amit csinálnak, nem lenne értelme.

Krisszel összenéztünk, majd Luhanra. Hosszú idő után mi voltunk azok, akik ledöbbentek és új gondolatok bukkantak fel a fejünkben. Na, persze, nem a remény, mert annak már búcsút intettünk, de a tudat, hogy talán még láthatjuk a szabad eget, igazán tetszett.

Sajnos azonban nem tudtam jobban belemerülni ebbe a kellemes gondolatba, mert hirtelen kattant a zár, majd az ajtó kinyílt, és mire észbe kaptam, már éreztem is, ahogy egy injekciót szúrnak a nyakamba, a testem lebénul, elveszítem az eszméletem és lassan kihurcolnak az ajtón…